Ferdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona

Firenzétől egy kisebb kiruccanásnyira van a Sammezzano-kastély, a Non Plus Ultra című bejegyzésem egyik tárgya és csodája. Ha nem olvastad, vagy nem emlékszel rá, érdemes megnézned újra a korábbi írásomat, és még inkább a benne lévő, illetve alatta linkkel ajánlott képeket. Már csak azért is, mert érthetőbbé válik, miért tartom fontosnak, hogy a kastély megmentésére alakult Savesammezzano Mozgalom bizonyos szinten sikereket ért el.

Nagyon kevés, és ellentmondásos infó van csak arról, hogy pontosan miben is áll ez a siker. Egyrészt annyi biztos, hogy az Európai Unió is felfigyelt erre a nagyszerű építészeti kincsre, és Európa hét leginkább veszélyeztetett és megmentendő műemléke közé választotta. Ez önmagában talán kevés lenne, nem csak Magyarországon, de Olaszhonban is, azonban a regellóiak (akik önkormányzatához a kastély területileg tartozik) megosztottak néhány képet a Facebookon, amelyek szerint valamiféle munkálatok valóban elkezdődtek az épületen. A főhomlokzat jobb oldala fel van állványozva, egy másik képen pedig valamiféle daru vagy kosaras emelőgép dolgozik a tető felett… Csak az a furcsa, hogy a tulajdonos hallgat, és azok, akik hivatalból tudhatnának a dologról, nem tudnak semmit. Szóbeszéd járja, leginkább az olasz nyelvű honlapokon, ahol a kastélyt megmenteni kívánó emberek írogatnak, ám semmi sem biztos. A legvalószínűbb azonban az, hogy a 2018 márciusi havazások utáni gyors értékmentés, stabilizálás folyik. Aminek ellent mond, hogy 2017 decemberi képeken is látható már az állványzat.

Nem igazán lelkesítő az FPXA Alapítvány azon értesülése, hogy műemlékvédelmi előírásoknak eleget téve ügyködnek az épületen, de a munka célja csak annyi, hogy katasztrófahelyzet esetén a kastély belseje a beavatkozók számára megközelíthető legyen. Szóval vagy van valami, vagy semmi sincs, de egyik sem bíztató…

A pusztulásában is gyönyörű kastély különlegesen értékes parkja már valamivel jobb helyzetben van – ha jól értelmezem az olasz híreket, akkor Regello helyi szervezeteinek sikerült elérni, hogy egyáltalán jogukban áll rendben tartani a kert ritkaságait. Az is valami! De a kert nem csak a kettős mamutfenyőt és más botanikai ritkaságokat rejt, hanem egy szörnyeteget is. Pontosabban egy szörny pusztuló maradványait. Társairól is írtam már, az Utópiák és disztópiák című bejegyzésemben, amely a brutalizmusról, mint építészeti irányzatról szólt.

Sammezzano műholdképen — Sammezzano a Google Earth műholdképén – forrás: Google Térkép

Alig száz méterre a kastélytól, de szerencsére a fák sűrűjének rejtekében az olasz brutalista építészet egyik különös, félbehagyott emléke omladozik. Ha valamikor elkészült volna, talán még tetszetős is lehetett volna: a tagolásában, formavilágában van már valami, ami a cardossi Szent Péter Szeminárium tudathasadásos dekorativitására emlékeztet – vagy a budai volt SZOT-üdülő súlyosan városra nehezedő, nyomasztó, csontváz-szerű ívére, ami, amikor még üzemelt a szálló, valamiféle eleganciát is rejtett. Ma már az sem szép látvány, hiába van gyönyörű helyen.

7900484264_668b184055_b — A sammezzanói szörnyeteg a darujával – Alessandro Alecosta felvétele, a szerző szíves írásbeli engedélyével – Photo by Alessandro Alecosta—appears here with the author’s generous written consent.

Nem sokat tudni erről a regellói épületről, csak annyit, hogy 1970. körül építették meg azt, ami egyáltalán megépült belőle. A helyszínválasztás egyértelműen a márki kastélyának kihasználásával lehet kapcsolatban, és talán azé a tulajdonosi köré volt ez is, amely a kastélyt hasznosította. A tervek szerint szálloda, majd kórház, majd megint szálloda lett volna, ha nem marad félbe. De úgy maradt félbe, mintha nem is akart volna félbe maradni, csak egyik pillanatról a másikra leállt az építkezés. Enyészetnek indult beton váza mellett még egy toronydaru is ott árválkodik. Egy ilyen daru komolyabb érték szokott lenni annál, hogy csak úgy ott felejtsék…

7900492268_3b8627c513_b — A sammezzanói szörnyeteg belső udvara – Alessandro Alecosta felvétele, a szerző szíves írásbeli engedélyével – Photo by Alessandro Alecosta—appears here with the author’s generous written consent.

7900480204_ec6e114264_b — A sammezzanói szörnyeteg alapja – Alessandro Alecosta felvétele, a szerző szíves írásbeli engedélyével – Photo by Alessandro Alecosta—appears here with the author’s generous written consent.

Manapság a brutalista építészet egyfajta megértő buksisimogatós reneszánszát éli, a még meglévő, és esetleg menthető példái körül egy viszonylag szűk kedvelői kör alakult ki, de azok legalább igyekeznek megóvni az eleve esztétikától mentesnek tervezett épületeket attól, hogy rondaságuk miatt eltöröljék őket a föld színéről, és így az építészet történetének egy különös kísérleti szakaszának igyekeznek mementót állítani. Nem mindig eredménnyel, és nem is mindig méltán, de van egy-két olyan betonkolosszus, ami tényleg érdemes arra, hogy vigyázzunk rájuk – erről persze írtam a korábbi bejegyzésben.

A sammezzanói monstrum valószínűleg nem fog olyan érzelmi és kulturális visszhangot kelteni, mint Ximenes d’Aragona márki kastélya, pedig máshol, más kulturális közegben akár még figyelmet is kelthetne. De Toszkána, Firenze környéke, Sammezzano parkja nem egy ilyen betonszörnyeteg természetes élőhelye.

A címkép a Páva-terem dekorációja a Sammezzano-kastélyban.
– Feltehetően Julio Cesar Mesa felvétele, a Tumblr-en szabadon felhasználhatóként jelölt forrásból – részlet

Ferdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona márki spanyol volt ugyan, de Firenzében született 1813-ban. Az előbbi már a nevéből is sejthető, az utóbbi nem annyira. Érdekesebb, hogy dúsgazdag volt, mondhatni szemérmetlenül gazdag, egy igencsak ősi nemesi család egyetlen örököse. Az ilyesmi mindig hasznos! Még izgalmasabb tulajdonsága, hogy nagyon érdekelte a keleti művészet, és mivel képesítés nélküli építésznek tartotta magát, a Keletből is kiváltképpen a Kelet építészete izgatta. Képesítése nem volt, de képzettsége igen: autodidakta módon megtanulta, ami éppen érdekelte, és az bizony enyhén alulértékelve is a „nem semmi!” kategóriába tartozott. Más művészetek is foglalkoztatták, még az Uffizi is mecénásaként tartja számon. Emellett politikusként is jeleskedett, egészen addig, amíg százada végének politikai hozzáállása már vállalhatatlanná vált számára – ekkor ugyanis felhagyott ezzel a tevékenységével. Erkölcsi alapon. Szerintem erre kevés politikus volt képes eddig, és már ez is érdemes arra, hogy megjegyezzük a nevét. Csak ne lenne olyan megjegyezhetetlenül hosszú!

A Schossberger család felvidéki eredetű kereskedő família volt, nem spanyol. Még csak nem is német vagy osztrák, és nem is keresztény. Ennek ellenére megbecsült alakjai lettek a pesti magasabb köröknek, miután Schossberger Lázár fiával, Vilmos Simonnal a feltörekvő Duna-parti városba költözött, és ott már nem csak gabonával, de dohányáruval is elkezdett foglalkozni, majd a cukoriparba, pénzügyi szektorba is beszállva sikereket ért el. Vilmos Simon két fia, Henrik és Zsigmond bárói rangot kapott Ferenc Józseftől 1863-ban, és az udvari körökben forgolódva társasági népszerűségük is megnőtt.

Egyetlen dolog köti össze Ximenes d’Aragona urat Schossbergerékkel. Illetve kettő: két, sokáig elhagyatott és pusztulásra ítélt, ám fénykorában szenzációsnak számító kastély, amelyek közül most, 2017-ben egyik sem látogatható – pedig volna érdeklődő bőven. A két történet sajnos sok vonásában párhuzamot mutat. De térjünk vissza Ferdinando Panciatichi márkihoz, és ismerkedjünk meg először az ő kastélyának történetével!

ferdinando_panciatichi_ximenes_d27aragona — Ferdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona – forrás: olasz Wikipédia, feltöltő: RennyDJ. [PD-Italia] (köztulajdon)

Adott tehát a spanyol származású nemes úr, rendíthetetlen anyagi háttérrel, művészet iránti rajongással, és szorgosan megszerzett tudással, ami a Kelet, elsősorban Szíria és az arab világ, valamint India építészetét érintette. A mesés Kelet akkoriban már vagy fél évszázada divat volt, a század első felére esett az ókori Egyiptom iránti lelkesedés fellángolása, jelentős részben a rabló- és tudományos expedíciók igen jelentős leletei hatására. Az ilyen divatok még nem enyésztek el öt-tíz év alatt, mint manapság, hanem évtizedekre meghatározóak tudtak maradni. Abban a korban erősödött meg a tehetősebb körökben az utazgatás is, mint népszerű időtöltés, főleg az egzotikus helyekre. Ami szinte bármi, ami nem Európa. Fellendült a legális és illegális műkincskereskedelem (a határ közöttük igencsak elmosódott volt), és a különféle, cirkuszba illő látványos bemutatók. Genova erős embere, Giovanni Battista Belzoni sírokat tárt fel, piramisokat nyitott ki és szoboróriásokat küldözgetett a British Museumba. Belzoni korábban cirkuszi erőakrobataként dolgozva menekült genovai „jóakarói” elől (akik minden javát akarták), és cirkuszi mutatványosi tapasztalata kapóra jött akkor is, amikor Londonban I. Széthi lenyűgöző sírjának másolatát mutogatta.

Champollion hieroglifákat fejtett, Jochann Ludwig Burchardt álruhában utazgatott, Henry Salt egyiptomi angol konzul pedig versengett a francia és német konzulokkal, hogy ki tud többet rabolni a saját hazája számára. Korábban, a század elején sikert arattak Dominique Vivant Denon egzotikus rajzai, de később felülmúlta őket egy skót, David Roberts, akinek litográfiái tisztes megélhetést biztosítottak a valóban kitűnő művésznek, és mindmáig népszerűek. Mielőtt azonban még teljesen áttérnék az egyiptomi felfedezésekre, gyorsan összefoglalom inkább a lényeget: menő lett a Kelet. Mondhatni volt keletje.

1280px-sammezzano2c_facciata_principale_02 — A Sammezzano-kastély főhomlokzata 2011 májusában – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ferdinando Panciatichi márkinak meg egy „örökletes” kastélya volt, amelynek helyén már 780-ban volt valami, leginkább talán várkastély, ahol Nagy Károly is megfordult. Az éppen rendelkezésére álló épület azonban nem volt ennyire patinás, 1601-ben kezdték el építeni, és nem nagyon hagyták abba, mindig került hozzá még valami. Szóval senkinek nem szúrt szemet, ha a márki is hozzáadott ezt-azt. Ő pedig tényleg apránként hozzáadott ezt-azt, és negyven éven át bővítgette-alakítgatta a Firenze közelében lévő Regello mellett található Sammezzano-kastélyát, amíg egy romantikus-eklektikus, mégis nagyon egységes, és ami meglepő: hiteles mór stílusú épületegyüttes nem lett az örökségből.

320px-sammezzano2c_sala_dei_gigli_02 — Sammezzano Pávás szalonja – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Nem hiszem, hogy olcsó dolog lett volna mindez, de a márkit nem nagyon rendítette meg. A munkálatok alatt is tovább erősítette a filantróp, művészetpártoló és műgyűjtő, közjó érdekében munkálkodó és mellesleg Verdi-rajongó hírnevét. Tiszteletbeli tagja volt a Szépművészeti Akadémiának és a Hortikulturális Társaságnak, akik a kertépítést, kertművészetet igyekeztek tökélyre vinni. A márki ebben is jeleskedett: a Sammezzano-kastély parkja korának legnagyobb és legszebb olasz díszparkja volt, egzotikus különlegességekkel (például itt volt először mamutfenyő). A parkot a második világháború idején a németek kifosztották, utána meg mások is, de néhány különlegessége ma is áll és él – leghíresebb közülük az kettős mamutfenyő a park délkeleti csücskében. Sajnos a park sincs már jó állapotban.

Firenze (II) — Dante firenzei kenotáfiuma – saját felvétel

És, hogy hű legyek magamhoz, a márki tevékenységi köréből Dante sem hiányozhat: Ferdinando Pianciatichi Ximenes d’Aragona márki bőven adakozott és szervezett azért is, hogy a hatszáz éves évfordulóra Dante emlékének Firenze méltó emlékművet állíthasson. Arról már ő se nagyon tehetett, hogy a város, amely száműzte nagy költőjét, nem tudta visszaszerezni, így a díszes síremlék csak kenotáfium, szimbolikus sírhely maradt. Egyedül a politika volt az, amiben a márki nem lelte tetszését, bár beleásta magát abba is. Az igen aktív liberális-antiklerikális politikust, aki előzőleg Regello, majd Firenze vezetésében is tevékenyen részt vállalt, Olaszország helyettes vezetőjévé választották (kétszer is), de megválasztását követően hirtelen lemondott a tisztségéről, és eltávolodott a politikától. Ennek okát a kastélyának egyik folyosóján latin nyelvű felirat örökíti meg, ami magyarul valami olyasmi, hogy

„Szégyellem kimondani, de így igaz: Olaszország a tolvajok, uzsorások, prostituáltak és spekulánsok kezére került, ők irányítják és élik fel most. De nem ezért szégyenkezem, hanem a tény miatt, hogy mindezt meg is érdemeljük.” – Saját fordításom angolból

320px-sammezzano2c_sala_della_virtus_in_medio_02 — Sammezzano *Virtus in medio* terme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Nos. Ezen az sem változtatott, hogy extravagáns kastélyát, amelyikben az év minden napjára jutott (pontosan) egy szoba, még Olaszország első királya, I. Umberto is meglátogatta. Azt nem tudom, hogy ő mindent nagyon szépnek és mindent nagyon jónak talált-e, de oka lehetett rá. A kastélyrekonstrukció építészének szerepét is a márki töltötte be, és, bár soha nem járt a Keleten, hallatlanul precíz, építési technikákra is kiterjedően hű módon építette meg a nagyszerű épület tematikus elemeit. Aztán 1897-ben elhunyt, és a kastély egyedül maradt, csak tulajdonosai voltak, gazdája többé már nem. Milyen ismerős!

1280px-schossberger-kastc3a9ly_287474-_szc3a1mc3ba_mc5b1emlc3a9k29_13 — A turai Schossberger-kastély napnyugtakor – By wyx (Indafotó) [CC BY-SA 2.5 hu], via Wikimedia Commons

_ZS_5204_XL_resize — A Pálmaház és előtere – saját felvétel

Onnan ismerős, hogy a Schossberger Zsigmond fénykora zenitjén szintén kastély építésébe fogott, bár ő nem évezredes örökséget épített át, hanem vadiújat rendelt, a közhiedelem szerint az akkor felkapott ifjú építésztől, Ybl Miklóstól, de a korabeli (1885) sajtó szerint Bukovics Gyula az építő, és ezt Ybl sem cáfolta. Alkotója pedig az akkori legmodernebb technikákat is bevetve egy Loire-menti csodát emelt Tura határában. A kastélyban villany világított, központi fűtés volt, a szobák falában 30 centis légrés gondoskodott mindenfajta szigetelésről, és étellift vitte az elszeparált konyhából az étkezőbe a fogásokat. A francia romantikus-neoreneszánsz külsővel pompázó épület olasz hatásokat mutató, pazar belső díszítést rejtett, egyes részleteit, például az impozáns díszlépcsőházát az Operaház főpróbájaként szokták számon tartani. Legmegkapóbb része a Pálmaház, amely igazi védjegyévé vált a nagyszerű épületnek.

20150503_102558_resize — Turai kastélybelső, egy lezárt ajtószárny repedésén át(!) fényképezve – saját felvétel

A turai kastély parkja is sokat emlegetett látványosság volt a maga idejében, bár mára szinte a felismerhetetlenségig elvadult, majd az utóbbi évben egy jelentős részét a növények rossz állapota miatt felszámolták (állítólag lesz helyette új). A történelem azonban nem volt kegyes, és a családból mártírokat kreált, a holokauszt mártírjait. A bárói nyári rezidencia a márki megvalósított álmának sorsára jutott: gazdája többé nem volt, legfeljebb tulajdonosa. A család tagjait a munkaszolgálat borzalmai pusztították el, a kastélyt pedig a totális érdektelenség: volt szovjet katonai parancsnokság, kórház, iskola, nevelőotthon, épp csak gondos felújítás alatt álló építészeti emlék nem. És ezen az sem változtatott, hogy 1989 után dúsgazdag vállalkozások kezein forgott, akik nagy és megvalósíthatatlan terveket szövögettek köré.

_ZS_5213_XL_resize — Turai díszlépcső – saját felvétel

Néhány filmforgatás, főleg az Angelina Jolie rendezésében készült Vér és méz, illetve a Borgiák hoztak annyit, hogy a legégetőbb állagmegóvási tennivalókra: a tető rendbetételére és a Pálmaház melletti óratorony felújítására került pénz. Az utóbbi kapcsán végzett statikai felmérésből az is kiderült, hogy a kastély építői valóban nagyszerű munkát végeztek, és a szerkezeti elemek meglepően jó állapotban vannak. A titokzatos új tulajdonosa 2016-ban kétszázmillió forintért vásárolta meg a kastélyt, de a felújítására szükséges összeget tíz évvel korábban is hatmilliárdra tartották. Ha minden igaz, Orbán Viktor veje sejthető a háttérben, ami talán reményt keltő fordulat a páratlan műemlék jövőjét illetően.

Talán.

180px-sammezzano2c_sala_pax-libertas_07 — Sammezzano Pax Libertas terme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Sammezzano csodálatos ékessége egy darabig szerencsésebb volt, 1990-ig egy angol befektetői csoport révén rejtélyes luxusszálloda üzemelt benne, aminek mára a nevét se lehet tudni, és meglepően kevés fénykép maradt róla. Nagyon meglepő az is, hogy a korabeli alkalmazottak, helybeliek sem beszélnek róla, senki sem tud arról, hogyan alakították ki az alapvetően nem szállodának épült kastélyban a szobákat és a kiszolgáló helyiségeket. 1990 után különböző befektetői körök próbálták megszerezni és luxus golf klubot, sportközpontot és hasonlókat kialakítani, de valamin mindig megbukott a tranzakció. Legutóbb egy, az Emirátusokban bejegyzett csoport akarta megvenni, akik csődbe mentek közben, és 2017 májusában a firenzei bíróság megakadályozta az üzletet – feltételezhetően a védett műemlék javára. Csak hát a hatalmas kastély egyre rosszabb állapotban van, és hiába alakult a márki emlékének ápolására és a kastély megóvására alapítvány, nem csak a pénz hiányzik, de a jogi lehetőségeik is nagyon korlátozottak.

320px-sammezzano2c_salone_delle_colonne_04 — Sammezzano oszlopos fogadóterme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Amíg az angolok kezén volt az ingatlan, az egyesület időnként bejárásokat szervezett a tulajdonos által engedélyezett, meglehetősen ritka időpontokban, és az érdeklődés akkora volt, hogy több mint egy éves várakozási idővel léphetett be, aki a borsos belépődíjat befizette. (Ezért van az, hogy csak ilyen elég gyenge minőségű szabad felhasználású képeket tudok mutatni – aki jó fotókat tudott készíteni, igyekszik visszanyerni valamit a belépődíj költségéből.) A díjakból még így is csak minimális kármentésre futotta, és a tulajdonos engedélye hiányában még ez is gerilla-műemlékvédelem volt. A fene gondolta volna, hogy ilyen is van! A baj azonban ennél is nagyobb: az, hogy amikor az angolok megváltak az omladozó kastély nyűgétől, olyan ex-lex állapot alakult ki, hogy a látogatásokat sem lehetett folytatni, és a FPXA Alapítvány (amely a márki monogrammját viseli név gyanánt) szinte könyörög a honlapján, hogy ugyan hagyják már békén őket a kérdésekkel és követelésekkel, inkább sok-sok pénzt adjanak, akik meg akarják nézni a kastélyt, hogy legalább látogathatóvá lehessen tenni valahogy. A csodálatos, közben műemléki „védelmet” kapott épület pusztul, és aki akarna tenni érte, azt sem engedi a jogi béklyó.

_ZS_5217_XL_resize — A turai kastély lépcsőházi oszlopsora az emeleten – saját felvétel

Míg a turai Schossberger-kastélynak ott dudál a fény az alagút végén, Toszkána mór csodájának még az alagút hossza sem ismert, csak a végzet ígérete visszhangzik gyönyörűszép, de elmúlás-leheletű termeiben. A luxus kissé odébb költözött, és a kastélynak helyet adó domb lába alatt található, egy elitista bevásárló központ formájában, amelynek a neve egyszerűen csak “The Mall” („A Pláza”). Üzleteiben kizárólag a legmenőbb világmárkákat árulják, a közeli Prada gyár mellett Burberry, Brioni, Chopard, Bottega Veneta, Giorgio Armani, Hogan, Dolce & Gabbana outlet csillog-villog, ahová buszos különjárattal lehet eljutni Firenzéből. Sammezzano meglátogatására is ez a busz a legegyszerűbb megoldás. Fent a domboldalon pedig a kastély bejárata fölött a hajdani fennhéjázóan büszke „NON PLUS ULTRA” felirat hamarosan új értelmet kell kapjon: a művészet és a luxus netovábbja a pusztulás netovábbja lesz.