Mostanában sorra kapom minden felől a felszólításokat, hogy a beléptetés módja megváltozott, mostantól erősebb védelem óvja a magánéletemet, ezért adjam meg, valljam be, tegyem közzé, kürtöljem szét, áruljam el, de mindenképpen titkos jelszóval, mert nehogy megtudja valaki. És a jelszó legyen olyan, amit senki nem tud megfejteni, és legyen benne kis- és nagybetű, számjegy, írásjel, egy csipetnyi só és kiscica, mert az mindennek jót tesz, ha kiscica is van benne.
A jelszavamra aztán gondosan vigyázzak, ne használjam máshol, és ne írjam fel, ne áruljam el, ne jegyezzem meg…
Na jó, eredetileg „ne felejtse el” a javaslat, de az nem illik a sorba és távol is áll az emberi természettől. Mindenre csak a gépek emlékeznek, de azok mindenre is. Arra is, ami már rég nincs, nem is aktuális, és a feledés homálya hetvenhét rétegben kellene rejtse. Az ember felejt, és kész. Mit is akartam írni?
Az a gondom a jelszavakkal, hogy igen kreatívan generálom őket, egy algoritmus alapján. Ehhez adott több kultúrkör számos nevezetes eleme, véletlenül sem születési- vagy más dátum, hozzátartozó neve. Aki fel akarja törni a jelszavamat, annak minimum, hogy tudnia kell, ki volt Hemetniszueterneheh társa a királynő bárkáján (Tutankhamon nővérének, Anheszenpaatonnak a társalkodónője a nevezett hölgy és az a bizonyos társa), és hogy hívták a sötétkék mágust. Vagy a világoskéket, mert ezt mindig összekeverem, lévény szinte teljesen egyformák. Az adott szolgáltatáshoz asszociálok még egy fogalmat (pédául: Google → kémközpont) és ezt kombinálom a jelen esetben Hemetniszueterneheh társának nevével. Innen egy másik szabály szerint pár karaktercsere, és a csipetnyi só következik. (Sózásnak hívják azt, amikor egy oda nem kapcsolódó, rendszerint véletlen jelsor elemeivel még kombináljuk a tárolandó jelszót.) Nem sok, két karakter már elég szokott lenni. A kapott eredmény megjegyezhetetlen, rendszerint csak rekonstruálni tudom, mert az alkotóelemeket tudom kötni a szolgáltatáshoz.
Legyen egy példa (ami természetesen nem valós): a Terminátor című filmből ismert Skynet szolgáltatásainál a belépőkódomhoz adott az égiek közül mondjuk Zeusz – de ő túl logikus lenne, tehát a B. Neje, Héra. A kapcsolódó fogalom a kék szín, angolul blue, aminek két határoló betűje lesz a másik alkotóelem. Eddig ott tartok, hogy Herabe. Legyen só a 13-as „szerencseszám” négyzete: 169. Ezt meg kell jegyeznem, és azt is, hogy hova „sózok”. Célszerű, ezért ritkán alkalmazott módszerem az, hogy az egyes számokat a nekik megfelelő karakterpozícióba teszem: az egyes lesz az első, a hatos a hatodik, a kilences a kilencedik: 1Hera6be9. Kéne még valami írásjel is, és az éghez logikusan adódik a csillag (asterix) karakter. A helye megint megjegyzendő, és mivel a 13-as szám volt a kulcs a „sóhoz”, az egyes vagy a hármas helyre teszem, de a számok helyét megőrzöm. Az egyes már foglalt az 1 miatt, tehát a harmadik karakter lesz a csillag. A jelszó tehát 1He*r6ab9e. Ha még nem lenne elég bonyolult a jelszó, akkor a kis- és nagybetűkre találnék valami, csak saját logikámmal követhetőt, például ne Héra első betűje, hanem az utolsó, és a színkód utolsó betűje legyen nagy: 1he*r6Ab9E – de ez már nem csavar annyit a dolgon, hogy a Skynet miatt még ezt is bevállaljam. Ha pedig mégis felírom valahová a jelszót, az kb. annyi lesz, hogy
Skynet az égi hitves szerencsecsillaga.
A lényeg az, hogy egyedi, a saját ismereteimre és gondolkodásmódomra jellemző elemekből, és hasonlóan felépített, nehezen kitalálható logikát követő emlékeztető éppen annyi (és csak annyi) támpontot adjon, hogy törnöm kelljen a fejem, mit is jelent. Ha nekem törnöm kell, a jelszavamat megfejtő ember vagy gép még inkább meg fog szenvedni vele.
Vagy használ valami olyan alkalmazást, ami megjegyzi a billentyű leütéseket, esetleg más módon figyeli, hogy mit írok be. Mert amíg a jelszót be kell vinni a gépbe, addig mindig ott lesz a leggyengébb láncszem. Ha pedig a mostanában megjelenő, egyre több pénzintézetnél bevezetett, mobil tokenes, jelkódos, mindenképpen még egy (elveszíthető!) eszközt igénylő rendszerekre gondolok, arra is kell gondoljak, hogy ismét egy újabb, a felhasználótól független, nem kellőképpen ismert és kiismerhető, és egyelőre ismeretlen hibákat tartalmazó réteg került a felhasználó és a biztonsága közé.
Meg arra is gondolok, hogy a jelszófeltörők mindig egy lépéssel előre járnak, a védelem fejlesztésével szükség szerint meg kell várni, hogy mi ellen kell védeni.
Mindez csak arról jut eszembe, hogy a bankom szoftverfrissítés címén kitiltott a mobilos alkalmazásukból, sőt, a kártyámhoz sem enged hozzáférni, hiába ültem egy óra hosszat a bankfiókban. Sőt, az egész úgy derült ki, hogy sürgősen fizetnem kellett volna a – vésztartalékként használt – hitelkártyával, és nem lehetett.
Hol is van a biztonság?
A címkép prágai szerelemlakatokról készült, saját felvételem. Minden jog fenntartva.
Az említett reklám semmiféle támpontot nem ad ahhoz, mi fogja gyorsan elmulasztani a fejfájásomat, ezért rengetegszer el kell ismételniük ahhoz, hogy meg
Aztán olvasom, hogy bezárt a vadonatúj Kormányablak, mert nincs munkaerő, sőt, a másik is, amit szintén most újítottak fel, alakítottak át gyorsabbá. Nincs ember, és nincs ember, aki ezt az állandó hajszát bírná. És az a szomorú, hogy nem csak a Hivatal szűnik meg létezni hanem egyes emberek is – például azok, akik a hajtás miatt megcsömörlött, magára hagyott egészségügy maradékának igénybevételére szorulnak, és nem jut rájuk már idő, mert… mert nincs idő még a fejfájásra sem. Megrázóan sok ilyen példával találkozom a hírekben, pletykákban, és sajnos a leghitelesebb forrásokban is.
![Enheduanna, Sargon király (címzetes?) leánya – forrás: Mefman00 [CC0], <a href="https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Enheduanna,_daughter_of_Sargon_of_Akkad.jpg">via Wikimedia Commons</a>](https://bagolymondjahu.files.wordpress.com/2019/06/427px-enheduanna2c_daughter_of_sargon_of_akkad.jpg?w=141&h=253)
Kérdés: Ki vagy te, mint művész?
Ne foglalkozz vele! Ha be tudod fogadni az úgymond-művészetemet, és fel tudod javítani segítségével a jelenlétedet a világban, akkor úgyis tudod. Amit én szándékozom, az másodlagos, vagy még kevésbé fontos. Ha véletlenül úgy alakul, hogy közös nevezőre jutunk, és olyan módon segít a világban való jelenléted fejlődésében, ahogy én szerettem volna ebben segíteni, akkor (épp abban a pillanatban) jó és művész vagyok, de ha nem, akkor is az számít, hogy miként fogadod be és fogyasztod a gondolataimat és szándékaimat. Ha valaha is meg kell fogalmaznom egyfajta manifesztumot, művészi hitvallást, az a Műalkotás-fogyasztó szabadsága címet fogja viselni, és a mű értelmezésének és előremutató félreértelmezésének jogáról fog szólni. Vagy ahogy akarod. Ha én akarnám meghatározni az irányt, nem művész lennék, hanem mű-ész, avagy diktátor. Ha nem tudok olyat felmutatni, ami elmozdít valamilyen általad áhított irányba, akkor nem vagyok művész.
Az egyik a Dzset, amelynek a hieroglif írásban a kő jel a determinatívuma. A Dzset az az Örökkévalóság, ami szilárd, és megingathatatlanul áll ellen minden erőnek, hatalomnak, vágynak, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja. Mondtam én, egy az ókori Egyiptomból származik, őrült ugyan, de végtelenül bölcs.
A másik a Neheh, és ennek a fény a determinatívuma. Ez az örökké változó és bizonytalan Örökkévalóság, félelmetes és megismerhetetlen, amely elnyel minden akaratot, hatalmat és bölcsességet, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja.
Talán azért, mert át akarom adni az ötleteimet, gondolataimat, érzéseimet, vonzalmaimat és ellenérzéseimet másoknak. Meg akarom osztani magam másokkal, hátha hasznát veszik a jelen-létüknek, jobbá tudják tenni általa az életüket. Ha meg akarsz ismerni mindenkit és fejlődni általuk, arra a művészet a megfelelő eszköz. Legalábbis általában kevésbé ártalmas mint korlátozni, dirigálni, erőszakkal kényszeríteni és meggyilkolni másokat. És ezt szeretem benne.
Megfigyeléssel, gondolkodással, érzéssel és együttérzéssel. Intuícióval és empátiával. Tollal és fényképezőgéppel. Ecsettel és számítógéppel. Örömmel, mélységes szomorúsággal, dühösen és elfogadóan, örökké nyitottan a csodákra, amikben részesülünk. Hiszek abban, hogy kevésbé vagyok fontos a sivatagi homokszemnél, az óceán cseppjénél. Az életem értéktelen, ha nem töltöm meg értékkel. Ezért hát nagy-nagy igyekezettel. De a végső választ úgyis Neked kell megadnod erre a kérdésre, annak függvényében, hogy az első visszakérdésemre hogyan válaszoltál.
Cage a zenei avantgarde egyik izgalmas alakja, aki Moholy-Nagy László, Marcel Duchamp, Piet Mondrian társaságát is élvezhette, és a hatásukat véletlenül sem tagadhatná le. Zenei kísérletei közül a legfontosabbnak a 4′ 33″ című darabját tartják, amely a buddhizmus és a zen iránti kíváncsiságát tükrözi. A darab előadójának a darab időtartama alatt (ami alapesetben négy perc harminchárom másodperc) nem szabad csinálnia semmit, hagynia kell, hogy a környezet hangjai szóljanak. Azt gondolná az ember, hogy ennél véletlenszerűbb, kevésbé tudatos mű nincs is, holott Cage csak tudatosan áttestálta a megszólaló hangok meghatározását az előadóra, aki a darab helyszínét, időpontját, és ezzel a környezeti csendjét kiválasztja. Aligha lehet teljesen függetleníteni egy ilyen választást a tudattól, mivel maga a véletlenszerű választás is egy tudatos tevékenység. Eleve kizár például minden olyan helyszínt, amit az előadó valamilyen tapasztalatához köt. A darab ezért az eredeti koncepciója szerint előadhatatlan. Az Amadinda ütősegyüttes azonos című lemezén szerepel ugyan: a rögzítéshez használt technikát kivitték egy mezőre, ahol nem zavarja semmi (ez már egy tudatos választás) és felvettek négy perc harminchárom másodpercnyi anyagot a rét hangjaival (ami megint csak egy választás eredménye!) és – ami a felvételt igazán érdekessé, és egyben az eredeti koncepcióba ütközővé teszi – az érkező vihar zajaival. Az, hogy a vihar jöttét öt perccel korábban még nem tudták, a hangjaira nem számítottak, eléggé valószínűtlen.
Onnan jutott az egész eszembe, hogy mostanában (nagyjából fél éve) az olasz után (és közben) belevágtam a spanyol nyelv (bocsánat, kasztíliai) elsajátításába. Korábban is vonzott, már középiskolás koromban, meg egy kicsivel az után is foglalkoztatott a gondolat, hogy meg kellene tanulni, de akkor valahogy elrettentett egy rosszul megírt tankönyv, meg az, hogy magamra voltam utalva: se tanfolyam, se ismerős nem tudott volna segíteni. Most azonban a 
A neheze azonban az, amikor meg kellene szólalni. Az olasszal viszonylag könnyű dolgom volt, mert rendre rá voltam kényszerítve, hogy olaszokkal és olaszul beszéljek, és az üzleti partnereim is egész nagy türelemmel voltak a nyelvgyakorlási célú dadogásaim iránt, gyakran bátorítottak is, amikor én már régen visszatértem volna korunk lingua francá-jára, az angolra. Az (üzleti és magán) utazásaim során gyakran kellett olaszul boldogulnom, szállást foglalni és iránymutatást kérni, szóval azzal egész jól rá voltam kényszerítve, hogy használjam.
Mert hát mi volt? Meg kellett tanulni a szép brit kiejtést, a helyes segédigéket és a szórendet, természetesen az irodalmi angol szintjén, aminek esetleg a BBC-angol jöhetett a közelébe, de az is csak lábujjhegyen és nagyon-nagyon óvatosan. Akkoriban a dalszövegek kezdtek értelmessé válni számunkra, és a Bikicsunájt már Big in Japan-nek hallottuk (persze a Bikicsunáj sokkal később lett mém), de minden tele volt szlenggel és amerikanizmusokkal. Szépen be is gyakoroltuk a XIX. századi nagypolgári angol nyelv egyfajta paródiáját, és ha eltértünk tőle, akkor vagy a tanár tolt le, vagy mi szégyelltük el magunkat, de nagyon alaposan. És amikor hirtelen lehetett műholdas tévén angolul tévézni, kiderült, hogy olyan poros és avítt az angol tudásom, mint Balassi verselése egy szles… na jó, slash-, vagy villámverselő viadalon, és amikor a vevő a korábban nevezett üzletben megkérdezte, hogy meddig van nyitva a szomszéd utcában a pénzváltó, visszanéztem rá, és meglepetésemben egy addig tiltottnak vélt amerikanizmussal közöltem, hogy azt még a büdös életben nem láttam nyitva. Egészen megrémültem, hogy nem a szép XIX. századi nagypolgári angolságommal válaszoltam, hanem egy ilyen szedett-vedett kifejezéssel, de a vevő felderült arccal dicsért meg, hogy milyen jó az angolom. Aztaaa, ez értette a Tiltott Nyelvet!
Elmesélek egy történetet. A testvérem Indiában egy ashramban töltött pár hónapot, és ott tanult meg angolul is, ausztráloktól, akiknek a konyhán segített. Képzelheted, ausztrál angol Indiában… Gyakran csak pislogok, amikor angolul beszél, csakhogy el kell ismerjem, jól csinálja. Nyelvtanilag nem, a szókincse egészen különleges (egyes szavakat egészen furcsa jelentésben használ), de megérteti magát tűzön-vízen át. És meg is értik. Amikor egy külföldi kiállításon egy thai partnerrel való tárgyalásra készültünk, megbökte az oldalamat: „beszélj vele te, sokkal jobban tudsz angolul, és ő is nagyon jól beszél!”. Leültünk a tárgyalóasztalhoz, pár udvarias formula, érdeklődés a másik hogyléte iránt – ezek Keleten kötelező dolgok. És vért izzadtam, mert nem értettem őt, és ő sem engem, folyamatosan visszakérdezgettünk. Aztán azon vettem észre magam, hogy már a testvérem tárgyal, én meg kapkodom a fejem, mert semmit nem értek a Pidgin Englishből, amit mindketten beszéltek.
Bagoly mondja: HU! 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!