Out-of-Time Square

Kívül az időn, valahol a téren – egyes helyek talán tévedésből vannak itt és most.

bagolymondjafotozikRóma nagyon mély nyomot hagyott bennem, és ennek számos oka volt, nem csak a talpamon minden lépést kínzóvá tévő vérhólyagok. Az Örök Város ugyanis nem csak egy szóvirág, annak ellenére, hogy Róma középkori történelmének egy részében akár  alig kétezer főssé, Visegrád-méretűvé is zsugorodott, miután valódi pompája a császárkor alatt tetőzött. Róma örök, abban az értelemben, ahogyan az öröklét az időtől való (vélt vagy valós) függetlenség. Bár korábban jártam már ott, a 2017-es utazásom teljesen megváltoztatta a véleményemet, és a kíváncsi tartózkodással szemlélt hely úgy zárta magát a szívembe, hogy még csak tiltakozni se tudtam. Pedig Róma nem tökéletes, sőt. Koszos, hanyag és rendetlen, gyakran figyelmetlen, és időnként egy kicsit hülyének néz – de megkapóan őszinte és diákos humorral viseli a tökéletlenségeit, derűs öreg mesterek bölcsességével a gondjait-bajait, és olaszosan lezser módon tesz az időre.

Képet ígértem.

Out-of-Time_Square.jpg

Ez a kis terecskének látszó utca a Via Portico d’Ottavia a zsidó gettó közepe táján, ez például egy elvarázsolt, időn kívüli és túli terület. Olyan hely, ahol a másodpercek rohannak ugyan, de a percek lassan bandukolnak, és néha eónok róják a macskakövet, komótosan és elgondolkodva, sokszor emberi álruhában. A félig romos, félig felújítás alatt álló épületeken a New York-i Time Square hirdetéséhez hasonló szöveg fut körbe, talán még az ókorból, de lehet, hogy a reneszánsz időkből maradt ránk – a szövege számomra követhetetlen és nem állt össze. Latinul tudók talán ki tudnak venni belőle valami hasznosat. A futófény itt persze kőbe van vésve, mert a bevésett felirat jobban bírja az áramszüneteket és a barbár pusztítást is, de hát ez nem is a Time Square New Yorkban, hanem az időn túli Out-of-Time Square az óvilágban. Tessék szó szerint érteni. A jelek még csak nem is az örökkévalóságnak szólnak, hanem a mindig időtlenségének. A téren (a képen középen és jobbra) álló zsidó pizzéria fölött egy megkopott, de el nem kopott felirat azt hirdeti, hogy „Drogéria”, felette a bedeszkázott ablakokban láthatatlan és néma árnyak figyelik az utcán vándorló embereket – a múlt lelkei, akik halk sóhaját időnként hallani is lehet a tömeg mormolásán és a másodpercek múlásának surrogó hangján túl. A turisták között időnként feltűnik egy-egy kóborló évszázad, szinte tökéletes álruhájában észrevétlenül, csak onnan lehet tudni, hogy ott van, hogy a saját korszakára, annak módszereire és erkölcseire emlékezve kántál, vagy egy darab csönd ül meg a forgatagban, aztán hümmög, vagy felsóhajt. Ha megpróbálod megnézni, honnan jön a hang, csak egy galambot látsz majd, vagy sirályt, esetleg egy szerényen meghúzódó, kaftános zsidó férfit, féltve őrzött és ápolt hagyományának megfelelően öltözve, amint egy elképesztően pici japán fényképezőgépet szorongat. A tér közepén a napernyők alatt, meg a keleti oldal helyiségeiben az Il Portico kóser pizzéria található, amely nevét a tér másik végén álló Porticus Octavianus most éppen újjá- vagy megépítés alatt álló építményéről kapta.

A téren a turisták  között pincérek várakoznak. Talán a következő vendégre, aki szeretné kipróbálni az olasz kóser ételeket (állítólag kitűnő náluk, sokan ajánlották már), vagy egy újabb évszázadra, hogy elmesélje a titkait, amelyek az ő idejében estek meg, vagy magáról az időről elmélkedjen, amely ezen a téren egészen egyszerűen nem dolgozik. Csak játszik, pihen, emlékszik, anekdotázik, és vaskos tréfákkal gúnyolja az építészetet és a kőművesek munkáját.

És ebből semmit sem fogsz észrevenni, ha sietsz, vagy ha úgy sétálsz a térre, mint egy turista, és úgy viselkedsz, mint egy egyszeri látogató. Lassíts le, nyisd ki a szemed, és kérdezd meg a falakat, a kockakövet és a fényt, amely megcsillan rajtuk, meg a pár megmaradt ablaküvegen. Kérdezd őket a múltjukról, az emlékeikről és elmesélik neked, megmutatják neked is a varázslatot. Ne siess, legyél türelemmel!

Arco degli Acetari

Nem messze, a Campo de’ Fiori szomszédságában, annak a helynek közelében, amely, miután ott égették meg Giordano Brunót, később a virágpiacáról lett híres, egy másik időn kívüli szöglet húzódik meg, az Arco degli Acetari. Senki nem tudja, honnan kapta a nevét ez a valamikori rejtett átjáró, talán egy Acetari nevű családról, vagy egy hajdani, hasonló nevű egyetemről, de az is lehet, hogy egy gyógyító hatású vízről. Nem messze volt ugyanis egy vízvezeték, amelynek enyhén ecetes, savanykás vízéről úgy tartották, hogy számos betegségnek ellenszere. A savanyúvíz-kereskedők lerakatot létesíthettek itt a kis belső udvaron, amit a Via Pellegrino felől gyanús külsejű, szűk átjáró boltívén kereszül lehet megközelíteni. Mások úgy vélik, hogy ecetkészítők lakták a különös helyet, és a nevet onnan eredeztetik.

Azt se lehet tudni, hogy a lépcsők kusza labirintusa, apró boltívek és kortalan házak mikor kerültek ide. Nem is csoda, hiszen az időnek ide sincs bejárása. A savanyúvízről az 1959-ben lezárt vízvezeték mellett emléktábla hirdeti, hogy mennyi mindenre alkalmas, és az a XVI. század elejéről való. A kerékpár viszont biztosan huszadik századi.

A legtöbb turista megnézi ugyan a Campo de’ Fiorit, de tovább már nem jön, pedig a Via Pellegrino önmagában is érdekes hely. A baljós árkádon átlépni még kevesebbek mernek, talán a vörös macska miatt, vagy az öregasszony miatt, aki a harmadikon mormolt, és bizonyára boszorkány. Nem, nem változtatott gyíkká, de amíg ott voltam, folyamatosan mormogott, és a vörös macskát szidalmazta, aki egykedvűen és hunyorogva ült ott, ahogyan évszázadok óta teszi, és őrizte a hely titkát. Hogy milyen titkot? Tudod, azt a titkot, az idővel. Aminek itt nincs hatalma. Vagy a másikat, azt, hogy hogyan zárhatták le az átjáró másik felét a szomszéd utca felé, és hogyan vásárolhatta meg valaki ezt a különös zugot, a kis belső udvart, úgy, hogy azt még az ott lakók sem tudhatták. Annyi biztos, hogy az Arco degli Acetari manapság már magántulajdon, a római földhivatal be is jegyezte, és aki ott jár, tilosban jár. Talán ezért nem jár arra az idő.

bagolymondjashyDe akárhogy is van, Rómában vannak helyek, ahol a korok erőtlenek, és tehetetlenek, hatalmuk egész egyszerűen kevés, mert Róma örök. Amikor a Portico d’Ottavia felé jártam, éppen egy megbeszélt időpontra siettem, miközben egy fontos üzleti partnerünk könyvelőjével beszéltem telefonon. Mondtam neki, hogy szabadságon vagyok, külföldön, de amit kérdezett, volt annyira fontos, hogy megpróbáltam távolból is segíteni megoldani. Amikor a térre értem, gyorsan elbúcsúztam tőle és a megbeszélt időponttól is, és az addigi sántikálva rohanásból úgy torpantam meg, mint egy táncoló egér. (Ismered őket? Ezek a nagyon apró, nagyon fürge és muris kis rágcsálók hihetetlenül kiváncsiak, mozgékonyak, és képesek percekig körbe-körbe táncolni, miközben a saját farkincájukat kergetik – aztán hirtelen lemerevednek egy percre, mintha megszakadt volna a film, majd újratervezés, és pörögnek ismét ezerrel.)

Nem tudom, hogy mi történt, talán egy tétovázva ténfergő évezred bánatos siránkozását hallhattam meg, talán a falak súgtak össze mögöttem, de muszáj volt megállni, eltenni a telefont és figyelni. Az emberek olyan áttetszőnek tűntek, csak a kaftános zsidó az apró fényképezőgépével maradt valóságos, ahogy rám nézett, és körbe mutatott. A bedeszkázott ablakok egyikében bámészkodó láthatatlan lélek megvonta a vállát, mondott valamit egy ismeretlen nyelven, és egy ablakon megcsillant a nap. A falak bólintottak, a rajtuk körbefutó hirdetés kimerevedett, és én elővettem a fényképezőgépem, és kérdezni kezdtem. Hogy mi lesz a megbeszélt időponttal? Szerettem volna megállítani az időt, de rám nézett, és így válaszolt:

– Bocsi, de nekem itt nincs hatalmam.

Úgyhogy késtem fél órát, de ez Rómában nem olyan nagy probléma.

bagolypapol


A cikkben szereplő felvételek saját fényképeim, amelyek a DeviantART galériámban is megtalálhatók:

Az Arco degli Acetari magántulajdonba vételéről az Örök Város blog írt, az esetről szóló, olasz nyelvű cikk és egy fénykép alapján, melyeket a Corriere della sera tett közzé.

A bejegyzés egyes részei személyes, szubjektív valóságon, érzetek és élmények „művészi célú” interpretációján alapulnak, és nem feltétlenül tükrözik teljes mértékben a véleményemet.

Non Plus Ultra

Két ország, két család, két kastély, egy sors – ami jobb lenne, ha jobb lenne.

BagolymondjagazdagFerdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona márki spanyol volt ugyan, de Firenzében született 1813-ban. Az előbbi már a nevéből is sejthető, az utóbbi nem annyira. Érdekesebb, hogy dúsgazdag volt, mondhatni szemérmetlenül gazdag, egy igencsak ősi nemesi család egyetlen örököse. Az ilyesmi mindig hasznos! Még izgalmasabb tulajdonsága, hogy nagyon érdekelte a keleti művészet, és mivel képesítés nélküli építésznek tartotta magát, a Keletből is kiváltképpen a Kelet építészete izgatta. Képesítése nem volt, de képzettsége igen: autodidakta módon megtanulta, ami éppen érdekelte, és az bizony enyhén alulértékelve is a „nem semmi!” kategóriába tartozott. Más művészetek is foglalkoztatták, még az Uffizi is mecénásaként tartja számon. Emellett politikusként is jeleskedett, egészen addig, amíg százada végének politikai hozzáállása már vállalhatatlanná vált számára – ekkor ugyanis felhagyott ezzel a tevékenységével. Erkölcsi alapon. Szerintem erre kevés politikus volt képes eddig, és már ez is érdemes arra, hogy megjegyezzük a nevét. Csak ne lenne olyan megjegyezhetetlenül hosszú!

BagolymondjapenzeszsakA Schossberger család felvidéki eredetű kereskedő família volt, nem spanyol. Még csak nem is német vagy osztrák, és nem is keresztény. Ennek ellenére megbecsült alakjai lettek a pesti magasabb köröknek, miután Schossberger Lázár fiával, Vilmos Simonnal a feltörekvő Duna-parti városba költözött, és ott már nem csak gabonával, de dohányáruval is elkezdett foglalkozni, majd a cukoriparba, pénzügyi szektorba is beszállva sikereket ért el. Vilmos Simon két fia, Henrik és Zsigmond bárói rangot kapott Ferenc Józseftől 1863-ban, és az udvari körökben forgolódva társasági népszerűségük is megnőtt.

Egyetlen dolog köti össze Ximenes d’Aragona urat Schossbergerékkel. Illetve kettő: két, sokáig elhagyatott és pusztulásra ítélt, ám fénykorában szenzációsnak számító kastély, amelyek közül most, 2017-ben egyik sem látogatható – pedig volna érdeklődő bőven. A két történet sajnos sok vonásában párhuzamot mutat. De térjünk vissza Ferdinando Panciatichi márkihoz, és ismerkedjünk meg először az ő kastélyának történetével!

ferdinando_panciatichi_ximenes_d27aragona
Ferdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona – forrás: olasz Wikipédia, feltöltő: RennyDJ. [PD-Italia] (köztulajdon)

Adott tehát a spanyol származású nemes úr, rendíthetetlen anyagi háttérrel, művészet iránti rajongással, és szorgosan megszerzett tudással, ami a Kelet, elsősorban Szíria és az arab világ, valamint India építészetét érintette. A mesés Kelet akkoriban már vagy fél évszázada divat volt, a század első felére esett az ókori Egyiptom iránti lelkesedés fellángolása, jelentős részben a rabló- és tudományos expedíciók igen jelentős leletei hatására. Az ilyen divatok még nem enyésztek el öt-tíz év alatt, mint manapság, hanem évtizedekre meghatározóak tudtak maradni. Abban a korban erősödött meg a tehetősebb körökben az utazgatás is, mint népszerű időtöltés, főleg az egzotikus helyekre. Ami szinte bármi, ami nem Európa. Fellendült a legális és illegális műkincskereskedelem (a határ közöttük igencsak elmosódott volt), és a különféle, cirkuszba illő látványos bemutatók. Genova erős embere, Giovanni Battista Belzoni sírokat tárt fel, piramisokat nyitott ki és szoboróriásokat küldözgetett a British Museumba. Belzoni korábban cirkuszi erőakrobataként dolgozva menekült genovai „jóakarói” elől (akik minden javát akarták), és cirkuszi mutatványosi tapasztalata kapóra jött akkor is, amikor Londonban I. Széthi lenyűgöző sírjának másolatát mutogatta.

Dd_mdw_jn_huChampollion hieroglifákat fejtett, Jochann Ludwig Burchardt álruhában utazgatott, Henry Salt egyiptomi angol konzul pedig versengett a francia és német konzulokkal, hogy ki tud többet rabolni a saját hazája számára. Korábban, a század elején sikert arattak Dominique Vivant Denon egzotikus rajzai, de később felülmúlta őket egy skót, David Roberts, akinek litográfiái tisztes megélhetést biztosítottak a valóban kitűnő művésznek, és mindmáig népszerűek. Mielőtt azonban még teljesen áttérnék az egyiptomi felfedezésekre, gyorsan összefoglalom inkább a lényeget: menő lett a Kelet. Mondhatni volt keletje.

1280px-sammezzano2c_facciata_principale_02
A Sammezzano-kastély főhomlokzata 2011 májusában – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ferdinando Panciatichi márkinak meg egy „örökletes” kastélya volt, amelynek helyén már 780-ban volt valami, leginkább talán várkastély, ahol Nagy Károly is megfordult. Az éppen rendelkezésére álló épület azonban nem volt ennyire patinás, 1601-ben kezdték el építeni, és nem nagyon hagyták abba, mindig került hozzá még valami. Szóval senkinek nem szúrt szemet, ha a márki is hozzáadott ezt-azt. Ő pedig tényleg apránként hozzáadott ezt-azt, és negyven éven át bővítgette-alakítgatta a Firenze közelében lévő Regello mellett található Sammezzano-kastélyát, amíg egy romantikus-eklektikus, mégis nagyon egységes, és ami meglepő: hiteles mór stílusú épületegyüttes nem lett az örökségből.

320px-sammezzano2c_sala_dei_gigli_02
Sammezzano Pávás szalonja – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Nem hiszem, hogy olcsó dolog lett volna mindez, de a márkit nem nagyon rendítette meg. A munkálatok alatt is tovább erősítette a filantróp, művészetpártoló és műgyűjtő, közjó érdekében munkálkodó és mellesleg Verdi-rajongó hírnevét. Tiszteletbeli tagja volt a Szépművészeti Akadémiának és a Hortikulturális Társaságnak, akik a kertépítést, kertművészetet igyekeztek tökélyre vinni. A márki ebben is jeleskedett: a Sammezzano-kastély parkja korának legnagyobb és legszebb olasz díszparkja volt, egzotikus különlegességekkel (például itt volt először mamutfenyő). A parkot a második világháború idején a németek kifosztották, utána meg mások is, de néhány különlegessége ma is áll és él – leghíresebb közülük az  kettős mamutfenyő a park délkeleti csücskében. Sajnos a park sincs már jó állapotban.

Firenze (II)
Dante firenzei kenotáfiuma – saját felvétel

És, hogy hű legyek magamhoz, a márki tevékenységi köréből Dante sem hiányozhat: Ferdinando Pianciatichi Ximenes d’Aragona márki bőven adakozott és szervezett azért is, hogy a hatszáz éves évfordulóra Dante emlékének Firenze méltó emlékművet állíthasson. Arról már ő se nagyon tehetett, hogy a város, amely száműzte nagy költőjét, nem tudta visszaszerezni, így a díszes síremlék csak kenotáfium, szimbolikus sírhely maradt. Egyedül a politika volt az, amiben a márki nem lelte tetszését, bár beleásta magát abba is. Az igen aktív liberális-antiklerikális politikust, aki előzőleg Regello, majd Firenze vezetésében is tevékenyen részt vállalt, Olaszország helyettes vezetőjévé választották (kétszer is), de megválasztását követően hirtelen lemondott a tisztségéről, és eltávolodott a politikától. Ennek okát a kastélyának egyik folyosóján latin nyelvű felirat örökíti meg, ami magyarul valami olyasmi, hogy

„Szégyellem kimondani, de így igaz: Olaszország a tolvajok, uzsorások, prostituáltak és spekulánsok kezére került, ők irányítják és élik fel most. De nem ezért szégyenkezem, hanem a tény miatt, hogy mindezt meg is érdemeljük.” – Saját fordításom angolból

320px-sammezzano2c_sala_della_virtus_in_medio_02
Sammezzano Virtus in medio terme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Nos. Ezen az sem változtatott, hogy extravagáns kastélyát, amelyikben az év minden napjára jutott (pontosan) egy szoba, még Olaszország első királya, I. Umberto is meglátogatta. Azt nem tudom, hogy ő mindent nagyon szépnek és mindent nagyon jónak talált-e, de oka lehetett rá. A kastélyrekonstrukció építészének szerepét is a márki töltötte be, és, bár soha nem járt a Keleten, hallatlanul precíz, építési technikákra is kiterjedően hű módon építette meg a nagyszerű épület tematikus elemeit. Aztán 1897-ben elhunyt, és a kastély egyedül maradt, csak tulajdonosai voltak, gazdája többé már nem. Milyen ismerős!

1280px-schossberger-kastc3a9ly_287474-_szc3a1mc3ba_mc5b1emlc3a9k29_13
A turai Schossberger-kastély napnyugtakor – By wyx (Indafotó) [CC BY-SA 2.5 hu], via Wikimedia Commons
_ZS_5204_XL_resize
A Pálmaház és előtere – saját felvétel

Onnan ismerős, hogy a Schossberger Zsigmond fénykora zenitjén szintén kastély építésébe fogott, bár ő nem évezredes örökséget épített át, hanem vadiújat rendelt, a közhiedelem szerint az akkor felkapott ifjú építésztől, Ybl Miklóstól, de a korabeli (1885) sajtó szerint Bukovics Gyula az építő, és ezt Ybl sem cáfolta. Alkotója pedig az akkori legmodernebb technikákat is bevetve egy Loire-menti csodát emelt Tura határában. A kastélyban villany világított,  központi fűtés volt, a szobák falában 30 centis légrés gondoskodott mindenfajta szigetelésről, és étellift vitte az elszeparált konyhából az étkezőbe a fogásokat. A francia romantikus-neoreneszánsz külsővel pompázó épület olasz hatásokat mutató, pazar belső díszítést rejtett, egyes részleteit, például az impozáns díszlépcsőházát az Operaház főpróbájaként szokták számon tartani. Legmegkapóbb része a Pálmaház, amely igazi védjegyévé vált a nagyszerű épületnek.

20150503_102558_resize
Turai kastélybelső, egy lezárt ajtószárny repedésén át(!) fényképezve – saját felvétel

bagolymondjaijedjmegA turai kastély parkja is sokat emlegetett látványosság volt a maga idejében, bár mára szinte a felismerhetetlenségig elvadult, majd az utóbbi évben egy jelentős részét a növények rossz állapota miatt felszámolták (állítólag lesz helyette új). A történelem azonban nem volt kegyes, és a családból mártírokat kreált, a holokauszt mártírjait. A bárói nyári rezidencia a márki megvalósított álmának sorsára jutott: gazdája többé nem volt, legfeljebb tulajdonosa. A család tagjait a munkaszolgálat borzalmai pusztították el, a kastélyt pedig a totális érdektelenség: volt szovjet katonai parancsnokság, kórház, iskola, nevelőotthon, épp csak gondos felújítás alatt álló építészeti emlék nem. És ezen az sem változtatott, hogy 1989 után dúsgazdag vállalkozások kezein forgott, akik nagy és megvalósíthatatlan terveket szövögettek köré.

_ZS_5213_XL_resize
Turai díszlépcső – saját felvétel

Néhány filmforgatás, főleg az Angelina Jolie rendezésében készült Vér és méz, illetve a Borgiák hoztak annyit, hogy a legégetőbb állagmegóvási tennivalókra: a tető rendbetételére és a Pálmaház melletti óratorony felújítására került pénz. Az utóbbi kapcsán végzett statikai felmérésből az is kiderült, hogy a kastély építői valóban nagyszerű munkát végeztek, és a szerkezeti elemek meglepően jó állapotban vannak. A titokzatos új tulajdonosa 2016-ban kétszázmillió forintért vásárolta meg a kastélyt, de a felújítására szükséges összeget tíz évvel korábban is hatmilliárdra tartották. Ha minden igaz, Orbán Viktor veje sejthető a háttérben, ami talán reményt keltő fordulat a páratlan műemlék jövőjét illetően.

Talán.

180px-sammezzano2c_sala_pax-libertas_07
Sammezzano Pax Libertas terme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Sammezzano csodálatos ékessége egy darabig szerencsésebb volt, 1990-ig egy angol befektetői csoport révén rejtélyes luxusszálloda üzemelt benne, aminek mára a nevét se lehet tudni, és meglepően kevés fénykép maradt róla. Nagyon meglepő az is, hogy a korabeli alkalmazottak, helybeliek sem beszélnek róla, senki sem tud arról, hogyan alakították ki az alapvetően nem szállodának épült kastélyban a szobákat és a kiszolgáló helyiségeket. 1990 után különböző befektetői körök próbálták megszerezni és luxus golf klubot, sportközpontot és hasonlókat kialakítani, de valamin mindig megbukott a tranzakció. Legutóbb egy, az Emirátusokban bejegyzett csoport akarta megvenni, akik csődbe mentek közben, és 2017 májusában a firenzei bíróság megakadályozta az üzletet – feltételezhetően a védett műemlék javára. Csak hát a hatalmas kastély egyre rosszabb állapotban van, és hiába alakult a márki emlékének ápolására és a kastély megóvására alapítvány, nem csak a pénz hiányzik, de a jogi lehetőségeik is nagyon korlátozottak.

320px-sammezzano2c_salone_delle_colonne_04
Sammezzano oszlopos fogadóterme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Amíg az angolok kezén volt az ingatlan, az egyesület időnként bejárásokat szervezett a tulajdonos által engedélyezett, meglehetősen ritka időpontokban, és az érdeklődés akkora volt, hogy több mint egy éves várakozási idővel léphetett be, aki a borsos belépődíjat befizette. (Ezért van az, hogy csak ilyen elég gyenge minőségű szabad felhasználású képeket tudok mutatni – aki jó fotókat tudott készíteni, igyekszik visszanyerni valamit a belépődíj költségéből.) A díjakból még így is csak minimális kármentésre futotta, és a tulajdonos engedélye hiányában még ez is gerilla-műemlékvédelem volt. A fene gondolta volna, hogy ilyen is van! A baj azonban ennél is nagyobb: az, hogy amikor az angolok megváltak az omladozó kastély nyűgétől, olyan ex-lex állapot alakult ki, hogy a látogatásokat sem lehetett folytatni, és a FPXA Alapítvány (amely a márki monogrammját viseli név gyanánt) szinte könyörög a honlapján, hogy ugyan hagyják már békén őket a kérdésekkel és követelésekkel, inkább sok-sok pénzt adjanak, akik meg akarják nézni a kastélyt, hogy legalább látogathatóvá lehessen tenni valahogy. A csodálatos, közben műemléki „védelmet” kapott épület pusztul, és aki akarna tenni érte, azt sem engedi a jogi béklyó.

_ZS_5217_XL_resize
A turai kastély lépcsőházi oszlopsora az emeleten – saját felvétel

Míg a turai Schossberger-kastélynak ott dudál a fény az alagút végén, Toszkána mór csodájának még az alagút hossza sem ismert, csak a végzet ígérete visszhangzik gyönyörűszép, de elmúlás-leheletű termeiben. A luxus kissé odébb költözött, és a kastélynak helyet adó domb lába alatt található, egy elitista bevásárló központ formájában, amelynek a neve egyszerűen csak “The Mall” („A Pláza”). Üzleteiben kizárólag a legmenőbb világmárkákat árulják, a közeli Prada gyár mellett Burberry, Brioni, Chopard, Bottega Veneta, Giorgio Armani, Hogan, Dolce & Gabbana outlet csillog-villog, ahová buszos különjárattal lehet eljutni Firenzéből. Sammezzano meglátogatására is ez a busz a legegyszerűbb megoldás. Fent a domboldalon pedig a kastély bejárata fölött a hajdani fennhéjázóan büszke „NON PLUS ULTRA” felirat hamarosan új értelmet kell kapjon: a művészet és a luxus netovábbja a pusztulás netovábbja lesz.

bagolymondjagondterhelt

Címkép: a Szerelem terme a Sammezzano-kastélyban – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ajánlott linkek:

A másik torony hírneve

Az ulmi templomtorony magasabb, mint a pisai, de nem is olyan ferde! Viszont ferde tornya a Duna-parti városnak is van. Meg története is.

baolymondjafuraTörtént egyszer, ha jól emlékszem éppen 1350-ben, hogy az új ulmi mészárszék miatt kaput kellett nyitni a városfalon. No de egy kapu veszélyes dolog, mert csak úgy ki-be járkálhatnak rajta az emberek – ami nem akkora baj, ha a város polgárai tesznek így, de annál komolyabb probléma, ha rosszindulatú idegenek, mint például egy ellenséges hadsereg az. Ezt sehol sem kedvelik, így a tisztes ulmi polgárok is hallgattak bölcs vezetőikre, és kaputornyot emeltek a veszedelmes bejárat fölé, hogy megóvja a várost a Duna felől érkező támadástól. És ez jó is volt így, a torony ma is ott áll, ahogy illik. Illetve csak majdnem úgy. Mert van egy kis gond vele: vagy két métert dől észak-északnyugat felé, úgy is mondhatnánk, hogy ferde. Igaz, hogy nem olyan ferde, mint a Bad Frankenhausen-i öreg templom tornya, vagy a suurhuseni templom zömök, bástyaszerű tornya (ami amúgy világrekorder), és még a híres pisai ferde torony ferdeségét sem éri el, de azért eléggé csálé ahhoz, hogy híres legyen. Legalábbis Ulm-szerte. Na jó, máshol is.

Ulm tele van érdekes történetekkel, és nem csak a legmagasabb templomtorony kapcsán híressé vált ulmi veréb végett, hanem a Metzgerturm, a mészárszék miatt nyitott kapu tornyáról is szól egy anekdota. Meg persze a mészárosokról, az ulmi asszonyokról, és a polgármesterről is – no de lássuk csak sorjában!

360px-view_from_ulm_minster
Kilátás az ulmi templomtoronyból, középen lent a Metzgerturm épületével és az új könyvtár piramisával. — Forrás: By G8w (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Állt már egy ideje a torony, és az ulmi polgárok is több éve jólétet élveztek, amikor fordult a kocka, és jég verte el a termést, a környék állatállományát pedig vész tizedelte. Alig volt a következő évben kenyér meg zöldség, és még húsféle sem volt elég, hirtelen ínségesre fordult az idő. A családok megélhetése nehezebb lett, és ezt csak rontotta, hogy az ulmi mészárosok megpróbálták enyhíteni saját gondjaikat: felére csökkentették az ulmi virsli méretét, de duplájára emelték az árát. No, ez meg a családanyáknak, a háztartások apró-cseprő bajait gondosan kézben tartó asszonyoknak szúrt szemet, és annyira megmérgesedtek, hogy felemelték a hangjukat. Milyen az, amikor egy echte német asszonyság felemeli a hangját? Bizonyára el tudod képzelni! De ők még tovább mentek: seprűkkel, serpenyőkkel, sodrófákkal, mángorlókkal és mindenféle jól megsuhintható háztartási eszközökkel a Városháza elé mentek, és ott kijelentették, hogy bizony az ő pénzük van olyan jó, mint bárkié, és a polgármester tegyen róla, hogy ugyanakkora virslit kapjanak a drága és verejtékkel megkeresett tallérjaikért, amilyen eddig járt, és amilyet más városok háziasszonyai is kapnak. Sok jó asszony kis helyen is hangos ha bajban van, így kellőképpen felpaprikázták a polgármestert is, akinek addigra már a felesége is apróra elmagyarázta, mennyire gonoszul megemelkedett a húsfélék ára. Nem is volt rest, sürgősen a mészárosok céhéhez küldött, kerítsék elő az összes mészárost és hentest, gyűljenek a Metzgerturm felső szintjén lévő tágas terembe, mert beszéde van velük. Ő pedig megpróbálta lecsendesíteni az asszonyokat, és rávenni őket, ugyan használják a háztartási eszközeiket a rendeltetésüknek megfelelően, és ne rajta, vagy a mészárosokon próbálják ki, mire lehet azokat kreatívan alkalmazni.

bagolymondjanekemA mészárosok összegyülekeztek íziben a torony felső termébe, és találgatták, miért hívta össze őket a polgármester. Eleinte nem nagyon gyanították, de aztán eljutott hozzájuk is a szóbeszéd: a város minden háziasszonya sodrófát, köpülőt meg mángorlót ragadott, és most a polgármestert okítják a dolgára. A mészárosok általában békés emberek, ontanak elég vért a munkájuk során, nem akarnak ilyet tenni a szabadidejükben is, így hát meg is voltak szeppenve egy csöppet. Hanem amikor a polgármester nagy sokára belépett, szabályosan meg is rettentek: a máskor oly békés és megfontolt honatyát majd’ szétvetette a düh, arca vörös volt és zihált, mint egy kitörni készülő bika, összeszorított öklén vastagon dagadtak az erek. Belépett, elbődült, és…

huAz ulmi mészárosok tisztes, szorgos munkájukkal szép jövedelmet szerző polgárok voltak, akik bőr köténye igen tekintélyesen gömbölyödött a nyugodt élet és bőséges vacsorák dicsőségére. Amikor a polgármester belépett, mind a terem legtávolabbi végébe húzódtak, a bömbölésére meg még jobban bezsúfolódtak a sarokba, mind igyekezett a legtávolabb lenni a tomboló városatyától. Ijedtükben néhányan talán ugrottak is egyet, ezt nem tudni – de hirtelen roppant egyet az épület, és a torony megsüllyedt alattuk.

Rémületükben azonnal mindent megígértek, és még aznap helyre is állították a régi rendet: a virsli ismét virsli méretű lett, az ára meg virslihez méltó ár lett. Egyedül a tornyot nem sikerült sehogy sem kiegyenesíteni, így az bizony a mai napig olyan ferde, mint amikor a mészárosok rémületükben a sarokba ugrottak.

1280px-ulm_metzgerturm_03
A torony majdnem olyan ferde, mint a pisai ferde torony – annak 3,9°-os dőlése, a Metzgerturmé csak 3,3°-os. Háttérben az evangélikus templom híres tornya látszik. — Forrás: By H. Helmlechner (A feltöltő saját munkája) [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

Az igazság persze sokkal prózaibb. A mészárosok nem voltak ennyire jól tápláltak, és a virsli sem lett olyan hű de olcsó. Ja, és a torony is azért dőlt meg, mert az alapját tölgyfa rönkökkel erősítették meg, ám ahogy a talajvíz lejjebb húzódott, azok elkorhadtak és megsüllyedt a fundamentum. De ebben semmi szenzációs nincsen, így hát nem is annyira igaz, mint az anekdota. 🙂

Bagolymondjakonyvmoly

Címkép: az ulmi Dunapart jobbra a Metzgerturm ferde tornyával. Forrás: Unterillertaler (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

A szépség koldusai

József Attiláról egy szó se essék

Bagoly mondja hu logoA legszebb művészi alkotások mögé általában érzékeny, intelligens, értelmes és szép alkotókat szeretünk képzelni, akik az esztétikát a génjeikben hordozzák, és az mintegy kiárad belőlük. És ez akkora tévedés, hogy be se kellene férjen az ajtón.

Időnként a legszebb alkotásokat a legcsúnyább emberek hozzák létre. Persze vannak olyan alkotók, akiket magukat is rendszerint szépnek tartottak a kortársaik. Leonardo  vagy Arany János portréjáról kifejezetten megnyerő öregember néz  vissza ránk, Petőfi Sándor, Liszt Ferenc vagy Antonio Gaudí is megfeleltek azoknak a normáknak, amit a közember fantáziája a Nagy Művészhez asszociál. De elég nehéz lenne ugyanezt elmondani Henri de Tulouse-Lautrecről, aki arcra még eléggé átlagos volt, de a művészi tehetsége és a libidója fordítottan arányult a testmagasságához. Szeretné az ember azt hinni, hogy ő a ritka kivételek egyike volt, pedig korántsem. Volt már szó ezen a blogon a hisztérikus és igencsak agresszív kövér haspók Rossiniről, akinek a szépsége a zenéjére korlátozódott. Vele szemben azért nem igazán tisztességes egy szinten emlegetni őt Tulouse-Lautreckel, de a művészet történetében bizony sok nagyon nagy alkotás nagyon csúf emberek szépérzékét és szépség iránti vágyát dicséri. József Attila első verseskötetének címét kölcsönözve, ők a szépség igazi koldusai.

Két olyan mesterről szeretnék megemlékezni, akik a műveikbe annyi gyönyörűséget öntöttek bele, hogy rájuk már nem is jutott.

Michelangelo Buonarroti (1475–1564)
Egy igen előnyös festett portré a kortárs Daniele da Volterra nagyobb méretű festményéről (részlet)

Az első (bár időrendben második) az itáliai reneszánsz egyik legnagyobb alakja, akit a mai napig együtt lehet említeni Leonardo da Vincivel, aki kortársa és rendkívül komoly ellenlábasa volt. Csodálatos alkotások sora hirdeti művészi nagyságát, de – bár ő szobrásznak tartotta magát – hasonlóan sokoldalú volt, mint Leonardo. Íróként, költőként és festőként is méltó lenne az emlékezetünkre, de leginkább talán építészként (és festőként) tartjuk számon Michelangelo Buonarrotit. Érdekes módon felfedezhető a művészetében is a mássága: nem a reneszánsz életöröm és derű jellemzi, hanem a sötét önmarcangolás, a keserűség, a bibliai témáinál a pedig a vallásba vetett, kétségbeesett remény – rajta csak Isten segíthet. Verseit alig ismerni, pedig keresetlenül gördülő, erőteljes szavakba öltött gondolatai meglepően modernek. Sorai, hasonlatai, képei magától értetődően olyan robosztusak és kemények, mint a Mózes szobra, vagy az Utolsó ítélet Krisztus-alakja. Volt alkalmam megpróbálkozni eredeti nyelven is egy-két szonettjével, és bár a nyelv nem egyszerű, a zeneisége egy nagy költőt sejtet. És ez az ember tépelődő, magával is állandó harcban álló, kötekedő és durva volt, és nem egyszer saját művei ellen fordult. Fiatalkori költészetéről csak utalások ismertek, mert 1518-ban az összes addigi írását elégette. Manapság az öregkor költőjeként szokták említeni, mert csak a kései versei maradtak ránk – de azok impozáns mennyiségben és minőségben. Sok versének számos változata is van, mert sosem volt elégedett, állandóan javítgatta, nem fogadta el késznek őket. Ki akart törni, ahogyan tragikus hősei is – de honnan és miért? Elismert művészként kiemelkedő megbízatásokat kapott, a vatikáni Szent Péter bazilika kupolája, a Dávid-szobra, a Sixtus-kápolna freskói már saját korában is ismertté és elismertté tették. Az erőszakos és összeférhetetlen művészre jellemző azonban, hogy amikor Rafaellóval és Leonardóval hárman megbízást kaptak a firenzei Palazzo Vecchio dekorációjára, húzódozott. Végül elvállalta, hogy Leonardóval közösen fessék ki az akkor kormányzati palotaként funkcionáló épület egyik termét, de ebből soha nem lett semmi. Mindkettejük műve még az előtt megsemmisült, hogy a falakra kerülhetett volna, és még a vázlatok is elvesztek.

bagolymondjaszobraszAmikor II. Gyula pápa Rómába hívta, nem csak a Szent Péter katedrálisban felállítandó monumentális síremlékét akarta rá bízni, hanem a Sixtus-kápolna dekorációját is. Michelangelo dühödten tiltakozott: ő szobrász, nem festett freskót évek óta, nem ért és nem is akar érteni hozzá, hagyják őt békén. Különben sem fest úgy, hogy megmondják, mit kell festenie. Végül csak beletörődött, hogy kifesti a plafont (a pápa meg abba, hogy a saját feje után azt fest, ami eszébe jut), de Firenzéből hívott segítőket. Akiket aztán sürgősen el is zavart. Négy évi verejtékes munkával alkotta meg a világ legnagyobb mennyezetképét, jóformán teljesen egyedül, és még a pápa sem nézhetett rá, amíg el nem készült – csak egy kis nyíláson kukkanthatott be időnként. A világ csodájára járt, Michelangelo pedig még egyszer – megintcsak sértődötten és duzzogva – visszatért évekkel később, hogy megfesse az Utolsó ítéletet. Mert ő nem festő, hanem szobrász. Mi lett volna, ha tud festeni??? Később, mintegy kárpótlásul lett a Szent Péter bazilika főépítésze. Megsértődött rajta, és alig akarta elfogadni, mert ő nem építész. Belegondolni is szédítő, hogy mi lett volna a templomból, ha az???

michelango_portrait_by_volterra
Daniele da Volterra rajza rendkívül kegyes módon ábrázolja Michelangelót

Az Angst, ami tombolt benne, igen erős energiaforrásra lelt abban, hogy Michelangelo kimondottan rút volt. Ezt nagyon is tudta magáról, és rettenetesen zavarta. Ám ennél még jobban zavarta az, hogy a saját neméhez vonzódott, amit azonban természetellenesnek és Isten ellen valónak talált. Ennek ellenére fiatal modelljei és a kor ismert férfi prostituáltjai közül számossal intim kapcsolatba került. Volt, hogy ez szellemi intimitást jelentett: a rendkívüli szépségűnek tartott fiatal római nemeshez, Tommaso de Cavalierihez több mint 300 lírai szépségű verset írt. Cavalieri mindvégig a 41 évvel idősebb mester mellett maradt, és  érdekes, a korra legkevésbé sem jellemző módon, az akkori pletykák sem kezdték ki szerelmi ügyei miatt a zseniális alkotót.

Nagyon is el tudom képzelni, hogy minden művészi erőfeszítése, a szépség kétségbeesett műalkotásokba zsúfolása arra tett kísérlet volt számára, hogy leszámoljon saját rondaságával és önmaga számára is megvetendő másságával. Sikertelenül, ami odáig vezetett, hogy meggyűlölte és megtagadta saját művészetét is. Volt olyan szobra, amit összezúzott – úgy menekítették meg tőle, és később rekonstruálták is. A saját síremlékére szánt Pietà végül így került 1722-ben a firenzei dómba.

1280px-cappella_sistina_ceiling


És ha már Firenzénél tartunk, a művészet toszkán fővárosánál, egy sokkal korábbi művészt kell felidéznem. A San Lorenzo templom gyönyörű és 87 méter magas Campaniléjét ma is sokan csak úgy emlegetik, hogy Giotto harangtornya. A nagyszerű építmény még nem igazán a reneszánsz gyümölcse, hanem a gótika egyik utolsó itáliai mesterének munkája a trecento idejéből. Giotto di Bondone a késő gótika merevségétől távolodva, az emberek, portrék, érzések finom ábrázolásában vált naggyá. Ahogy a kortársa, Giovanni Villani írta róla: “A legrangosabb mester a maga idejében, aki minden emberi alakját, és azok tartását azok természetének megfelelően rajzolja meg”. De nem csak festőként hanem építészként is maradandót alkotott. Giorgio Vasari, a pletykás festő-építész-életrajzíró szerint Giotto egyszerű pásztorgyerekként kezdte pályafutását, akinek intelligenciáját és közvetlenségét mindenki imádta. Én azért Vasari megállapításait óvatosan kezelném, mert az arezzói művész kétszáz évvel később élt, és még a kortársairól is igen … khm … fantáziadúsan tudott mesélni. 🙂 Azt azonban más forrás is megerősíti, hogy Giotto olyan ügyesen rajzolt, hogy a kor ünnepelt firenzei festője, Cimabue magához hívta tanítványnak.

bagolymondjapiktorGiotto méltó volt mesteréhez. Bár a trompe d’oleil, a rendkívül élethű részletek megtévesztésre való használata akkoriban még csak elkezdett divatba jönni (miután az ókori görögök gazdagon kihasználták), Giotto egy alkalommal ilyennel tréfálta meg mesterét. Amíg az távol volt, Giotto egy olyan élethű legyet festett az egyik képre, hogy a visszatérő mester hessegetni kezdte. Más alkalommal maga a pápa küldött valakit, hogy hallott Giotto tehetségéről, és szeretné valami bizonyítékát kapni. Giotto fogott egy lapot, rajzolt rá egy piros kört, és visszaküldte a futárt. Az kétségbe volt esve, hogy a bolondját járatják vele, sőt, a Szentatyával is, ám az, amikor megtudta, hogy a tökéletes kört Giotto szabadkézzel rajzolta, kijelentette, hogy korának legnagyobb tehetségével van dolguk. Ami talán igaz is volt.

1280px-giotto_di_bondone_060
Giotto: Szent Ferenc siratása – érdemes megnézni az arckifejezéseket, amik messze túlmutatnak a ruhákon, bútorokon még erősen érződő gótikán
dante-alighieri
Giotto: Dante Alighieri

Azt is feljegyezte Giottóról a már emlegetett Vasari, mégpedig Boccaccióra hivatkozva, hogy “nem élt nála rútabb ember Firenzében”. Ennek ellenére igen előnyös házasságot kötött és a jómódú Lapo de Pela leánya, Ciuta négy leányt és négy fiút szült neki. No de milyen gyermekeket! Amikor egyszer Dante Alighieri meglátogatta (no igen, ők is kortársak voltak!), megjegyezte, hogy milyen különös: hogy lehetnek egy olyan embernek, aki ilyen csodálatos műveket fest, ennyire csúnya gyerekei? Giottónak valószínűleg nagyszerű humora lehetett, mert azonnal megválaszolta a meglehetősen tolakodó kérdést:

Sötétben csináltam őket!

Dante ennek örömére a Comedía (ez az eredeti címe, a Divina Commedia címet Boccaccio aggatta rá) egyik versében úgy méltatta, mint a festőt, aki túlnőtt mesterén és korának legnagyobbja lett.

Sokáig csak az utókor gúnyolódásának tartották a Giotto csúfságára vonatkozó utalásokat, főleg, hogy Vasari számolt be róluk. Azonban a firenzei San Lorenzóban végzett 1970-es régészeti feltárások során találtak egy sírt, benne egy olyan ember maradványaival, aki nagyon sokat dolgozott festékekkel és a bennük lévő (mérgező) nehézfémsókkal, nagyon sokat nézett hátrafeszített fejjel felfelé, gyakran tartott ecsetet a fogai között és ráadásul nagyon alacsony volt: mindössze 121 cm. Giottót Vasari szerint a Santa Maria del Fiore templomban temették el, más források viszont azt állították, hogy a Santa Reperata templomban. Az utóbbit azonban (Giotto halála után) lebontották, és annak a helyére épült fel a San Lorenzo. További antropológiai vizsgálatokkal sikerült azonosítani, hogy a törpének született férfi valóban Giotto volt. A művész számos képén szerepelnek törpék, és feltételezhetően magát festette meg e képeken, de más festményeken ép, szokványos férfiként ábrázolták. No persze az ideálábrázolás persze már az ókori Egyiptomban is menő volt…

bagolymondjawutAmikor beigazolódott, hogy a 70-es évei elején elhunyt törpe maradványai valóban Giottóé, ünnepélyesen, és illő tisztelettel temették újra a San Lorenzóban, a lenyűgöző és techikailag is bravúros kupolát megépítő Brunelleschi síremléke közelében. A külseje, születési rendellenessége pedig lassan elkezdett visszahúzódni a feledés homályába, és visszatérni Vasari szószátyár és nem mindig hihető történetei közé.

 

 

Michelangelo festett portréja: Miguel Ángel, by Daniele da Volterra [Public domain], via Wikimedia Commons
Michelangelo rajzolt portréja: Daniele da Volterra [Public domain], via Wikimedia Commons
Sixtusi kápolna mennyezete: Michelangelo Buonarroti [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons
Giotto: Szent Ferenc siratása: Giotto di Bondone [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
Dante Alighieri portréja: Giotto di Bondone [Public domain], via Wikimedia Commons

Ahol a szűkség…

…jól jön a segítség

Történt annak idején, valamikor 2003-ban, hogy a BBC bővíteni akart, korszerűbb épületre, jobban felszerelt, modernebb stúdiókra volt szükség. Építettek hát egy új  keleti szárnyat a meglevőhöz, amit akkor Egton-szárnynak hívtak. Ezt  II. Erzsébet angol királynő avatta fel 2006. április 20-án, a 80. születésnapjára rendezett ünnepségsorozat egyik részeként.

Előtte azonban meg kellett oldani néhány problémát.

A régi szárny komoly felújításra szorult, amit nehezített, hogy az értékes art deco díszítéseket mindenképpen meg kellett őrizni. Az ottani stúdiókból mindent át kellett vinni az új szárnyba, hogy a munkálatok alatt zavartalan legyen a közvetítés. Csakhogy, mint azt néhányan már korábban is szóvá tették, az új szárnyban nagyon szűknek látszottak a közlekedő terek. Kérdéses volt például, hogy a drága hangversenyzongorákat hogyan tudják majd mozgatni a folyosók és lépcsők, átjárók és ajtónyílások labirintusában. A vezetőség tehát megbízta a díszletesek szép új, modern és jól felszerelt asztalosműhelyét, hogy készítsenek egy léckeretet, ami akkora, mint egy Steinway zongora, és azzal próbálják ki, mit hogyan és merre lehet átszállítani az új helyére.

steinway_26_sons_concert_grand_piano2c_model_d-2742c_manufactured_at_steinway27s_factory_in_hamburg2c_germany

Az asztalosok pontos mintát vettek, és elkészítették a mock-up zongorát, a modellt, ami a súlyától és értékétől eltekintve pontosan akkora volt, mint egy igazi hangszer.

És nem fért ki az asztalosműhely ajtaján.

bagolymondjalikeasir

A londoni Broadcasting House domborműve: By Mike Knell from Zürich, Switzerland (Ariel between Wisdom and Gaiety) [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

Steinway hangversenyzongora: “Photo: © Copyright Steinway & Sons” [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

A veréb, amelyik megváltoztatta…

Rátótiak máshol is vannak, nem csak hazánkban 😉

bagolymondjawtfboxAz “Ulmer Spatz” átvitt értelemben a németországi Ulm város lakóit jelenti, de egyben egy legenda főhőse is. A történet akár a mi Rátótunkon is játszódhatna…

Úgy esett valamikor az 1392 és 1842 közötti néhány évben, hogy az ulmi Nagytemplom építéséhez egy gigantikus méretű gerendára volt szükség. A templom elképesztő méretei megfelelő méretű épületfát is igényeltek, márpedig amikor az építkezést félbehagyták 1543-ban, a torony már akkor, félkészen is elérte a 100 méteres magasságot. Csak az arányok miatt: az Országház és a budapesti Szent István Bazilika “csak” 96 méteres, az esztergomi Bazilika a kripta padlószintjétől a kupola legmagasabb hegyéig 100 méter. Szóval az ulmi templom nagy volt már kicsinek is. Nagyon nagy. Annyira, hogy a kiválasztott fa, amit a gerendának szántak, nem fért be a város kapuján.

No már most, Ulm tehetős kereskedőváros volt hajdan, csupa okos polgárral, akik a kereskedelem minden csínját-bínját ismerték, talán még agyafúrtak is voltak egy cseppet. Hanem azt sehogy sem tudták eldönteni, hogyan lehetne a hatalmas szálfát bejuttatni az amúgy is szűk templomtérre, a csupa régi, egymás nyakán, hegyén-hátán álló ház közé. Jó alaposan neki is álltak, hogy kibontsák a kaput a városfalból, hadd férjen legalább falon belülre a fa, aztán majd kitalálják a többit is…

ulmer_munster-westfassade
Az ulmi Nagytemplom világrekorder tornyával (161,5 m)

No, kábé ez volt az a pillanat, amikor a híres Ulmi Veréb színre szökdécselt. Nagyon dolgozott, a fészkéhez talált valami fontosat, történetesen egy szép szál ágacskát, amit alig bírt felvenni. Húzta-cibálta lelkesen, és az ágacska – lássanak csodát! – csak elfordult, és már nem keresztben állt a csőrében, hanem hosszában. Ekkor a jó ulmi polgárok is a homlokukra csaptak (bár lehet, hogy egymáséra), és addigi szokásukkal szakítva menetirányba fordították becses terhüket, a templom legnagyobb gerendáját, ami addig keresztbe volt vetve a kordén… Ezzel pedig megmenekült a városfal, de még a kapu is, és bár némi nehézséggel, de a házak között is keresztül lehetett vele lavírozni.

Onnantól fogva nagy becsben van az Ulmi Veréb, a szobra egy ideig a templom oromzatán is helyet kapott, később letelepítették a földre, és most is ott áll a hatalmas épület mellett, emlékeztetve arra, hogyan mutatott rajta keresztül utat az Úr a házának elkészítéséhez. Igaz, a szobron még keresztben áll csőrében az ág, de a legenda ismert és élő, hiszen a bölcs madárról (pedig nem is bagoly!) még perecfélét, sportegyesületet, gyerekkórust, dunai üdülőhajót, élményvillamost, sőt, 1987-ben egy aszteroidát is elneveztek, és 1842-ben papírra vetette Carl Herzog az alábbi verset:

Der Ulmer Spatz

Anno dazumal vor vielen Jahren
Ist den Ulmern Folgendes widerfahren:
Zu allerlei Bauten in der Stadt
Man Rüst- und Bauholz nötig hat‘,
Doch wollt es den Leuten nicht gelingen
Die Balken durchs Tor hereinzubringen,
Und doch war reiflich die Sach‘ überlegt
Das Holz in die Quer‘ auf den Wagen gelegt;
Das Tor war zu eng, die Balken zu lang,
Dem Stadtbaumeister ward angst und bang.

Viel gab es hin und her zu sprechen:
Und ungeheures Kopfzerbrechen,
Ja, selbst der hohe Magistrat
Wusste für diesen Fall nicht Rat,
Er mochte in alle Bücher sehen,
Der Casus war nirgends vorgesehen,
Der Bürgermeister selbst sogar
Hier ausnahmsweise ratlos war.
Ihm, der doch alles am besten weiß,
Machte die Sache entsetzlich heiß.

Und stündlich wuchs die Verlegenheit,
Da – begab sich eine Begebenheit
Von den Klügsten einer ein Spätzlein schauet,
Das oben am Turm sein Nestlein bauet,
Und einen Halm, der sich in die Quer‘
Gelegt hat vor sein Nestchen her,
Mit dem Schnäblein – und das war nicht dumm
An der Spitze wendet zum Nest herum,
„Das könnte man“, ruft der Mann mit Lachen,
„Mit dem Balken am Tore ja auch so machen!“.

Man probiert‘s und es ging. – Den guten Gedanken
Hatten die Ulmer dem Spätzlein zu danken:
Sie stünden wohl heute noch an dem Tor
Mit dem balkenbeladenen Wagen davor,
Oder hätten, ohne des Spätzleins Wissen,
Gar den Turm auf den Abbruch verkaufen müssen.
Zum Danke dem Spatzen ist heut noch zu schauen
Hoch am Münster sein Bild in Stein gehauen:
Auch seitdem beim echten Ulmerkind
Die Lieblingsspeise „Spätzle“ sind.

bagolymondjahudekinosSajnos ebből azonban egy szót sem értek. 😉

Az Ulmi Veréb fényképe Joachim Köhler felvétele (2007), CC-BY-SA 3.0 licenc alapján szabadon felhasználható, forrás: Wikimedia Commons. Az ulmi Nagytemplom képe Martin Kraft felvétele (2008), CC-BY-SA 3.0 licenc alapján szabadon felhasználható, forrás: Wikimedia Commons. Carl Herzog több mint hetven éve hunyt el, így a verse szerzői jogi védelme vélelmezhetőleg lejárt, szabadon felhasználható.

Ja, és még valami. Bár sokszor emlegetik úgy a templomot, hogy “az ulmi katedrális”, de nem az. Soha nem volt püspöki székhely (ezt jelenti a katedrális), és még csak nem is katolikus templom, hanem evangélikus. Csak úgy mondom.