Fényűzéseim I. – Negatív gondolatok

Talán nem árulok el vele nagy titkot, hogy fotós vagyok. Annak tartom magamat, papírom is van róla, és a munkahelyem ezért is fizet (meg más feladataim is vannak), szóval nem alaptalan a kijelentés.

bagolymondja_compactAmióta hat évesen megkaptam első fényképezőgépemet, nem nagyon hanyagoltam a fényképezést, legfeljebb az intenzitás változott. Pár évtizeddel később, az akkori munkahelyem révén a digitális fényképezés hajnala előtt tíz perccel készítettem első digitális fényképemet, és bár addig filmre fényképeztem, az új technológia még az előtt beszippantott, hogy használható lett volna. Van ez így.

Az első digitális képeim fájldátuma 1994 decemberéről mesélne, de sajnos a fájlokat már nem lehet megnyitni. Sőt, lehet, hogy szerencsére, mert a digitális fényképek még évekig a rendkívül borzalmasan siralmasan élvezhetetlen kategóriába estek – ha ma egy kaputelefon olyan képet ad, mint az akkori csúcsközeli gépek, akkor sírva keresünk valami használhatóbbat. 1997-ből már vannak megnézhető digitális fotóim. Nem mutatom meg, borzalmasak, nem is érti az ember, miért hittük el, hogy van jövője a digitális képalkotásnak – pedig elhittük, és igazunk is lett. Van ez így.

bagolymondja_bigrig2009 volt az az év, amikor már elfogadhatónak tűnt a digitális gépem minősége, és a filmes gépeim – nem előre tervezetten, inkább a költségeik miatt – szögre, szekrénybe, vagy új gazdához kerültek. A digitális tükörreflexesek lehetőségei pedig elindítottak egy olyan úton, ami a jobb és még jobb képek utáni hajszában egyre komolyabb technikát és egyre több elméleti és gyakorlati tudást kívántak – és hát ki vagyok én, hogy kívánságaiknak korlátot szabjak? És fejlődés volt, és jóság, és úgy tűnt, hogy a Világbéke két milliméterrel közelebb került. Van ez így.

bagolymondja_tlrAztán egy alkalommal kaptam egy érdekes kritikát. „Nagyon jó, amiket csinálsz, de nem így kellene. Ezekhez a képekhez valami komolyabb kell. Egy Hasselblad, vagy valami más középformátum.” Utána néztem, és egy Hasselblad még romos állapotban is elérhetetlennek tűnt, nem hiába vitték még az űrbe is (az Apollo programban ugyanis Hasselblad 500C gépeket használtak, módosítva az űrbéli körülményekhez). De lehetőségem nyílt egy másik irányba elindulni – készült számomra, névre szólóan, egy 8×10 hüvelykes VDS nagyformátumú kamera és (nagyon) lassan elkezdtek hozzá gyűlni dolgok, amiket már felszerelésnek lehet tekinteni. És így a fénykép újra drága lett. Nem mintha az lett volna a cél – de hát… Van ez így.

Most jogosan kérdezheted, hogy „mi van, most egyáltalán miről beszélsz?” – mert hát kevesek tudják, hogy mi az a nagyformátumú fényképezés, síkfilm, vagy akár a Hasselblad.

Az utóbbi az, ami a luxusautóban a Rolls Royce, a pezsgőben a Moët et Chandon, magyar borban a hatputtonyos tokaji, vagy hegycsúcsban a Mont Blanc. Nem biztos, hogy a legnagyobb vagy épp a legjobb, de ahhoz lehet és kell mérni.

bagolymondja_fieldcameraA nagyformátumú fényképezés meg az, amikor a régi filmben a fényképész beáll egy szétgányolt tangóharmonika mögé, elbújik a fekete leple alá, és azt mondja, hogy csíz! – aztán lesz egy szép nagy, foltos, fekete-fehér felvétele, amit bekereteznek, és mindenki a csodájára jár, aztán mind felkerekednek és elmennek skandináv lottózni. Az a csodásan részletgazdag, meleg tónusú régi felvétel, amit a kiállításokon úgy csodálunk meg, hogy tudjuk: a legprofibb digitális gép sem tud olyat készíteni és a szoftverek is csak a hibáit tudják másolni, az erényeit aligha.

A nagyformátumú géphez való síkfilm elképesztően drága dolog, így hát egyelőre még ki sem próbáltam. Viszont a fotópapír nem annyira drága, és – micsoda varázslat! – a síkfilm helyére be lehet szuszakolni (bár vastagabb, és ez okoz némi problémát) és akkor furcsa, oldalfordított negatív képeket lehet előhívni, amiről mindenkinek az a véleménye, hogy „jé… és akkor ez most mi?” De ha beszkenneli az ember, és képszerkesztő programmal átfordítja, hogy oldalhelyes és pozitív legyen, akkor egész izgalmas képet ad, ami lágyabb, kevésbé részletgazdag, mint a filmre készült felvétel, tónusaiban is gyengébb, de egészen sajátos hangulata van. Meg jókora helyigénye. A kidolgozáshoz is.

Mégis, mik ezek a formátumok?

A hagyományos és közismert formátum, a „kisfilm” képkockája 24×36 mm-es.

A középformátum ennél nagyobb, általában 4,5×6 mm, vagy 6×6 mm, vagy – amit én is használok – 6×8 mm-es. A nagyobb képméret miatt sokkal több részlet, több fény, több, finomabb tónusátmenetek rögzíthetők.

A nagyformátum még ennél is nagyobb: 4×5 hüvelyktől kezdődik (kb. 10×12,5 mm) és a gépem által használható legnagyobb méret 8×10 hüvelyk (20,5 ×25,4 mm).

Ennél nagyobb méretek is vannak, de a kezelhetőségük a méretükkel arányosan romlik. A képminőség viszont javul, ezért jó minél nagyobb mérettel dolgozni.

Szóval ez vezetett ahhoz, hogy ismét a Hasselblad felé kacsintgassak, de nem az igazi felé, hanem egy másik legendás márka „Igásló” és  „A Szörnyeteg” becenévvel illetett kamerájára, ami ötödannyiba sem kerül. Cserébe csecsemő méretű: 49 centiméter és 3200 gramm. Így kezdtem el ismerkedni a középformátumú fényképezéssel, egy gyönyörű állapotú, közel harmincéves Mamiya RB67 ProSD géppel a kezemben.

Jogos a kérdés: „de miért?”

Mamiya_me
Mamiya RB67 használat közben – Fehér Viktória felvétele a szerző engedélyével

Erre nem válasz az idegesítő reklámból ismert köptető neve. Sokkal inkább az, hogy a digitális fénykép már-már túl tökéletes. Nem élességében (bár abban is), nem is részletgazdagságában (bár néha abban is), nem színvilágában (bár sokszor abban is), hanem sterilitásában. Amin sokat ront, hogy szinte csak olyan digitális képeket ont ránk a vizuális környezetszennyezés, amit agyonmódosítottak, szerkesztettek, változtattak, retusáltak és eltusoltak, kivasaltak és lelketlenre mostak. A reklámok egy olyan képi igényt neveltek belénk, amiben minden szín harsog, minden árnyék élesen kirajzol, minden zenekarban minden egyes zenész fortissimót játszik. Korábban különféle zaj-, szín-, és egyéb szűrőket alkalmazott a retusőr vagy a fotós, gondosan mérlegelve, hogy miből mennyit kell, de divat lett mindent maximumra tekerni, és örülni a művi eredménynek. Olyannyira, hogy sokszor már nem is ilyen-olyan módosítást végző szűrőkkel variálják a képet, hanem ráeresztik a szépítő szűrőt, adnak rá egy kis drámát, nyakon öntik becsillanással és bokeh-hel (az egyik egy optikai hiba eredetileg, azaz probléma; a másik az objektívek által puha kis fénykörré lágyított, háttérbe szorított csillogás, amit az emberi szem sosem lát, csak az optika). Valójában már a legtöbb szakérő sem tudja egészen pontosan, hogy a szűrő mit csinál, csak bizonytalan elképzeléseink vannak róla. De a szűrőzéssel még nincs vége a kép megerőszakolásának. Az eddigiek után még átszínezik, mert az ember ne hagyja, hogy a valóság meghamisítsa a képzeletét. Végül azt mondják rá, hogy „nézd, mennyivel szebb, mint élőben!”

A negatív pedig nem ilyen. A negatív messze nem tökéletes, megvannak a sajátosságai, és azok jellemzően azok is maradnak. Lehet módosítani a negatívról nyert képet is, lehet retusálni és színezni, és ezerféle dolgot lehet tenni vele, de megőriz valamit abból a jelenlétből, amit a film tud csak átadni. A filmre készült fénykép titka az intimitás.

VDS810szembe
Nagyformátumú kamera szemből (saját)

Szóval valami ilyesmi miatt kezdtem újra filmre (is) fényképezni, és amíg a nagyformátumhoz szükséges tudásomat használható szintre nem csiszolgatom, addig (és az után is) élvezem a középformátum részletgazdagságát és egyéb csodáit. Nem mondtam le a digitális fényképről sem, de megkeresem az egyensúlyt. Élvezem a digitális képek elkészítésében rejlő lehetőségeket, azok egyszerűen elérhető változatosságát és az azonnali visszacsatolást, amit a digitális technika nyújt. És élvezem azt a mentális felkészülést, gondolati szintű fókuszálást, ami a nagyformátumú kép készítését meditáció szintjére emeli. És élvezem a kettő tökéletlen és rejtelmes ötvözetét, amit a középformátum nyújt.

És ezzel nem vagyok egyedül – de erről később fogok mesélni.

bagolymondjafotozik

A címképen: VDS 8×10″ nagyformátumú kamera (saját felvétel)
A kameráért köszönet a VDS Camera Manufactory-nek

 

Igazi olasz design!

Az olasz konyha világhíre olyan apróságokon (is) alapul, hogy még a tészta formáját is gondosan megtervezik, hogy a lehető legtöbb szósz tapadjon rá. Már ahol. És már amilyen sikerrel…

bagoly_glassAz olasz formatervezés világhírű. Pont. Ezen kár is lenne vitatkozni.

Az olasz formatervezés méltán világhírű. Ez is nehezen vitatható.

De nem minden olasz formatervezés világszínvonalú, vagy éppen szép, praktikus, használható, vagy éppen csak jó. Bár imádom a könnyed, ötletes és dinamikus megoldásaikat, gyakran meglehetősen egyszerű, mégis tetszetős formáikat, időnként bohókás, máskor elegáns megközelítésüket, újra és újra rá kell jönnöm, hogy a Made In Italy (minden olasz próbálkozással szemben) rendkívül alkalmatlan promóciós címkének, mert nem közvetít minőségi termékre utaló információt. Vagy ha igen, akkor az… olyan olasz. És ez jelent jót is, rosszat is, és néha nem pont úgy, mint ahogy első pillanatra látszik.

320px-fiat_panda_first_iteration_in_umbria
Első generációs Fiat Panda Umbriában – forrás: Charles01 (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Az 1980-as év egyik legcsúnyább autó újdonsága a Fiat Panda volt, bár kétségtelenül magán viselte az akkori olasz autótervezés jegyeit. Nem véletlenül: az ItalDesign stúdióban a világhírű Giorgetto Giugiaro tervezte [akinek szignóját amúgy számos csúnyácska autó, például a lengyel Polonez (ami korának egyik legbiztonságosabb autója volt, még a szigorúbb amerikai törésteszteken is átment), a Škoda 105/120 család (sok-sok kelet-európai háztartás nélkülözhetetlen eszköze), vagy éppen az általam is használt és nagyon kedvelt, de nagyon bumfordi Daewoo Kalos –avagy GM/Chevrolet T200 alap– is viseli]. Giugiaro a Panda tervezési elvét farmernadrághoz és katonai helikopterhez hasonlította. Nem egyszerű képlet, de ha meghallgatjuk, pontosan hogyan is gondolta ezt, egy remek ötlet formálódik szavaiból:

«La Panda (…) è come un paio di jeans, che sono poi un vestire semplice, pratico, senza fronzoli. (…) Ho cercato di portare in questa auto lo spìrito delle costruzioni militari, in particolare degli elicotteri, ossia di mezzi leggeri, razionali, nati per assolvere nel modo migliore a certi scopi»

(Giorgetto Giugiaro,
megjelent: La Stampa 114. évfolyam 26. szám, 1980. február 2.
idézi: az angol Wikipédia Fiat Panda szócikke)

Így már egyértelműbb, nem? Őőő… ezek szerint nem. Szóval arról van szó, hogy „A Panda (…) olyan, mint egy farmernadrág, vagyis egy egyszerű, praktikus, minden sallangtól mentes ruhadarab. (…) Azt akartam, hogy ez az autó a katonai eszközök szellemét viselje, kiváltképpen a helikopterekét, ami alapvetően azt jelenti, hogy a jármű legyen könnyű, célratörő és racionális.” Ezt tulajdonképpen sikerült is elérnie, és a Panda praktikuma és faék-egyszerűsége sokaknak jelentett megoldást arra, hogy legyen egy fenntartható járművük. Bár akkoriban a fenntarthatóság még nem volt divatszó. Az autó a viszonylag egyszerűen előállítható karosszériaelemek miatt meglehetősen szögletesre sikerült, és még az első ajtó is hagyományos, „budiajtó” zsanérral készült, ami az első tesztek után – gyalogosvédelmi, biztonsági szempontok miatt – kapott egy fekete műanyag burkolatot (ez látszik a motorháztető és az ajtó között).

320px-ferrari599_a6_1
Ferrari 599 Fiorano egy francia pályán – Sovxx (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

A Panda három dologban hasonlít mondjuk egy Ferrari 599 Fioranóhoz. Mindkettőt a FIAT gyárai készítik. Általában mindkettővel el lehet jutni A-ból B-be (feltéve, hogy azok közút mentén elhelyezkedő helységek). Végül mindkettő minősége erősen függ a szerelők aktuális kedvétől. Nem hiába, olasz termékek, nagy adag olasz hozzáállással készítve. Persze ebben azért van némi különbség is: a Ferrari minőségbiztosítása komolyabb, sokkal nagyobb műgonddal tervezik és gyártják a karosszériát, motort, és a legtöbb dolgot. De belül, és a részletekben sok-sok közös apróság rontja az összképet. (És a Ferrari könnyebben is kap lángra, de ez minden szupersportkocsi közös problémája a teljesítmény és a hőelvezetés ellentmondásai miatt.)

Tehát érdekes módon, a csúnya kis népautó is komoly formatervezői bravúrok eredménye, és a káprázatos, méregdrága sportkocsi is megszenvedi a laza hozzáállást. Nem is akárhogyan! Létezik olyan Ferrari modell (emlékeim szerint a GTO), amelyiknél a hátsó ülést csak úgy lehet megközelíteni, ha előre dönti az ember az első ülést – de ehhez előbb ki kell nyitni a motorházfedelet, különben nem lehet az ülés megfelelő karjához férni. Sőt, számos olyan Ferrari akad, amelyiknél a lábtér annyira szűk és oldalra eltolt, hogy a vezetőnek ferdén kell ülnie az ülésben. De ez utóbbi megint csak számos (többnyire olasz tervezésű) szupersportkocsira igaz.

No de hát éppen a könnyed, laza dolce vita miatt szeretjük az olaszokat! 🙂

üregibagolyHozzá kell tegyem, hogy az autó, és éppen a Panda, véletlenszerűen kiragadott példa. Mondhatnám nyugodt lélekkel az Olivetti irodagépeit, amelyek látványosan geometrikus formáikkal nehezen illeszkednek az ergonómiáról kialakított elképzeléseinkbe, de sajátos stílusuk mégis összefér a használattal, és ez valahol igazolja a világhír jogosságát. Vagy említhetem a Manfrotto fotós állványait (amelynek legyőzhetetlen vetélytársa az ugyanahhoz a Vitec cégcsoporthoz tartozó, és már több mint száz éves Gitzo), és amelyek úgy önmagukat kategorizáló csúcstermékek (a maguk szegmensében), mint a Ferrari sportkocsi, vagy a Lamborghini traktor (igen, traktor – a bikás gyártó mezőgazdasági munkagépei még markánsabbak, mint az autói). És ugyanakkor, a Manfrotto, a Gitzo, a Lamborghini is magán viseli, szinte márkavédjegyként, a saját hibáit.

pexels-photo-276511Az olasz bútorgyártás is fogalom, és főleg a tervezés miatt. De ez nem jelenti azt, hogy az átlagos olasz designer bútor kényelmes, tartós, könnyen tisztán tartható, vagy praktikus. A látszat szinte fontosabb, mint ezek a tényezők, a kényelem akár fel is áldozható a külcsín oltárán. Egy, a mi szemünkben dúsgazdag üzleti partnerünk hatalmas, kétszintes loft lakásán járva feltűnt, hogy mennyire elvész a funkció a térben, mennyire rideg és emberidegen az egész. Amiben még az is megerősített, amikor lehuppantam a túl alacsony, túl széles, túl mély designer kanapéra, amelyik úgy nézett ki, mintha szivacsból hamisított téglákat házasítottak volna egy focipályával. A lakás tele van élhetetlen térrel, és az olyan fontos látványelemek, mint például a szintek közötti üveglépcső, elcsúfítva szenvedik azt, hogy az alsó részen egy sötét, megvilágítást alig kapó zugból indul, fent pedig a lépcső vonalában egy nem túl dekoratív, eternitszürke műmárvány festésű oszlop lóg a lépcső kilépőterébe. A hatalmas üvegablakok nagyszerű kilátást nyújtanak – egy olyan ipari városrészre, amit inkább takarni kellene, és vidáman beengedik az esőt az illesztéseknél. Ez utóbbi kimondottan olasz népszokásnak tűnik, nagyon sok helyen találkoztam már vele. De itt, a drága, minőségére büszke épület esetében egészen bizarrnak tűnt. Bár nem annyira bizarrnak, mint a szardíniai Tancamanna üdülő folyosóján a világítóablakból szemerkélő eső.

Ugyanakkor az olasz hozzáálláshoz, a dolce vitához hozzá tartoznak az ilyenek, amikre illik vállat vonni, és kézfejünket tenyerünkkel felfelé a mellkasunkhoz szorítva kissé kifelé fordítani és széjjelebb tárni, némi ajakbiggyesztő állemelintéssel: che importa?  Kit érdekel? Legfeljebb azt, aki az esőben bőrig ázott – a saját lakásában.

bagolyvihoghuhuhuuu

 

A címképen: Igazi olasz spagetti! – Forrás: pexels.com, under CC0 licence

Cégünk készséggel áll az Ön rendelkezésére, asszonyom

A Nagy Grabovszki varázsmondata a Macskafogóból sokak számára az automatikus segítségnyújtás tömör összefoglalása. „Ez esetben nyomja meg a nagy piros gombot, és nyugodjon békében!” – az ikonikus mondat pedig a hasonló rendszerek korlátait is bemutatja.

bagolymondja_fly747Ma kaptam hírt arról, hogy az autós és turisztikai célú GPS-készülékek gyártójaként közismert, de amúgy ipari navigációban is nagyot alkotó Garmin varázsolt egyet. Útnak indítják a GARMIN G3000 új autoland emergency alrendszerét, amelyet repülőgépek számára fejlesztettek ki, és teljesen automatizálja az utazó magasságról való leszállást – beleértve azt is, hogy ő maga dönt, mikor kell megkezdeni az ereszkedést, hogyan osztja be a repülő mozgási és helyzeti energiáját (ami a repülés egyik legfontosabb kulcsa), kommunikál a földi irányítással és a meghatározott kifutóra landol, leállítja a gépet és fogadja a gratulációkat. Az utolsó, a gratulációkkal kapcsolatos dolog álhírnek tűnik.

A helyzet annyira szép, hogy nem így igaz.

Ahhoz, hogy a rendszer működni tudjon, képesnek kell lennie mindent befolyásolni a gépen, a hajtóművektől az áramlásrontókig, irányítófelületektől a kerékfékekig és az orrfutó kormányáig. Ehhez pedig az szükséges, hogy mindezek elektronikusan működjenek, lehetőleg mechanikus kapcsolat nélkül, azaz fly-by-wire rendszerben.

Két ilyen géptípus létezik jelenleg, a Piper M600 és a Cirrus Vision Jet. Mindkettő üzleti repülőgép, az a fajta, miket a már emlegetett Kennedy Steve csak „gazdag népek” néven emlegetett hívójel helyett. És ezek közül is a csúcsfelszereltségű változatok alkalmasak a GARMIN G3000 e kiegészítésének használatára. És azok sem állandóan.

bagolymondja_howdyplanesMert alapvetően a GARMIN G3000 autoland emergency nem arra készült, hogy kiváltsa a pilótát, vagy kizárja a döntéshozatalból. A rendszer – ahogy a neve is mutatja – egy vészhelyzeti segédeszköz arra az esetre, ha az összes (az üzleti gépeknél gyakran egy, de nagy általánosságban is csak kettő) pilóta képtelenné válik a repülő irányítására. De hát előforulhat az ilyen?

Sajnos elő. Korábban már írtam arról az úriemberről, John Wildey-ről, aki éjszaka, sötétben hajtotta végre első leszállását, a levegőben elhunyt barátja gépével (és túlélte). De nem csak szívroham vagy más hasonló betegség okozhatja a pilóták tehetetlenné válását, hanem – az Airplane! című film óta közismerten – ételmérgezés, a pilótafülkét érintő baleset, vagy súlyos műszaki hiba is. Nem is olyan régen fordult elő, hogy egy kínai repülő madárral ütközve elveszítette a pilótafülke egyik szélvédőjét, és a másodpilótát kevés híján kiszippantotta a légnyomáskülönbség. Hasonló eset már korábban is történt, amikor egy levegőben ütközés folytán tört ki a kapitány szélvédője, és derékig kivitte a légnyomás – mindkét esetben szerencsés kimenetelű szerencsétlenség történt, és a gépek le tudtak szállni. De volt már olyan, amikor nem.

640px-helios_airways_boeing_737-300_5b-dby_prg_2005-3-31
A Helios Airways Boeing 737-31S típusú gépe (5B-DBY), amely 2005. augusztus 14-én szenvedett balesetet – forrás: Alan Lebeda [GFDL 1.2 or GFDL 1.2], via Wikimedia Commons

Egy másik jellegű baleset volt a görög Helios légitársaság Larnacából Athénbe és onnan Prágába tartó 522-es járatának katasztrófája, amikor a pilótafülke személyzete valahogy kifelejtette a légnyomásszabályozó ellenőrzését és beállítását. Egy korábbi probléma miatt ezt a rendszert a műszakiak manuálisra állították az egyik szervizajtó nyomáspróbájához, és úgy felejtették. A gép felszállás után fokozatosan veszített a belső légnyomásból, és ezt mindenféle módon jelezte is, de a személyzet összetévesztette a jelzéseket egy másik rendszer jelzéseivel, amiket viszont tévesnek gondolt. A gépen lévők előbb-utóbb valamennyien eszméletüket vesztették – az utasok később, mert közülük néhányan használták a „véletlenül” eléjük hulló oxigénmaszkokat. Csakhogy azok kapacitása is csak húsz percre elegendő (ami elég is ahhoz, hogy a pilóták megfelelő reakciója esetén a gép lélegzésre alkalmas nyomású magasságra ereszkedjen). A pilótákon hamarosan úrrá lettek az oxigénhiány, a hipoxia első jelei, például a racionális gondolkodás képességének elvesztése, és bár kapcsolatba léptek a korábbi ellenőrzést végző mérnökkel, nem sikerült értelmezniük annak kérését, hogy ellenőrizzék a kabinnyomást biztosító rendszert, hogy vissza van-e állítva automatikusra. Hamarosan megszűnt minden kapcsolat a repülő vezetőivel, és amikor a gép nem jelentkezett be az athéni reptér megközelítésére, majd túlrepült a célon, vadászgépeket küldtek a renitens jármű elfogására. A gép automatikusan repült az utoljára megadott magasságon és irányban, és nem volt, aki módosítani tudta volna a programját. Órákkal később aztán a hajtóművek sorra leálltak, ahogy elfogyasztották az összes üzemanyagot, és utoljára még a kísérő vadászgépek láttak egy személyt a pilótafülkében küzdeni a hipoxiával és az ismeretlen rendszerekkel, két “Mayday” jelzést is próbált küldeni valaki, de aztán a repülő Grammatiko mellett lezuhant és megsemmisült. Egyetlen, gyenge vigasz lehet, hogy addigra már aligha volt élő ember a fedélzeten.

Nos, a GARMIN G3000 autoland emergency az  ilyen esetekre lett kitalálva. A gyártó ismertető videójában egy nagy piros gombként jelenik meg az utastérben. Ha a  gép irányítás nélkül marad, csak meg kell nyomni, és a rendszer megkeresi a leghamarabb elérhető repülőteret, figyelembe veszi a magasságot, irányt, üzemanyag-mennyiséget, kifutó hosszát, és megtervezi a leszállást. Ez után kapcsolatba lép az ATC-vel (légiirányítás), jelzi, hogy veszélyhelyzetben van, és megkezdi a leszállást. Ha kell, körözni is tud, hogy kellő magasságra ereszkedhessen, és leszállás után megállítja a gépet, leállítja a hajtóműveket, és szóban tájékoztatja az utasokat a további tennivalóikról.

bagoly_jaj747A Helios 522-es járatának pilótafülkéjében kétségbeesetten életéért küzdő egyetlen túlélőnek ez a rendszer esélyt adott volna arra, hogy megnyomja a nagy piros gombot, és ne nyugodjék békében, hanem éljen tovább. Sőt: ha időben észlelik a pilóták tehetetlenné válását (erre a légi utaskísérők ki is vannak képezve!) akkor már korábban a vezető utaskísérő megnyomhatta volna a gombot, nem csak egy, de talán valamennyi utas életét megmentve.

Nyilván felmerül a kérdés, hogy mi van abban az esetben, ha valaki terroristaként nyomja meg a gombot. Erről nem szól a fáma (természetesen, hiszen bizonyára titkos, hogy hogyan lehet megakadályozni a rendszer rosszindulatú használatát), de minden ilyen rendszert ki tudnak iktatni a pilóták, ha kezükben akarják tartani az irányítást.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a szükséges szinten kiépített fly-by-wire rendszerek még nincsenek meg a legtöbb repülőn, és talán nem is lesznek ilyen szinten megvalósítva a nagy utasszállítókon – egész egyszerűen azért, mert a biztonság érdekében túlbiztosítással (redundáns, azaz ismétlődő, egymás szerepét átvenni képes rendszerekkel) oldanak meg mindent, és a GARMIN G3000 autoland emergency-hez szükséges elektronikus irányítás még nem tart azon a szinten.

bagolymondjalufi

A címképen: Garmin G3000 avionikai rendszer egy Cirrus VisionJet SF50 fedélzetén – JetRequest.com [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Jelek, szavak, titkos dolgok

Önkiszolgáló világ: nehezítsük meg az életünket, ne másnak kelljen fáradoznia ezen!

BagolymondjagazdagMostanában sorra kapom minden felől a felszólításokat, hogy a beléptetés módja megváltozott, mostantól erősebb védelem óvja a magánéletemet, ezért adjam meg, valljam be, tegyem közzé, kürtöljem szét, áruljam el, de mindenképpen titkos jelszóval, mert nehogy megtudja valaki. És a jelszó legyen olyan, amit senki nem tud megfejteni, és legyen benne kis- és nagybetű, számjegy, írásjel, egy csipetnyi só és kiscica, mert az mindennek jót tesz, ha kiscica is van benne.

A jelszavamra aztán gondosan vigyázzak, ne használjam máshol, és ne írjam fel, ne áruljam el, ne jegyezzem meg…

Na jó, eredetileg „ne felejtse el” a javaslat, de az nem illik a sorba és távol is áll az emberi természettől. Mindenre csak a gépek emlékeznek, de azok mindenre is. Arra is, ami már rég nincs, nem is aktuális, és a feledés homálya hetvenhét rétegben kellene rejtse. Az ember felejt, és kész. Mit is akartam írni?

Hemetniszueterneheh és társa Anheszenpaaton bárkáján – saját felvételem
Hemetniszueterneheh és az a bizonyos társa, Mutefpré, Anheszenpaaton bárkáján — saját felvételem

Az a gondom a jelszavakkal, hogy igen kreatívan generálom őket, egy algoritmus alapján. Ehhez adott több kultúrkör számos nevezetes eleme, véletlenül sem születési- vagy más dátum, hozzátartozó neve. Aki fel akarja törni a jelszavamat, annak minimum, hogy tudnia kell, ki volt Hemetniszueterneheh társa a királynő bárkáján (Tutankhamon nővérének, Anheszenpaatonnak a társalkodónője a nevezett hölgy és az a bizonyos társa), és hogy hívták a sötétkék mágust. Vagy a világoskéket, mert ezt mindig összekeverem, lévény szinte teljesen egyformák. Az adott szolgáltatáshoz asszociálok még egy fogalmat (pédául: Google → kémközpont) és ezt kombinálom a jelen esetben Hemetniszueterneheh társának nevével. Innen egy másik szabály szerint pár karaktercsere, és a csipetnyi só következik. (Sózásnak hívják azt, amikor egy oda nem kapcsolódó, rendszerint véletlen jelsor elemeivel még kombináljuk a tárolandó jelszót.) Nem sok, két karakter már elég szokott lenni. A kapott eredmény megjegyezhetetlen, rendszerint csak rekonstruálni tudom, mert az alkotóelemeket tudom kötni a szolgáltatáshoz.

bagolymondjageekLegyen egy példa (ami természetesen nem valós): a Terminátor című filmből ismert Skynet szolgáltatásainál a belépőkódomhoz adott az égiek közül mondjuk Zeusz – de ő túl logikus lenne, tehát a B. Neje, Héra. A kapcsolódó fogalom a kék szín, angolul blue, aminek két határoló betűje lesz a másik alkotóelem. Eddig ott tartok, hogy Herabe. Legyen só a 13-as „szerencseszám” négyzete: 169. Ezt meg kell jegyeznem, és azt is, hogy hova „sózok”. Célszerű, ezért ritkán alkalmazott módszerem az, hogy az egyes számokat a nekik megfelelő karakterpozícióba teszem: az egyes lesz az első, a hatos a hatodik, a kilences a kilencedik: 1Hera6be9. Kéne még valami írásjel is, és az éghez logikusan adódik a csillag (asterix) karakter. A helye megint megjegyzendő, és mivel a 13-as szám volt a kulcs a „sóhoz”, az egyes vagy a hármas helyre teszem, de a számok helyét megőrzöm. Az egyes már foglalt az 1 miatt, tehát a harmadik karakter lesz a csillag. A jelszó tehát 1He*r6ab9e. Ha még nem lenne elég bonyolult a jelszó, akkor a kis- és nagybetűkre találnék valami, csak saját logikámmal követhetőt, például ne Héra első betűje, hanem az utolsó, és a színkód utolsó betűje legyen nagy: 1he*r6Ab9E – de ez már nem csavar annyit a dolgon, hogy a Skynet miatt még ezt is bevállaljam. Ha pedig mégis felírom valahová a jelszót, az kb. annyi lesz, hogy

Skynet az égi hitves szerencsecsillaga.

A lényeg az, hogy  egyedi, a saját ismereteimre és gondolkodásmódomra jellemző elemekből, és hasonlóan felépített, nehezen kitalálható logikát követő emlékeztető éppen annyi (és csak annyi) támpontot adjon, hogy törnöm kelljen a fejem, mit is jelent. Ha nekem törnöm kell, a jelszavamat megfejtő ember vagy gép még inkább meg fog szenvedni vele.

Beviteli
Keylogger azaz billentyűzet figyelő program nagyjából bármilyen beviteli eszközön bejuthat a gépbe — (saját felvételem)

Vagy használ valami olyan alkalmazást, ami megjegyzi a billentyű leütéseket, esetleg más módon figyeli, hogy mit írok be. Mert amíg a jelszót be kell vinni a gépbe, addig mindig ott lesz a leggyengébb láncszem. Ha pedig a mostanában megjelenő, egyre több pénzintézetnél bevezetett, mobil tokenes, jelkódos, mindenképpen még egy (elveszíthető!) eszközt igénylő rendszerekre gondolok, arra is kell gondoljak, hogy ismét egy újabb, a felhasználótól független, nem kellőképpen ismert és kiismerhető, és egyelőre ismeretlen hibákat tartalmazó réteg került a felhasználó és a biztonsága közé.

Meg arra is gondolok, hogy a jelszófeltörők mindig egy lépéssel előre járnak, a védelem fejlesztésével szükség szerint meg kell várni, hogy mi ellen kell védeni.

Mindez csak arról jut eszembe, hogy a bankom szoftverfrissítés címén kitiltott a mobilos alkalmazásukból, sőt, a kártyámhoz sem enged hozzáférni, hiába ültem egy óra hosszat a bankfiókban. Sőt, az egész úgy derült ki, hogy sürgősen fizetnem kellett volna a – vésztartalékként használt – hitelkártyával, és nem lehetett.

Hol is van a biztonság?

Bagolymondjakonyvmoly

A címkép prágai szerelemlakatokról készült, saját felvételem. Minden jog fenntartva.

Gyorsan! Gyorsan!

Azt mondja az ostoba reklám, hogy nincs idő a fejfájásra, használjam a… mit is? Úgy elhadarták, hogy ki is ment a fejemből. Rossz reklám, de hát hamar munka ritkán jó. Mégis minden mindig hamarabb, gyorsabban, felületesebben kell.

bagolymondjasuhanAz említett reklám semmiféle támpontot nem ad ahhoz, mi fogja gyorsan elmulasztani a fejfájásomat, ezért rengetegszer el kell ismételniük ahhoz, hogy megunjam megjegyezzem. De annyiszor nem fogom megnézni, nem én! Nincs időm ilyesmire!

A kolléganőm meg valami egyszerű, olcsó receptet keres, hogy a hétvégéjét ne a konyhában töltse. Ki is köt egy oldalon, ami a címével azt ígéri, hogy fillérekből, pillanatok alatt készíthet finomságokat. A honlap szinte minden receptje úgy kezdődik: vedd meg a tasakos instant [írd ide a kedvenc ételed nevét] készítményt, adj hozzá vizet, forrald fel és tedd bele … és itt minden különböző recept másik két fűszert más-más mennyiségben ajánl. Végül is lehet, hogy gyors, talán még olcsó is, de a főzéshez már régen nincs köze. A receptekhez sem.

shhh____we_re_hunting____by_hel999_d32apfn-fullview
Psszt, vadászunk! (Speedpaint, kb. 2–3 óra) – Forrás: hel999, DeviantART CC-by-NC-ND 3.0

Nézegetem a kedvenc művészeti-közösségi oldalamat (a linkek között megtalálod, hogy a DeviantART az) és feltűnik némelyik alkotó elképesztő technikai tudása – meg az, hogy mennyire nem képesek kilépni egy adott stílusból, forma- és színvilágból. Mintha a fejlődésnek valami rettenetes gátat szabna. Közös vonás: mindegyikük hozza a linket, hogy a festmény elkészüléséről szóló gyorsított videó hol nézhető meg. Mindegyik úgy nevezett speedpaint, aminek az a lényege, hogy a részletgazdag, látványos festmény minél rövidebb idő alatt készüljön el. Egy A3-ashoz hasonló méretű alkotás három óra alatt – ez még csak nem is ritkaság. Egy másik alkotó, történetesen író és költő az illető, slash párbajra hív: villámverselés, ki tud rövidebb idő alatt szonettet, ódát, húszsoros szabadverset vagy hatvan versszakos aforizmát költeni? Nagyon büszkék a sebességre, akik összemérték vele a tudásukat, csak éppen a kész művek sablonosan összecsapottak, túlságosan is alkalomhoz kötöttek, két hét múlva már az aktualitásukat is elfelejtjük, és elértéktelenednek.

És eközben folytatódnak a reklámok, nagyobb sebességű internet, nagyobb sebességű jegyvásárlás, nagyobb sebességű hivatalos ügyintézés, mindennek gyorsulnia kell. Édesapámat még napokig benn tartották a Szemklinikán a szürkehályog-műtétje után, én dél körül kerültem a műtőbe és délután fél ötkor úton voltam haza. Persze nem én vezettem. Annyira még nem gyors a módszer.

BagolymondjakonyvmolyAztán olvasom, hogy bezárt a vadonatúj Kormányablak, mert nincs munkaerő, sőt, a másik is, amit szintén most újítottak fel, alakítottak át gyorsabbá. Nincs ember, és nincs ember, aki ezt az állandó hajszát bírná. És az a szomorú, hogy nem csak a Hivatal szűnik meg létezni hanem egyes emberek is – például azok, akik a hajtás miatt megcsömörlött, magára hagyott egészségügy maradékának igénybevételére szorulnak, és nem jut rájuk már idő, mert… mert nincs idő még a fejfájásra sem. Megrázóan sok ilyen példával találkozom a hírekben, pletykákban, és sajnos a leghitelesebb forrásokban is.

A fényképezőgépemről is megtudom a híradásnak álcázott reklámokból, hogy már gagyi, mert másodpercenként csak hat képet tud exponálni, és a legújabb tükör nélküli, úgy nevezett MILC gépek már ennek a sokszorosát tudják, szinte a mozgóképes kamerákéval vetekszik a sebességük.  Érdekes, hogy a kezelhetőségük mégis lassabb, mint az én gépemé. De hát ki akarja állítgatni a gépet, amikor ez által lemaradhatsz valamiről? Történetesen az, aki egyedit, a sablonostól jobbat, értékesebbet akar csinálni.

Aki, ha verset ír, évekig érleli és javítgatja. Aki, ha novellát, könyvet ír, évekig vadászik a megfelelő adatokra, és legalább ugyanannyi ideig mérlegeli a szöveg és a narratíva tempóját, hangvételét, nézőpontját – az összhatást. Aki egy igekötőn, egy rímen is napokig dolgozik, ízlelgeti-próbálgatja, hogyan lesz jobb amit kiad a kezéből. Nem csak jó, szuper, esetleg kiváló – hanem annál is jobb.

1280px-canyon_de_chelly_panorama_of_valley_from_mountain
Canyon de Chelly panoráma – Forrás: Ansel Adams [Public domain], via Wikimedia Commons

Ansel Adams, az amerikai fotográfia egyik legnagyobb alakja, nagy tudású elméleti szakember, teoretikus és gyakorlatban is kiváló fotós azt írta: ha egy évben van négy jó képed, boldog lehetsz, nagyszerű fotós vagy. Ő volt az, aki a negatívokat úgy nagyította, hogy a kép egyes részeit gondosan kielemezte, és a megfelelő módszerekkel gyorsította vagy lassította a hívást, erősítette vagy csökkentette a fényt kis maszkok kivágásával és a megfelelő helyen való mozgatásával, sőt, helyi vegyi beavatkozásokkal is. Módszerét, amit Zóna rendszernek nevezett el, még a korabeli fotográfusok is pepecselősnek és követhetetlenül aprólékos manipulációnak tartották. A kritikusainak képeit alig-alig látod, és fogalmad sincs, kik voltak – de ha bemész a svéd lakberendezési áruházba, és veszel egy szép tájképet a szobád díszítésére, mondjuk a Yosemite Nemzeti Parkról vagy a Grand Canyonról, akkor nagy valószínűséggel Ansel Adams egyik fotójára esik a választásod. Aki annak idején kiment a kocsijával a vadonba, és amikor megtalálta a megfelelő helyet, akár napokra is ott maradt, amíg a fényviszonyok, felhők, a levegő tisztasága, hőmérséklete, minden a megfelelő nem lett. Kivárt.

Enheduanna, Sargon király (címzetes?) leánya – forrás: Mefman00 [CC0], <a href="https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Enheduanna,_daughter_of_Sargon_of_Akkad.jpg">via Wikimedia Commons</a>
Enheduanna, Sargon király (címzetes?) leánya – forrás: Mefman00 [CC0], via Wikimedia Commons

Egy kiváló magyar fotográfus, Vadász Sándor, akit örömmel tartok mentoromnak is, úgy fogalmazta meg ezt, hogy

Nem az számít, hogy a fényképezőgéped hány képet készít egyetlen másodperc alatt, hanem csak az, hogy Te képes vagy-e egyet, maradandót alkotni…

Mit is jelent maradandót alkotni?

Nem tudom, talán az (első egyiptomi) Lépcsős piramis építőjét Imhotepet, vagy a sumer-akkád feminista(!) írónőt és politikust, Enheduannát kellene megkérdezni. De a válaszukban biztos nem lesz jelen az a fogalom, hogy „gyorsan!”

bagolymondja_djet

A címképen:Színes ceruzák a Pexels.com gyűjteményéből – CC0 licenc alatt bármyely legális célra szabadon felhasználható

Add meg a jelszavad, és megmondom, ki vagy!

Állandóan jönnek az újabb és újabb értesítések, hogy a biztonságom érdekében milyen újabb módszerekkel védenek. Ki elől?

bagolymondjashyMost éppen a levelező rendszerünk figyelmeztetett, hogy cseréljem le a jelszavam, mert szerinte semmit nem ér, ugyanis nincs benne írásjel. A „borzasztó gyenge jelszó” közepére tettem egy kötőjelet, és egyből „fantasztikusan erős” lett. Magának a jelszónak se így, se úgy nincs értelme, jelentése, és nekem se mondana semmit, ha nem egy szokásos séma (egy algoritmus) alapján generálnám. Az semmi. Legyen benne írásjel!

A bankok, akikkel kapcsolatban vagyok, sorra állnak át arra, hogy a webes felület használatához a telefonnal kell azonosítanom magam. A telefonos használathoz persze nem. És sokkal könnyebb megszerezni bárki rosszindulatúnak a telefonomat, mint a webes jelszavam, erre azért odafigyelek. Igaz, a telefonomra is.

Ugyanakkor a telefonommal már egy érintéssel fizethetek, semmi kódot, egyebet nem kér a legtöbb esetben. Ha az ujjlenyomatomat nem akarom használni, egy négy számjegyes PIN is elég, ami magától értetődően erősebb védelem, mint a webes jelszavam. (Nem!)

Ráadásul a telefonos applikációban kevesebb dolgot tudok elintézni, nehezebben, mert a felület pici, a betűk rosszul olvashatók, és az egyik banknál még tetézik azzal is, hogy a ciánkék alapon fehér betűkkel szórakoznak velem. Émelyegjenek napestig.

bagolymondjahuhaDe akkor most hogyan is van ez? Ki véd kit, kitől? Az az érzésem, és ez egyre erősebb, hogy a bank, az e-mail szerver, a webáruház saját magát igyekszik védeni, nagy ívben mellőzve azt, hogy nekem, felhasználónak, ügyfélnek, vásárlónak – eltartónak! – mi lenne az érdekem. Közben az érintéses kártyás fizetésnél a bank szakértője szerint szinte kódolatlanul mennek nagyon érzékeny adatok, amiket egy komolyabb jelerősítővel meg lehet szerezni, és onnan egy felkészült bűnöző bármimhez hozzáférhet – a banki rendszerek védelmi hibája miatt.

És akkor még nem beszéltünk az összefonódásokról, hogy a legelterjedtebb e-mail szolgáltató tengernyi mélyen összefonódott azzal az óriáscéggel, amelyik minden rezdülésemről, szokásomról tudni akar, és ki akarja használni arra, hogy rávegyen bármire – jelenleg még csak arra, hogy mit vásároljak és hol, de akár arra is meglenne már a hatalma (az információi által), hogy elementáris mélységekig beletúrjon az életembe. Tudja, hogy hol lakom, merre közlekedek, mennyit keresek, kik a fontosak számomra, cukrozom vagy borsozom-e a káposztás tésztát, és mekkora lófej fér az ágyamba.

Én viszont tartsam mindig a kémkedései fő eszközét magamnál (igen, a telefonomat), és bízzak benne mindennél jobban (igen, a cégben és a telefonban egyaránt).

Quod custodiet ipsos custodes?

– kérdezhetné a művelt görög, aki tud latinul. „Ki óv meg az oltalmazóimtól?”

bagolymondjagondterhelt

A címkép Proparak munkája a Pexels.com oldaláról, CC0 licenc alatt szabadon használható.

Egy évszázad kapcsán

Április elseje egy jelentős évforduló napja, csak senki se venné komolyan, ha akkor írnám.

eulenhaus1Annyi szó esik mostanában a Bauhaus századik évfordulójáról, hogy lassan nehezebb elkerülni, mint mindent tudni róla. Nem is nagyon akarok részleteibe menni, csak úgy eltűnődtem: a boltív feltalálása óta nem igazán volt ennyire forradalmian új az építészetben (de, volt azért…), legalábbis olyan, ami ennyire heves hatásokat váltott ki. Van építész ismerősöm (ráadásul német), aki szívből utál mindent, ami a Bauhaus-zal kapcsolatos, mások rajonganak érte (magam is). A sokszor és jogosan gyűlölt „modern” építészet minden gyökérszála a Bauhaus talajába kapaszkodik, és a mai napig meghatározó befolyással van a tervezett környezetünkre. A Bauhaus ugyanis túllépett az építészeten, és a teljes emberi környezet humánus kialakítását tűzte ki célul, minden művészet bevonásával. Így az építészeten túl a grafika, az ipari forma a bútoroktól a villanyírógépig és teáskannáig, a lakberendezés és a lakások ergonómiája, tipográfia és alkalmazott grafika, textil- és ruhatervezés, kert- és térépítészet – egyik sem vonhatja ki magát a Bauhaus érdeklődése alól.

313px-budapest-harangvirag-u-cimg1802
Bauhaus lakóépület a budapesti Harangvirág utcában, Molnár Farkas tervei szerint (1930) – Forrás: http://commons.wikimedia.org/wiki/User:Tamas_Szabo [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ez azért is van, mert a Bauhaus tudatosan és bevallottan egy szocialista irányzat volt, erősen politizált háttérrel. De amíg az anarchisták, kommunisták, szociáldemokraták és – az időszak miatt meg kell említeni – nemzeti szocialisták a közéletet, irányítást és hatalmat akarták a közjó érdekébe állítani (micsoda paradoxon!), ez a művészcsoport a közjót, a jó közérzetet igyekezett eljuttatni a dolgozókhoz, kétkezi munkásokhoz. És nem az orosz módszerrel, mi szerint a párt önkéntesei elmentek a parasztokhoz, és megmondták, hogyan kell fogni az eke szarvát, vagy a gyárakba, megmutatni, hogy melyik a kalapács nyele, hanem úgy, hogy az emberek hétköznapjait akarták kellemesebbé tenni szebb és élhetőbb, emberközelibb környezettel, olcsó és tartós, használatra és kényelemre tervezett eszközökkel, kényelmesen viselhető ruhákkal és figyelemfelkeltő, érzelmekre erőteljesen ható látványvilággal.

eulenhaus2A Bauhaus közönsége, célközönsége az egyszerű ember volt. Munkáslakásokat álmodtak élhető térré, egyfajta letisztult puritán esztétika, szép, jó minőségű anyagok és átgondolt technológiák mentén formált, világos és magától értetődő környezettel. Nyugalmasabb és pihentetőbb közeggé, ahol a munkát valóban ki lehet pihenni. A gyorsan, sok előre legyártott elemből kialakított házak esetében az élhetőség után a megfizethetőség volt a második fő cél. A Bauhaus korai bútorainak közös nevezője az egyszerű és gyors előállíthatóság, a formák újragondolása az ipari termelés költségeinek csökkentésére, hogy a legszegényebbekhez is el tudjanak jutni a termékeik.

És nem így történt.

800px-vc3a9csey_mansion_28129
A Vécsey-villa (Budapest, Meredek utca 38.) egy gazdag cukrász villájának épült, később Losonczi Pál és Szűrös Mátyás (és más notabilitások) is laktak benne – Forrás: Elekes Andor [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons
320px-tugendhat_villa_in_brno
A brnói Tugendhat-villa (Ludwig Mies van der Rohe (1928–1930) – Forrás: Justraveling.com [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

A Bauhaus már az 1920-as évek második felében elindult azon az úton, hogy az általuk épített épületekre csak a felsőbb osztályoknak volt elég pénze. Sőt, bőven áldoztak is arra, hogy a Bauhaus eszményének áldásait, a kényelmet, szépséget, az anyagok tiszta szépségét ők élvezhessék. A munkások építészei a gazdagok villáit építették – mint a brnói Tugendhat-villát, vagy a budapesti Vécsey-villát. A Tugendhat-villa államfői találkozók színhelye, reprezentatív épület lett. A Vécsey-villa politikusoknak, külföldi diplomatáknak ad otthont, de eredetileg egy gazdag cukrász villája volt.

Ludwig Mies van der Rohe legfőbb alkotásai avagy magnum opusai közül a Barcelona-pavilon, építészetének összegző műve használhatatlan bemutató-épület, amely méregdrága anyagok bőkezű alkalmazásával épült, és még kiállítási tárgyakat sem lehetett benne elhelyezni annyira nem funkcionális tér, csak a megnyitót tartották „benne”. Gyönyörű, a fantasztikusan szép rajzú márvány és vörös onix, a víz és a gondosan kidolgozott, ritmikus tér igazán nagyszerű élmény, de másra nem jó.

450px-pavellc3b3_mies_06
Barcelona-szék a Barcelona-pavilonban. (Ludwig Mies van der Rohe, 1929) – Forrás: vicens [CC BY-SA 2.5], via Wikimedia Commons

Két tárgy mégiscsak van benne. Az egyik egy szobor, a másik pedig Mies van der Rohe másik főműve, a Barcelona-szék. Építészek, belsőépítészek, designerek körében ez a szék A Szék Esszenciája, és mivel a mai napig is gyártják (és széles körben hamisítják) egy elhivatott designer otthonában mindenképp kell egy legyen, bár az ára bőven … úgysem fogod elhinni, nézd hát meg magad. És ez Bauhaus, a szegények, a munkások bútora. Vagy talán mégsem.

Többször lamentáltam, keseregtem és vernyákoltam azon, hogy az értékek leromlanak elkopnak, ahogy egyre többekhez jutnak az idők folyamán. A Bauhaus valahogy ellene megy ennek. A démosznak szánt olcsó és megbízható termék a szemtelenül gazdag arisztokrácia játszóterén kötött ki. A jól-lét a jólét szimbólumává vált.

 

eulenhaus3

A címképen a Barcelona-pavilon, az 1929-es barcelonai Világkiállításra épült német pavilon rekonstrukciója, Ludwig Mies van der Rohe tervei alapján. (Rekonstrukció) –thierrytutin [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A grafikák saját rajzaim, Moholy-Nagy László paródiák.