fotográfus – Bagoly mondja: HU!

A fénykép hazudik

Azt mondják, hogy a fénykép nem hazudik, aztán egy sereg olyan fotót látni a neten, amelyek – kiragadott részletként, vagy más módon – szöges ellentétben állnak a valósággal. Persze az igazán nagy művészek nem csinálnak ilyet, a képeik mindig a valóságot mutatják. Még ha az nem is úgy jelent meg, ahogy az ő igazságuk.

Az a furcsa az egészben, hogy amikor fotótörténetet tanultunk, egyetlen szó sem esett Ho Fanról, avagy angolosan Fan Hóról. Igaz, hogy kínai, pontosabban Hong Kong-i fotós volt, de a képeit nézve mindig Brassaï vagy André Kertész, esetleg Henri Cartier-Bresson humanista fotográfiája köszön vissza. Sőt, időnként a Bauhaus és Moholy-Nagy László stílusát látom tükröződni egy másik világ ábrázolásában. Olyan ábrázolásában, amely a távol-keleti témát nagyon is európai esztétikával mutatja, úgy, hogy mindkét értékrend szerint gyönyörű az eredmény. A nyugati és távol-keleti sajtó időnként Ázsia Ansel Adams-ének nevezi, de Ansel Adams csak nagyságában hasonló, stílusuk teljesen más volt.

何藩, azaz Ho Fan 1931-ben született, tehát már jóval később, mint az említettek, és akár ismerhette is a munkásságukat. De – minden esztétikai hasonlóság ellenére – nem másolta őket, sokkal inkább tovább vitt és a saját világára örökített egy szellemiséget, ami az ötvenes-hatvanas évek Hong Kongjának izgalmas krónikája lett. Egyik leghíresebb képe azonban sokkal egyszerűbb, minimalista, erőteljes Bauhaus beütéssel. Ráadásul viszonylag korai képe, huszonhárom évesen készítette, 1954-ben. A címe Közelgő árnyék.

Ho Fan egy unokatestvérét kérte meg, hogy álljon a … de várj csak, ne szaladjunk ennyire előre. Előbb nézd meg a képet. Sajnos itt nem mutathatom meg, mert a hazai szabályozás szerint 2092. január 1-ig szerzői jogi védelem alatt áll nálunk, a kínai és Hong Kong-i szabályozás szerint viszont már lejárt a védelme, így a Wikimedia Commonson meg tudom mutatni. (Kattints csak a linkre!) Ugye milyen… Milyen is? Monumentálisan egyszerű, geometrikus és minimalista, de mégis részletgazdag és finoman lírai. Régen írtam egyetlen kép jellemzésébe ennyi ellentmondást! A kép lenyűgözően egyben van, ritmusa, monumentalitása és finomsága együtt a mulandóság, a szépség tünékenysége és egyfajta eleve elrendeltetettség történetét meséli el. És, mint kiderült, nem csak én érzem így, hanem maga Ho Fan is valami ilyesmit álmodott a képre. Idézem:

I saw a white wall near Causeway Bay. I asked my cousin to stand there, and she acted as the girl facing the approaching shadow. I made the composition first, and then I finished it by bringing in the triangular dark shadow in the darkroom. There was no shadow on the wall, actually. It means her youth will fade away, and that everyone has the same destiny. It’s a little tragic.

(South China Morning Post, 2016. június 22)

Azaz: „A Causeway Bay környékén láttam egy fehér falat. Megkértem az unokatestvéremet, hogy álljon oda, ő alakította a lányt, aki szembenéz a közelgő árnyékkal. Először a kompozíciót hoztam létre, aztán úgy fejeztem be, hogy a háromszögletű, sötét árnyat a sötétkamrában alakítottam ki rá. Valójában nem volt árnyék a falon. Ez azt jelképezi, hogy a fiatalság csakhamar elenyészik, és mindenkire ugyanaz a végső sors vár. Egy kissé tragikus.“

Na most akkor mi az igazság? Nem is volt ott semmiféle árnyék, gyönyörűen sütött a nap, az unokatestvér fiatal volt és ragyogó, és akkor idejön ez a fickó, és az élet mulandóságáról fecseg? Hogy is van ez? Hazudik a kép?

Két különböző dologról van szó. A napsütötte fehér fal előtt álló lány a pillanat valósága. Napsütötte fehér fal előtt álló kínai lányt ábrázoló fényképből szerintem legalább ezer van. A Google-t kérdeztem, és persze hazudik, mert a 11700 képben, amit talál, alig akad napsütötte fehér fal. Talán ha 4000 akad… De sokukon meg nincs kínai lány. Így higgy a Google-nek (például ha azt állítja, hogy nem akar neked ártani).

A halál közelgő árnyéka által sarokba szorított lány mulandó fiatalsága a maradandó valóság. Ritkán jelenik meg fényképen, és annyira fenyegető, hogy nem is nagyon szeretünk gondolni rá. Azért, mert mint igazság, megkérdőjelezhetetlen.

Szerintem ez utóbbi kép az igaz, mert ez mond igazat.

Mindeközben változatlanul nem értem, hogy miért nem tananyag Ho Fan, akit az amerikai fotográfusok szövetsége (Photographic Society of America) korának tíz legnagyobb fényképészeként tartott számon. Ennek lehet, hogy nincs akkora jelentősége, de annak talán van, hogy Angliában két fotográfiai társaság is tagjai közé fogadta, és az ország fotográfiai társaságának tiszteletbeli tagja volt Szingapúrban, Argentínában, Brazíliában, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Belgiumban is.

A képei, mint mondtam, jogvédettek, de a Google azért szép tárlatot tud mutatni belőlük: íme Ho Fan.

Ide most nem írok semmit.

Fényűzéseim I. – Negatív gondolatok

Talán nem árulok el vele nagy titkot, hogy fotós vagyok. Annak tartom magamat, papírom is van róla, és a munkahelyem ezért is fizet (meg más feladataim is vannak), szóval nem alaptalan a kijelentés.

Amióta hat évesen megkaptam első fényképezőgépemet, nem nagyon hanyagoltam a fényképezést, legfeljebb az intenzitás változott. Pár évtizeddel később, az akkori munkahelyem révén a digitális fényképezés hajnala előtt tíz perccel készítettem első digitális fényképemet, és bár addig filmre fényképeztem, az új technológia még az előtt beszippantott, hogy használható lett volna. Van ez így.

Az első digitális képeim fájldátuma 1994 decemberéről mesélne, de sajnos a fájlokat már nem lehet megnyitni. Sőt, lehet, hogy szerencsére, mert a digitális fényképek még évekig a rendkívül borzalmasan siralmasan élvezhetetlen kategóriába estek – ha ma egy kaputelefon olyan képet ad, mint az akkori csúcsközeli gépek, akkor sírva keresünk valami használhatóbbat. 1997-ből már vannak megnézhető digitális fotóim. Nem mutatom meg, borzalmasak, nem is érti az ember, miért hittük el, hogy van jövője a digitális képalkotásnak – pedig elhittük, és igazunk is lett. Van ez így.

2009 volt az az év, amikor már elfogadhatónak tűnt a digitális gépem minősége, és a filmes gépeim – nem előre tervezetten, inkább a költségeik miatt – szögre, szekrénybe, vagy új gazdához kerültek. A digitális tükörreflexesek lehetőségei pedig elindítottak egy olyan úton, ami a jobb és még jobb képek utáni hajszában egyre komolyabb technikát és egyre több elméleti és gyakorlati tudást kívántak – és hát ki vagyok én, hogy kívánságaiknak korlátot szabjak? És fejlődés volt, és jóság, és úgy tűnt, hogy a Világbéke két milliméterrel közelebb került. Van ez így.

Aztán egy alkalommal kaptam egy érdekes kritikát. „Nagyon jó, amiket csinálsz, de nem így kellene. Ezekhez a képekhez valami komolyabb kell. Egy Hasselblad, vagy valami más középformátum.” Utána néztem, és egy Hasselblad még romos állapotban is elérhetetlennek tűnt, nem hiába vitték még az űrbe is (az Apollo programban ugyanis Hasselblad 500C gépeket használtak, módosítva az űrbéli körülményekhez). De lehetőségem nyílt egy másik irányba elindulni – készült számomra, névre szólóan, egy 8×10 hüvelykes VDS nagyformátumú kamera és (nagyon) lassan elkezdtek hozzá gyűlni dolgok, amiket már felszerelésnek lehet tekinteni. És így a fénykép újra drága lett. Nem mintha az lett volna a cél – de hát… Van ez így.

Most jogosan kérdezheted, hogy „mi van, most egyáltalán miről beszélsz?” – mert hát kevesek tudják, hogy mi az a nagyformátumú fényképezés, síkfilm, vagy akár a Hasselblad.

Az utóbbi az, ami a luxusautóban a Rolls Royce, a pezsgőben a Moët et Chandon, magyar borban a hatputtonyos tokaji, vagy hegycsúcsban a Mont Blanc. Nem biztos, hogy a legnagyobb vagy épp a legjobb, de ahhoz lehet és kell mérni.

A nagyformátumú fényképezés meg az, amikor a régi filmben a fényképész beáll egy szétgányolt tangóharmonika mögé, elbújik a fekete leple alá, és azt mondja, hogy csíz! – aztán lesz egy szép nagy, foltos, fekete-fehér felvétele, amit bekereteznek, és mindenki a csodájára jár, ~~aztán mind felkerekednek és elmennek skandináv lottózni~~. Az a csodásan részletgazdag, meleg tónusú régi felvétel, amit a kiállításokon úgy csodálunk meg, hogy tudjuk: a legprofibb digitális gép sem tud olyat készíteni és a szoftverek is csak a hibáit tudják másolni, az erényeit aligha.

A nagyformátumú géphez való síkfilm elképesztően drága dolog, így hát egyelőre még ki sem próbáltam. Viszont a fotópapír nem annyira drága, és – micsoda varázslat! – a síkfilm helyére be lehet szuszakolni (bár vastagabb, és ez okoz némi problémát) és akkor furcsa, oldalfordított negatív képeket lehet előhívni, amiről mindenkinek az a véleménye, hogy „jé… és akkor ez most mi?” De ha beszkenneli az ember, és képszerkesztő programmal átfordítja, hogy oldalhelyes és pozitív legyen, akkor egész izgalmas képet ad, ami lágyabb, kevésbé részletgazdag, mint a filmre készült felvétel, tónusaiban is gyengébb, de egészen sajátos hangulata van. Meg jókora helyigénye. A kidolgozáshoz is.

Mégis, mik ezek a formátumok?

A hagyományos és közismert formátum, a „kisfilm” képkockája 24×36 mm-es: durván 2,5×3,5 cm-es.

A középformátum ennél nagyobb, általában 4,5×6 cm, vagy 6×6 cm, vagy – amit én is használok – 6×8 cm-es. A nagyobb képméret miatt sokkal több részlet, több fény, több, finomabb tónusátmenetek rögzíthetők.

A nagyformátum még ennél is nagyobb: 4×5 hüvelyktől kezdődik (kb. 10×12,5 cm) és a gépem által használható legnagyobb méret 8×10 hüvelyk (20,5 ×25,4 cm, ami majdnem egy A4-es lap mérete).

Ennél nagyobb méretek is vannak, de a kezelhetőségük a méretükkel arányosan romlik. A képminőség viszont javul, ezért jó minél nagyobb mérettel dolgozni.

Szóval ez vezetett ahhoz, hogy ismét a Hasselblad felé kacsintgassak, de nem az igazi felé, hanem egy másik legendás márka „Igásló” és „A Szörnyeteg” becenévvel illetett kamerájára, ami ötödannyiba sem kerül. Cserébe csecsemő méretű: 49 centiméter és 3200 gramm. Így kezdtem el ismerkedni a középformátumú fényképezéssel, egy gyönyörű állapotú, közel harmincéves Mamiya RB67 ProSD géppel a kezemben.

Jogos a kérdés: „de miért?”

Mamiya_me — Mamiya RB67 használat közben – Fehér Viktória felvétele a szerző engedélyével

Erre nem válasz az idegesítő reklámból ismert köptető neve. Sokkal inkább az, hogy a digitális fénykép már-már túl tökéletes. Nem élességében (bár abban is), nem is részletgazdagságában (bár néha abban is), nem színvilágában (bár sokszor abban is), hanem sterilitásában. Amin sokat ront, hogy szinte csak olyan digitális képeket ont ránk a vizuális környezetszennyezés, amit agyonmódosítottak, szerkesztettek, változtattak, retusáltak és eltusoltak, kivasaltak és lelketlenre mostak. A reklámok egy olyan képi igényt neveltek belénk, amiben minden szín harsog, minden árnyék élesen kirajzol, minden zenekarban minden egyes zenész fortissimót játszik. Korábban különféle zaj-, szín-, és egyéb szűrőket alkalmazott a retusőr vagy a fotós, gondosan mérlegelve, hogy miből mennyit kell, de divat lett mindent maximumra tekerni, és örülni a művi eredménynek. Olyannyira, hogy sokszor már nem is ilyen-olyan módosítást végző szűrőkkel variálják a képet, hanem ráeresztik a szépítő szűrőt, adnak rá egy kis drámát, nyakon öntik becsillanással és bokeh-hel (az egyik egy optikai hiba eredetileg, azaz probléma; a másik az objektívek által puha kis fénykörré lágyított, háttérbe szorított csillogás, amit az emberi szem sosem lát, csak az optika). Valójában már a legtöbb szakérő sem tudja egészen pontosan, hogy a szűrő mit csinál, csak bizonytalan elképzeléseink vannak róla. De a szűrőzéssel még nincs vége a kép megerőszakolásának. Az eddigiek után még átszínezik, mert az ember ne hagyja, hogy a valóság meghamisítsa a képzeletét. Végül azt mondják rá, hogy „nézd, mennyivel szebb, mint élőben!”

Digitális felvétel professzionális géppel (saját)

A negatív pedig nem ilyen. A negatív messze nem tökéletes, megvannak a sajátosságai, és azok jellemzően azok is maradnak. Lehet módosítani a negatívról nyert képet is, lehet retusálni és színezni, és ezerféle dolgot lehet tenni vele, de megőriz valamit abból a jelenlétből, amit a film tud csak átadni. A filmre készült fénykép titka az intimitás.

VDS810szembe — Nagyformátumú kamera szemből (saját)

Szóval valami ilyesmi miatt kezdtem újra filmre (is) fényképezni, és amíg a nagyformátumhoz szükséges tudásomat használható szintre nem csiszolgatom, addig (és az után is) élvezem a középformátum részletgazdagságát és egyéb csodáit. Nem mondtam le a digitális fényképről sem, de megkeresem az egyensúlyt. Élvezem a digitális képek elkészítésében rejlő lehetőségeket, azok egyszerűen elérhető változatosságát és az azonnali visszacsatolást, amit a digitális technika nyújt. És élvezem azt a mentális felkészülést, gondolati szintű fókuszálást, ami a nagyformátumú kép készítését meditáció szintjére emeli. És élvezem a kettő tökéletlen és rejtelmes ötvözetét, amit a középformátum nyújt.

És ezzel nem vagyok egyedül – de erről később fogok mesélni.

A címképen: VDS 8×10″ nagyformátumú kamera (saját felvétel)
A kameráért köszönet a VDS Camera Manufactory-nek

Utókor és emlékezet

Két kép, két fotós, és egy harmadik… Az utókor időnként furcsán alakítja az emlékeket.

Mostanában két képnek is igyekeztem jobban utánanézni, két olyan, erőteljes és sajnos elég nyomasztó képnek, amelyek – ahogy a jó képek általában – sokkal többről szólnak és sokkal több mindent mondanak el, mint első ránézésre gondolná az ember. Mindkét kép portré, fekete-fehér, mindkét képen uralkodik a tekintet. De valójában a környezet az, ami kiemeli és értelmezi az arckifejezéseket, és elindítja a történetmesélést. Mindkét képet híres, a maguk területén legjobbak között számon tartott fényképészek készítették: az egyiket Dawid Szymin, a másikat Ascher Fellig, akiket persze ma nem ezeken a neveken ismerünk. Az első David “Chim” Seymour, a Magnum Photos egyik alapítója, és (Robert Capa, azaz Friedmann Endre halála után) elnöke, a másik Arthur (Usher) Fellig, még ismertebb nevén Weegee, A Híres.

Mindkét kép szerzői jogi oltalom alatt áll, így nem tudom ide feltenni őket, de linken megmutatom mindkettőt.

Chim fotója egy zavarodott tekintetű kislányt ábrázol, aki lerajzolta az otthonát. Tereskáról nagyjából ennyit lehetett tudni eredetileg, illetve azt, hogy egy varsói intézetben készült róla a felvétel, ahol a háborúban testileg vagy lelkileg súlyosan sérült gyerekekkel foglalkoztak. Chim az akkor alakuló UNICEF megbízásából fényképezte Közép- és Kelet-Európa háború után lézengő, család és megélhetés nélkül maradt gyermekeit, ám a téma annyira sajátja lett, hogy a megállapodás szerinti tiszteletdíjnak csak egy töredékét fogadta el, és az anyag leadása után is folytatta, immár saját szakállára, a téma fotózását. Később az UNCEF Európa gyermekei címmel albumot adott ki a fotókkal, de Tereska képe túl erőteljes és sokkoló volt ahhoz, hogy a könyvben megjelenjen. Ehelyett Zavart gyermek (1948) címmel a Life magazin 1948. december 27-i száma hozta le a képet és címlapon szerepelt az UNESCO egyik kiadványában is.

Nem részletezem nagyon, a történetet a Time (angolul) és a Mai Manó Ház blogja (magyarul – gyakorlatilag a Time cikk fordítása) aprólékosan elmeséli. De kiemelem, ami igazán megfogott.

A kép ereje abban is megnyilvánul, hogy a szemlélő meg akarja tudni, ki volt ez a kislány, mit élhetett át. A róla elnevezett, hátrányos helyzetű, sérült gyerekekkel foglalkozó alapítvány igazgatója, Georg Siebenkotten kutatásba kezdett: Patryk Grażewicz, kutató és Aneta Wawrzyńczak, emberjogi aktivista és újságíró segítségével, aprólékos nyomozással kiderítették, hogy Tereska Adwentowska van a képen. Az akkor nyolcéves lány négy éves korában koponyasérülést szenvedett egy srapnelldarabtól, majd tíz évvel idősebb nővérével árván maradva vándorolni kényszerült. A háború után leginkább elmegyógyintézetekben talált menedéket, mert agresszivitása veszélyeztette a környezetét. Semmi nem érdekelte, csak a rajzai, a cigaretta és az alkohol, és a csillapíthatatlan, mindent elemésztő éhség. Még halála is erre volt visszavezethető: egy betegtársától ellopott kolbászdarab akadt a torkán, fulladást okozva. A háttér hiányában ez akár még tragikomikus is lehetne, így viszont kegyetlenül durva, tiszta tragédia – a háború borzalma még a békében is gyilkos.

A történet a fent említett cikkekben megtalálható, a titkokra fény derül belőlük – és a zavart kislány immár névvel, élettörténettel a kép hátterében híres, és a mai napig meghatározó ikonja a háborúk borzalmainak, amelyek a gyermekeket sem kímélik. A feledésre kárhoztatott kislányt felkutatta és megőrizte az utókor emlékezete.

320px-apparecchio_fotografico_a_cassetta2c_a_fuoco_fisso2c_a_pellicola_in_rullo_120_-_museo_scienza_tecnologia_milano_06102 — Kodak Brownie

Weegee képe négy évvel korábban készült, mint a Tereskát bemutató fotó. Megfáradt, bajuszos öregember ül az ágya szélén, háromrészes öltönyben és nagykabátban, kérdőn nézve a fényképezőgépre. Maga is fotós – volt. Nem is akármilyen! De már vagy tíz éve nem fényképezett, és sosem használt Kodak termékeket aztán, hogy az Eastman Kodak piacra dobta a Brownie sorozatát azzal a mottóval, hogy

“You push a button. We’ll do the rest.”
(„Csak nyomja meg a gombot. Mi megcsináljuk a többit.”)

A komoly ismereteket, szakértelmet kívánó fényképezés ilyen szintű leegyszerűsítése, „lealjasítása” elkeserítette.

376px-portrait_of_alfred_stieglitz_1935_apr_17 — Carl van Vechten: Alfred Stieglitz portréja (1935) – Carl Van Vechten [Public domain], via Wikimedia Commons

A modell ugyanis nem más, mint Alfred Stieglitz, az amerikai fényképészet kikerülhetetlen óriása, aki nem csak fotósként, hanem a modern vizuális művészet nagy szervezőjeként is ismert kellene legyen. Valamikor még a piktorialista irányzat amerikai ága, a fotószecesszió kulcsfigurájaként lett ismert, szakmai folyóirat kiadója volt, kereste és támogatta az új tehetségeket. Aztán a 1905-ben megnyitotta New York-i kiállítótermét, a 291-et. Az eldugott, tulajdonképpen túl szűk és zsúfolt kiállítóhely először még a fotószecesszió központja volt, de hamarosan híres lett arról, hogy akit ott Stieglitz bemutatott, az hamarosan fontos művészként lett ismert. Stieglitz jó szemmel és érzékkel válogatta ki az ismeretlen tehetségeket, és pártfogolta őket. Második felesége, a nála 22 évvel fiatalabb Georgia O’Keeffe is így került a közelébe, és nem csak múzsája és szerelme lett, hanem a modern amerikai festészet legerőteljesebb alakja.

383px-alfred_stieglitz_-_the_steerage_-_google_art_project — Alfred Stieglitz: Steerage (A fedélköz) – az „őszinte fotográfia” egyik első jelentős képe – Alfred Stieglitz [Public domain], via Wikimedia Commons

Stieglitz eltávolodott a fotószecesszió mesterkélt, és a festészet eszközeit, képi nyelvét használó irányvonalától, és többek közt Edward Steichennel, Paul Stranddel, Edward Weston-nel és fiával, Bret Weston-nel, Imogen Cunninghammel, vagy akár Ansel Adams-szel is – az „őszinte és egyenes” straight photography irányzat, a művészi fotográfia felé fordult. Szervezői, kiadói, kiállítói, és fényképész tevékenysége miatt a mai napig az amerikai fotográfia keresztapja jelzővel emlegetik.

Stieglitz ugyanakkor a fényképészet sajátos nyelvével is kísérletezett, aminek leghíresebb megnyilvánulása az Equivalents (Egyenértékűségek) sorozata. Ezek zömében minden más részletet mellőző felhőképek, ami az akkori technikával, a kék fényre leginkább érzékeny nyersanyagokkal önmagukban is bravúrosak – de Stieglitz kísérletének tárgya nem a technika, hanem az absztrakció és annak sajátos formanyelve volt. A képek címe is erről szól: a képen minden részlet egyenrangú és egyenértékű, nincs főtéma, előtér és háttér, mellékszereplő és nincs a képnek vizuális központja sem. A kép témája önmaga a látvány, a kép, és a felhők nem felhőket ábrázolnak hanem a felhők képét – valahogy úgy, ahogy Magritte pipát ábrázoló festménye sem egy pipa, hanem egy pipát ábrázoló festmény. « Ceci n’est pas une pipe . »

A fáradt és megtört öregember Weegee fotóján ugyanaz az Alfred Stieglitz, akiről eddig írtam, és aki Carl van Vechten fotóján még olyan élénk, talán huncut vidámsággal néz fel, egy szinte ugyanolyan képi környezetben. Weegee fotóján több, a modellt jellemző tárgya is látható: a könyvei, Carl Sandburg négykötetes életrajza, az Abraham Lincoln The War Years (A háború évei) (1939) ami a következő évben Pulitzer–díjat hozott számára, a falon pedig egy John Marin-festmény látható. Stieglitzben még él a láng, az ágya is egy kiállítóhely félreeső zugában húzódik meg, de a kiállítást már nemigen látogatják, alig hoz bevételt, és a kiállítók által néha eladott képek után kapott jutalék éppen csak elég volt arra, hogy az An American Place fenntartását finanszírozza.

Weegee egy évvel később, a Naked City (Meztelen város, 1945) című könyvében írt a Stieglitz-cel való találkozásáról. Leírta, hogy pár hónappal korábban a Saturday Evening Post még úgy írt róla, hogy “The Old Master of the Camera” – Old Masters névvel a legnagyobb németalföldi festőket szokás illetni – és a négy legfontosabb amerikai fotósként tartják számon, de amikor az utcán látta szembejönni a fekete nagykabátos öregembert, senki nem tudta, hogy ki az. Amikor Weegee odalépett hozzá és a nevén szólította, Stieglitz talán még meg is lepődött, és meghívta magához. Az An American Place fertőtlenítőszerek és az öregkor jellegzetes szagával fogadta. Beszélgetés közben Stieglitz a telefonra mutatott:

Stieglitz pointed to a phone near his cot. ‘It never rings,’ he said. ‘I have been deserted. The paintings on the wall are orphans. No one comes up to see them!’
(Stieglitz a fekhelye melletti telefonra mutatott: – Sosem cseng. – mondta. – Magamra hagytak. A képek a falakon árvák. Soha senki nem jön fel őket megnézni.)
—Weegee: Naked City

Stieglitz neve nem merült teljesen feledésbe, és ebben valószínűleg része volt Weegee-nek is, akire nagy hatást gyakorolt – és Weegee is nagy hatást gyakorolt Stieglitzre. Weegee küldött egy tiszteletpéldányt a példaképének és szívhez szóló választ kapott:

weegee_stieglitz — Alfred Stieglitz levele Weegee-hez a *Naked Place* című könyv tiszteletpéldányának apropójából – Public Domain (PD) mivel a szerző halála óta több mint hetven év eltelt

An American Place
1945. szeptember 11.

Kedves Weegee! A Naked City könyved egy példányát megkaptam. Babérkoszorúm és [jobb] kezem neked…

Alfred Stieglitz

Weegee nem csak a Naked City oldalain számolt be e nevezetes találkozásról, hanem – kisebb eltéréseket nem számítva azonos módon – négy helyen is. Találkozása Stieglitz-cel mély nyomot hagyott az akkor hírnevének csúcsához közeledő fotóriporterben, és talán ez is segített, hogy nem csak az újságok oldalain, bűnügyi hírek között megjelenő, „Weegee a Híres” névvel fémjelzett képeiről ismerjük. A múzeumokban, kiállítótermekben egy másik, a művészi igénnyel fényképező Weegee is megjelenik, és sajátos evolúciója a hírnév- és hírhajhász önjelölt hírességtől a fotótörténelemben méltán helyet kapó, munkái alapján híres Weegee-ig ível.

“It doesn’t seem right that such a great artist should have such a little reward, (…)”
(Valami szemmel láthatóan nincs rendjén hogy egy ilyen nagy művész ennyire kevés elismerést kapjon […])
— Weegee (Naked City)

[I was] wondering if that elusive fame I was after was worth while.
([Azon] csodálkoztam, vajon a tünékeny hírnév amit kerestem magamnak, megéri-e egyáltalán.)
— Weegee (Naked City)

A két kép, Chim Tereskát ábrázoló fotója és Weegee Stieglitz-portréja valamilyen szinten az utókor emlékezetének eszközévé vált. Tereska kilétét a kép készítésekor nem tartották fontosnak megörökíteni. Stieglitz portréja valahogy eleve az emlékezetnek készült, de valójában annak elmúlását és fakulását mutatja be. A felsorolt neveket, mint David “Chim” Seymour, Weegee, Tereska Adwentowska vagy Alfred Stieglitz, valószínűleg csak azok ismerik, akik a fotótörténet, művészettörténet iránt legalább egy picit komolyabban érdeklődnek.

Kéne valami frappáns befejezés is, de csak annyi jut eszembe, hogy az utókor mégsem mindig igazságos.

Egy kártyányi emlék

A 2001. szeptember 11-én leomlott World Trade Center-ikertornyok alatt találtak néhány Canon fényépezőgépet is. A csúcskategóriás EOS 1-esek teljesen összetörtek, felnyíltak, a bennük lévő film tönkrement. A harmadik gép egy alapszintű kis, „kezdetleges” digitális EOS D30 volt. A fizika azt sem kímélte meg, de a benne lévő CompactFlash kártyáról sikerült megmenteni néhány képet – egy fotóriporter halála előtti pillanatait.

Szeptember 15-én találták meg Bill Biggart maradványait, és csak az ujjlenyomatai alapján tudták azonosítani. Előkerült a jegygyűrűje, a pénztárcája huszonhat dollárral, két fotós táskája, és három fényképezőgép – Biggart dolgozni ment az ikertornyokhoz, a vérbeli fotóriportert, a “news junkie”-t a munkája és szenvedélye hajtotta oda, ahonnan inkább elmenekülni kellett volna. Hitelesen, testközelből, pontosan tájékoztatni – van egy réteg, az újságírók, fotósok, videósok hírszolgáltatásban működő rétege, akik számára ez olyan jelentőségű feladat, mint egy jó orvosnak az élet megóvása. Biggart jó fotóriporter volt: amikor kutyasétáltatás közben hírt kapott, hogy egy repülő csapódott a World Trade Centerbe, hazarohant a gépekért, és magától értetődően tette, amit egy tudósító kötelességének tart.

A történetét leírhatnám, kiszínezhetném, de méltatlan lenne hozzá. Közel sem lenne olyan hiteles, ahogy ő elvárta volna. Egyébként is megtették már: Völgyi Attila fotóriporter szívszorítóan olvasmányos, és átélhető történetet írt le a blogján.

Régi Canon digitális tükörreflexes fényképezőgép objektív nélkül — Canon EOS D30 – forrás: Valtteri Vuorikoski [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Bill Biggart képei közül a legprofibb Canon EOS 1 vázakkal készített, filmre fényképezett fotók ott pusztultak az északi torony romjai alatt. A gépeket szétzúzta a rájuk zuhanó száztíz emelet, a vázak, a kazetták szétnyíltak. A kis EOS D30 is megnyomorítva hevert gazdája mellett, az objektív leszakadt róla, de a CompactFlash kártya, ami benne volt, szinte sértetlen maradt. Az előkerült felszerelést Biggart özvegye, Wendy Doremus férje barátjának és kollégájának, Chip East fotóriporternek adta oda, hátha tud vele valamit kezdeni. East nem sokat tudott tenni, egyedül a memóriakártyáról sikerült lecsalogatnia százötvennégy fényképet. Ezek a képek nem csak a New Yorkot ért tragédiáról és a mentésben dolgozó hősök erőfeszítéseiről számolnak be, de arról is, hogy a hírek megszállottjai mennyire hasonlóan működnek, mint a tűzoltók, a mentők – mindent feltesznek arra, hogy ott legyenek, ahol a legnagyobb a baj, és hírét vigyék azoknak, akiknek tudniuk kell róla.

A képek sora egyre közelebb visz a katasztrófához, egyre jobban bevon a menekülők és a mentésen dolgozók körébe. Elszánt, időnként bizakodó, életekért mindenre kész emberek, tűzoltók, rendőrök, mentők, önkéntesek és menekülők, sérültek, porlepte autók és papírhalmok, értelmetlen díszletté töpörödött jelzőtáblák és utcalámpák mellett óriásként álló emberek láthatók. Biggart képei egyre közelítenek, egyre feljebb irányulnak az objektívek, a végén alulról felfelé, függőlegesen tartva fényképezi az északi tornyot. A kis digitális gép órája nincs nyári időszámításról visszaállítva, ezért az utolsó felvétel fájldátuma 2001. szeptember 11-én 09:28:24 – másfél perccel az előtt készítette, hogy az északi torony is összedőlt.

421px-12.6.11billbiggartpanels-66byluiginovi1 — Bill Biggart neve a a Ground Zero emlékfalán – forrás: Nightscream (Luigi Novi) [Public domain], via Wikimedia Commons

Bill Biggart képeit szerzői jog védi, és a hagyatékát kezelő Estate of Bill Biggart egy válogatást az emlékét őrző honlapon is bemutat. Érdemes megnézni, és érdemes megemlékezni a fotósról, aki még alkalmazott fotográfusként kezdett tudósítani, elsőként a Wounded Knee-beli 1973-as indiánlázadásról. Harcterekről tudósított Észak–Írországból és a Közel-Keletről, az Öbölháborúból, majd visszatért. Bemutatta a New York-i közélet számos apróbb-nagyobb eseményét, és ügynöksége, az Impact Visuals mellett a Reutersnek és az AFP-nek is dolgozott. Képei rendszeresen jelentek meg számos kisebb jelentőségű napilap mellett a The New York Times-ban is. Ma a Ground Zero déli medencéje emlékfalának S-66 jelű paneljén találjuk a nevét. A Smithsonian és a National Museum of American History is emléket állított neki. Gépeinek maradványai a washingtoni Newseum szeptember 11-éről szóló tárlatán vannak kiállítva.

Bill Biggart volt a 9/11 egyetlen hivatásos fotós áldozata.

A címképen: Porlepte 911 áldozatok – forrás: Don Halasy [Public domain], via Wikimedia Commons

A szomorú igazság

Annak idején Friedmann (más írásmódban Friedman) Endre, a kiváló magyar származású haditudósító fotográfus mondta:

Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.

1954. május 25-én az indokínai függetlenségi háborúban egy francia felderítő különítménnyel tartott, gyalogosan. Az út eseménytelen és meglehetősen unalmas volt, a kiégett falvak, temetetlen holtak látványa a sokat próbált, sokat látott tudósítónak nem nyújtott elegendő témát sem a kamerája, sem az elméje számára. Délután három előtt öt perccel (az alakulat parancsnokának határozott tiltása ellenére) felkapaszkodott egy alacsony dombra, hogy készítsen egy látképet a tájról, és a vonuló katonákról.