hadihajó – Bagoly mondja: HU!

Az SS Warrimoo 1892-ben épült egy újzélandi hajózási társaság megrendelésére, és az év május 5-én bocsájtották vízre. Bár Angliában regisztrálták, Ausztrália és Új-Zéland közt szállított utasokat, majd hamarosan gazdát cserélt, és Új-Zéland helyett Kanadába teljesített charter járatokat. 1914-ben besorozták, és csapatszállító hajóként a Földközi-tengeren szolgált, mígnem 1918. május 17-én összeütközött a francia Catapulte csatahajóval. A hadihajó mélységi aknái elmozdultak a raktérben és felrobbantak, mindkét hajót a tenger fenekére küldve. De az SS Warrimoo nem erről lett híres, hanem egy különös tréfáról: kapitánya véghez tudta vinni azt a lehetetlent, hogy a gőzhajó időben és térben „egyszerre több helyen legyen”.

1899. december 31-én éjjel Payton első tiszt berontott a kapitányhoz, és letette elé a navigációs számításait, amelyekből a hajó pontos földrajzi helyzetét határozta meg a csillagok állása alapján. John D. S. Philips kapitány ránézett a papírokra, és azonnal észrevette, amit az első tisztje is. Állítólag ki se kellett mondaniuk a Nagy Ötlet lényegét, mindkettejük számára magától értetődőnek tűnt. A kapitány azonnal kiadta az utasítást egy apró irányváltásra, és meghatározta a hajó új sebességét is.

A papír szerint a hajó mindössze 31 fokpercre volt északra az Egyenlítőtől, a 179. nyugati hosszúsági fok 30. percénél. A hajó egyenesen délnyugatnak fordult. Csendes és tiszta idő volt, ami nagyban a kezükre játszott.

Amikor eljött az éjfél, ellenőrizték a számításokat: az SS Warrimoo pontosan az egyenlítőn volt, a hajó orra már a déli féltekén, a tatja még az északin. Ráadásul a hajó pontosan a dátumválasztó hosszúsági fokon is volt, a hajó orrán így a pontos dátum 1900. január 1. volt, a hajó tatján 1899. december 31. A 105 méter hosszú hajó orra a nyár közepén volt, a hajó tatja a tél közepén. És, bár manapság az évszázadokat úgy számoljuk, hogy a XX. század 1901-gyel kezdődött, az ő számításuk szerint (ami akkoriban állítólag megfelelt a közmegegyezésnek) a hajó orra a XX. században volt, a hajó tatja a XIX. században.

Az SS Warrimoo 1903-ban a tat felől háromnegyedes nézetben — Az SS Warrimoo 1903-ban – Ismeretlen fotográfus képe [Public domain], via Wikimedia Commons

Aztán persze megváltozott a közmegegyezés arról, hogy hol kezdődik egy évtized, egy évszázad, egy évezred, és ezzel elrontottunk egy poént. De hát az emberiség már csak ilyen.

A címképen az újzélandi SS Warrimoo – Forrás: By Allan C. Green (1878-1954) (http://trove.nla.gov.au/version/182160098) [Public domain], via Wikimedia Commons

Volt az a balhé a Titanic tragédiájakor, hogy a halálos áldozatok számát nagyban növelte a túl kevés mentőcsónak, ezért a hatóságok minden hajóra annyi mentőcsónakot rakattak, hogy mindenkinek jusson bennük hely, ezért számos hajó kényszerpihenőre ítélve dokkban, kikötőben kellett vesztegeljen egy ideig, mert persze ilyen sok mentőcsónak és -tutaj nem állt rendelkezésre. Sokan akár azt is feltételezhették, hogy az egészet a mentőcsónak-maffia szervezte így, de persze a valóságban ilyen nem is volt, és a cél valóban az utasok biztonságának megteremtése, és nem a hajótársaságokra kivetett újabb sarc volt. És mégis, az új előírások újabb tragédiákhoz vezettek.

Ugyebár az volt a baj a Titanic esetében, hogy a 269 méter hosszú, valamivel több mint 46 ezer bruttóregisztertonnás hajó közel 3500 főnyi utasának (a személyzetet is beleszámítva) összesen 20, nem egészen 1200 főt befogadni képes mentőcsónakja volt. Gyors számítás fejben: vagy hatvan csónakra lett volna szükség. Amikor a Titanic testvérhajója, az RMS. Olympic megkapta az előírtakhoz hiányzó mentőcsónakjait, az addigi könnyed, szellősnek tűnő felső fedélzet szinte eltűnt a csónakdaruk között.

Az SS. Eastland nem az óceánokat járta, csak a Nagy Tavakat. A chicagói hajó sokkal kisebb is volt, mint az Olympic-hajóosztály gigászai, öregebb is néhány évvel, hiszen 1903-ban bocsájtották vízre. De kiérdemelte a Speed Queen of the Great Lakes (A Nagy-Tavak sebességkirálynője) címet, amit a karcsú hajótestnek is köszönhetett. A karcsú hajótest azonban nem feltétlenül jó dolog, főleg, ha a hajó tervezett kapacitása miatt a felépítmény magas – erre a híres, és híresen instabil RMS Lusitania is jó példa volt. Az SS. Eastland befogadóképessége majdnem akkora volt, mint a Titanicé: 2752 utas, nem számítva a személyzetet, a hajó hossza meg kevesebb, mint 80 méter. Hova fértek hát az emberek?

A hajót az új előírásoknak megfelelően felszerelték a szükséges számú mentőcsónakkal. Ez amúgy is fontos volt, mert a kétkéményes, kétárbocos SS. Eastland gőzös is veszélyes vizeken közlekedett, még ha ez nem is nyilvánvaló: a Nagy Tavak sajátságos időjárása nem egy hajót küldött hullámsírba már, tehát az óvatosságra megvolt minden ok. Mégis, a hajózás történetének egyik legbutább, legmorbidabb szerencsétlensége volt az SS Eastland legismertebb (bár nem az első) balesete, aminek egyik oka az eredetileg tervezetthez képest túl sok, azaz túl nehéz mentőcsónak volt – és persze a karcsú, de magas, borulékony hajótest. A gőzös korábban már kétszer került az utasok súlya és az ingatag volta miatt nagyon veszélyes, borulásközeli helyzetbe, de azokat az alkalmakat sikerült emberveszteség nélkül átvészelni.

1915. július 24-én az illinoisi Ciceróban működő, amúgy a Western Electric Company égisze alá tartozó Hawthorne Művek pikniket szervezett több ezer dolgozójának: egy hajókirándulást a indianai Michigan Citybe. Sok dolgozónak az Év Nagy Eseménye volt ez, mert még szabadságra sem tudtak elmenni, így jókora volt az érdeklődés, a várakozás. A Western Electric öt hajót bérelt erre az alkalomra, közöttük az Eastland-et is.

Képzeld csak el a nyüzsgést: a sok, kalandra éhező, pihenésre és kikapcsolódásra váró dolgozó számára a hajóút amúgy szinte elérhetetlen volt, az izgalom tehát óriásira nőtt, ahogy reggel hét órakor feltódultak a hajókra. Csak az Eastland-re vagy kétezer-ötszázan. A tömeg java része egyből a nyitott fedélzetekre rohant, és a hajó jobb oldalára, hogy a parton maradottaktól búcsút vegyen, integessen. Az amúgy is jócskán „fejnehéz” hajó erősen dőlni kezdett, mire a legénysége sürgősen feltöltötte a bal oldali ballaszt tartályokat vízzel, hogy egyensúlyba kerüljön – ez többé-kevésbé sikerült is.

Aztán fél nyolc tájt eloldozták a hajót, és az megmozdult. A tömeg pedig rohant a víz felőli oldalra, megcsodálni a kilátást, átélni a kihajózás élményét. A ballaszt azonban nem követi az utasok mozgását, és továbbra is balra húzta a hajót, amerre az emberek súlya is. Az Eastland már távolodott a parttól, amikor vészesen megdőlt balra, megállíthatatlanul, majd felborult, éppen beékelődve a móló mellé. A bal oldalon tömegek szorultak a hajó alá, vagy a hajó és a rakpart közé, a jobb oldalon meg ott volt a sok, de használhatatlan mentőcsónak – a felborult hajóról nem lehetett leereszteni őket, a csónakdaruk erre nem voltak alkalmasak.

Jack Woodford író a partról látta, mi történt, és így írt róla:

Aztán mozgásra lettem figyelmes. A folyó túloldalát néztem. Ahogy bámészkodtam, egy gőzhajó, akkora, mint egy óceánjáró, lassan az oldalára fordult, mint egy bálna, amelyik szundikálni készül. El sem tudtam hinni, hogy egy nagy gőzös éppen a szemem előtt tesz ilyet, a kikötődokkban, tökéletesen nyugodt vízen, nagyszerű időben, robbanás nélkül, tűz nélkül, minden nélkül. Azt hittem, elment az eszem.

eastlandkenosha — A felborult *SS. Eastland* túlélőkkel az oldalán, és a segítségére siető *Kenosha* egy korabeli felvételen

A Kenosha nevű hajó és több kisebb csónak sietett a szerencsétlenül jártak segítségére, és ami úszó alkalmatosság volt (és odafért), az mind a mentésen sürgölődött, de így is, a parttól nagyjából hét méterre, 844 utas és négy főnyi személyzet veszítette életét. Sokan, akik már lementek az alsó, zárt fedélzetekre, ott rekedtek, többeket a nehéz bútorok, elszabaduló zongora vagy más berendezési tárgyak nyomtak agyon. A Western Electric százezer dolláros keretet különített el az áldozatok hozzátartozóinak, ami akkoriban igen komoly összeg volt, de az emberéletekhez mérten azért kevés.

Az SS. Eastland-et végül az év augusztus 14-én kiemelték, átépítették, és mint USS. Wilmette a Haditengerészet állományába került, a Nagy Tavak Tengerészeti Támaszpontra, és kiképzésre használták. Az első Világháború éppen véget ért, amikor ágyúnaszádként szolgálatba állt, így a következő évtizedekben békésen hajózgatott a Nagy Tavak partjai mentén, ahol tengerészek százai, vagy tán ezrei tanultak rajta. Sőt, az a megtiszteltetés érte, hogy 1921-ben elsüllyeszthetett egy elfogott német tengeralattjárót, 1943-ban pedig egy tíz napos stratégiai konferenciának adott otthont, és maga az elnök, Franklin Delano Roosevelt is az utasa volt (és túlélte). A hajót végül 1947-ben elbontották.

A tragédia emlékére 1989-ben helyeztek el emléktáblát a Chicago folyó partján, majd 2003-ban újra, mert az előzőt 2000-ben ellopták. Ja, és mivel az utólag felszerelt mentőcsónakok súlya nélkül még menthető lett volna a helyzet elnevezték róla azt, amikor a biztonság érdekében hozott intézkedések okoznak balesetet – ez az Eastland-szindróma.

Az SS. Eastland (1911): By Detroit Publishing Company [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
A felborult SS. Eastland és a Kenosha: By Chicago Daily News photographer (From Library of congress ichicdn n064936) [Public domain], via Wikimedia Commons