dalszöveg – Bagoly mondja: HU!

Elgondolkodtam azon, hogy manapság mennyire pénzzé lett az idő.

A tévében lehagyják a filmek stáblistáját – ami tulajdonképpen az alkotók, kiváltképp a közreműködők ötperces hírneve, különben honnan is tudnád, hogy ki volt a best boy és a key grip, valamint az autós üldözésre ki tanította be a lovakat? A kockázatok és mellékhatások tekintetében szerencsére már leszoktak az esztelen hadarásról, és azt is majdnem olvashatóan-érthetően közlik, hogy az ajánlat nem teljes körű, sőt, a pontos idő is ott fityeg még a hírműsor jobb alsó sarkában. Mostanában az egyik multinacionális kaszálómű még azt is megengedheti (és meg is engedi) magának, hogy kimondottan lassú és hosszú reklámot játszasson le naponta vagy ötször, csatornánként. Mondjuk a hirdetés is az időről szól, amit állítólag ajándékba adnak (meg az ingyen sört, mi?) így hát érthető is a dolog, csak igen költséges – figyelembe véve azt is, hogy akkora a megrendelésük, amire már a kis cégek számára egészen elképzelhetetlen kedvezményeket kaphatnak. Tulajdonképpen ez is juttatta eszembe ezt a gondolatsort.

Meg az, hogy nem is olyan rég… őőő… de, nagyon is olyan régen, még volt olyan, hogy monoszkóp és szünetjel, és a Müller Péter Iván egyik együttesének egyik száma még meg is énekelte, hogy

Napi huszonnégy óra szünetjel
Napi huszonnégy óra szünet kell!

És erre szembe jön velem a Beatrice 40 éves évfordulójának plakát jellegű hirdetése egy villanyoszlop kíséretében, és még egy dolgot juttat az eszembe. Azt, hogy a Történelem piciben is ismétli önmagát.

A plakáton Nagy Feró, a Nemzet Csótánya pózol, és a jubileumi koncert címe virít a jobbján. A cím egy régi Bikini, vagy talán Rice, de mindenképpen Feró számra utal: „Nem félek!“

És ahogy eszembe jutnak a dalszöveg sorai, rádöbbenek arra, hogy a 80-as évek underground szövegei valahogy megint értelmet és létteret kapnak. Már megint fokozódik a drámai feszültség, megint gyakran érezni úgy, hogy ez a város egy távoli bolygó, meg, hogy ami most van, már elmúlt rég. Sőt,

Nyomasztó az új rend, pedig már oly régi,
csak az a baj, hogy nem látom a végét

… … …

Mert aki hazudik, az csal,
Aki hazudik, az lop,
Hazudni, csalni csúnya dolog!

(Beatrice: A kétezredik év felé)

Csak úgy ~~mondom~~ írom. Nem hinném, hogy jelentene bármit is. De azért különös, hogy a gyorsuló idő egyre kevesebb, mégis körbe-körbe jár és ismétlődnek benne a helyzetek, történések, szerepek. Mintha nem lenne jobb dolgunk a világgal.

Vagy nem nőttünk volna fel hozzá?

A címkép Tim Mossholder felvétele a Pexels.com gyűjteményéből, és CC0 licenc alapján használható.

Hallgatom a Café del Mar egyik 2017-es összeállítását, kellemes háttérzene (még a stílus neve is az, „ambient” meg „chill-out”, arra való, hogy nyugtatólag hasson, miközben mást csinálsz, de azért arra is jó legyen, hogy a zenehallgatás legyen a fő tevékenység), közben egy elég monoton munkába merülök, és így, muzsikára, elég jól haladok is vele. Finom dolgok ezek, dallamos, harmonikus, változatos ritmusok szólnak, néha azon veszem észre magam, hogy hozzá igazodom, sőt, tánclépésben teszem meg azt a két métert, amin belül ide-oda kell mozognom a műveletek során. Majdnem fél órája szól a zene, amikor rafinált, összetett ritmusra váltanak a dobok, egyszerű, de jól összehangolt motívumokat játszanak a szintik és a gitár, aztán megszólal egy szándékosan éterien könnyed, gyönyörű női énekhang és – majdnem összeomlik az egész varázslat. Az angyalian csengő hang ugyanis azt énekli, hogy

Ich träumte so gerne von den Freuden der Welt
Ich hatte manches Schöne mir vorgestellt

Entschuldigung, nekem ez a kemény, deszkán koppanós rím totális kudarc a gyönyörű hanghoz, finoman izgalmas zenéhez. Már a „träumte so gerne” is ropog, a lágy hang sem könnyít rajta, a mássalhangzók torlódása nem illik az egészhez. Aztán jön a refrén:

Ohh, ohh, Küsse süßer als wein

Vége az álomban lebegős lazulásnak, nem tudok nem nevetni az ü hangokra épülő harmónián. Mert végül is az, harmónia, csak hát groteszk, mint az eszperente nyelv. Illetve nem úgy, mert az szándékosan groteszk, ez meg nem. No meg a bornál is édesebb csókok még rendben is volna, de… ezt majd a végén.

Megnéztem a legnagyobb videó megosztós oldalon, és végül megtaláltam, hogy ez a Bent nevű formáció K.I.S.S.E.S című száma. Ha már megtaláltam, arra is kíváncsi voltam, hogy milyen hozzászólásokat írnak a dalról. Csupa jót, és tulajdonképpen megérdemelten. Kiváló a zene, szép az énekhang, kellemesen optimista az egyébként faéknél egyszerűbb szöveg. Néhány német hozzászóló bejegyzése viszont elgondolkodtatott. Azt írja az egyik, hogy „végre egy olyan dal, amelyik tökéletes cáfolata annak a sztereotípiának, hogy a német nyelv kemény, recsegős és csúnya!”

Igen, valóban ez egy olyan sztereotípia, ami általánosan sújtja a német nyelvet. Teljesen megértem, hogy egy német számára, akinek az anyanyelvéről mondanak ilyen sommás, és ráadásul negatív véleményt, ez mennyire rossz érzés lehet. Főleg, ha lépten-nyomon azzal találkozik az ember, hogy szeretett hazája számára oly sokat jelentő nyelve másoknak kellemetlen, ronda, stb. Igazságtalanságnak kell tűnjön, és hát valóban az is.

Igazságtalan, mert sok mindentől függ egy nyelv szépsége, és mindenki másért tart szépnek egy-egy nyelvet. Az anyanyelvi beszélők számára nagyon nehéz lehet az adott nyelv szépségét úgy megérteni, hogy az arra rakódó sok-sok irodalmi, személyes életben tapasztalt és műalkotásokon keresztül beivódott érzelmi jelentéseket ne vegye figyelembe. Még annak is, aki nem anyanyelvi, de készségszinten, vagy legalábbis gyakorlottan beszéli a vizsgált nyelvet, problémás a vizsgált szavak jelentésétől elvonatkoztatni. Jó példa erre az, hogy az elmúlt évezred utolsó évtizedeiben megpróbálták felállítani a legszebb magyar szavak listáját. Állítólag elsőként Kosztolányi készített (francia mintára) listát a tíz legszebb magyar szóból: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Érezhető-látható, hogy nem a szavak hangzása volt az első szempont, hanem erősen befolyásolta a jelentésük is. Kosztolányi maga is úgy vélte, hogy a lista legalább annyira jellemzi őt magát, mint a nyelvünket. 1958-ban egy hetilap körkérdésére érkezett olvasói válaszok még inkább a szavak jelentését, azaz a fogalmakat állították listára. De hát egy nyelv szépsége nem ettől függ! Külföldieket megkérdezve különböző, nem reprezentatív felmérések például a „cipőfűző” vagy a „halolaj” szavakat tették az élre – ezek esetében teljesen nyilvánvalóan a hangzás, és annak (a „cipőfűző” esetében) egzotikus volta volt a legfőbb érv.

Ha a fogalmakat nézzük, akkor a német nyelv is vitathatatlanul gyönyörű, hiszen ugyanúgy megvannak benne a fennkölt dolgok, amik az emberek számára a legmagasztosabb, legfontosabb érzésekhez kötődnek. Biztosan ott lenne az élen a „Heimat“, „Mutter” és a “lieben“, és sokan körömszakadtukig védenék ezek szépségéről kialakított véleményüket. És miért is ne? Ha a fogalmat is figyelembe vesszük, igazuk van! Már csak azért is, mert egy-egy szó szépsége mindig függ attól is, aki a véleményt kimondja – ez a hazai vizsgálatok egyik legfontosabb következtetése.

Számomra – és ezzel aztán végképp a szubjektív értékelés talajára lépek – egy nyelv szépségét a ritmusa, dallama, azaz „zenéje” és a kifejezőeszközeinek ereje, tömörsége és hatékonysága adja. Az utóbbi szempontjából az egyik legszebb nyelv lehetne az óegyiptomi, amelyik megkapóan erőteljes és célratörően tömör. Ami miatt mégsem jöhet igazán szóba egy ilyen összevetésben, az mindössze annyi, hogy a hangzásáról elképzelésünk se nagyon lehet. Persze, az utód kopt nyelv alapján szoktak róla véleményt mondani, de hát a tűzijátékot sem a füstje alapján tartjuk szépnek 😀 Az olaszt és a spanyolt a dallama és ritmusa teszi széppé, és – amennyire valóban megítélhető – az akkád hangzásvilága is hasonló lehetett. A francia csücsörítős tónusai már elvesznek a harmóniából, míg több sémi nyelvnél a számunkra idegen hangok „akadós” keménysége töri meg az élményt, amit az ismeretlen beszéd hallgatása jelenthet. Több keleti nyelvnél viszont éppen a túlságos lágyság válik zavaróvá.

Szóval sok mindentől függ, hogy szép nyelv-e a német, és nem kívánok vitatkozni azzal, aki azt mondja, hogy számára a legszebb. Ez annyira egyéntől is függ, hogy értelmetlen kötekedés lenne csak ellentmondani. Már csak azért is, mert a nyelv szépsége nagyon nagyban függ attól, mennyire tud bánni vele az, akinek a szövegéről véleményt kell formálni. Így lehet, hogy Lermontov verse szerettette meg velem az orosz nyelvet, és nagyrészt neki köszönhetem, hogy látom benne a szépet, bár nem sorolnám a legszebb nyelvek közé. Hasonlóképp, kimondottan szép német szöveg (bár enyhén szólva archaikus) Walter von der Vogelweide néhány verse, amit fordításban értek, de eredetiben csak a hangzására hagyatkozhatom. A legszebb azonban, éppen a tömörsége, kifejező ereje, valamint a hangzás, a forma és a mondanivaló harmóniája alapján Goethe verse, a Vándor éji dala.

Szóval szerintem végül is van szép német nyelv. De a sztereotípiának is megvan a maga alapja. Es tut mir leid. Nem is beszélve a fanyar német boroknál édesebb csókokról. 😀 De ami a K.I.S.S.E.S. szövegét illeti: a szép nem ilyen, a szép nem ez!