Gyorsan! Gyorsan!

Azt mondja az ostoba reklám, hogy nincs idő a fejfájásra, használjam a… mit is? Úgy elhadarták, hogy ki is ment a fejemből. Rossz reklám, de hát hamar munka ritkán jó. Mégis minden mindig hamarabb, gyorsabban, felületesebben kell.

bagolymondjasuhanAz említett reklám semmiféle támpontot nem ad ahhoz, mi fogja gyorsan elmulasztani a fejfájásomat, ezért rengetegszer el kell ismételniük ahhoz, hogy megunjam megjegyezzem. De annyiszor nem fogom megnézni, nem én! Nincs időm ilyesmire!

A kolléganőm meg valami egyszerű, olcsó receptet keres, hogy a hétvégéjét ne a konyhában töltse. Ki is köt egy oldalon, ami a címével azt ígéri, hogy fillérekből, pillanatok alatt készíthet finomságokat. A honlap szinte minden receptje úgy kezdődik: vedd meg a tasakos instant [írd ide a kedvenc ételed nevét] készítményt, adj hozzá vizet, forrald fel és tedd bele … és itt minden különböző recept másik két fűszert más-más mennyiségben ajánl. Végül is lehet, hogy gyors, talán még olcsó is, de a főzéshez már régen nincs köze. A receptekhez sem.

shhh____we_re_hunting____by_hel999_d32apfn-fullview
Psszt, vadászunk! (Speedpaint, kb. 2–3 óra) – Forrás: hel999, DeviantART CC-by-NC-ND 3.0

Nézegetem a kedvenc művészeti-közösségi oldalamat (a linkek között megtalálod, hogy a DeviantART az) és feltűnik némelyik alkotó elképesztő technikai tudása – meg az, hogy mennyire nem képesek kilépni egy adott stílusból, forma- és színvilágból. Mintha a fejlődésnek valami rettenetes gátat szabna. Közös vonás: mindegyikük hozza a linket, hogy a festmény elkészüléséről szóló gyorsított videó hol nézhető meg. Mindegyik úgy nevezett speedpaint, aminek az a lényege, hogy a részletgazdag, látványos festmény minél rövidebb idő alatt készüljön el. Egy A3-ashoz hasonló méretű alkotás három óra alatt – ez még csak nem is ritkaság. Egy másik alkotó, történetesen író és költő az illető, slash párbajra hív: villámverselés, ki tud rövidebb idő alatt szonettet, ódát, húszsoros szabadverset vagy hatvan versszakos aforizmát költeni? Nagyon büszkék a sebességre, akik összemérték vele a tudásukat, csak éppen a kész művek sablonosan összecsapottak, túlságosan is alkalomhoz kötöttek, két hét múlva már az aktualitásukat is elfelejtjük, és elértéktelenednek.

És eközben folytatódnak a reklámok, nagyobb sebességű internet, nagyobb sebességű jegyvásárlás, nagyobb sebességű hivatalos ügyintézés, mindennek gyorsulnia kell. Édesapámat még napokig benn tartották a Szemklinikán a szürkehályog-műtétje után, én dél körül kerültem a műtőbe és délután fél ötkor úton voltam haza. Persze nem én vezettem. Annyira még nem gyors a módszer.

BagolymondjakonyvmolyAztán olvasom, hogy bezárt a vadonatúj Kormányablak, mert nincs munkaerő, sőt, a másik is, amit szintén most újítottak fel, alakítottak át gyorsabbá. Nincs ember, és nincs ember, aki ezt az állandó hajszát bírná. És az a szomorú, hogy nem csak a Hivatal szűnik meg létezni hanem egyes emberek is – például azok, akik a hajtás miatt megcsömörlött, magára hagyott egészségügy maradékának igénybevételére szorulnak, és nem jut rájuk már idő, mert… mert nincs idő még a fejfájásra sem. Megrázóan sok ilyen példával találkozom a hírekben, pletykákban, és sajnos a leghitelesebb forrásokban is.

A fényképezőgépemről is megtudom a híradásnak álcázott reklámokból, hogy már gagyi, mert másodpercenként csak hat képet tud exponálni, és a legújabb tükör nélküli, úgy nevezett MILC gépek már ennek a sokszorosát tudják, szinte a mozgóképes kamerákéval vetekszik a sebességük.  Érdekes, hogy a kezelhetőségük mégis lassabb, mint az én gépemé. De hát ki akarja állítgatni a gépet, amikor ez által lemaradhatsz valamiről? Történetesen az, aki egyedit, a sablonostól jobbat, értékesebbet akar csinálni.

Aki, ha verset ír, évekig érleli és javítgatja. Aki, ha novellát, könyvet ír, évekig vadászik a megfelelő adatokra, és legalább ugyanannyi ideig mérlegeli a szöveg és a narratíva tempóját, hangvételét, nézőpontját – az összhatást. Aki egy igekötőn, egy rímen is napokig dolgozik, ízlelgeti-próbálgatja, hogyan lesz jobb amit kiad a kezéből. Nem csak jó, szuper, esetleg kiváló – hanem annál is jobb.

1280px-canyon_de_chelly_panorama_of_valley_from_mountain
Canyon de Chelly panoráma – Forrás: Ansel Adams [Public domain], via Wikimedia Commons

Ansel Adams, az amerikai fotográfia egyik legnagyobb alakja, nagy tudású elméleti szakember, teoretikus és gyakorlatban is kiváló fotós azt írta: ha egy évben van négy jó képed, boldog lehetsz, nagyszerű fotós vagy. Ő volt az, aki a negatívokat úgy nagyította, hogy a kép egyes részeit gondosan kielemezte, és a megfelelő módszerekkel gyorsította vagy lassította a hívást, erősítette vagy csökkentette a fényt kis maszkok kivágásával és a megfelelő helyen való mozgatásával, sőt, helyi vegyi beavatkozásokkal is. Módszerét, amit Zóna rendszernek nevezett el, még a korabeli fotográfusok is pepecselősnek és követhetetlenül aprólékos manipulációnak tartották. A kritikusainak képeit alig-alig látod, és fogalmad sincs, kik voltak – de ha bemész a svéd lakberendezési áruházba, és veszel egy szép tájképet a szobád díszítésére, mondjuk a Yosemite Nemzeti Parkról vagy a Grand Canyonról, akkor nagy valószínűséggel Ansel Adams egyik fotójára esik a választásod. Aki annak idején kiment a kocsijával a vadonba, és amikor megtalálta a megfelelő helyet, akár napokra is ott maradt, amíg a fényviszonyok, felhők, a levegő tisztasága, hőmérséklete, minden a megfelelő nem lett. Kivárt.

Enheduanna, Sargon király (címzetes?) leánya – forrás: Mefman00 [CC0], <a href="https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Enheduanna,_daughter_of_Sargon_of_Akkad.jpg">via Wikimedia Commons</a>
Enheduanna, Sargon király (címzetes?) leánya – forrás: Mefman00 [CC0], via Wikimedia Commons

Egy kiváló magyar fotográfus, Vadász Sándor, akit örömmel tartok mentoromnak is, úgy fogalmazta meg ezt, hogy

Nem az számít, hogy a fényképezőgéped hány képet készít egyetlen másodperc alatt, hanem csak az, hogy Te képes vagy-e egyet, maradandót alkotni…

Mit is jelent maradandót alkotni?

Nem tudom, talán az (első egyiptomi) Lépcsős piramis építőjét Imhotepet, vagy a sumer-akkád feminista(!) írónőt és politikust, Enheduannát kellene megkérdezni. De a válaszukban biztos nem lesz jelen az a fogalom, hogy „gyorsan!”

bagolymondja_djet

A címképen:Színes ceruzák a Pexels.com gyűjteményéből – CC0 licenc alatt bármyely legális célra szabadon felhasználható

Mozogni kell?

Kezdetben vala az Ige, és az Ige írva vala, és a kevés kiválasztott, aki megtanult olvasni, az el is tudta olvasni, más meg nem. Ezért volt, amit képekben meséltek el, például templomok falain, vagy a lapraszerelt szekrénysor összeállítási utasításán. És a képek statikusak voltak, ezért okos emberek kitalálták, hogyan lehet mozgóképet készíteni, és azóta minden mozog. Az is, aminek nem kéne.

bagolymondja_fieldcameraTörtént egyszer, még a XIX. század első felében, hogy egy csomó okos és kitartó ember nekiállt a látott képet kémiai, fizikai úton rögzíteni, mert mégis csak más látni valamit, mint olvasni róla. Nagyon nehéz problémával szembesültek, így többen többféle megoldást is találtak rá, Niépce, Dauguerre vagy Talbot csak a kísérletezők, kutatók jéghegyének csúcsát jelentették. Amikor 1839 augusztusában a franciák szabadon hozzáférhető szabadalmat csináltak Niépce és Dauguerre eljárásából, kiderült, hogy mekkora az igény a fényképezésre: aki csak tehette, azaz elég okos és gazdag volt a drága és bonyolult eljárásokhoz, kísérletezni kezdett és egyre jobb, gyorsabb, minőségibb eljárásokat talált meg, fel és ki. Dióhéjban ennyi.

Talbot agyonvédett és drága szabadalma jelentős hátrányt jelentett számára, de eljárásai megvetették az alapját annak, hogy a nyomdatechnika is képessé váljon a fényképek nyomtatására. Egy ideig csak a fénykép alapján készült metszetek jelentettek megoldást arra, hogy például a krími háborúról képanyag kerülhessen az egyre növekvő hatású és érdeklődési körét egyre tágabbra nyitó polgárság elé.

Roger Fentont tekintik az első hadi fotográfusnak, aki az akkori technika mellett még megrendezett beállításokat fényképezett illusztráció gyanánt. Az amerikai polgárháborúban Matthew Brady és csapata játszott hasonló szerepet, és a híreket kísérő fényképek egyre élettelibbek lettek, ízelítőt adtak a „jelen lenni” érzéséből. Az erdélyi származású Szathmáry Pap Károly szinte mindenhol járt, mindent igen igényesen fényképezett, és bejáratos volt az orosz–török háború idején a szultánhoz és a cárhoz egyaránt – a rendkívül sokoldalú művész képei (festmények, akvarellek is!) hitelességükkel és részletességükkel nagy sikert arattak.  Az újságolvasó közönség pedig kapott a lehetőségen, egyre népszerűbbekké lettek azok a lapok, amelyek a híreiket képekkel is tudták illusztrálni.

Talbot találmányai ebben a közegben jutottak el a klisékészítés lehetővé válásáig, és nem mellesleg két másik találmány is segített: a litográfiából kifejlesztett ofszetnyomtatás és a metszetnyomtatás számos változatából kifejlesztett (rotációs) mélynyomtatás. Ezek az eljárások olcsóbbá tették a nagy példányszámú nyomtatást, ami a korábbi eljárás (magasnyomás) esetében az ólom és a gyorsan kopó klisék miatt nem volt gazdaságos. A néhány ezres példányszámok helyett ofszetnyomással már több tízezres példányszám nyomása vált a legjövedelmezőbbé, a drágán előállítható, de tartós mélynyomó formákkal pedig százezres, milliós példányszám volt elérhető. Az ofszet megőrizte valamennyire a magasnyomás tiszta, világos és jól olvasható betűképét, de a képek nyomtatásakor ugyanúgy pontokra (raszterre) kellett bontani a képet, mint a magasnyomás esetében, hogy árnyalatokat lehessen ábrázolni. A mélynyomtatás betűszélei a technológiából adódóan fogazottak voltak, kevésbé kontúros hatást keltettek, de a képek minősége jelentősen javult az által, hogy a képpontok a hígabb tinta (tinta, nem festék!) révén eltűntek, össze tudtak mosódni egy homogén felületbe.

Az 1910-es évek második felére forrta ki magát mindkét eljárás, és a sajtónak egészen új távlatokat nyitott. És ebben a képeknek nagyon jelentős szerepe volt.

BagolymondjakonyvmolyA háborúk tudósításai megérlelték az emberekben az igényt arra, hogy minél előbb, minél pontosabb híreket kapjanak, átérezhessék, mi is történik, és a gazdaság résztvevőinek kiemelt érdeke volt, hogy ezeket a híreket időben megtudva, ezeknek megfelelően alakítsák üzleti tevékenységüket. A dagályos leírások nem adtak olyan pontos fogalmat a történtekről, mint egy-egy fénykép.

Az első világháború után még inkább megnőtt az igény, immár a szórakoztató tartalmakra, amiket az előző évszázadban még színezett metszetekkel, rézkarcokkal, útikönyvekbe kötött vonalas rajzokkal elégítettek ki. A szatócsboltok pultján már akkor megjelentek a kis kártyákra nyomott képsorozatok, egy-egy távoli, egzotikus hely bemutatásával – pontosan azt a szerepet töltve be, amit manapság az interneten keringő PPS-vetítések foglalnak el. A térhatású fényképezés, ami szinte az első pillanattól kezdve ott volt a fotó történetében, olyan szintű népszerűséget élvezett, hogy sok családnál a nappali fő helyén (ahol ma a tévé áll) míves sztereoszkóp terpeszkedett, és jellegzetes, felül kerekített keretű képpárokat lehetett beléjük tenni, amivel meg lehetett nézni a maguk terjedelmében a piramisokat, Indokína erdeit, az Újvilág városait, vagy akár a közeli kupleráj nyilvánoshölgyeit. Az aktfotózás XIX. századi történetében egy külön, nem túl büszkén vállalt fejezet a bordélyok világának bemutatása…

robertcapabygerdataro
Robert Capa filmez – felvétel: Gerda Taro [Public domain], via Wikimedia Commons

Tehát a kép, és főleg a fénykép egyre nagyobb teret követelt és kapott. A harmincas években megjelentek az első nagy képes újságok, a Münchner, Frankfurter és Berliner Algemenine Zeitung, amelyek már százezres példányszámban, gyors és minőségi rotációs mélynyomással készültek, és hétről hétre tálalták az újabb képanyagokat, amelyek lassanként egyenrangúak lettek a szöveggel, amit illusztráltak. Angliában a Picture Post már nem csak egyenrangúvá emelte a képet, hanem sajátos, forradalmian új tördelésével, kép-szöveg arányával ki is emelte. A harmincas évek végére a francia Vu (amelynek Robert Capa is sokat fényképezett) már elsősorban képriportokat közölt, egy-két mondatos képaláírásokkal és nagyon rövid, tőmondatos bevezetésekkel kontextusba helyezve a fotókat. 1936 végén a korábbi amerikai vicclap, a Life új tulajdonossal új útra tért, és Amerika legnagyobb képes hetilapjaként szinte csak a képekre épített. Sajátos, nagyon erős vizuális világa mellett a szövegre kevésbé volt szükség, és alacsony ára miatt a rosszabb körülmények között élő, kevésbé művelt emberek számára is elérhető lett. Az dolgozók már várták a pénteket, amikor a Life új száma megjelenik. A példányszáma 1945-ben tetőzött, több mint 13 millió eladott példánnyal!

És a kép felülkerekedett a szövegen, és az emberek rájöttek, hogy olvasni, elképzelni a leírt szöveg tartalmát, jelentését fárasztó dolog. Ráadásul sokkal inkább nyelvfüggő, mint a kép – bár a képi kultúrában is vannak nyelvi és hagyományokban gyökerező sajátosságok. A nagy skandináv bútorcégek (több is) odáig vitte a képekkel való kommunikációt, hogy a használati vagy összeszerelési utasítások legfeljebb sorrend jelzésre használnak betűket. Az írástudatlanság elleni harcban egyelőre az írás áll vesztésre.

bagolymondjasuhanAz állóképpel párhuzamosan, és igen dinamikusan fejlődött a mozgókép is, de igazán nagy robbanást a videó, majd a videó rögzítésére alkalmas egyszerű és megfizethető eszközök jelentettek. Amikor pedig a telefonok is elkezdtek jó minőségű mozgóképet felvenni, az internet pedig teret adott ezek használatának, az állókép egyszer csak arra kellett rádöbbenjen, hogy jelentős konkurenciája akadt. Az 50-as évek tudományos-fantasztikus agyszüleménye, videótelefon a különböző üzenetküldő és csevegő alkalmazásokban egészen korán megjelent, majd a telefonhálózatok is képessé váltak videóhívásra, de kiderült, hogy meglehetősen ritkán van az embereknek szüksége arra, hogy a másik fél lássa is, hogy mit csinálnak. Ellenben a világ hiúsága hamar rávette, főleg a fiatalokat, hogy ne csak állóképen, de rövid videókon tudassák a világgal, mennyire menők és milyen jó dolguk van. Ezzel nem is lenne probléma, mert sokkal személyesebb egy mozgókép üzenetben megmutatni az új kiskutyát, a nyaralóhelyet vagy az új ruhát, mint álló képen, és sokkal személyesebb egy videóban puszit dobni a szeretteinknek, mint egy levél aljára biggyesztett XXX jelzéssel tudatni, hogy érezzék magukat csókoltatva.

A gond az, amikor a videó olyan helyekre is beteszi a lábát, ahová nem biztos, hogy kellene. Például az oktatásba, tájékoztatásba.

Ez persze nem így igaz, mert egy megfelelően összeállított mozgóképes anyag nagyon nagy segítség az oktatásban és tájékoztatásban is. Egy videón megmutatni sokkal érthetőbb és szemléletesebb, hogy hogyan esik talpra a macska, vagy hogyan kell egyetlen mozdulattal stokira hajtani az inget. (Mi az hogy stoki? Miféle inget? Megint az őskorban lennénk?) A videó azonban elvárás lett, és számos esetben akkor is alkalmazzák, amikor nem lenne helye.

Nézzünk egy-két példát.

Kerestem egy megoldást egy számítástechnikai hibára, és nem találtam mást, csak videókat a legnagyobb videómegosztón. Végül a legrövidebbre rákattintottam, és egy meglehetősen kínai angolsággal beszélő, láthatatlan valaki köszöntött. Elmondta, hogy mennyire örül, hogy rátaláltam, iratkozzak fel a csatornájára, mert az a Világbéke első számú előfeltétele, és köszöni húsz barátjának, amikben segítettek (fel is sorolta név és tett szerint). Elmondta, hogy mennyire örül annak, hogy milyen szuper fejlesztésekbe ölte a pénzét, csak azért, hogy én (személyesen én!) tisztább, jobb, élesebb, szagosabb és hangosabb képet kapjak, majd elviccelődött két percig valami, szerintem csak kínaiak számára érthető szójátékon és azon, hogy a hülye vigyor nevű arckifejezése mennyire népszerű volt az előző videójában. Négy perc után beletekertem a felvételbe és még mindig ugyanez ment. És még mindig. És még mindig még mindig. Aztán egy elszólásából rájöttem, hogy az információ (tutorial), amiért a videót nézem, már lement. Ekkor elkezdtem visszafelé kattintgatni a felvétel idővonalán, hogy megtaláljam, és sikerrel is jártam, de nagyon nehéz volt. Az információ ugyanis egyetlen képernyőmentés volt, ami leírva kb. így nézett volna ki: „Nyisd meg a Szerkesztés menüben a Beállítások menüpontot és jelöld be az Ez kell neked fülön az Így lesz jó mégis jelölőnégyzetet. Erre ment el több mint tíz perc videózással…

Egy másik esetben egy nagy hardvergyártó cég, területének Rolls Royce-a honlapján próbáltam megtudni, hogyan lehet az eszközükkel a kört quadrilaterális permutációval látens módon négyszögesíteni. (Na jó, nem ezt, de ha leírom mit, hasonlóan értelmetlen blabla lenne a legtöbb embernek.) Találtam is róla három cikket, mind a három arról szólt, hogy az eszközükkel ez nagyon egyszerű, nézzem meg az Így kell! című videójukat. Hézagos bütyöktágítással akarom csinálni, vagy lottyadó segédigékkel, esetleg magashegyi búvármentő módszerrel? Mindre van külön cikk, ami ugyanarra az egy videóra mutat. Szuper! Nézzük a videót.

Gyönyörű, rájuk jellemzően profi bevezető, csillogóan kívánatos logó, bájosan éterikus szépségű zene és még szebb női arc köszönt, elmondja, hogy neki én, az Ügyfél vagyok a legfontosabb, és iratkozzak fel a csatornájukra, mert ez a Világbéke egyetlen hiányzó feltétele, és a következő webinárium segít négyszögesíteni, bármennyire is szeretném. Majd vágás, egy elképesztően jól felszerelt, de amúgy háromszor két méteres alapterületű auditórium, előadói pulpitus, aktív tábla, két projektor, és egy plakátmosolyú kreol bájgúnár előadó. Elképesztően kedves gesztusokkal és hanghordozással közli, hogy ez a felvétel egy webinárium anyaga, vágatlanul, hogy semmiről ne maradjak le. (A webinárium olyan előadás, ahol a hallgatóság nincs jelen, csak online vesz részt.) Azzal elkezd beszállingózni négy-öt hallgató, leülnek az odakészített székekre, a bájgúnár elképesztően kedves léptekkel kimegy, és… két perc semmi. Majd jön a Kopasz Szakértő, megköszörüli a torkát, és elkezd egy laptopon matatni, aztán tájékoztat, hogy a bejelentkezett résztvevők közül még sokaknak nem sikerül az internetes kapcsolatot létrehozni, ezért várunk. Várunk. A Kopasz Szakértő anekdotázik egyet-kettőt, ami érdekes és szellemes is, csak nekem dolgozni kellene azon, amihez feltétlenül szükséges, hogy quadrilineárisan permutáljam a látens körnégyszögesítést, lehetőleg a magashegyi búvármentő módszerrel vagy segédigékkel, de semmiképpen se hézagosan. Eltelt újabb öt perc. A Szakértő megjegyzi, hogy akinek ennyi idő nem volt elég csatlakozni, azt a Hálózati alapismeretek című webináriumára várja (de hogyan, ha nem tud csatlakozni???), és kezdünk. És kezd. Szellemesen, élvezettel beszél a körnégyszögesítés történetéről, a látens módszerek fontosságáról, a quadrilineáris permutáció tévútjairól, és egy Helen nevű lányról, akivel nagyon szeretett volna randizni az egyetemen, de sokáig hiába, majd egy hézagos bütyöktágításról szóló előadásán a lány odament hozzá, majd feleségül ment hozzá. Még mondják azt, hogy az elméleti alapkutatások nem lehetnek romantikusak!? Huszonhét perce nézem a videót, tök érdekes, tele van szellemes megállapításokkal és ügyes kis kapaszkodókkal, amik segítenek a roppant bonyolult elméleti fejtegetéseket átlátni és megérteni. És végre eljutottunk ahhoz a részhez, amire szükségem volt! Mint kiderül, pofon egyszerű, két mondatban el is mondja a Szakértő. Lehet, hogy én vagyok fejlesztési fázisban, de nem értem. Le kellene lassítani, hogy legyen időm felfogni, amit mond, de ugye azt nem lehet. Visszapörgetném, de mivel hosszú a felvétel, nem lehet ám egy-két másodpercnyit, a legkisebb kattintásra is több percet ugrik. Próbálom többször is visszahallgatni, és nagy bánatosan konstatálom, hogy nem vehető ki, homouzionról vagy homoiuzionról beszél-e mert a legfontosabb kulcsszóba a héttagú közönség három tagja köhög és krákog bele. Vissza kellene olvasni a szöveget… de várjunk csak, nincs más erről csak ez a videó! Bánatosan megnézem a hátra lévő hetven percet, érdekes, szórakoztatóan tanít, csak épp a kérdéses téma soha többet említésre sem kerül. Imádom a videó tutorialokat (avagy oktatóanyagokat), csak sajnos ez nem igaz.

Szóval nézem a legnagyobb videómegosztó kínálatát, és ezernyi érdekességet találok, egykorú archív filmfelvételeket a századforduló utcai életéről, a közlekedésről, teljesen hiteles mozgókép felvételeket a Yetiről és a Nagylábúról, sőt, egyet arról is, amikor Jézus megtörli verejtékes arcát Veronika kendőjében. Gyönyörű tájakat, embereket, hogy hogyan élik az életüket, érdekes állatok még érdekesebb és meglepően életteli szokásaikat, üzenetet a Mars-szondától és ámuldozva nézem, micsoda autóversenyzői képességekkel volt megáldva Juan Manuel Fangio vagy Stirling Moss. És örülök a mozgóképeknek, nem érdekel az írott szöveg és a fotó, ha itt van, él, mozog, és hozzám beszél.

És elkeseredve látom, hogy az írott szöveg mennyire elhalványul a saját igényeim között is, pedig a fantáziám varázslatosan jó játék gyanánt töltötte ki az olvasott információk alapján azt az űrt, amit a kép vagy a videó tudott volna megadni – és hiányzik ez az élmény. De minek olvassak, ha megnézhetem készen, mozgásban, és nem kell a fantáziával kipótolnom a Főhős gesztusait, a Hősnő hajának lebbenését és a lenyugvó nap fényében felragyogó tengert…

toddler reading book
Photo by Daria Shevtsova on Pexels.com (detail) (CC0 szabad licenc)

Olvasni jó. Éppen azért, amiket az imént leírtam, és amiért a képzelet mozgásban tartásával szinten tartja a kreatív gondolkodást, és megmutatja, mennyire alkalmatlan eszköz a mozgókép az élet számos olyan területén, ahol fontos, hogy a saját tempómban éljem meg az élményt, a saját időmben alakuljon a képzeletbeli táj, és a saját képességeim igényelte tagoltsággal érthessem meg a bonyolult magyarázatokat. Mozogni kell. De nem kell mindennek mozogni.

Bagoly mondja hu logo

A címkép saját felvételem – © 2015 Kostyál Zsigmond, Minden jog fenntartva