Gubbio, a középkori olasz település Perugiában sok mindenről híres. És ez egyáltalán nem emeli ki a többi középkori olasz település közül, mert ezek jobbára úgy el vannak látva nevezetességekkel és látványosságokkal, hogy az elég lenne egy kisebb országnak is a világ kevésbé szerencsés sarkaiban. Ott van például a San Ubaldo bazilika, ahová ősi drótkötélpálya visz fel, leginkább papagájkalitkának látszó kabinokkal. Ott van a Palazzo dei Consoli a maga elképesztően magas, dongaboltozatos csarnokával. A Palazzo del Bargello a kis terecskén, a bájosan egyszerű és ódon szökőkútjával. A San Domenico templom a maga furcsán félbevágott homlokzatával. Van római kori színháza, régészeti parkja, és legalább egy tucat régi temploma. A legtöbben mégis Don Matteo révén ismerik, aki a sorozatban – Terence Hillnek öltözve – Gubbio egyik templomában teljesít szolgálatot, és a helyi rendőrséget erősíti. Szóval Gubbio szép és érdekes hely, amely azzal is kitűnt, hogy Firenzét megelőzve kért bocsánatot Dante Alighieritől, és feloldotta a Költőt máglyahalállal fenyegető száműzetést – igaz, hétszáz év késéssel, de akkor is Firenze előtt.
De nem csak Firenze mondhatja el magáról, hogy száműzte egyik, vagy tán legnagyobb költőjét, hanem Róma is. Az Örök Város ebben még meg is előzte Firenzét, ugyanis a száműzött költője az orra miatt Naso gúnynévvel illetett Publius Ovidius. Ő ugyan nem Róma szülötte, a mai Sulmonában született Kr. e. 43. március 20-án, de Róma tette őt igazán ismertté. Az Átváltozások (Metamorphoses) és a Szerelem művészete (Ars Amatori) (meg sok más remek mű) szerzője a Fekete-tenger partján, egy Tomis nevű városban a mai Romániában, Constanza közelében hunyt el, i. sz. 17-ben vagy 18-ban.
Úgy esett a dolog, hogy amikor Augustus hatalomra került, unokáját, Iuliát házasságtörésen kapták. A császár az erkölcsi állapotokat tette kirakatba fő problémaként, hogy elterelje trónra jutásának körülményeit, ezért Iuliát száműzték. Nem maradt fenn tényszerű nyoma annak, hogy Ovidius milyen szerepet játszott, ami miatt neki is menekülnie kellett Rómából, de ő maga úgy írt erről, hogy carmen et error azaz „egy dal és egy hiba” okozta a baját, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt persze mindenki tudja, de nem ildomos róla beszélni. De a szóbeszéd általában tudja, miről nem illik szóba elegyedni, és homályos utalások arra mutatnak, hogy talán Ovidius nyújtott titkos találkahelyet a császári unokának.
Iulia abban az évben veszítette el nagyapja kegyét, amikor az Ars Amatori megjelent, és annak témája így elég érzékenyen érinthette az uralkodót. Ráadásul, bár Ovidius nem mutatta semmi jelét annak, hogy szembefordulna Augustusszal, kiváló érzékkel választotta témáit úgy, hogy azok ütközzenek a császár céljaival – talán csak a Róma ünnepeit bemutató Fasti volt vállalható, sőt, célravezető az uralkodó szándékai számára. Mai szóval élve, Ovidius rendesen rázta a pofonfát. A Metamorphoses például, amely a görög és római mitológia átváltozásmítoszairól szólt, a világ kezdetétől az istenített Iulius Caesar üstökösszerű felbukkanásáig ível – ismét ma divatos kifejezéssel élve, ez is epic fail. De hogyan is bukhatna stílusosabban az ókori nagyepika lenyűgöző formaművésze?
A halála előtti években Ovidius több levélben könyörgött kegyelemért, ékesszólóan ecsetelve, hogy mennyire más, micsoda szenvedés és gyötrelem a Fekete-tenger melletti Tomis fedele alatt élnie, mint Róma áhított ölében, de Augustus nem enyhült. 17-ben vagy 18-ban a Költő ott Tomisban, a mai Constanza mellett halt meg.
Halálának 2000. évfordulójára mozgalom indult, Róma polgármesternője, Virginia Raggi vezetésével. A mozgalmat a Five Star ellenzéki mozgalom politikusai támogatták, akik az utóbbi öt évben eléggé fel- és megbolygatták az olasz politikai életet. Ennek ellenére, Róma Tanácsa, amely jogi szempontból távoli utóda Agustus császárnak, engedélyezte, hogy a Költő kegyelmet kapjon.
– Jóvá szeretnénk tenni mindazt a rosszat, amit Ovidius elszenvedett, amikor Augustus Tomisba száműzte. – indokolták a döntést.
Végül is, jobb későn, mint soha… A nagy kérdés már csak az, hogy Ovidius vajon ennyi idő múltán is vissza akar még térni? Dante nem ment vissza Firenzébe, végakarata szerint Ravennában nyugszik, gondosan elrejtve a firenzeiek elől. Ovidius tudtommal nem nyilatkozott.
A címképen A Metamorphoses kéziratának egy lapja – forrás: Wikipédia. Közkincs (PD)
A hír forrása: PACIFIC PRESS, Nick Squires, Roma – 2017. december 15. 20:39
via The Telegraph
Ferdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona márki spanyol volt ugyan, de Firenzében született 1813-ban. Az előbbi már a nevéből is sejthető, az utóbbi nem annyira. Érdekesebb, hogy dúsgazdag volt, mondhatni szemérmetlenül gazdag, egy igencsak ősi nemesi család egyetlen örököse. Az ilyesmi mindig hasznos! Még izgalmasabb tulajdonsága, hogy nagyon érdekelte a keleti művészet, és mivel képesítés nélküli építésznek tartotta magát, a Keletből is kiváltképpen a Kelet építészete izgatta. Képesítése nem volt, de képzettsége igen: autodidakta módon megtanulta, ami éppen érdekelte, és az bizony enyhén alulértékelve is a „nem semmi!” kategóriába tartozott. Más művészetek is foglalkoztatták, még az Uffizi is mecénásaként tartja számon. Emellett politikusként is jeleskedett, egészen addig, amíg százada végének politikai hozzáállása már vállalhatatlanná vált számára – ekkor ugyanis felhagyott ezzel a tevékenységével. Erkölcsi alapon. Szerintem erre kevés politikus volt képes eddig, és már ez is érdemes arra, hogy megjegyezzük a nevét. Csak ne lenne olyan megjegyezhetetlenül hosszú!
A Schossberger család felvidéki eredetű kereskedő família volt, nem spanyol. Még csak nem is német vagy osztrák, és nem is keresztény. Ennek ellenére megbecsült alakjai lettek a pesti magasabb köröknek, miután Schossberger Lázár fiával, Vilmos Simonnal a feltörekvő Duna-parti városba költözött, és ott már nem csak gabonával, de dohányáruval is elkezdett foglalkozni, majd a cukoriparba, pénzügyi szektorba is beszállva sikereket ért el. Vilmos Simon két fia, Henrik és Zsigmond bárói rangot kapott Ferenc Józseftől 1863-ban, és az udvari körökben forgolódva társasági népszerűségük is megnőtt.
Champollion hieroglifákat fejtett, Jochann Ludwig Burchardt álruhában utazgatott, Henry Salt egyiptomi angol konzul pedig versengett a francia és német konzulokkal, hogy ki tud többet rabolni a saját hazája számára. Korábban, a század elején sikert arattak Dominique Vivant Denon egzotikus rajzai, de később felülmúlta őket egy skót, David Roberts, akinek litográfiái tisztes megélhetést biztosítottak a valóban kitűnő művésznek, és mindmáig népszerűek. Mielőtt azonban még teljesen áttérnék az egyiptomi felfedezésekre, gyorsan összefoglalom inkább a lényeget: menő lett a Kelet. Mondhatni volt keletje.
A turai kastély parkja is sokat emlegetett látványosság volt a maga idejében, bár mára szinte a felismerhetetlenségig elvadult, majd az utóbbi évben egy jelentős részét a növények rossz állapota miatt felszámolták (állítólag lesz helyette új). A történelem azonban nem volt kegyes, és a családból mártírokat kreált, a holokauszt mártírjait. A bárói nyári rezidencia a márki megvalósított álmának sorsára jutott: gazdája többé nem volt, legfeljebb tulajdonosa. A család tagjait a munkaszolgálat borzalmai pusztították el, a kastélyt pedig a totális érdektelenség: volt szovjet katonai parancsnokság, kórház, iskola, nevelőotthon, épp csak gondos felújítás alatt álló építészeti emlék nem. És ezen az sem változtatott, hogy 1989 után dúsgazdag vállalkozások kezein forgott, akik nagy és megvalósíthatatlan terveket szövögettek köré.
A Santa Croce is olyan hely, hogy a sok-sok kincse közül egyetlen egy is bármely másik városban a turisztika kizárólagos alapja lenne. A reneszánsz diadalmenete azonban nem volt elég nekem, és a kijáratnál megkérdeztem az információnál, hogy merre találom a Santa Margherita de’ Cerchi kis templomát, ami a térképemen sem, és valójában a Google térképen sem volt beazonosítható. Tétova hümmögés, heves guglizás és jókora adag bizonytalanság után a hölgy az üvegen túl különös húzásra szánta el magát: blöffölt. Bekarikázta a Bada Fiorentinát, és utamra engedett. Természetesen nem találtam ott, amit kerestem, és bárhol is kérdezősködtem, nagyjából ugyanazt a hümmögést és vállvonogatást kaptam. Ja igen: a hagyomány szerint, azaz állítólag ez a Santa Margherita templom volt az, ahol Dante állítólag először meglátta eszményi és elérhetetlen szerelmét, Beatricét, állítólag ez a templom volt házasságkötésének helyszíne is, és állítólag itt helyezték örök nyugalomra Beatricét – hozzá indultam, és persze Dantéhoz. A bűntudattal azóta is vívódó Firenze lakói azonban nem tudták, hol kellene keresnem, és végül a dóm mögött kötöttem ki egy kőpadon, ahol egy idős, eléggé ápolatlan és rossz arcú rajzoló sorra hajtotta el a férfiakat, akik karikatúrát kértek volna tőle, és beszólogatott minden csinosabb fiatal nőnek, aki nem kért belőle. Mögöttem a Via dello Studio szűk kis utcája nyílt, és egy kis pihenő után engedtem az erőteljes késztetésnek, hogy arra vegyem az utam. A megérzésem jónak bizonyult. A telefonom közben rég lemerült, így nem láthattam, hogy végülis a Google nem tévedett, „Dante temploma” valóban ott van, ahol jelzi: egy kis sikátor mélyén, a Via Corso egyik boltíve alatt, eldugva. A kapuján még kilincs sincs, bár réztábla (réztáblának látszó tárgy) jelzi, hogy ez a hely az a hely… de zárva. A templom ajtaja előtt kéregető, albán öregasszonynak látszó koldus egyfogú vigyorral mondta, hogy non a casa (nincsenek itthon) és a szemközti bisztró (vagy talán ajándékbolt?) csinos eladó hölgye homályosított fel, hogy a templom majd csak kedden nyit. Addigra én már a munkahelyen termékértékesítek.
Történt ugyanis, hogy amikor 1865-ben Dante születésének 600. évfordulóját ünnepelte a város, amelyik az akkor alakuló önálló és egységes (khm…) Olaszország fővárosa lett hirtelen, szembesült azzal, hogy híres szülöttjének, a legnagyobb olasz költőnek, a népnyelv irodalmivá emelőjének nincs meg a szülőháza – még a helyét is csak szóbeszéd őrzi. Ravenna ragaszkodik a költő földi maradványaihoz, így azzal sem lehet előrukkolni, valami pedig muszáj, hogy emlékeztessen rá. Nem akarom túlragozni – a Museo di Dante első szobája szinte csak erről szól – a lényeg, hogy történészek csoportja kutatta a fellelhető iratokat, amelyekből kiderült, hogy Dante testvére, Francesco Alighieri a költő halála után eladta az épületet, amit aztán többször átépítettek, lebontottak, felújítottak, átfestettek és modernizáltak, megénekeltek és elittak, stb., és végül már azt sem lehetett tudni, hogy az Alighieri család számos házának melyike lehetett a szülőház, és egyáltalán, hol lehettek ezek az épületek. A bizottság végül a számos, de nagyon homályos, és mindennek ellentmondó információ alapján úgy döntött, hogy a Dante-ház ott volt, ahol a néphagyomány tartja, és az ott lévő számos középkori eredetű ház közül kiválasztottak egyet, amely nagyjából megfelelhetett annak, amit Dante a műveiben körülírt. Ugyanis közvetlenül nem nevezte meg, hol állt otthona, csak apró utalások, célozgatások alapján lehetett behatárolni a helyét. Dante ráadásul nem nagyon kérkedett a felmenőivel sem, éppen csak meg-megemlítette őket, ahol nagyon elkerülhetetlen volt. Tulajdonképpen volt is rá oka.
Dante félszeg és ábrándos „lovagi” szerelme mögött ugyanis a társadalmi és vagyoni különbözőségek és egyfajta szigorú hierarchia áll. Beatrice ugyanis Folco Portinari egyik leánya volt (a hatból), azé a Folco Portinarié, aki a Santa Maria Nuova kórház női szárnyát alapította, és amúgy a város egyik leggazdagabb, azaz legbefolyásosabb pénzembere volt. Bice férje pedig Simone de’ Bardi lett (visszaköszönt az utcanév!), annak a Bardi családnak az egyik tagja, akik még Portinari famíliánál is gazdagabbak, befolyásosabbak és rangosabbak voltak. Legyen elég annyi, hogy több száz évig Firenze legfőbb gazdasági ereje volt a Bardi család, akik közeli magánvárát inkább megvette a Firenzei Köztársaság, mert ekkora erő láttán már fenyegetve érezte magát – és akik erősen megrogyva ugyan, de még azt is átvészelték, amikor – nagyjából egy emberöltővel Dante után – Edward király, angol király, mégpedig harmadik e néven, pazarló franciaországi hadjáratához 900 ezer aranyat vett kölcsön a Bardi-pénzbirodalomtól, amit nem fizetett vissza. A trecento idején a Bardi család egyet jelentett a bankkal, bár épp több mint nyolcvan bankház üzemelt, de a világszerte 22 bankfiókkal tevékenykedő Compagnia de’ Bardi mellett csak a Peruzzi család bankbirodalmát lehetett egy lapon említeni – ez a két bankház találta ki a bárhol beváltható csekket, ők voltak a fő mecénások, ők juttatták hatalomra a Medici családot (Contessina de’ Bardi lett id. Cosimo de’ Medici, a Mediciek és a “Haza Atyja”, a Pater Patriae felesége), sőt, valójában ők pénzelték Amerika felfedezését Kolombusz Kristóftól John Cabotig.
És az Alighieri-família? Való igaz, ők is a pénzvilág központi alakjai voltak, a család jelentős összegeket adott kölcsön, és azok kamataiból építgette a maga kis birodalmát. A gazdagságuk azonban nem volt a Portinari vagy a Bardi családéhoz mérhető, és a tisztességükön is foltot ejtett, hogy nem ritkán uzsorakamatra dolgoztak… Semmiképpen sem volt összemérhető Dante és Beatrice társadalmi rangja, és a költő szerelme szükségszerűen költői szerelem maradt. És, hogy a Santa Margherita fontosságát tovább hangsúlyozzam, e kis templomban nyugszik „a hagyomány szerint” az említett Folco Portinari, és talán Beatrice is (bár a Bardi családnak díszes, Giotto-freskókkal díszített kriptája van a Santa Croce egyik kápolnájában, ezért ezt kétségbe vonják).
A legszebb művészi alkotások mögé általában érzékeny, intelligens, értelmes és szép alkotókat szeretünk képzelni, akik az esztétikát a génjeikben hordozzák, és az mintegy kiárad belőlük. És ez akkora tévedés, hogy be se kellene férjen az ajtón.
Giotto méltó volt mesteréhez. Bár a trompe d’oleil, a rendkívül élethű részletek megtévesztésre való használata akkoriban még csak elkezdett divatba jönni (miután az ókori görögök gazdagon kihasználták), Giotto egy alkalommal ilyennel tréfálta meg mesterét. Amíg az távol volt, Giotto egy olyan élethű legyet festett az egyik képre, hogy a visszatérő mester hessegetni kezdte. Más alkalommal maga a pápa küldött valakit, hogy hallott Giotto tehetségéről, és szeretné valami bizonyítékát kapni. Giotto fogott egy lapot, rajzolt rá egy piros kört, és visszaküldte a futárt. Az kétségbe volt esve, hogy a bolondját járatják vele, sőt, a Szentatyával is, ám az, amikor megtudta, hogy a tökéletes kört Giotto szabadkézzel rajzolta, kijelentette, hogy korának legnagyobb tehetségével van dolguk. Ami talán igaz is volt.
Amikor beigazolódott, hogy a 70-es évei elején elhunyt törpe maradványai valóban Giottóé, ünnepélyesen, és illő tisztelettel temették újra a San Lorenzóban, a lenyűgöző és techikailag is bravúros kupolát megépítő Brunelleschi síremléke közelében. A külseje, születési rendellenessége pedig lassan elkezdett visszahúzódni a feledés homályába, és visszatérni Vasari szószátyár és nem mindig hihető történetei közé.
Bagoly mondja: HU! 
.jpg){kind=link}
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!