gondolkodásmód – Bagoly mondja: HU!

Két nap az életben

Állítólag a Dalai lámától származik a gondolat, de ha nem, akkor is megfontolandó

Két nap van az életben, amikor semmit nem csinálhatsz: a tegnap és a holnap.

Élj ma!

A címképen kettős nap, egy ritka fénytörési jelenség (sundog vagy halo) – forrás: Neptuul [CC BY-SA 3.0 ], from Wikimedia Commons

Kérdezni emberi dolog

Kérdezni jó és hasznos, de jól kérdezni egyfajta adottság, vagy inkább (megszerezhető) tudás. Avagy, a vevőnek jogában áll nem tudni. De mit és hogyan?

Mindenki ismer olyat, amikor az eladó rosszul kezel bizonyos helyzeteket, nem megfelelő stílusban válaszol, vagy nem arra, amire a kérdés vonatkozik. Mindenkinek volt már szerintem kellemetlensége abból, hogy az eladó lenézően közölt olyan termékadatokat, amik egyáltalán nem tűntek triviálisnak. Sajnos bőven akad ilyen. Az már kevésbé kerül szem elé, amikor fordul a helyzet, és a vevő az, aki átesik a traktor másik oldalára. Nyilvánvaló, hogy aki elad, annak muszáj tudnia kezelni azt, hogy a vevő információkat akar a vásárlás előtt, legyen szó a szög rozsdásságának fokáról, vagy a körnégyszögesítő nyugalmi teljesítményfelvételéről extrém téli körülmények között. Ezek azok a kérdések, amelyek teljesen érthetőek és megválaszolandóak akkor is, ha az ember még csak nyári körülmények között körnégyszögesített, és a rozsdás szög görbültségét fontosabb paraméternek tartja. Valahol itt válik el egymástól az eladó („… hmm … tuggya a fene” válasszal) és a kereskedő („utána fogok nézni, a műszaki leírásban nincs sajnos utalás rá” válasszal).

No csak onnan jött a gondolat, hogy bejött a nagykerbe Kedves Vevőné (nyilván nem így hívják), aki amúgy maga kiskereskedő Napadpöpecházán, tehát azért kéne értsen közös szakmánkhoz, mintegy negyven éve, amióta ezzel foglalkozik. Kezében hevenyészett rajz, amin egyes vonalak bizonyos dolgokra emlékeztetnek, mások meg inkább a kondenzcsíkokra a szolnoki repülőnapon, orrom alá tolja és kérdez.

– Te vagy itt, a kolléganőd nincsen, mert nem látom, elment vagy csak nincs bent, vagy szabadságon van és mikor jön vissza? Meg tudod nekem mondani, hogy ez mennyibe kerül és van-e ilyen, de persze biztos nincs, ugye, mert ez már egy régi modell, de figyelj már, adjál nekem ilyet, fekete kellene rózsaszín szívecskékkel, a kolléganőd akkor már nem is lesz vagy ebédel, jön ilyen?

– Igen, nem, áruért ment, egy óra múlva ér vissza. – próbálok lépést tartani a kérdéseivel, de nem vesz levegőt, azt hozott otthonról, tartalékból megoldja.

– De most akkor lesz ilyenetek mert ugye már két éve nem gyártják de adjál ilyet légszíves mert nektek biztos van ugye nincs? – vált magasabb fokozatra, amikor érzékeli, hogy próbálok megfelelő válaszokat adni, és úgy általában: segíteni. – De most figyelj, ugye ez nem ugyanaz – mutat egy teljesen más termékre – és ebből van ilyen színű, vagy nekem inkább egy fekete kellene mint ez csak nem ilyen, hanem a piros szívecskés és olyan fakó piros, tudod, rózsaszín, ugye nincs? Ez most fekete és kerek? Mert nekem a szögletes jobb volna, de ugye van kerek is – az van a kezében – és ezt most oda tudod nekem adni, mennyibe kerül, de te biztos nem tudod, mikor jön vissza a kolléganőd, nyaral?

Odaadom a kezébe a szögleteset, és közben megpróbálom megemlíteni neki, hogy egy pillanat türelmét kell kérjem, mert meg kell keresnem az árát. Ezen még jobban felbátorodik. A következő szóözönből már olyan kétségeiről is fény derül, mint a tapintható dolgok iránti gyanakvása, és a létezésbe vetett hitének hiánya: megkérdezi, hogy amit a kezében tart, az tényleg olyan színű-e, tényleg az a minta van-e rajta, és biztos vagyok-e benne, és miért nincs olyan színű, mint amit éppen a kezében tart, de siessek, mert a férje kint várja a fizetős parkolóban. Előkotor még két terméket, amiknek megkérdezi az árát, de mire mondanám, már vissza is rakja, és másikat kérdez. Megmondom azoknak az árát, mire előveszi az előző két terméket, hogy akkor inkább azt kéri, mennyi lesz? És akkor ez most piros, vagy fekete és mikor lesz az, ami két éve nincs, és siessek, mert a parkolóőr éppen akkor ért oda a kocsihoz, amikor a férje bedobta a pénzt és jött vissza a jeggyel és már biztos lefényképezték és ott vár. De tényleg, ez nem kerek?

Közben érkezik egy másik vevőm, Ügyes Aranka (neki sem ez a neve) iparművészi hajlamokkal megáldott „kisiparos” a hölgy, és egyre jobban látszik rajta, hogy mennyire feszélyezi a helyzet. Kedves Vevőné végül kitalálja, hogy mit szeretne elvinni, és mi az, amiről csak beszélgetni akart (szerintem valóban az van-e a kezében, és ami rá van írva, az betűkből áll-e, és szerintem is látszik-e), majd még egy terméket visszavesz, hogy mégse kell, mert hátha mégsem lesz jó, mert bár kereket kért a megrendelője, de ez kerek. Aztán jajgat egy sort, amiért számlát kell írnom, és próbál sürgetni, mert a férje már biztos börtönben van, parkolójegy-mutogatásért.

Aranka próbálna kisomfordálni, úgy érzi, hogy itt most nem tenné fel a kérdéseit, mert bár eddig kedves voltam és mosolygós (kifelé), de hátha nála fogok robbanni. Nem teszem. Megjegyzi, hogy milyen birka-türelemmel kezeltem a helyzetet és elnézést kér, mert bizony most ő is kérdezni fog. Valamiért nem rémít meg ezzel, biztatom, hogy nyugodtan tegye.

– Remélem, hogy én sosem leszek ilyen! – jegyzi még meg, és előveszi a telefonját, mutat egy képet. – Azt szeretném elérni, hogy ilyen legyen, amit csinálok. Tudsz olyat adni hozzá, ami menne ehhez? Milyen hosszút javasolsz, ha hasonló méretű lesz a használója, mint én?

Fordul egyet a világ. Van egy teljesen világos cél, és olyan kérdések, amikre ugyan nem lehet egyértelmű választ adni, de pontosan be lehet határolni, hogy milyen alternatívák vannak, és hogyan lehet elérni őket. Pontosít, beszélgetünk arról, hogy az alternatívái milyen esetben jobbak a másiknál, és milyen esetben kevésbé jók, aztán dönt, és örül, hogy értelmes, célra irányuló segítséget kapott. És én is nagyon örülök, mert Aranka hozott egy problémát, amit együtt megoldottunk, és sikernek éreztük mindketten. A megoldott stresszhelyzet tipikus, feltöltő és lélekemelő hatása!

Alapvető különbségek? Az első eset a kérdés kedvéért feltett értelmetlen kérdések áradata, a megoldhatatlan stresszhelyzet, amikor a probléma feloldására esély sincs, mert a partner akadályozza. Jellemző rá, hogy olyan kérdések hangoznak el, amelyekre a kérdező tudja a választ, és azért ezeket teszi fel, mert amire kíváncsi lenne, azt meg sem tudja fogalmazni – jellemzően azért, mert akkor kiderülne, hogy nem tud valamit, és akkor csorba esne az énképén. Meg így is, de azt nem veszi észre.

A másik esetben a céltudatosság, az összeszedettség segít. Mit akarok elérni, mit kell hozzá tudnom, honnan tudom meg, mit kell hozzá megszereznem, honnan szerezhetem meg, hogyan tudom célravezetően felhasználni, és az eredmény azt hozza-e, amit el akarok érni? – ez a gondolati lánc volt, amire Ügyes Aranka felfűzte a kérdéseit, és saját magának is, másnak is sikerélményt nyújtott ezzel.

De ehhez szükséges volt az, hogy a legelső kérdést megfelelően tegye fel, még saját magának. A bölcsnek ennyi is elég.

A címkép forrása: Pexels.com & Pixabay (C00 – Public Domain)

Rejtettebb a szép beszéd…

[dega medut nefert er wadzs es, ju gemtu-esz ma henut em benutek] – ezek az óegyiptomi Ptahhotep sorai, miszerint “Rejtettebb / ritkább a szép beszéd a Zöld Kőnél (smaragdnál), de megtalálni a szolgálóleánynál az őrlőkő mellett is”. Ptahhotep ugyan a bölcsességről, okos beszédről szólt valójában, de kijelentése nem csak arra illik.

A Merriam-Webster szótárakról írva jutott eszembe egy olasz ismerősöm sajnos azóta eltávozott édesapja, akit élvezet volt beszélni hallani. Gyönyörű, zengő mély baritonja volt, és gondosan artikulálva, tökéletes hangsúllyal beszélt. Csak olaszul tudott, amiből én akkoriban legfeljebb egy-két szót értettem, de örömmel feledkeztem bele szavaiba, amelyek zeneisége valósággal elbűvölt.

– Milyen szépen beszél az édesapád! – jegyeztem meg a barátomnak, aki meglepetésemre kissé letörten válaszolt:
– Lehet, hogy szépen hangzik, de jobb neked, hogy nem érted. Borzasztóan demagóg badarságokat hord össze folyton!

Lehet, hogy valóban a nyelvtudásom hiánya az oka, de nekem kellemes emlékeim fűződnek hozzá – Isten nyugosztalja az öreget. És persze Ptahhotepet is!

A címkép saját munkám, amolyan kurzív hieroglif jegyzet az idézett szöveggel.

Nézőpontok

Az éremnek is két oldala van – de csak kettő.

Nem túlsúlyos vagyok, csak a testtömeg-indexem szerint nőnöm kell még három métert.

Igazából nem tűnik kevésbé megoldhatatlannak, azok után, hogy hány módot ismerek arra, hogyan nem lehet lefogyni. Illetve – lefogyni lehet, de tartósan súlyt leadni nem. De most, ebben a bejegyzésben nem is ez az érdekes.

Mostanában egyre gyakrabban találkozom olyan nézőpontokkal, amik a közgondolkodás szerint elfogadhatatlanok, de ha jól belegondol az ember, akkor kecsegtető meglelni a bennük rejlő igazságot, és kitartani mellette.

A héten egy ilyen volt a rádióban a Lapos Föld elmélet és a műsorvezetők fel is hívták az elmélet követőinek szervezetét, pontosabban annak vezetőjét. Aki apránként, de folyamatosan ontotta az érveket és a mai tudományos elgondolás cáfolatait, nagyon határozottan és meggyőzően igazolva azt, hogy a tudomány téved, a Föld lapos, az Északi Sark valójában a közepén van, és a Déli Sark nem egy pont, vagy egy kontinens, hanem a földkorong peremén körbefutó fal. Szerinte a Déli Sarkot nem repülte át senki (Byrd sem), míg az, hogy Párizsból New Yorkba az Északi Sark fölött repülnek a légi járatok, pontosan azt bizonyítja, hogy a lapos Föld légterében az a legrövidebb, egyenes út. Felemlítette továbbá, hogy amikor a Balaton partjáról átnéz az ember a túlpartra, valamiért nem úgy látja azt, mint ahogy a tudományos fizika szerint kellene: Szárszóról nézve Almádi nem látszódhatna, ha a Föld görbe lenne, de egy jó távcsővel akár még a part is kivehető. És azért lehet nálunk nappal, amikor Amerikában, Ausztráliában éjszaka van, mert a fény ívesen terjed, és ez okozza az időeltolódásokat is.

A dologban az a szép, hogy a legtöbb állítás egész egyszerűen a viszonyítási rendszer (inerciarendszer) eltolása. Ha a Föld felszínét tekintjük síknak, a fény tényleg ívesen terjed, és mivel a Föld nem szabályos gömb (a tudomány szerint) hanem geoid, valóban az Északi Sark felett vezet a legrövidebb út Párizsból New Yorkba. Tehát igaza lenne?

Szerintem nem. Nehéz lenne megmagyaráznia (és ezért nem is vállalkozik rá, hanem összeesküvés-elméletbe illő hamisításokra hivatkozik), hogyan készülhettek az űrből a gömbölyű Földet ábrázoló fényképek, főleg azok, amik egy kontinensként ábrázolják az Antarktiszt. És nem ez az egyetlen anomália az érvelésében (többek között nagyságrendnyi tévedések vannak például a Föld görbületéből adódó szögeltérés által takart felszíni területekről is, illetve más távolságok esetén sem tűnt valósnak, amiket állított). Mégis, a rádió műsorvezetői még másnap is egymást győzködték pro és kontra.

Az emberek ezek szerint vágynak arra, hogy lelepleződjenek a dolgok, máshogyan legyenek, mint a tökéletlennek észlelt világban, és ez a vágy olyan erős, hogy a badarságon is hajlandóak értelmes, gondolkodó emberek rációt és elfogadható magyarázatokat keresni, csak legyen már végre valami.

„Szóval így sikerült bebizonyítani, hogy a Föld banán alakú.” Jöhet a birkavese földrengés ellen.

Aztán ott volt az, amikor egy közszereplő megosztott egy képet a közösségi médiában, amely a villamoson ülő, magukba fordulva telefonbűvölő fiatal lányokat és a felettük ugyanolyan közömbös idős néniket ábrázolta, és flame war-t, azaz főleg gyalázkodásokból és egymás pocskondiázásából álló értelmetlen vitát indított el vele arról, hogy bezzeg a mai fiatalok, meg tisztelet, és ki adja át kinek az ülőhelyet. A legszebb az volt, hogy rengetegen támogattak olyan bejegyzéseket, amelyek szerzője kinyilvánította, hogy “a nyuggerek ingyé’ utazhatnak ő meg megveszi a drága bérletét, tehát neki jár az ülőhely, a nyugdíjas meg gyalogoljon, vagy üljön taxiba, ha már nem vesz bérletet ő is.” (Nekem valamiért mindig az az érzésem, hogy akik ilyen érveket harsognak, pontosan ugyanazok az emberek, mint akik felháborodnak azon, hogy ellenőrzik a jegyek, bérletek érvényességét, és büszkék arra, hogy soha nem vesznek jegyet. De lehet, hogy tévedek.) A szelídebbje meg azon polémizált, hogy miért kell a nyugdíjasnak a legnagyobb csúcsforgalom idején piacra mennie, vásárolnia, orvoshoz szaladgálnia, amikor megtehetné akkor is, amikor a fiatalok már beértek az iskolába, egyetemre, munkahelyre (edzésre, különórára, randira, stb.). Egy harmadik irányzat képviselőjét magam hallottam a metrón: azt fejtegette, hogy lehet, hogy a nyugdíjasnak fáj a lába meg a dereka, de szedjen rá gyógyszert és menjen el a fürdőbe, van ideje meg pénze (!!!), míg ő, a maga huszonkevés évével annyira le van terhelve, hogy reggel fél hatkor kel, edzésekre jár, ahol úgy meghajtják, hogy mindene fáj és hulla fáradt, és este meg diákmunka, tanítás, aztán szoli és még tanulni is kellene, és a bulit sem lehet kihagyni. Az a gondom ezzel, hogy valóban van benne némi igaza, de az arányokat nagyon elvéti. Az edzés, szoli, diákmunka, buli olyan dolgok, amikre saját magának van befolyása, és ha nem bírja, ne vállaljon annyit. Míg az idősek egészségük érdekében vállalt feladatai, szükségletei rendszerint közel sem olyan mérsékelhetőek, és rendszerint másokhoz, orvoshoz, bolthoz, szolgáltatóhoz alkalmazkodnak. Igaz, valóban nem a fiatalok utazási szokásaihoz. Még csak az kéne!

Hogy magának az érvelésnek kicsavarodott és hibás voltát még jobban megmutassam, egy nemrégiben talált magyar (!) honlap, valójában közösségi oldal szellemiségét, túlzó nézeteit is elő kell hoznom. Előre bocsájtom, hogy teljességgel nem értek vele egyet, még akkor is, ha vannak egyes részletei, amiknek van igazság-magva.

Az oldal tulajdonképpen az emancipációra válaszreakció, és a férfiak egyoldalú szemszögéből próbál megmagyarázni dolgokat. Az csak az egyik, hogy szerintük minden megerőszakolt nő maga tehet arról, hogy erőszak áldozata lett, mert például kihívóan öltözött, viselkedett, közlekedett, vagy éppen minek ment oda. Természetesen szerintük aki vonzóan öltözködik, az mindenkivel le kellene feküdjön, vagy ahogy ők fogalmazzák ezt, sluts dress up like sluts, nem egészen pontos magyar fordításban kurva öltözik kurvának. Az egyik témájukban pedig azt fejtegették elítélt erőszaktevők védelmében, hogy nem csak a férfiak követnek el nemi erőszakot a nőkön, amikor szexuális aktusra kényszerítik őket, de a nők is nemi erőszakot követnek el a férfiakon, amikor nem hajlandók a felkínált szexuális aktusra, és az utóbbiból sokkal több van, tehát magukra vessenek, ne szóljanak egy szót sem.

Azt hiszem, ez a logika elég ékesen példázza azt, hogy valójában mi is a társadalmi normák szerepe, és az attól eltérő gondolkodásmódban milyen veszély rejlik, és mennyire érdemes szótlanul elnézni az ellenvetést. Persze nem azt mondom, hogy égessük el máglyán azt, aki laposnak gondolja a Földet, vagy nem adja át a helyét a buszon, vagy éppen több edzést vállal, mint amit elbír. Sokkal inkább azt, hogy a máshogyan gondolkodással szembeni túlzott tolerancia cefetül veszélyes, bármi is legyen a cefet. Sokkal több odafigyelés kellene, a családokon belül, az óvodában, iskolában, közösségekben, és még idejében meg kellene mutatni, hogy mi a fennálló normákban a ráció, hogyan és miért működik úgy – hogy a következő generáció, a gondolkodó és jobbat létrehozni szándékozó elmék valóban azt akarják megváltoztatni, amit tényleg érdemes. Mértékletesen kellene tolerálnunk, és mértékletesen kellene máshogy gondolkodnunk.

És persze ezt mindenfajta toleranciára és intoleranciára is ki lehet terjeszteni: a szélsőségek, vadhajtások több kontrollt igényelnek. De ebbe már nem akarok belemenni, mert a gondolatmenetem ebből rendszerint politikára és beilleszkedésre, szubkultúrákra és migránsokra szokott kifutni, és itt el akarom ezeket a szélsőséges gondolataimat kerülni.