Komédia és lelkiismeret

Firenze, a pénz, a bankok és a reneszánsz bölcsője nem nagyon tud mit kezdeni száműzött szülöttével.

bagolymondjaverselValójában tudtam én ezt már régebben is, de amikor nemrégiben Firenzében jártam, akkor állt össze igazából a kép. Firenze bajban van: komoly lelkiismereti válságot okoz a városnak Dante. Nem új keletű a dolog, szerintem tarthat már vagy 700 éve. A lelkiismereti problémák megnyilvánulása azonban egészen érdekes.

Szóval az úgy volt… Jártam Firenze utcáit, némileg terv szerint vettem sorra egyes nevezetes helyeket, mint a Vespucci család és Sandro Botticelli nyughelyéül is szolgáló Ognissanti templomot, aztán az Amici di’ Ponte Vecchio nevű vendéglátóipari üzemegységet, azaz Stefano kis pasticcheriáját a Ponte Vecchiótól százhúsz méterre, ahol a második látogatásomkor már méternyi széles mosollyal, lelkesen üdvözöltek. A kellemes fogadtatás, nagyon mérsékelt árak és a minőség megérdemli, hogy a címét is ide írjam: a Via de’ Bardi nevű utcában van, az amúgy hasonlóképp visszafogott árú, de nagyon színvonalas O Barral szemben. (Üvegezett erkély az Arno felett, tökéletes rálátással a Ponte Vecchióra – minden más helyen méregdrága lenne, itt meg kifejezetten olcsó is a többihez képest.) És ha már az utcanévnél tartunk, érdemes megállni egy pillanatra, és megjegyezni a Bardi nevet. Fogom még emlegetni.

Aztán persze a pizza szelet és a kávé után tovább dolgozott bennem a kultúrkeselyű, és a Santa Croce felé vettem az irányt, az olasz művészet toszkánai panteonja felé, hogy megnézzem Michelangelo, Rossini, Galilei és más hasonló nagyságok síremlékeit – közöttük pedig Dantéét is, aki nem is ott nyugszik, hanem Ravennában. A hatalmas kenotáfium nem más, mint a város kudarcának emlékműve, látványos mementója annak, hogy Firenze hogyan bánt fiával, és hogyan nem tudta „visszaszerezni” a költőt, aki egész életében szeretett volna szülővárosába visszatérni, de a rá kirótt halálos ítélet miatt nem tehette.

bagolymondjafotozikSanta Croce is olyan hely, hogy a sok-sok kincse közül egyetlen egy is bármely másik városban a turisztika kizárólagos alapja lenne. A reneszánsz diadalmenete azonban nem volt elég nekem, és a kijáratnál megkérdeztem az információnál, hogy merre találom a Santa Margherita de’ Cerchi kis templomát, ami a térképemen sem, és valójában a Google térképen sem volt beazonosítható. Tétova hümmögés, heves guglizás és jókora adag bizonytalanság után a hölgy az üvegen túl különös húzásra szánta el magát: blöffölt. Bekarikázta a Bada Fiorentinát, és utamra engedett. Természetesen nem találtam ott, amit kerestem, és bárhol is kérdezősködtem, nagyjából ugyanazt a hümmögést és vállvonogatást kaptam. Ja igen: a hagyomány szerint, azaz állítólag ez a Santa Margherita templom volt az, ahol Dante állítólag először meglátta eszményi és elérhetetlen szerelmét, Beatricét, állítólag ez a templom volt házasságkötésének helyszíne is, és állítólag itt helyezték örök nyugalomra Beatricét – hozzá indultam, és persze Dantéhoz. A bűntudattal azóta is vívódó Firenze lakói azonban nem tudták, hol kellene keresnem, és végül a dóm mögött kötöttem ki egy kőpadon, ahol egy idős, eléggé ápolatlan és rossz arcú rajzoló sorra hajtotta el a férfiakat, akik karikatúrát kértek volna tőle, és beszólogatott minden csinosabb fiatal nőnek, aki nem kért belőle. Mögöttem a Via dello Studio szűk kis utcája nyílt, és egy kis pihenő után engedtem az erőteljes késztetésnek, hogy arra vegyem az utam. A megérzésem jónak bizonyult. A telefonom közben rég lemerült, így nem láthattam, hogy végülis a Google nem tévedett, „Dante temploma” valóban ott van, ahol jelzi: egy kis sikátor mélyén, a Via Corso egyik boltíve alatt, eldugva. A kapuján még kilincs sincs, bár réztábla (réztáblának látszó tárgy) jelzi, hogy ez a hely az a hely… de zárva. A templom ajtaja előtt kéregető, albán öregasszonynak látszó koldus egyfogú vigyorral mondta, hogy non a casa (nincsenek itthon) és a szemközti bisztró (vagy talán ajándékbolt?) csinos eladó hölgye homályosított fel, hogy a templom majd csak kedden nyit. Addigra én már a munkahelyen termékértékesítek.

Nem sokkal távolabb a Via Dante, és a hangzatos nevet viselő Casa di Dante, „Dante szülőháza”. Persze ismét állítólag – teszem hozzá gyorsan. A lelkiismereti probléma újabb szép példája ez a kis múzeum, ami sok mindenről szól, de talán Dantéról legkevésbé.

BagolynemtudjaTörtént ugyanis, hogy amikor 1865-ben Dante születésének 600. évfordulóját ünnepelte a város, amelyik az akkor alakuló önálló és egységes (khm…) Olaszország fővárosa lett hirtelen, szembesült azzal, hogy híres szülöttjének, a legnagyobb olasz költőnek, a népnyelv irodalmivá emelőjének nincs meg a szülőháza – még a helyét is csak szóbeszéd őrzi. Ravenna ragaszkodik a költő földi maradványaihoz, így azzal sem lehet előrukkolni, valami pedig muszáj, hogy emlékeztessen rá. Nem akarom túlragozni – a Museo di Dante első szobája szinte csak erről szól – a lényeg, hogy történészek csoportja kutatta a fellelhető iratokat, amelyekből kiderült, hogy Dante testvére, Francesco Alighieri a költő halála után eladta az épületet, amit aztán többször átépítettek, lebontottak, felújítottak, átfestettek és modernizáltak, megénekeltek és elittak, stb., és végül már azt sem lehetett tudni, hogy az Alighieri család számos házának melyike lehetett a szülőház, és egyáltalán, hol lehettek ezek az épületek. A bizottság végül a számos, de nagyon homályos, és mindennek ellentmondó információ alapján úgy döntött, hogy a Dante-ház ott volt, ahol a néphagyomány tartja, és az ott lévő számos középkori eredetű ház közül kiválasztottak egyet, amely nagyjából megfelelhetett annak, amit Dante a műveiben körülírt. Ugyanis közvetlenül nem nevezte meg, hol állt otthona, csak apró utalások, célozgatások alapján lehetett behatárolni a helyét. Dante ráadásul nem nagyon kérkedett a felmenőivel sem, éppen csak meg-megemlítette őket, ahol nagyon elkerülhetetlen volt. Tulajdonképpen volt is rá oka.

A következő lépésként a város megvásárolta illetve kisajátította a kiválasztott ingatlanokat, és elkezdték lebontani az épületekről a Dante kora után ráépített részleteket, emeleteket, stb. És a végén ott álltak egy hatszáz éves ház alapjánál, aminek nem maradt felépítménye. Ekkor újabb fázis következett, és a legváltozatosabb források alapján rekonstruálták, hogy a XIII. század vége felé milyen is volt egy lakóház, típusmintákat kerestek, és végül több ilyen felhasználásával „helyreállították” az Alighierik egyik épületét, amit kijelöltek Dante szülőházának. Nem is annyira ház lett az eredmény, inkább szerény lakótorony, mellé még jutott egy polgárház is, ami része ugyan a Casa di Dante épületnek, de nem része a Museo di Casa di Dante gyűjteménynek. Még a múzeum ismertetője is bevallja, hogy maga a rekonstrukció és az egész eljárás is – mai szemmel nézve – erősen megkérdőjelezhető, úgyszólván légbőlkapott. Persze mi is ismerünk ilyet, nem muszáj Egyiptomig mennünk, hogy Vörös Győző Thot-templomával példálózhassak, elég Füzér várát megtekinteni…

És hogy mit találni a Dante-múzeumban a 4 eurós belépőért? Sok-sok lépcsőt. 🙂 Persze van más is, gondosan elhelyezett tárlókban a ház rekonstrukciójának története, a trecento Firenzéjének emlékei, a város szerkezete, a guelphek és ghibellinek közötti harc históriája és okai, egy sorsdöntő ütközet részletes elemzése és (rajzos) modellezése, középkori és a trecentóra jellemző tárgyak, valamint a Comedía (ami csak később kapta a Divina Commedia címet) kiadásának története, reprodukciók, másolatok, és végül Dante egyik halotti maszkja is (sok létezik). Amit igazából hiányoltam, az maga Dante volt, az ember, a költő, az olasz minnesänger, és mindaz, ami összekötötte és elválasztotta a családjától, Beatricétől, Firenzétől.

Arra legalább fény derült a kiállítás szöveges tablóiból (amiből jó sok van, egyszerűbb lenne az egészet egy weboldalon közzé tenni, mert múzeumba elég meredek ötlet ennyi olvasgatnivaló), hogy mi is állt Dante szerénysége és Beatrice iránti félszeg eszmék köré csomagolt szerelme mögött. Természetesen nem közvetlenül, nyíltan leírva, de olyan utalások révén, amiből összeraktam a kirakóst – legalábbis egy általam igen valószínűnek ítélt változatát.

bagolymondjavalentinDante félszeg és ábrándos „lovagi” szerelme mögött ugyanis a társadalmi és vagyoni különbözőségek és egyfajta szigorú hierarchia áll. Beatrice ugyanis Folco Portinari egyik leánya volt (a hatból), azé a Folco Portinarié, aki a Santa Maria Nuova kórház női szárnyát alapította, és amúgy a város egyik leggazdagabb, azaz legbefolyásosabb pénzembere volt. Bice férje pedig Simone de’ Bardi lett (visszaköszönt az utcanév!), annak a Bardi családnak az egyik tagja, akik még Portinari famíliánál is gazdagabbak, befolyásosabbak és rangosabbak voltak. Legyen elég annyi, hogy több száz évig Firenze legfőbb gazdasági ereje volt a Bardi család, akik közeli magánvárát inkább megvette a Firenzei Köztársaság, mert ekkora erő láttán már fenyegetve érezte magát – és akik erősen megrogyva ugyan, de még azt is átvészelték, amikor – nagyjából egy emberöltővel Dante után – Edward király, angol király, mégpedig harmadik e néven, pazarló franciaországi hadjáratához 900 ezer aranyat vett kölcsön a Bardi-pénzbirodalomtól, amit nem fizetett vissza. A trecento idején a Bardi család egyet jelentett a bankkal, bár épp több mint nyolcvan bankház üzemelt, de a világszerte 22 bankfiókkal tevékenykedő Compagnia de’ Bardi mellett csak a Peruzzi család bankbirodalmát lehetett egy lapon említeni – ez a két bankház találta ki a bárhol beváltható csekket, ők voltak a fő mecénások, ők juttatták hatalomra a Medici családot (Contessina de’ Bardi lett id. Cosimo de’ Medici, a Mediciek és a “Haza Atyja”, a Pater Patriae felesége), sőt, valójában ők pénzelték Amerika felfedezését Kolombusz Kristóftól John Cabotig.

BagolymondjapenzeszsakÉs az Alighieri-família? Való igaz, ők is a pénzvilág központi alakjai voltak, a család jelentős összegeket adott kölcsön, és azok kamataiból építgette a maga kis birodalmát. A gazdagságuk azonban nem volt a Portinari vagy a Bardi családéhoz mérhető, és a tisztességükön is foltot ejtett, hogy nem ritkán uzsorakamatra dolgoztak… Semmiképpen sem volt összemérhető Dante és Beatrice társadalmi rangja, és a költő szerelme szükségszerűen költői szerelem maradt. És, hogy a Santa Margherita fontosságát tovább hangsúlyozzam, e kis templomban nyugszik „a hagyomány szerint” az említett Folco Portinari, és talán Beatrice is (bár a Bardi családnak díszes, Giotto-freskókkal díszített kriptája van a Santa Croce egyik kápolnájában, ezért ezt kétségbe vonják).

Museo di Casa di Dante azonban erre leginkább szöveges tablókon, írásban ad betekintést, és még a magyarázat is elmarad, össze kell rakni a kirakóst, hogy ezek a viszonyok nyilvánvalóvá váljanak.

Van viszont egy fél teremnyi bemutató arról, hogyan kell korai reneszánsz módszerekkel ezüst pecsétgyűrűt készíteni, és hogyan kell belevésni az Alighieri család címerét. Ja, és van lift. Az első emeletről a másodikra visz, az akadálymentesítés jegyében. A földszint és a harmadik emelet nem szerepel az útvonalában. De hát Toszkána fővárosa is Olaszország, kár lenne csodálkozni ilyesmiken 🙂

bagolymondjahuha

Nomen est… khm!

Tréfás térképolvasás, meghökentő nevek, pajzán históriák

BagolymondjakonyvmolyMég az iskolában volt kedvenc játékunk az unalmas órákon, vagy akár szünetekben is, hogy a földrajzi atlaszban furcsa, mókás, vagy éppen nyakatekert neveket keresgéltünk. Erre a világatlasz is hasznos, de Magyarország térképével még szórakoztatóbb a játék – különösen, ha nem csak a mai, hanem a régebbi nevekhez is hozzáférünk. A történelmi Magyarország bővelkedik csak igazán a meghökkentő nevekben, de egyes városrészek is mosolyt vagy meglepődött kifejezést csalhatnak az ember arcára (más fajokra ez a játék nincs ilyen hatással).

Alighanem mindenkinek ismerős a váráról elhíresült Csesznek, amelynek a neve egy szláv rangjelzés volt eredetileg. Hasonló asszociációkat keltő, ám teljesen mást jelentő nevek más településeken is vannak, ma már jellemzően városrészek neveként. A Vas megyei Torony településbe is, és Debrecenbe is beolvadt egy-egy Ondód, és talán nem véletlenül csak közigazgatási szempontból – mert amúgy mindkettő elég jól elkülönül a befogadó településtől. Maradt viszont Mogyoród és Heréd, amelyek ma is önálló települések. Van egy lovardájáról híres község Zsámbéktól nem messze – gimnazista koromban nagy derültséget keltett, amikor az egyik lányról kiderült, hogy Tökön szokott lovagolni. Nehéz megfelelően értelmezni Pornóapáti nevét is, holott a rajta keresztülfolyó patak német neve (Pernau) magyarosodott Pornóra – a települést 1221-ben említi így először oklevél, és csak 1899-ben kapta a mai nevét, ahogy a patak is akkor lett Pornóapáti-patak. Az utóbbi egyébként a község déli határánál folyik a Pinkába – ez a név is olyan, ami sokak számára mulatságos képzettársításokra ad alkalmat. De ha már ennyire a szex körül ragadtam, hadd említsem meg az eléggé ismert tényt, hogy ha Délegyháza felől érkezünk, Sáriba Bugyin át vezet az út. A dolog szépségét csorbítja, hogy Sári már nem önálló, 1966-ban beolvadt Dabasba. De nem csak Sáriba lehet eljutni, ott van például Kaposvár közelében Kisasszond. Azonban jobb óvatosnak lenni, mert hát nincs tőle messze Nagybajom sem. De nem kell a Zselicbe menni ahhoz, hogy Bajba kerüljön az ember, hiszen ott van Tata közelében – és mivel mindenkinek megvan a maga Baja, az sem csoda, hogy van Fáj is – talán nem meglepő, hogy nevezetessége a Fáy-kastély. Persze elég érdekes az is, ha egy falu neve Rád, de még elgondolkodtatóbb név a Beled. És ez is Magyarország… Sőt, aki az internetes beceneveket angolosan használja, azon is törheti a fejét, honnan eredhet Nick neve? Mert az se csak nicknév. Személyes kedvencem a Veszprém megyei Hegymagas is, amely (bár tény, hogy a Szentgyörgy-hegy mellett van) teljesen lapos mint a csík, vagyis a neve enyhén szólva csúsztatás.

bagolyvihoghuhuhuuuAz egyik kedvencem a romantikus asszociációkat keltő Lánycsók, Mohács szomszédságában, de Dorog mellett is Leányvár vár. És ennél cifrábbak is vannak, annak, aki ilyeneket keres. Például Erdélyben Keresd, a maga erődített templomával és Bethlen-kastélyával, amiről nehéz eldönteni, hogy már romos-e vagy még – „Dehogy haldoklunk! Mi így élünk!” Keresdnek párja is van ám, Nekeresd, Zalaegerszeg északkeleti szélén – nem egyszerű rátalálni, de a nevét a Nekeresdi út is őrzi. Volt aztán olyan település is, amit senkinek eszébe nem jutott volna keresni, mert annyira elzárt volt, hogy a világ nem tudott róla, aki meg ott lakott, annak az maga volt a Világ – így is hívták, bár a mai szlovák neve (Svetlice) arról vall, hogy a fényből, világosságból származott az elnevezés.

A bezártság érdekes neveket eredményez. Kicsit kiruccanva hazánkból, a Júliai-alpokban, Tarvisio közelében találkoztam igencsak sokat mondó nevekkel. A Sella Nevea híres síparadicsoma alatt, egy meredek hegyoldal aljában indul egy keskeny völgy, a Val Raccolana, amelynek másik vége egy nagyon szűk szurdokkal csatlakozik a Fella völgyébe Chiusaforte (Erősenzár) mellett. Ez annyira elszigetelt hely lehetett, hogy olyan nevek alakultak ki, mint Piani di Là és Piani di Qua (Ottmező és Ittrét), Sotto és Sopra (Lent és Fent). Utóbbi kettőt most nem sikerült megtalálnom, de ottjártamkor láttam az útbaigazító táblákon.

A turista térképek is tudnak izgalmas nevekkel szolgálni, amelyek sokat mesélnek a környékről. A Pilisben volt például, nem messze Dobogókőtől egy hegyoldal, a Csehhalál. Nem túl messze tőle volt Németgyerekhalála, de talán még beszédesebb a Bivalyingató. Ez sokáig Bivalyfingatóként szerepelt a térképen, de aztán valamikor a nyolcvanas években finomítottak rajta. Akár egyértelmű is lehet, hogy egy hosszú és meredek útvonal volt, emlékeim szerint a Kevély-nyereg felé – sajnos az ilyen helyekben nem igazán segítenek az online térképek. A Vonyarcvashegy feletti Büdöskútról viszont még a Google Street View is mutat képeket.

bagolykerdihuVannak aztán nevek, amelyek nem feltétlenül a tényleges vagy megidézett jelentésük, hanem például a hangzásuk miatt érdekesek. Melyik például az ország legrövidebb nevű települése? Nehéz eldönteni, mert több is van: Ág és biztos befutónak tűnik. Furcsa hangzásért sem kell szomszédba mennünk. Ha megkérdezel valakit, hogy hová valósi, és azt mondja, hogy apci, nem franciásan tüsszentett, hanem Apc lakója. Hasonló a helyzet Ukk-kal is – nem csuklás volt, tényleg ez a neve. De kitől-mitől eredhet az a név, hogy Bősárkány? Hajdan a “bő” előtag gazdagot jelentett – lehet, hogy sárkánykincs volt oda elrejtve? Az igazság sokkal prózaibb: az Árpád-korban személynévként is használták a Sárkány nevet. Bérbaltavár meg azt sugallja, hogy napszámban dolgozó favágók lakhatták, de már a Google Térkép is árulkodó: az 1935-ben egyesülő Baltavár és Hegyhátkisbér zanzásította így az összekombinált nevüket. Kemendollár sem a stabil valuta elismeréseként lett az, aminek ma ismerjük, hanem Kemend és Ollár összeolvadása révén. (A szomszédos Pókaszepetk számomra is rejtély.)

A hasonlók felkutatásával órákat lehet eltölteni, ha pedig az eredetükre is kíváncsi az ember, akár napokat és heteket is. Történelmi játéknak sem utolsó, sok mindent meg lehet tudni akár a régi korokról is. Bocs, megint egy kis malackodással zárom.

Nem találni már nyomát sem a térképen, Nagykanizsa sem büszke rá (mert lehet, hogy nem is közvetlenül ott feküdt). Egyedül egy uradalmi számadásból ismert településnév a kanizsai birtokon fekvő Anyadwaloga. A név eredete nem egyértelmű, de a legbulvárosabb változat szerint Garai Dorottya méretes hátsója volt a névadó, a keresztapa meg Kanizsai Imre. Mert hát az úgy volt… Volt egy Albert királyunk (pontosabban a Habsburgoknak, de azok közül első a magyar trónon), aki annak rendje-módja szerint jókora megosztottságot hagyott az országban, amikor 1439-ben megtért az Úrhoz. És amilyen a magyar, a Kanizsai család is kétfelé szakadt: egyik ága Ulászlót pártolta, a másik a Hunyadiakat, és ez persze vérre ment. Meg sértegetésekre – amiért Kanizsai Imre sosem ment a szomszédba, megvolt hozzá a maga esze. Így tehát az 1493-as jószágösszeíráskor az urbáriumba egyik uradalmát a család másik ágán jeleskedő Kanizsai László özvegye, ifjabb Kanizsai László anyja, amúgy meg Garai Miklós és Cillei Anna sarja, Dorottya asszony nagysága elismeréséül átnevezte. Van róla ám cikk a Wikipédián is, de még aranyosabb Engel Pál történelemtudományi publikáció-paródiája. Innen látható a cikk címképeként is szereplő íráskép, igaz, fejéről talpára állítva.

Urbárium részlete, ominózus településnévvel – a szerzői jogokra vonatkozó Berni egyezmény szerint, amely a magyar szerzői jogi szabályozás alapja is, a kétdimenziós alkotások hűséges reprodukciója, illetve a lejárt szerző jogi oltalmú művek digitális változatai közkincsnek minősülnek és szabadon felhasználhatók.