Állat védelem!

Nem, még csak ne is kérdezd, hogy jutottam el a nautilus-házak szerkezetéről olvasgatva ehhez a hírhez, ami ráadásul egy megtévesztő című sajtószemle közepe táján található.

bagolymondjamindigfilmSzóval a Librarius Kortárs Kult Magazinra sikerült landolnom, ami egyébként egy kellemes, érdekes és rövid cikkekkel szolgáló oldal, néha kicsit (néha meg nagyon) a bulvár határán kódorgó írásokkal. A világ mindenféle pontjáról származó rövidhírek épp kibökött gyűjteménye nem túl friss, de nem is nagyon avíttos: tavaly augusztus végi. (Az jó időszak volt, sokkal kevesebb volt például a hó és több a celsius.) De nézzük a hírt, ami megfogott. Idézem:

június, Norvégia – Bevonták a jogosítványát egy kétszáz kilós férfinak. Az eltiltás két hónapja alatt kénytelen volt átszállni az öszvérére. A férfi gondolt egyet, és lefotóztatta magát a súlya alatt roskadozó állattal, és elküldte a rendőrségre, hátha megesik rajta a szívük.

Köszönet érte Podmaniczky Szilárdnak.

Ja, igen. Az állatvédelem nem egészen azonos az állat védelemmel :)

bagolymondjahessinnen

Védőfal-védő falvédő-védő védőfal

Quod custodies custodiet? – kérdezték azok a görög bölcsek, akik latinul is tudtak. Ki őrzi az őrzőket? Ki véd meg a védőktől?
A probléma néha egészen váratlan helyeken jelentkezik.

bagolymondjahuuuuuVettem pár éve egy telefont. Olyan okos mobiltelefont, amiről minden reklám és teszt azt mondta, hogy az a pillanatnyi non plus ultra. A tesztek egekig magasztalták, a kellemetlenül magas árán kívül egyetlen egy komoly érv ismétlődött, mintegy hiányosságként: a hatalmas kijelző szélén a lekerekített csiszolás miatt a korábbi típusok kijelzővédő fóliája elválik róla, és mi fogja megvédeni a kijelzőt a karcoktól és sérülésektől? A hatalmas „tepsi” leginkább zsebben fér el, jellemzően a slusszkulcs társaságában, hogy fog az kinézni pár havi használat után?

Nem egészen értettem a problémát. A telefon az akkor épp legkorszerűbb „gorillaüveg” kijelzővel készült, könnyebb azzal tönkretenni valamit, mint véletlenül összekaristolni. Mindenféle tesztvideókon és a forgalmazók által valószínűleg jól megfizetett független fogyasztóvédő reklámszakemberek próbáin légfegyverből lőttek rá, kavicsokra dobták, beton járólappal simogatták, szöget vertek vele és bele, tyúkok ültek rajta, talán még három boszorkány is belemártotta a bal hüvelykjét. A gorillaüveg olyan edzett volt, hogy a járólap sírva kérte a nyugdíjazását.

Nem olyan régen, immár vagy öt év után újra a kezembe került – már nem én használom, és némi nosztalgiával vettem kezembe. Kijelzővédő fólia most sem volt rajta. És karc sem.

Csak onnan jutott eszembe a dolog, hogy valamelyik bevásárlóközpontban igen agresszív marketinggel próbáltak valami csodalöttyöt maszatolni a gorillaüveges telefonomra, ami egy olcsóbb ebéd áráért évekre megvédi a készülékemet. Kérem a hostess kislányt, hogy mutassa meg, hogy néz ki az ő divattelefonja, ami állítólag sokkal jobb, mert Az A Bizonyos Márka (más érv nem nagyon van mellette, vagy ha igen, akkor nem úgy igaz). Karcok, sérülések, és egy hosszú repedés.

– Még nem kezeltem le, de le fogom! – szabadkozik. Megmutatom az én, már két éve használt telefonomat, kiveszem a kulcs mellől a zsebemből: legfeljebb ujjlenyomat van rajta, igaz, az elég sok.

A lány már kezdené is leápolni, de nem adtam oda.

– Látsz ezen sérülést? – kaptam el előle a készülékemet. Ő meg megsértődött.

bagolyvisszanézCsak onnan jutott eszembe, hogy egy közeli hozzátartozóm ugyanolyan telefonja, mint az enyém, csúnya karcokkal, sérülésekkel, és egy keresztbe futó töréssel éktelenkedett az előbb előttem. A kijelzőnek persze semmi baja nem volt, a törés, minden sérülés és karcolás a kijelzővédő „armored glass” fóliát csúfította. Alig használható tőle a készülék, aminek a védelem hiányában semmi baja nem lenne.

Ki véd kit kitől?

Mit látsz a képen?

Ha megkérdezlek, hogy „Mit látsz a képen?”, valószínűleg fel sem merül majd, hogy a realitást mondd. Nem vagy vele egyedül.

Persze ahhoz, hogy azt láthasd, amiről írok, meg kell nézni a képet az itt elérhető legnagyobb fájlméretében is. Kattints rá, és a FullHD tévék képéhez hasonló méretben (csak magasabb változatban) nyílik meg, ha igaz.The Tirrenean Sea by Castello Boccale (near Livorno) — A Tirr

üregibagolyTehát, mi látható a képen? Gondold meg jól a választ. Gondolj arra is, hogy én tettem fel a kérdést, szóval valami turpisság kell legyen benne.

Folytathatjuk? Jól van.

Amit itt látsz, egy képpontokból álló rendezett kétdimenziós tömb, más néven mátrix. Ez pontosan kétmillió-négyszázötvenhétezer-hatszáz olyan elemi képpontot tartalmaz, amelynek az értéke 0 és 255 között van, és ezekkel az értékekkel pontosan 256 fokozatban jelzik, hogy az adott helyen a fényképezőgép szenzorát mennyi fény érte. Minden egyes ilyen képpontnak pontosan meghatározott helye van a mátrixban, és a képpontok egymáshoz való helyzete és az általuk képviselt világosság-érték egy mintázatot ad ki. Egy olyan dolognak a mintázatát, ami nincs itt, nem található meg sem Magyarországon, sem a számítógépemben, sem abban az eszközben, amin most éppen a blogomat olvasod. Ha itt lenne a számítógépemben vagy a Te eszközödben, valószínűleg nem lehetne megjeleníteni, nem is beszélve a kárról, amit az amúgy meglehetősen drága számítástechnikai eszközökben tenne. Mégis, ha ránézel a fájlra, úgy tűnhet, hogy a Ligur-tengert látod, Livorno közelében, ahogy csillog a napfényben, de – emlékeztetlek – szerencsére a Ligur-tenger nincs sem a Te gépedben, sem az enyémben. Valójában amit látsz, az a Ligur-tenger felszínén visszaforduló (illetve többé-kevésbé elnyelt) fény egyfajta lenyomata, amely, miután áthaladt egy B+W nyolcágú csillagszűrő üvegén, majd egy bonyolult, matematikai, optikai, mechanikai és elektronikai mesterművön, amelyet objektívnek hívnak, a fényképezőgépem képérzékelőjének elemi érzékelőin töltést hozott létre, amely arányos volt az érzékelőt ért fény mennyiségével. Ezt egy erre a célra kifejlesztett, rafinált és rendkívül bonyolult eszköz elektronikus jelekké alakította, majd azokat a tökéletesen fehér és tökéletesen fekete közötti 256 fokozatú skálának megfelelően számokká alakította (kettes számrendszerben, mert azt könnyebb tárolni), és egy olyan eszközre tárolta, amely egy-egy elektromosan gerjeszthető elemi részén vagy tárol töltést, vagy nem – ezért kell a kettes számrendszer. Mindezt további eljárások, eszközök felügyelték, nehogy érvényesülhessen a digitális paradoxon, miszerint egy nagy nulla olyan, mint egy kis egyes: a töltéskülönbségek nem mindig állandók, és előfordulhat, hogy a kiürített memóriahelyben marad annyi töltés, hogy a következő kiolvasáskor feltöltöttnek látszik.

bagolyvisszanézBonyolult? Az, de elképesztően egyszerű is, és lenyűgözően elmés.

Képzelj el egy vízesést, amely állítólag a víz mennyiségének változásával egy mintát ad ki. Tegyél a vízesés alá sok-sok, egymáshoz tökéletes közelségben lévő kis tölcsért, amelyek alatt mind egy-egy kis edény van, amelyek egyforma méretűek. Ahol több víz zuhog alá, ott a kis edényke hamar megtelik, és az alatt az idő alatt a többi edénykében kevesebb víz kerül, arányosan azzal a mintázattal, amit a vízesés alkot. Persze a lezúduló víz fröccsen is, és az edénykék, ha rosszul választjuk meg az időt, ameddig a vízesés alá tartjuk a szerkentyűnket, meg is telhet, túl is csordulhat, akár a szomszédos edénykébe is. Tehát nagyon ügyesnek, pontosnak és szerencsésnek is kell lennünk. Ha az edénykéink átlátszóak, és a víz meg van színezve, akkor felülről megnézve az edénykéket kiadják a vízesés titkos mintáját.

Nagyjából ez történt eddig a fényképezőgépben, csak a mintázatot adó mennyiségeket fel is jegyeztük, természetesen minden ki edénykének a pontos helyével együtt.

Ha most megnézed a képet újra, talán látni fogod azt a kétmillió-négyszázötvenhétezer-hatszáz elemi részecskét a maga 0 és 255 közötti értékével, ami az adott képpontok szürkeségét jelenti: azaz a fény mennyiségét az adott helyen. Azért választottam fekete-fehér képet, hogy elég legyen a szürke árnyalataival gondolkodnunk és számolnunk. Látni fogod a képpontok kis edénykéit, amelyekben pontosan 0 és 255 ml (hogy egyszerűbb legyen) színezett víz van, és mégis egy rajzolatot, egy összefüggő mintát: a Ligur-tenger felszínén csillogó fény lenyomatát adja ki. Szerintem ez maga művészet!

bagoly_glassÉs valójában még ez csak egy kis részlete annak a nagyon tudományos és száraz mágiának, ami a monitoron, kijelzőn, vagy papíron látható kép. Minden egyes megjelenítő kicsit máshogy ábrázolja azt a 256 fokú skálát, mindegyik megküzd a saját technikai korlátaival. Sokuk a 0–20 tartományban mindent feketének mutat, és hasonló gondjai vannak a 247–255 közötti értékekkel is, csak ott meg fehér minden. Ezek a számok, amiket említettem, a nagyon jó minőségű, speciálisan e célra tervezett grafikai megjelenítőknél várható értékek. Egy egyszerűbb, olcsóbb, régebbi megjelenítő, vagy monitor helyett telefon képernyője még komolyabb korlátokkal küzd, és a megjelenő kép is más lesz, kevesebb kontraszttal, kevesebb részlettel. Ha nyomtatni akarjuk a képet, ezt tovább változtatják a festékek, papírok, nyomtató eszközök sajátosságai, és jellemzően a kevesebb részlet irányába. Erre az okos fejlesztők mindenféle korrekciós eljárásokat alkalmaznak, amelyek általában sok csodára képesek, de a tökéletességre nem. Nem meglepő: amikor a fényképezőgép 256 fokú skálán értékeli a fénymennyiséget, már ott elvész ismeretlenül sok adat, amelyek mind-mind finom részletek lehetnének. Az Isten nem a gépben van.

Másnak megtettem, hogy megalapozott számításokkal megközelítőleg meghatároztam (levezetéssel együtt), hogy mekkora változatosság lehet egy ilyen méretű fekete-fehér képben. Csak az elképesztő nagyságrend miatt írom, hogy durván 1,62 × 10396 jött ki: igen, az ott 396 darab értékes számjegyet jelöl. Más oldalról nézve a kérdést: egy ekkora képen ilyen sokféle műalkotás ábrázolható. Az utóbbi, mint lehetőség, inkább megnyugtató, mint amennyire szédítő az előbbi: van még tere az alkotásnak!

bagolymondjakockaMindez azonban csak kombinatorika, elektronika, meg hasonló műszaki bűbáj, aminek fő jellemzője az, hogy megismerhető, megismételhető és megjósolható kell legyen. Ha a fenti képet művészinek tekintjük (többek mondták már rá, hogy az), akkor a valódi mágia abban rejlik, hogy eszembe jutott a vízfelszín csillanásait csillagszűrővel fényképezni (ettől van minden egyes csillanásnak nyolc sugara), és a tenger hullámzó felszínét sötét fekete tónusokkal úgy érzékeltetni, hogy a hullámok ritmusa még érezhető legyen.

De amikor a képre nézek, a Ligur-tenger szépségén kívül (és túl) a képpontok szigorú matematikáját és a technika hiányosságaival együtt és brilliáns lehetőségeit is mindig újra és újra megcsodálom, mert egy kép nem csak látvány, üzenet és hangulat, hanem bámulatos tudás megnyilvánulása is. Szerintem.

Mit látsz a képen?

bagolymondjahudekinos

A címképen látható részlet is a taglalt felvételből származik. A kép saját felvételem, Livorno közelében, Castello Boccale mellett készült.

Destruktív demokrácia

Nem, nem politikáról van szó. Politikai téren a demokrácia alkalmazása nem igazán működik jól, de ez az alkalmazásának módjában gyökeredzik. Az igazi destruktív demokrácia azonban a gondolatokkal bánik el – pártokra, népekre, szándékra és társadalmi rendszerre tekintet nélkül.

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat. Duis aute irure dolor in reprehenderit in voluptate velit esse cillum dolore eu fugiat nulla pariatur. Excepteur sint occaecat cupidatat non proident, sunt in culpa qui officia deserunt mollit anim id est laborum.

bagolypapolIsmerős a szöveg? Az 1500-as évek óta használják, elsősorban a tipográfiában, mert olyan, mint egy értelmes szöveg, de nem az. A lényeg éppen az értelmetlenségében van: így nem zavarják az ismerős és jelentéssel bíró szavak azt, aki a szöveg elrendezését, elhelyezkedését, az oldalhoz és annak képmezőihez való viszonyát, és az úgy nevezett folthatást vizsgálja. Ezek határozzák meg ugyanis (nagy vonalakban), hogy a tipográfia mennyire lesz használható, tetszetős, informatív és dekoratív. Ha értelmes szöveg van a mintában, elviszi a figyelmet, és befolyásolja az értékelést – még rosszabb, ha az értelmes szöveg esetleg érdekes is, vagy tréfás, nevetséges, vagy éppen ismétlődik, vagy hasonlít valamire. A Lorem ipsum (ahogy ezt a szöveget a kezdőszavak alapján hívják) minden ilyet elkerül, értelmesnek látszó, de értelmetlen betűhalmaz, amely az adott célnyelv írásképére készül, de nem hasonlít és nem emlékeztet, nem vonja el a figyelmet és nem nevettet meg. Ez a követelményrendszer meglepően komoly munkát kíván az ilyen vakszöveg alkotóitól, ezért használják vagy a fenti, reneszánszból származó változatát, vagy az újabb, de közös tőről fakadó, az adott nyelvre még jobban illeszkedő újabb verzióit, amelyek általában – hagyománytiszteletből, és a szöveg jellegének felismerhetősége érdekében – szintén a Lorem ipsum szavakkal kezdődnek. Erre még vissza fogok térni, de most váltsunk egy másik idő és másik kontinens gyökeresen eltérő kultúrájára.

Amikor az egyiptomi Óbirodalom sírművészete elért egy bizonyos, igen magas szintet, a sírok kialakításánál és a királyok temetési szertartásainál használt rituálékat megerősítésként a királysírokban is elhelyezték, hogy megelőzzék a temetést bemutatók esetleges tévedéseit, hanyagságát. Természetesen nem véletlen, hogy királysírokról szólok: a szövegeket az V. dinasztia idején kezdték sírok falára vésni, és kizárólag a királysírok esetében. Ez volt az az időszak, amikor a nagy piramisokat építtető III. és IV. dinasztia elképesztő hatalommal és kőkemény szigorral uralkodó istenkirályai (Netjeri-khet [avagy Dzsószer], Sznofru, Hnum-Hufu [avagy Kheopsz], Hafré [avagy Kephrén]) rémmesék kegyetlenségévé torzított hatalma a hivatalnokréteg javára felpuhult, és az istenekkel egyedül kapcsolatban álló, minden ismert létezőt birtokló és irányító uralkodók helyett szolgálatokat jutalmazó, a királyság ügyeit irányító hivatalnokokat felügyelő királyok ültek a Két Ország trónján. A szolgálatok jutalmakat érdemeltek, a jutalmak a hatalom morzsái voltak, például föld, vagy ellenőrzés mások felett. A királyok isteni volta olyan szinten kérdőjeleződött meg, hogy az addigi istenekkel egyenrangú urakból az isten (-ek) fiai lettek, és a világot fenntartó Maat, az isteni világrend fenntartása nem volt már értelemszerűen az ő képességük, hanem meg kellett osztaniuk a főpapjaikkal, akik képesek voltak akár helyettesíteni is őket feladatukban.

320px-sakkarapyramidsegypt_2007feb1-11_bydanielcsorfoly
Feliratok Teti szakkarai piramisából – forrás: By Daniel Csörföly (Photos taken by Daniel Csörföly, Budapest, Hungary) [Public domain], via Wikimedia Commons

A túlvilági életet biztosító temetési szertartások és titkos, öröklétet biztosító mágiájuk veszélybe került, függeni kezdett az alárendeltektől, ezért a piramisok sírkamráinak falára kellett írni őket – oda, ahol addig semmi szöveg nem szerepelhetett, még nevek sem, legfeljebb az élet szép dolgait bemutató (és ezzel megvalósító) dekoráció, vagy egyszerű mintázatok, amelyek az erővel és oltalommal álltak laza kapcsolatban. A Nagy piramisban legfeljebb az építőmunkások csoportjainak ott felejtett nevei álltak (elrejtett, kövek által fedett helyen), de a következő dinasztia piramisai már könyvnyi szöveget tartalmaztak, egy bizonyos szöveganyagot, amit ma Piramisszövegek néven ismerünk.

Huuuu-fuAhogy az uralkodói hatalom elveszítette központiságát, a hatalom tényleges gyakorlói, akikre a feladatokat delegálták, egyre több mindent kívántak megszerezni a hatalmat kísérő, túlvilági életet, öröklétet nyújtó rituálékból is. Kezdetben csak néhány passzus jelent meg a Piramisszövegekből a legmagasabb rangú hivatalnokok, „nemesek” sírjai falán, aztán egyre hosszabb szövegek, majd kiegészültek a hivatalnokot magasztaló, azt az istenek figyelmére méltónak beállító önéletrajzi feliratokkal, és közben óhatatlan volt az is, hogy maga az eredeti, szentként őrzött szöveg is torzult, új elemekkel hígult fel, és korábbi, nehezebben érthető részek teljesen értelmetlenné váltak. Egyre alacsonyabb sorból származók kaparintották meg és íratták sírjukba az eredetileg királyoknak járó titkos varázsformulákat, és ezzel együtt a királyi kiváltság is egyre jobban csorbult. Kétszáz év múlva akár a király fennhatóságát is megkérdőjelezhették azok, akik egy-egy területen kizárólagosan gyakorolhatták a király helyett a hatalmat, miközben a számadási kötelezettségükről megfeledkezhettek.

Kép 481_resize
Koporsószöveg egy asszuáni helyi notabilitás ládakoporsójának belső oldalán – forrás: Szegedy Gusztáv felvétele (2006) a szerző szíves engedélyével

Ahogy az irányító erő is demokratizálódott, úgy demokratizálódott a Piramisszövegek titka is, olyannyira, hogy az időszakot lezáró anarchikus kor, az Első átmeneti kor után hatalomra kerülő új uralkodói kör új szöveganyaghoz fordult. Felirataikban már más istenek kapták a legnagyobb hangsúlyt, más túlvilági események jelentek meg, máshogyan érte el az uralkodó az örökkévalóságot, mert a régi rituálék nem számítottak többé megbízhatónak. Aztán a Középbirodalom hanyatlása magával hozta az ő szövegeiknek demokratizálódását is, és a Koporsószövegek néven számon tartott korpusz előbb csak kis részleteiben, és csak a legmagasabb rangú hivatalnokok koporsóinak belső oldalára került fel, később egyre hosszabb részek, egyre gyakrabban, egyre alacsonyabb rangú „nemesek” koporsóit díszítették. A Második átmeneti kor káosza nem csak politikai, de ideológiai felhígulást jelentett. Nem részletezem, hogy az újabb fellendülést hozó Újbirodalom idején nagyjából ugyanez zajlott le a ma Halottak könyve néven ismert szöveggel, és kiegészítőivel, a Kapuk könyvével, Barlangok könyvével – ahogy megjelentek a munkavezetők sírjainak falán, úgy veszítették el eredeti jelentésüket is. Az Újbirodalom vége feléről ismerünk olyan sírt, ahol a Halottak könyve feliratai már csak itt-ott egy-egy istennevet és önállóan álló értelmes szót tartalmaznak, amúgy ákombákom és halandzsa, amit a botcsinálta  „írnok” jó pénzért a nagyra vágyó, de érdemtelen megrendelőre sózott.

Ezt a jelenséget nevezik a szövegek demokratizálódásának, ami egyben az ideológia demokratizálódását is jelenti, és minden esetben a felhígulás, jelentőségvesztés, majd az értelem elvesztése jár a nyomában. De maga a demokrácia nem feltétlenül hozza magával az értékek eltűnését, de a felelőtlen vagy nem megfelelő használata magában rejti ezt a veszélyt. Mert hogy is van ez a dolog a Lorem ispum esetében?

manuscript_of_cicero_-_bl_kings_ms_23_f1
Cicero egy értekezése az Epistolae ad Familiares – forrás: See page for author [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons

Lorem ipsum eredendően nem értelmetlen szöveg. Az 1960-as években fejtette meg egy kutató a meglehetősen ritka consectetur szót használva keresőszó gyanánt, hogy a szavak forrása Cicero egyik fontos, a reneszánsz idején közkedvelt, és alapbölcsességnek tartott értekezése az etika alapjairól, mely Kr. e. 45-ben De Finibus Bonum et Malorum („A Jó és Rossz határai”) címmel indult különös útjára. Ez a filozófiai alapmű, az ókor egyik legnagyobb auktorjának kiemelkedő eszmefuttatása az emberi természetről, a pallérozott elmék csemegéje és referenciája volt, amíg egy korai nyomdász vagy betűmetsző (a könyvnyomtatás hajnalán!) fel nem fedezte, hogy a szövegkép elemzésében és értékelésében a bevezetőben említett tulajdonságokat mutató szöveg kell, és egy kedvencéhez nyúlt forrásért. Az egyes szavak gyakran maguk is értelmetlen töredékek, és még az értelmes szavak is önmagukban állnak, összefüggés és ismétlődés nélkül, de felismerhetően és azonosíthatóan Ciceró két bekezdéséből vette az ismeretlen tipográfus, amikor a mélységes bölcsességet használta forrásnak a teljesen értelmetlen és értelmetlenségében teljes szöveg megalkotásához. Ciceró demokratizálódott a maga módján – mára valószínűleg több millió honlap terv egyetlen tartalma a Lorem ipsum, a filozófia egyik alapművének töredéke, és senkiben fel sem merül, hogy a Jó és Rossz elemzésének, a fájdalom kívánásának és elutasításának, az emberi természet kifürkészésének titkait keresse bennük. Mert hát a felhasznált részlet bizony ezekről szólt.

És az az egészben az érdekes, hogy ez a fajta kulturális demokratizálódás, és egyúttal az értékvesztés és felhígulás napjainkban szétáradt, nem csak a médiában, hanem a művészetben és a politikában is. De ez utóbbiról szándékosan nem ejtek szót többet, akinek van füle és szeme rá, az úgyis tudja, miről van szó. Az azonban meglepő, hogy például a tévéműsorok szintjén is jelen van a destruktív demokrácia.

rc3a1kc3b3czi_utca2c_az_mtv_csak_c3bclc3b6k_c3a9s_mesc3a9lek_cc3admc5b1_mc5b1sorc3a1nak_stc3a1bja_szommer_erzsc3a9bet_c3a1polc3b3nc591vel2c_a_megye_egyetlen_nc591i_la
A „Csak ülök és mesélek” stábja forgat a megye akkori egyetlen női foci játékvezetőjével, Szommer Erzsébettel – forrás: FOTO:FORTEPAN / Rádió és Televízió Újság [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Kezdetben például voltak a beszélgetős műsorok, amelyek érdekes embereket, helyzeteket, helyeket mutattak be, mint például Vitray Csak ülök és mesélek műsora, vagy az Ötszemközt. És alapvetően nem Vitray Tamás találta ki a műfajt, ő csak jól alkalmazta. Sok ilyen volt, sok jó riporter és médiaszemélyiség készített így tartalmas műsort. Aztán egyre többen vágtak a könnyűnek és jól eladhatónak tűnő műfaj alá, és elvitték addig a szélesebb és szélesebb tömegek igényeinek kielégítése felé, hogy a tökéletesen primitív és igénytelen emberek mocskolódása adta egy idő után a gerincét – és nem csak Magyarországon, ott van hasonló példának a RAI 1 számos műsora is, vagy az angolszász talk show-k egy elég tekintélyes része, amelyekben egy Oprah Winfrey azért tud etalon maradni, mert valahogy meg tudta őrizni a színvonalát – de ez még Jay Lenónak, Friderikusznak vagy épp az amúgy szinte megállíthatatlanul sikeres Ellen DeGeneresnek sem sikerült.

Hasonló megfigyelhető a tehetségkutatók során is, a valóságshow-k terén, vagy a tudományos ismeretterjesztésben is. Érdemes megnézni, hogy a hajdani, valóban tudományos, valódi ismereteket valóban érdekesen bemutató műsorcsatornák kínálata ma miből áll: autóépítők, házköltöztetők, másokat lehúzó ócskások és képtelen helyzetekbe kényszerített iparosok uralják a cool túrát, ami a kultúra helyére lépett. De még az autóépítés és a használtcikk-kereskedelem bemutatása is eltolódott, ma már nem arról szól, maradva az elsőnél, hogy felkutatnak egy ritkaságot, és eredeti állapotára helyreállítva megőrzik, miközben a műsor bemutatja, hogy az adott típus miben különleges és korszakalkotó. Nem, ma kész alkatrészek bebiggyesztésével kreálnak valami látványos, de nem feltétlenül használható csotrogányt, és közben arról szól a műsor, hogy ki a menő a műhelyben, mekkora a bicepsze, és hogyan szól be másoknak.

bagolymondjamivanottA párhuzamok eléggé feltűnőek: minél több emberhez szólni, minél több emberhez eljutni, minél több ember szintjén érthetőnek lenni csak úgy lehet, hogyha a legalacsonyabbra kerül a léc. Mert aki a színvonalas időszakban rászokott, később már csak morog, de néző marad, legalábbis sokkal tovább, mint amit a színvonal indokol számára. Mert a demokráciának részese kell lenni, vagy demokrácia, beleszólás, irányítói képesség nélkül marad az ember.

És nem csak a közönség oldalán látható ez a tendencia, hanem a művészeti ágak művelői között is. Jó példa erre a fotográfia, amely magán viseli ennek minden ódiumát. Kezdetben ugyanis, a XIX. század közepétől, a fényképezés nagyon komplikált, gyakorlatot, tanulást, figyelmet igénylő munka volt, és minderre még rátett az is, hogy rendkívüli költségei voltak.

320px-apparecchio_fotografico_a_cassetta2c_a_fuoco_fisso2c_a_pellicola_in_rullo_120_-_museo_scienza_tecnologia_milano_06102
Kodak Brownie 1908-ból – forrás: By Eastman Kodak Co. (costruttore) [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

Aztán a Kodak megtalálta a módját, hogy vegyészkedés nélkül, pusztán a képre figyelve, akár kézben tartott géppel is lehessen fényképet készíteni, és a fotózás robbanásszerűen terjedt el. Feltalálása után száz évvel a fényképezőgép a kiránduló, a turista megszokott felszerelésévé vált, de még a frontra vezényelt katonáknál is olyan tömegben volt jelen, hogy az már a hadvezetés számára is gondot okozott – kiváltképp olyankor, amikor rosszra fordultak a dolgok, és a kiszolgáltatottságot, reménytelenséget, kínt, szenvedést és halált mutatták be a fronton készült amatőr felvételek.  A képek minősége ugyanakkor csökkent, egyre nehezebb lett éles, jól exponált képeket találni, és egyre elfogadottabb lett a „majdnem jó” kép. Aztán még ötven év eltelt, és az 1990-es évek derekán megjelent a digitális fényképezés, majd a telefonba épített kamera, és újabb robbanásszerű demokratizálódási folyamat indult el. Képet készíteni eddig sem volt már privilégium, de a költségek visszatartó erővel is bírtak.

282px-casio_qv_10a_3867647751
CASIO QV-10A digitális fényképezőgép (1995), egyike az első elérhető digitális kameráknak – forrás: By John Nuttall from Hampshire, United Kingdom (Casio QV 10A) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A digitális fénykép szinte semmibe nem kerül („a pixel ingyen van” – tartja a téves mondás), és azzal, hogy a telefonok is tudnak képet rögzíteni, mindenhol ott van a képfelvétel lehetősége. Amivel bőségesen vissza is él a pillanatnyi hírnév és siker bűvös hívásának engedelmeskedő ember. A kép átlagos minősége pedig olyan szintre romlott, hogy azon már az is javított, ha tovább rontották: így terjedtek el az Instagram filterei, amik zömükben képkészítési, leképzési és kidolgozási hibákat adnak az eleve tökéletlen felvételekhez. És a sikerük elképesztő. Ugyanakkor a fénykép, mint alkotás értéke szinte feledésbe merült, és a nagy számok törvényének engedelmeskedve megszaporodott jó fotósok az érdektelenség és a kérészéletű sikerek közé szorulva a minél extrémebbet, veszélyesebbet, vagy – jó esetben – a minél szellemesebbet és szórakoztatóbbat hajszolják. A haditudósító eközben már szemből fényképezi a rohamozó támadókat, a természetfotós műtermi körülményeket teremt a mocsár mélyén, a tájképfotós meg a leglehetetlenebb helyekről, vagy épp drónnal, akciókamerával készít képet, mert már a szokatlan is megszokottá vált. Eközben évente egyre többen halnak bele abba, hogy még menőbb önarcképet, bocsánat: szelfit készítsenek a legképtelenebb helyeken. A természetes kiválasztódás egy újabb módot talált.

Újkeletű dolog lenne ez? Nem igazán – fentebb épp az ókor háromezer évnyi egyiptomi történelméből hoztam példákat, és más ókori kultúrákban is megtalálni a hasonló folyamatokat, bár azok nem bizonyultak ennyire tartósnak. A középkorban, vagy inkább az azt követő újjászületés ideje alatt (nevezzük talán reneszánsznak) további áldozatai is voltak, nem csak Cicero. Néha egészen különleges áldozatai.

Az a gyanúm, ha nem is teljesen megalapozatlanul, de meglehetősen alaptalan módon, hogy a Voynich-kéziratként ismert kódex is hasonló.

A kézirat a 2009-es radiokarbon vizsgálatok szerint 1404 és 1438 között készült vélumra, azaz nagyon drága és finom pergamenre van írva, de nem tudni, hogy mikor és ki csinálta. Ha elfogadjuk, hogy a XV. század derekáról való, majd’ két évszázadot rejtve, ismeretlen helyen és kezek között töltött, míg valamikor a XVI. század végén II. Rudolf német-római császár vette meg, állítólag hatszáz aranydukátért – ami az akkori viszonyok között is egy többemeletes bérház ára volt. De erre csak később, egyetlen ismert adat utal. A kézirat többnyire Prága művelt, újdonságokra, régiségekre, és a tudással, ismeretekkel kapcsolatos dolgokra fogékony gondolkodói birtokában forgott. Többek között a német jezsuita polihisztor tudós, Athanasius Kircher is magáénak tudhatta. Ami azért különös, mert a kézirat egy logikai feladványnak álcázott rejtvénybe csomagolt enigma, amit titkokkal és félrevezető álinformációkkal álcáztak.

voynich
A Voynich-kézirat részlete — forrás: Wikimedia Commons

Ott kezdődik, hogy az ismeretlen, de a latin vagy görög betűkhöz jellegében hasonló írás máig megfejthetetlen, és még azt sem lehet sejteni, hogy milyen nyelven van. De ugyanakkor gyönyörű. A szöveg közötti ábrák furcsa vízvezetékeket, mezítelenül fürdőző nőket, sosemvolt növények kiméráit és felismerhetetlen csillagképeket ábrázolnak. A három fő részről első látásra megállapítható, hogy hidrológiai vagy alkímiai értekezés, herbárium és asztrológiai tudástár. Csak épp nem ebből a világból, vagy legalábbis nem erről a világról, hanem egy okkult és titokzatos párhuzamos univerzumról szól. Vagy simán csak átverés. A mai korszerű technológiákkal, számítógépekkel és kriptográfiai módszerekkel sem sikerült megtudni róla semmit, sőt, ami kiderült, csak ködösíti az összképet. És itt jön a képbe a destruktív demokrácia.

A középkor végén, reneszánsz hajnalán a tudomány és a babona kéz a kézben járt, a határ éppen csak elkezdett kirajzolódni, de a kor művelt emberének rendkívül vonzó volt ebben akár csak egy kicsit is részt vennie. Az alkímia, a különféle varázsfőzetek és gyógyító vagy ártó füvek, a csillagok vizsgálata és az azokon alapuló jóslás egyszerre volt tudományos módszer és szemfényvesztő babona, attól függően, hogy ki, milyen mélységben és milyen tálalással foglalkozott velük. Egy ilyen közegben, amikor valóságos vagyonokat fizettek ritka könyvekért, jó üzlet lehetett a Bölcsek Kövének tűnő, univerzális, de csak a valóban tanult és hozzáértő tudósnak megnyíló írást hamisítani. Hogy óriási vagyonról lehetett szó, a kézirat rendkívül aprólékos és precíz, javításokat hihetetlenül kevés számban tartalmazó kivitelezése is mutatja. A nagyívű átverés pedig azért lehetett megvalósítható, mert mind többen és többen, minél rejtettebb és titkosabb tudást akartak, lehetőleg komolyabb agymunka nélkül, egyszerűen csak pénzért megszerezni. A valódi tudás, a megfigyelésből és a régiek értő olvasatából származó hiteles tudomány ekkorra már felhígult annyira, hogy a régi pergameneken lévő, megmagyarázhatatlanul összetett és kusza iromány kritikai észrevételek nélkül jusson el a vevőjéhez, és az elhiggye, hogy egy lépésre van valami olyantól, ami megváltoztatja az életét.

68r
Galaxist, mikroszkópikus sejtstruktúrákat, vagy valami egész mást ábrázoló rajzok a Voynich-kéziratban – forrás: See page for author [Public domain], via Wikimedia Commons

A létrejött remekmű pedig évszázadokon át őrizte a titkot, amit valószínűleg bele sem írtak. Annyira, hogy jelen sorok írásakor is többen is dolgoznak rajta, és igyekeznek megfejteni, vagy legalább rációt találni benne. De nincs: a Voynich-kéritat nagy valószínűséggel ugyanolyan, mint az értelmetlen hieroglifákkal írt ál-Halottak könyve némelyik thébai sír falán.

Kinek füle van rá, hallja meg.

bagolymondjamindigfilm

A címkép a Voynich-kézirat egyik részlete, közkincs a Wikimedia Commonsról.

Hotep di niszu

Amikor az ember egyiptológiával, például az egyiptomi nyelvvel, írással kezd foglalkozni, az egyik első formula, amit megtanul, a „hotep di niszu” – „áldozat, amit a király ad”…

Hotep-di-niszu-revSzakkarában történt talán, de annyi biztos, hogy egy óbirodalmi sírban, hogy az egyik útitársunk félhangosan feltette a költői kérdést a szépen kidolgozott hieroglifák láttán:

– Mi lehet vajon oda írva?

Odanéztem, hogy mire vonatkozik a kérdés, és egy szépen faragott álajtóra esett a tekintetem, hengertagja fölött (mert neki olyan is van) az áldozati asztalt ábrázoló domborművel, felette és körülötte a gondosan kifaragott felirattal. Mire észbe kaptam volna, már mondtam is a sokszor ismételt szöveget:

– Áldozat, melyet a király ad eme istennek, Anubisznak, Aki A Hegyén Van, az Istensátor Élén Állónak, hogy adassék halotti áldozat gyanánt ezer kenyér, ezer korsó sör, ötszáz szárnyas… – aztán megakadtam az útitárs meglepett arcát látva.

– Te ilyen jól tudsz egyiptomiul? – kérdezte döbbenten.

Huuuu-fuHát sajnos nem. Az egyiptomi nyelvű kezdete alapján csak „Hotep di niszu” néven ismert formula annyira alap, hogy minden áldozati szöveg ezzel kezdődik. Mert az áldozatot mindig a király adta (aki csak az Újbirodalom idején lett fáraó, és ez a név valójában a palotájára utalt, mert a „Nagy Ház” kifejezésből módosult – mintha II. Erzsébet angol királynőre a „Buckingham-palota” néven utalnánk). Az istenekkel csak a király tarthatta a kapcsolatot, vagy helyettesei, a főpapok, de ők is a király nevében jártak el. És ahhoz, hogy a sír tulajdonosa megkapja halotti áldozatát, azt először a királynak kellett felajánlania a megfelelő isten számára. Ez nem olyan különös dolog, sok vallásban az a szerepe az áldozatnak, hogy azt a megfelelő isten megsokasítva, tökéletesítve adja vissza az embereknek, elsősorban az áldozatot bemutatónak, vagy a kedvezményezettjének. A „Hotep di niszu” is eredetileg a megszólított isten díszítő jelzőivel és dicséreteivel kezdődik, majd az áldozatok változatos terjedelemben előadott felsorolása következik, gyakran az „és minden szép és jó dolog, mely az istenek asztalára méltó” joker-kifejezéssel, majd az áldozat kedvezményezettjének címeivel és nevével zárul – mert az áldozatokra méltónak is kellett lenni. Innen ismerjük olyan sok pap és elöljáró címeit,  míg egynéhány, a gyermekük révén kedvezményezetté vált személynél az egyetlen cím megközelítő jelentése a „nagyra becsült”.

Orvosieszk.jpg
Orvosi eszközök egy Kom Ombó-i áldozati asztalon – saját felvétel, © 2006 KEMET = Az Ókori Egyiptom

Az áldozatot amúgy fel is kellett mutatni, ezért gyakoriak a szépen kidolgozott, alaposan megrakott áldozati asztalok, amelyeken szó szerint embermagasságig, vagy még tovább tornyosulnak azok a dolgok, amikkel az elhunytat el szeretnék látni. Főleg abban az esetben, ha az illető maga a király volt. Az áldozati asztalokon nagyon sok minden lehetett, és egy-egy személy az egyik istennek ezt, a másiknak azt ajánlhatott fel. Így találunk olyan áldozati asztalt, amin élelmiszerek vannak, másikon a hatalom, vagyon megnyilvánulásai, de még a késői, ptolemaida korból is akad izgalmas áldozati asztal, például az a Kom Ombó-i darab, amely az orvosi eszközök széles választékát ajánlja fel, és várja vissza. Az istennek látnia kell, hogy mit várnak tőle.

Primitív dolog? Ahhoz képest az áldozat felmutatása nagyon széles körben elterjedt, akár még a keresztény szertartásokban is megtaláljuk, az oltári szentség felmutatásakor. És ez elindított bennem egy olyan gondolatsort, ami a mai hit látens, soha be nem vallott, de jelenlévő megnyilvánulásaira mutat rá. Mert mit is mutatunk be mi valójában áldozat gyanánt? Meglepő módon hasonló dolgokat, mint az ókori Egyiptom lakói, csak éppen mi nem vagyunk annyira tudatában az egésznek – szerintem.

És itt most át is adom a szót a képeknek, a következtetéseket pedig Rád bízom, ahogy azt is, hogy elgondolkodj, és eldöntsd, vajon igazam van-e.

csatka0
Csatkai búcsú – saját felvétel © 2014 Minden jog fenntartva
csatka1
Csatkai búcsú – saját felvétel © 2014 Minden jog fenntartva
S Pietro — St. Peter's — Szent Péter bazilika
Michelangelo: Pietà (Róma, Szent Péter székesegyház) – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva
rotonda
Róma, Pantheon – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva
San Gimignano
San Gimignano, Dóm  – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva
Pisa, the Dome
Pisa, Dóm (Keresztelő Szent János)  – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva

Csoda ezek után, ha a mindennapjainkat leginkább a kézikészülékeink töltik ki és alig marad magunkra időnk? Amit felajánlunk, megsokasítva kapjuk vissza…

bagolymondjakmt

A címképen: Ihi, óbirodalmi koronaherceg és I Pepi helytartója álajtajának áldozati asztala, közvetlenül felette a „Hotep di niszu” formulával (jobbról balra olvasható) – saját felvétel, © 2004 KEMET = Az Ókori Egyiptom

Amikor a nyelv feltűri az inge ujját…

Amikor a nyelv feltűri az inge ujját, a tenyerébe köp és úgy istenigazából nekilát – Carl Sandburg szerint ez a szleng. Bizonyos értelemben biztosan!

bagolykerdihuJön egy ismerős, meghozza, amivel tartozott, elszámolnak a kolléganőmmel, közben csöng a telefonja. Felveszi.

– Itt vagyok bent az irodában, mindjárt végzek, csak még kirendezem a tartozásom!

Nekem meg a „kirendezem” hallatán elindulnak a borsók a gerincem mellett, fel-le, ahogy azt illik. Én “rendezem” a tartozásaimat, esetleg “elrendezem”, de kirendezni nem szoktam.

Egy másik ismerős meséli, hogy elege van a facebookon terjedő ostobaságokból, főleg abból, hogy egyre több olyan bejegyzés kerül elé, amit érdektelen emberek írnak lényegtelen dolgokról, bután megfogalmazva, elfogadhatatlan álláspontokat képviselve. Az emberi hülyeség amúgy is nagyon szépen terjed mostanában, a közösségi média meg különösen melegágya a Darwin-díjas ötleteknek, és ez alól a legnagyobb sem kivétel.

– Amikor aztán azt olvastam egy egyszer látott „ismerősöm” posztjában, hogy a tanároknak nem lenne szabad számon kérni a gyerekén az anyagot, elegem lett, és kikövettem az illetőt. – meséli. A borsók meg útnak indulnak újra.

És alapvetően nincs is igazam.

bagolymondjamivanottA kirendezés nem ugyanaz, mint a rendezés, elrendezés, lerendezés, ahogyan a kikövetésnek is megvan a maga nyelvi logikája, és valójában annyi a kulcsa, hogy a nyelv egy élő, fejlődő dolog. Nem az a statikus, szoborszerű képződmény, amit a kultúránkat minden áron megőrizni kívánó, és ezt az adott helyzet konzerválásával, jó mélyen földbe ásásával elképzelő hagyományféltők feltételeznek. Ahogy a régi filmek szóhasználata, hanglejtése, színezete felismerhető és datálható, a mai beszédünk, szófordulataink is archaikussá lesznek egyszer, talán még nevetségessé is egy későbbi kor számára. Ami ma nekünk kerülendő, nehezen értelmezhető szleng, az számukra természetes lesz. Tudni fogják, hogy amikor „kirendezik” a tartozásukat, nem csak kiegyenlítik, de az a nyilvántartásból is kikerül ez által. Nekik az is teljesen egyértelmű lesz, hogy amikor valakit az általuk figyelemmel kísért, azaz „követett” emberek listájáról törölnek, azzal megszabadulnak azok korábbi, érdektelen közléseitől is, és nem csak az újabbakat tudják így elkerülni – tehát „kikövetik” őket.

A nyelv él, fejlődik, és köszöni, de nem szeretne konzerv lenni. Meg én sem. 😉

bagolymondjajootlet

Címkép: By Internet Archive Book Images [No restrictions], via Wikimedia Commons