A teve olyan ló

…amit bizottság tervezett – tartja a mondás. De nem minden terv rossz vagy kompromisszumokkal terhelt, amit bizottság hozott létre, és erre hol máshol lehetne izgalmasabb példát találni, mint a közösségi közlekedésben – ráadásul Amerikában. Pedig a PCC villamosok története nem teljesen sikertörténet, sokkal inkább kor- és kórkép az Egyesült Államokról, a közlekedésről, meg úgy általában az emberekről.

bagolymondjadicsakAmerikáról, kiváltképp az Egyesült Államokról szólván nem pont a villamosok jutnak eszünkbe, ha a közösségi közlekedés szóba kerül. A legtöbb embernek a New York-i példa ugorhat be, ahol a busz és a metró különféle változatai jelentik a helyváltoztatás módját, és ahol az autóval rendelkező háztartások száma kevesebb, mint 50% – ami egyedülálló Észak-Amerikában.

396px-roosevelt_island_tramway_foggy
Roosevelt Island Tramway – a New York-i nemvillamos 🙂 — By Kris Arnold from New York, USA (Foggy Tram) [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

New Yorkban létezik egy olyan közlekedési eszköz is a kompokon kívül, ami nem a busz vagy metró kategóriájába tartozik, és ez a Roosevelt Island Tramway. A neve alapján villamosnak gondolná ugyan az ember, de valójában drótkötélpálya. Az MTA (Metropolitan Transportation Authority, avagy a New York-i BKK) tervei között szerepel legalább két új light rail vonal kiépítése is, ami hasonló lenne a villamoshoz, de nem közúton, hanem végig elkülönített pályán halad, némileg úgy, mint Budapesten az 1-es villamos (csak még jobban függetlenítve a környező forgalomtól). A tervek több mint egy évtizede tervek, tudtommal a megvalósításuk messze van még, talán egyre messzebb. És ez New York, ahol a közösségi közlekedés dominál, a többi amerikai nagyvároshoz képest megközelíthetetlenül magas arányban.

Volt pedig felszíni villamosvasúti közlekedés New Yorkban is, de nagyon rövid ideig, mindössze 14 évig. Az is inkább a light rail kategóriába illett bele, és 1925-ben végleg felszámolták.

brill_car_122_on_mckinney_ave_trolley_line_28201129
Rosie Dallasban: az eredetileg Portóba szánt villamost 1909-ben építette a J. G. Brill & Co. — By Mckinney Avenue (Mckinney Ave Trolly) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Pedig az amerikai streetcar régi találmány, és Tennessee Williams nem csak úgy a homlokára csapva írta A vágy villamosa (eredetileg A Streetcar named Desire) című darabját ilyen címmel. Sőt, a darab helyszínén, New Orleans-ben található a világ legrégebbi, folyamatosan üzemelő villamosvonala, a St. Charles Avenue Line, amelyen a Katrina hurrikán pusztítása után is az elsők között állt helyre a forgalom. A villamosjáratok valójában legalább fél évszázadon keresztül az amerikai közösségi közlekedés alapjai voltak, és különféle változatai (a már említett light rail mellett a mi HÉV-ünk kategóriája felé átmenetet jelentő interurban, vagyis a villamosnál nagyobb, nehezebb, de még mindig ahhoz közelebb álló kül- és elővárosi villamos; valamint a HÉV-nek inkább megfelelő Rapid Transit) a közéletnek is szerves részei lettek. Az 1900-as évektől gyakoriak voltak a villamos sztrájkok, amelyek között brutális tüntetések is előfordultak. Ugyanakkor ezek a járatok egy érdekes fejlődési folyamatban is kulcsszerepet kaptak, amely a vasútbiztonságtól kezdve a díjfizetési és utazási szokások alakításáig sok mindenre kihatottak. A korai tízes évekig például az interurban járatoknak nem voltak kötött megállóik, hanem ott szálltak fel-le az emberek, ahol épp sikerült megállítani járművet. Így ezek egy idő után meglehetősen lelassultak, semmiféle menetrend tartására nem volt már mód, és az utoléréses, ráfutásos balesetek is egyre gyakoribbak és egyre súlyosabbak lettek, kiváltképp rossz látási viszonyok között, ami a Nagy Tavak környékén lévő városok esetében elég gyakori. A nehéz kocsik a viszonylag kis sebességek ellenére is sok súlyos és halálos sérülést okoztak, mert a fából, fém vázszerkezetre épült járművek túlságosan is könnyen futottak úgy egymásba egy-egy ütközés során, mint a teleszkóp elemei. Ez az interurban vonalak térvesztéséhez vezetett.

1280px-peterwittstreetcar-april12-09
Restaurált Peter Witt villamos Torontóban egy 2009-es húsvéti parádén. — By Captmondo (A feltöltő saját munkája) [CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons

A clevelandi illetőségű Peter Witt 1911-ben jelent meg az újításával, ami 1914-re került prototípusként forgalomba és hamarosan fogalommá lett. Egyes Peter Witt járművek még ma is forgalomban vannak. Nem csak Amerikában terjedtek el, de a nosztalgikus, régi milánói villamosok is Peter Witt kocsik. 502 jármű épült licenc alapján Olaszországban, és közülük kétszáz még aktívan rója Milánó síneit. Némelyik az elmúlt években „visszatért” az Államokba, és például a San Francisco-i közlekedési vállalat F jelű vonalán közlekedik. Nápolyban harminc Peter Witt villamos van forgalomban ma is, bár azokat az évek folyamán nagyon jelentős mértékben átépítették – a külsejük alapján már meg nem mondaná róluk az ember, hogy az ikonikus járműcsaládhoz tartoznak.

320px-farebox_in_cleveland_railway_1227_at_seashore_trolley_museum2c_september_2012
Egy clevelandi Peter Witt kocsi belseje a kalauz állással (balra) és hátul a már fizetett utasok kényelmesebb helyeivel — By David Wilson from Oak Park, Illinois, USA (20120912 056 Seashore Trolley Museum) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Peter Witt valójában egy új utazási kultúrát valósított meg, nem csak a könnyed és a korábbinál tágasabb jármű jelentette az újdonságot. A Peter Witt villamosokon elöl és középen volt egy-egy nagy méretű ajtó. Az első ajtón lehetett felszállni, és a középső ajtónál álló kalauznál lehetett jegyet venni (és nem a vezetőnél, ami korábban nagyon megnyújtotta a megállókban töltött időt). Az utas választhatott, hogy a kocsi elejében álldogált, vagy a kevés, nem túl kényelmes ülőhelyek egyikét foglalta el, és leszálláskor fizetett; vagy pedig felszállás után megfizette a viteldíjat, és hátra mehetett a kocsi hátsó felében kialakított, kényelmesebb ülőhelyekhez. Az utazás így komfortosabbá, gyorsabbá is vált, hiszem a megállókban valóban csak a fel- és leszállás idejét töltötték a kocsik. Az utazóközönség megkedvelte a Peter Witt villamosokat és az új módit. Eleinte csak Clevelandben és Torontóban vezették be ezeket a járműveket, de később Amerika-szerte minden nagyobb közlekedési hálózaton megjelentek, és a síneken öröm és boldogság volt közlekedni. Többnyire. Amikor éppen nem voltak sztrájkok, jármű borogatások, rombolások miatti üzemszünetek, amikről ugyan nem a Peter Witt kocsik tehettek, de ellehetetlenítették a villamosvonalak használatát.

bagolymondjakockaA sztrájkok és demonstrációk megszüntetése politikai feladat volt, de sikere nem jelentette azt, hogy a villamosok népszerűsége is visszatért. Ez vezetett oda, hogy 1929-ben összeült a kupaktanács, pontosabban az Elnöki Konferencia Bizottság, még pontosabban a Presidents’ Conference Committee (PCC), amit – mivel a név hallatán mindenki az Államok elnökeire gondolt – két év múlva átneveztek ERPCC-re, mint Electric Railways Presidents’ Conference Committee (Villamosvasút-társaságok Elnökeinek Konferencia Bizottsága). Ez azonban túl hosszúnak bizonyult, és ma már elég kevesen tudják, mi ez, bár a PCC-t többnyire ismerik és egyfajta nosztalgiahullámot élvez. De mi is volt a lényeg?

bagolymondjaponteeenElőször is az a felismerés, hogy két, mindenki számára könnyen érthető dolog szólt a villamosok mellett. Az egyik az, hogy akkoriban az utak bazalt- vagy gránitkockákkal, esetleg makadámburkolattal voltak burkolva, ami zajos is volt, rázott is, csúszott is, és a sín sokkal egyenletesebb utazást ígért. Másrészt az akkori erőforrások közül egy sem versenyezhetett a villanymotorok teljesítmény/tömeg arányával, ami sokkal gazdaságosabbá, vagyis olcsóbbá tette azok használatát. Még akkor is, ha számoltak az infrastruktúra (sínpályák, vezetékek, biztosító berendezések, remízek, stb.) jelentette költségekkel is. Trams must go on: a villamosnak mennie kellett tovább. Bár ezt csak én mondom.

320px-pst_brilliner_5_at_69th_street_terminal_in_1968
Megviselt Brilliner 1968-ban, Philadelphiában. Egyetlen példány maradt fenn, és felújításra vár. — By David Wilson from Oak Park, Illinois, USA (19680622 06 PST 5 69th St. Terminal) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A villamos társaságok (és három, a konferenciához csatlakozó light rail társaság) elnökei megbízására a bizottság alapos kutatást végzett, átgondolta a villamosközlekedés vizsgálatának módszereit, aztán kidolgozta az elemzés módszertanát, végül alapos kutatásokkal megállapította a jellemző állapotát, a szokásokat, a problémákat, kipróbált és szükség szerint módosított mindent, és végül egy olyan ajánlást tett, ami egyfajta tervezési és működtetési elvként került megvalósításra. Maga az ajánlás szerintem a mai napig korszerű és érvényes megállapításokon alapszik, amit a mai viszonylatban kis kiegészítésekkel, aktualizálásokkal alkalmazni lehet. A tervezési elv alapján a konferencia egyik tagja, a J. G. Brill and Company, a kor egyik nagy gyártója elkészítette a maga prototípusát, a Brilliner villamost, de az mégsem lett népszerű, mindössze ötven példány került forgalomba Atlantic Cityben és a philadelphiai Red Arrows Line vonalain. Az ok az volt, hogy kissé előre szaladtak az időben. A PCC (mármint a bizottság és a konferencia résztvevői) a kutatásuk eredményeit egy újonan létrehozott vállalatnak, a TRC-nek (Transit Research Corporation) adták át, amikor 1936-ban lejárt a mandátumuk. A TRC nem gyártó volt, hanem egy rakás szabadalom és szabvány kezelője, és jogdíjat szedett a PCC villamosokat gyártó cégektől. A Brilliner nem felelt meg teljes mértékben ezeknek.

De mik voltak azok a szabadalmak és szabványok, amiktől a PCC villamosok sikeresek voltak, és kultuszjárművekké váltak?

320px-pcc_cleveland
Egy ízig-vérig PCC villamos Clevelandben, valamikor az 1950-es évek elején — Voogd075 innen: nl [GFDL or CC-BY-SA-3.0], via Wikimedia Commons

Az, hogy a PCC villamosok moduláris felépítésű, a közlekedés jellegzetességeinek pontosan megfelelő és nagyon átgondolt járművek voltak. Például csendesebben futottak, mert rugalmas abroncsokat kaptak a kerekeik. Figyelmet fordítottak a megfelelő teljesítményű és hatásfokú motorokra. Egyszerűbbé tették a járművek karbantartását, akár típusok és gyártók között is csereszabatos alkatrészekkel, moduláris felépítményekkel. Az elsődleges szempont az volt, hogy a kor viszonyai között fürge, könnyű, csendes és kényelmes járművek készüljenek, amin még gördülékenyebb az utascsere, mint a Peter Witt kocsikon.

san_francisco_f_line_streetcars_at_jones
Kétirányú, kétállásos, mindkét oldalra nyíló ajtókkal épített PCC villamos San Franciscóban, mögötte két korábbi SEPTA kocsival – 2003-ban, felújítás után. — By Chris j wood [GFDL or CC-BY-SA-3.0], via Wikimedia Commons

Nem lehetett mindent egységesíteni, de egységesíteni lehetett az eltérő kialakítások megvalósításának módját, így számos változat készülhetett, ami még mindig megfelelt a szabványnak. Még olyan apróságok is belekerültek az ajánlásokba és szabványokba, mint a standee window, avagy az ablakok feletti kis ablakok, ahol az álló utasok is könnyebben kiláthatnak (vagy a magasabb ablakok, ugyanezen célból). Megjelentek a harmónikaszerűen nyíló un. ráncajtók vagy falcajtók, és a kapaszkodókat is ésszerűbb elrendezésben kellett felszerelni, nem csak esztétikai, hanem kényelmi és utasbiztonsági szempontokból is. Az alap licencben még az ablakok és ajtók száma is adott volt (a vezetőállásnál dupla falcajtó volt, utána hét ablak, és egy újabb, dupla ajtó, amit öt ablak követett), de ettől a megrendelők igényei és az üzemeltetési hely sajátosságai szerint eltérhettek. Készülhettek normál, keskeny és széles nyomtávval, lehetett rúd vagy pantográf az áramszedő, sőt, a washingtoni példányok a pályák egyes szakaszain süllyesztett harmadik sínről kapták a táplálást. Az alapmodellek egy vezetőállással, és jobb oldalon elhelyezett ajtókkal készültek, de nem volt ritkaság a két vezetőállású (kétirányú),  vagy a mindkét oldalán ajtókkal ellátott változat sem. A light rail üzemre készült kétrészes csuklós változat is, amit rendszerint párokba csatolva használtak.

septa_streetcar_interior
Egy PCC kocsi tipikus belső tere — By Jef Poskanzer from Berkeley, CA, USA (PCC) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Az igazi PCC villamos akkoriban példamutató módon jól gyorsult, jól lassult, és négyféle fékrendszer gondoskodott a biztonságáról, többek között a motorfékhez hasonló működésű dinamikus fék és a mágnesfék is. (Ez utóbbit csak nagyon kis sebesség mellett vészfékezésre, illetve az álló villamos rögzítésére lehetett használni, mert nagyon rongálja a síneket, mondhatni megpróbálja felszedni őket. Ennek ellenére a mai villamosok alapfelszerelése.) A korábbi, egyetlen járműkereten elhelyezett négy kereket már a Peter Witt kocsiknál felváltották a forgózsámolyok, ami a kocsik kanyarvételét tették biztonságosabbá és kényelmesebbé. A PCC-kocsik ezen a téren is egységesebb és korszerűbb kialakítást és rengeteg, gumiból készült zajcsökkentőt kaptak, és a gépészeti oldalon az erőátvitel egyszerűbb és sokkal csendesebb volta jelentett újítást. A fogaskerekes hajtóművek egyenes fogaskerekeit hiperbola ívűre cserélték, ami a hajtómű zúgását sokkal tompábbra és egyenletesebbre csökkentette. Ez is növelte az utazási kényelmet. A vezetői hibákat olyan megoldásokkal igyekeztek megelőzni, mint a legalább 10, legfeljebb 30°-ban döntött szélvédők, amik az üveg csillogását és a belső tükröződéseket voltak hivatottak kiküszöbölni, a túlnyúló tetők árnyékolóival együtt, amik a külső fényhatások ártalmaitól védtek. Újdonság volt a dead man pedal, avagy holt pedál, bár ezt egyes megrendelők kihagyták vagy egy kapcsolóval helyettesítették. Ezt a pedált a vezetőnek nyomnia kellett, vagy a villamos megállt. Ha a vezető rosszul lett, vagy bármi más okból a lába lecsúszott a pedálról, a jármű fékezett – ez a rendszer is mindmáig használatban van, akár nagyvasúti járműveken is (például a British Rail vezetőállásain). Még arra is figyeltek, hogy az ablakok osztása illeszkedjen az ülőhelyek elhelyezéséhez (nem úgy, mint a mai vonatokon, például az amúgy nagyra értékelt FLIRT motorvonataink esetében – de még az osztrák és német RailJet kocsiknál is van olyan ülőhely, ami pont az ablakosztáshoz esik, és semmit se látni onnan). Minden azt a célt szolgálta, hogy az üzemeltető dolga egyszerű legyen, az utas pedig gyorsan feljuthasson a járműre, kényelmesen utazzon, és aztán gyorsan le is szállhasson.

320px-kenosha_streetcar_4615_in_2005_passing_kenosha_public_museum
Eredetileg torontói PCC Kenoshában, a Johnston Traction Co. színeiben — By David Wilson from Oak Park, Illinois, USA (20050916 22 Kenosha on Flickr) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Nyolc nagy gyártó vásárolta meg a licenceket és készítette el a maguk változatát, és jellegzetes, szép villamosok épültek. Erős acél, könnyű alumínium, műszaki újítások versenyeztek a szabványok keretein belül, és a kocsik mindezek eredményeként sokkal kevésbé vették igénybe a pályát, kevesebb energiát vettek föl a hálózatból, több utas fért el kényelmesen. Végül a nyolc közül két nagy gyártó szerezte meg a legtöbb megrendelést, a St. Louis Car Company, és a kényelem szinonímájaként elhíresült Pullman Standard, az erőforrásokat pedig a két fő rivális, a Westinghouse és az Edison-birodalom örököse, a General Electric biztosította. Ez a két cég gyártotta a fékrendszereket is. Bár a megrendelő városoknak megvoltak a maguk sajátosságai, a módosítások a jól átgondolt moduláris rendszer miatt nem voltak számottevők és viszonylag kiegyenlített verseny alakult ki, amely jót tett a gyártóknak és a termékeknek is. És ismét öröm és boldogság volt a síneken közlekedni, amíg a végzet keze be nem tette a lábát, vagy, Karinthy szavait továbbgondolva, köveket nem gördítettek a haladás léghajójának ösvényére. (Karinthy jó!)

320px-hc591sc3b6k_tere2c_ikarus_55_tc3a1volsc3a1gi_autc3b3busz_a_szc3a9pmc5b1vc3a9szeti_mc3bazeum_elc591tt-_fortepan_6620
Futurisztikus, néhány PCC vonást is viselő Ikarus 55 a Városligetben, 1957-ben — FOTO:FORTEPAN / Kurutz Márton [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Pedig a PCC villamosok stílust teremtettek, jellegzetes Art Deco elemeik visszaköszöntek a kor más közlekedési eszközein is. A döntött, így kevésbé tükröződő szélvédő, napellenzőként is funkcionáló tető, a furcsa vonalú, de jobb kilátást nyújtó szélvédőüveg, a széles ajtók, a standee window pótablakok, a “bogárhátú” hátsó rész (időben akkoriban járunk, amikor a Stout Scarab és a Dymaxion Car, a VW Bogár, vagy a Tatra 77 vonalait megrajzolták!), de még a belső kialakítás is megjelent a buszokon, trolikon, de még a személyautókon és a nagyvasúti járműveken is. És nem csak Amerikában. Licenc alapján a Szovjetunió is gyártott PCC alapokon készült buszokat és az első ZIU trolik is egy Brill trolibusz szabadalma alapján épültek. De ha jól megnézzük, akkor sokkal közelebb is találunk olyan motívumokat, amik rokonságban állnak a PCC kocsikkal, bár maguk is önálló iparművészeti műalkotások – mint a képen látható „faros” Ikarus 55-ös is.

320px-phila-_1968_-_pcc_trolley_on_route_50_meeting_a_brill_trolley_bus2c_7th_26_snyder
PCC villamos és Brill trolibusz találkozása – feltűnnek a trolin a stílusjegyek? — By David Wilson from Oak Park, Illinois, USA (19680623 21 PTC 2180 228 Snyder Ave. @ 7th St.) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A második világháború idején és azt követően is jelentős volt a városi közlekedésben a közösségi közlekedés iránti igény, ám a háború utáni fellendülés egyre elérhetőbb árú autókat kínált az embereknek. Fejlődött a buszközlekedés is, és egy idő után az úttesten kialakított villamospályát kezdték okolni a dugók miatt. 1960-ra az amerikai családok jelentős részének volt autója, amelyeknek hely kellett az utakon. A villamos népszerűsége csökkent, már-már ciki volt rajtuk utazni, és ennek még a törvényhozás is adott egy löketet. 1956-ban egy törvény az autóközlekedés jelentős mértékű fejlesztését írta elő, és az új autópályák mellett minden szinten megerősítette a gépjárművek helyzetét.

buick_super_eight_serie_51_4-dorrars_sedan_1948
Buick Super Eight sorozatú négyajtós Sedan 1948-ból. Felismerhetők a PCC-vel rokon jegyek, például a szélvédő kialakításán. — By Lars-Göran Lindgren Sweden (A feltöltő saját munkája) [GFDL, CC-BY-SA-3.0 or CC BY-SA 2.5-2.0-1.0], via Wikimedia Commons
320px-1954_twin_city_rapid_transit_bus_1303_on_display_2011
GM TDH 5105 típusú busz 1954-ből. Még az ablakok és ajtók osztása is azonos az alap PCC villamosokéval — By August Schwerdfeger (Como-Harriet 40th anniversary – 4) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A városi közlekedésben az autóbuszok nyertek teret azzal, hogy nem voltak költséges pályákhoz kötve, az útvonalak szinte tollvonással módosíthatóak lettek, az üzemeltetésük költségei sem voltak már olyan magasak, mint a villamoshálózatok építésekor, és üzembiztonságban is felvették a versenyt a villamossal. Ráadásul a buszok ki tudták kerülni egymást és a baleseteket, ki tudtak térni egymás elől, és feljutottak olyan emelkedőkön is, ahol a villamosok a fém kerekek megfelelő tapadásának hiányában esélytelenek voltak. Sok közlekedési vállalat felszedte a síneket, és a megmaradó vezetékhálózatot trolibuszokkal használta ki.

307px-city_point_streetcar_on_farragut_road2c_south_boston2c_1946
Bostoni PCC villamos 1946-ban — By Boston Public Works Department [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

1960-ra az Egyesült Államokban szinte megszűnt a villamosközlekedés, néhány vonal kivételével. A szép, még mindig korszerű és korábban népszerű villamosok – tekintetbe véve, hogy a kötöttpályás járművek amortizációja sokkal lassabb, és a járművek várható szolgálati ideje akár 50–70 év is lehet – szinte új állapotukban a roncstelepek és bontók martalékai lettek. Néhányuk megúszta azzal, hogy más országokba, más kontinensekre adták el őket, így eredeti amerikai PCC kocsik közlekedtek egy időben Bécsben is (ahol azonban a szokatlanul nagy méreteik miatt csak néhány vonalon voltak használhatók). Egy igencsak élő összeesküvés-elmélet szerint egyenesen az olajtársaságok, gumi- és autógyárak kitartó és összehangolt lobbitevékenysége vezetett oda, hogy a városi kötöttpályás közlekedés fölött hevesen kongott a lélekharang.

1280px-pacific-electric-red-cars-awaiting-destruction
Los Angeles-i Red Cars villamosok egymásra halmozva várják a bontást. — By Los Angeles Times [Public domain], via Wikimedia Commons
tramvia19
PCC alapokon épült FIAT villamos Rómában — saját felvétel

A történet további pikantériája, hogy a PCC nem csak Amerikában volt sikeres. Több „levetett” villamos Dél-Amerikában talált új otthonra, és számos ma is menetrendszerűen közlekedik. Ázsiába és Afrikába (az egyiptomi Alexandriába) is jutott belőlük. Európában is futottak és futnak ma is a tengerentúlról átszármazott kocsik, például Barcelonában is. De maga a PCC szabvány is kelendőnek bizonyult, olyannyira, hogy egy lengyel gyártó jogdíjfizetés nélkül lekoppintotta a kelet-európai méretekre igazított villamost. Mert bizony ilyen is volt! A KGST országok legsikeresebb villamosa, a ČKD–Tatra T1 licenc alapján készült, és későbbi változatai, a T2, T3 és a T4 is megfelelt a PCC előírásoknak. Készültek licenc alapján PCC villamosok Belgiumnak és az olasz Breda is gyártott PCC villamosokat Milánónak. Sőt, a korábban általam eléggé leminősített, a római 19-es járaton szolgáló villamos is a PCC alapokra épült FIAT gyártmány. Az említett járművek közül nagyon sok van bő hatvan évesen is forgalomban.

Visit to Vienna
DUEWAG C1 villamos a bécsi Ringen. Minden látszat ellenére ez csak külsejét tekintve PCC kocsi, a műszaki tartalom egészen más. — Saját felvétel.

Több olyan villamos is van, ami látszólag a PCC-előírásokat követi, de ez csak a külsőre igaz. Ezek közül a Bécsben és sok más nyugat-európai városban közlekedő DUEWAG villamosok műszakilag jelentősen eltérnek, de a külső jegyeik tagadhatatlanul az amerikai mintát követik. És ez is azt mutatja, hogy a „bizottság lova” bizony sokoldalú és megbízható. Mostanában, mondjuk úgy 2000 után az üzemanyag-árak, a környezettudatosság és a városi autózás nehézkessége miatt az USA nagyobb városai sorra fedezik fel újra a villamost. És nem csak közlekedési eszköz  gyanánt, hanem turistalátványosságként is. San Franciscóban torinói, Fiat PCC-ket vásároltak, és néhány torontói és philadelphiai kocsi is ott került restaurálásra. És Kanadában is új életre kelt néhány régi villamos – a címképen éppen a PCC 4500-as, restaurált kocsi hasít a nosztalgiajáratként Harbourfront line-on. Trams must go on, ahogyan már korábban is megállapítottam!

bagolymondjaittrepul


Címkép: torontói restaurált PCC nosztalgiajáraton. Rev Edward Brain, D.D. a(z) angol Wikipédia-ról [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Attak, avagy a tér, az idő, és a tömeg

Róma autó nélkül, nem gyalog: összetett és érdekes élmények forrása. Főleg, ha nyári meleg van.

baolymondjafuraSzóval azt szokták mondani, hogy a tér, az idő és a tömeg közötti összefüggés abban fogható meg leginkább, hogy ha jó az idő, a téren nagy a tömeg.

És ez így is van.

Van egy másik összefüggés is a tér, az idő és a tömeg között, ami hasonlóan távol áll a fizika mélységeitől és magasságaitól, és ez az, hogy adott teret bejárni időbe telik, főleg, ha nagy a tömeg. És a közösségi közlekedés leánykori neve nem véletlenül volt tömegközlekedés.

i-6wdqffd-s
A 64-es busz (egy IVECO, szintén FIAT alvállalat gyártmánya) ülése – saját felvétel

Római élményeimet elég alaposan meghatározta az ottani tömegközlekedési vállalat, az ATAC. Ez a cég megtanított becsülni a BKV-t (meg a BKK-t). Az egy dolog, hogy a tömegközlekedést szó szerint értik (azaz fontos része a tömeg is), a járatok ritkák, a járművek többnyire lestrapáltak és mérsékelt karbantartás (valamint hihetetlen rossz útminőség) révén hangosak, zörgősek és rázósak. A Circus Maximus felé vezető, ma már Budapesten nyomokban is alig fellelhető, hiányos és gödrös macskakövön komolyan féltünk, hogy szétesik a jármű, a tetőszellőző jól láthatóan kétcentis ugrásokra volt képes, szorosan lezárt állapotában. Az utastájékoztatás mesés: egyszer volt, hol nem volt.  Az ülések pedig, amikről azt gondolná az ember, hogy az olasz bútorok kényelmét legalábbis részben felidézik, jól formált, de sima és csúszós műanyagból készülnek, ami ráadásul egy kissé előre lejt, vagyis folyton tornászni kell rajtuk, hogy az ember ki ne csússzon. Itthon a csúszdaparkokban található ez a fajta műanyag! Igaz, hogy könnyebb tisztán tartani, bár erre szemmel láthatóan nem nagyon érnek rá az ATAC-nál. Még kevésbé, mint a BKV-nál.

tramvia19
19-es villamos érkezik a Risorgimento térre – a budapesti GANZ csuklósok valamivel korszerűbbek, csendesebbek. – Saját felvétel

 Kultúrsokknak is alkalmas közlekedési eszköz a 19-es villamos. Rómában sokféle villamos van, az alacsonypadlós, korszerű szerelvények talán gyakoribbak, de első találkozásom a képen is látható járattal történt, a képen is látható helyen. Benyomásaim szerint a típus öregebb lehet a GANZ-féle “ipari csuklós” villamosoknál, amik például Pesten, a 2-es vonalán rontják a városképet, az állapotuk pedig ugyanúgy siralmas, vagy még jobban. A hangjuk azonban még korábbi típusokat idéz, még csak nem is az UV-ket (amik karácsony táján fényvillamosként róják a kilométereket), hanem azok elődjét, a Stukákat. Simán elhinném, hogy nosztalgiajárat, ha nem lenne annyira ütött-kopott, leromlott, és persze csicsás, emelt árú jegy kellene rá. De szerencsére elég volt a hétnapos bérletem is. 🙂

i-msq7brr-s
A Flaminio metróállomás az A vonalon – saját felvétel

A másik meghatározó élmény a metróállomások szépsége volt. Általában a kortárs olasz építészetről a harmónia, ritmus, és a nem feltétlenül célszerű, de szép formai kialakítások szoktak eszembe jutni. Ez nagy vonalakban meg is állja a helyét, de nem nagyon vonatkozik a metróállomásokra. Az A vonal 1980-ban átadott állomásai valami elképesztő, és nem igazán jó értelemben értendő takarékossággal készültek. A képen a Flaminio látható, a Piazza del Poppolóhoz legközelebbi állomás. Amit jobb oldalon látsz, valóban az is: meglehetősen igénytelen, ütött-kopott, és igencsak mocskos hullámlemez burkolat. Felette még igénytelenebb, odafröcskölt vakolat, amit csak a rátapadt, évtizedes kosz díszít valamelyest. Szerencsére mindez nem nagyon látszik, amikor a metróra vársz, mert a világítás annyira gyenge, hogy egy térképet megnézni már zseblámpára lesz szükséged. De azt kell mondjam, az alapján, amit a vonal északi szakaszán láttam, hogy a többi állomás sem jobb arrafelé semmivel.

Ráadásul valamilyen fura okból kifolyólag az olasz aluljárók jó része, de nem csak Rómában, máshol is, úgy néz ki, mint nálunk a föld alatti nyilvános vécék bejárata (már ahol megmaradtak az ilyen békebeli műintézmények eredeti funkciójukban). Keskenyek, viszonylag meredekek, és mindennek látszanak, csak közlekedésre szánt térnek nem. A legdöbbenetesebb talán a Via del Traforo és a Via del Tritone kereszteződésében volt, az Il Messaggero székháza mellett. Az illemhely külsejű aluljáró egy szűk, sötét, rosszul megvilágított helyre vezetett, amiről nem lehetett eldönteni, hogy egy épülő, vagy bontás alatt álló kínai vegyesbolt, vagy esetleg egy tévedésből bezárt áruház raktára. Félig összeszerelt polcok között keskeny ösvény kanyargott, elhagyott, sőt, törött szerszámok között, bár néhány polcon olcsó, „replika” ruhanemű porosodott, ha jól láttam, egy-két eurós áron, és az A4-es papírra nyomtatott nyilak jelezték, hogy hol kell felmenni a Vicolo del Gallinaccio (és a Trevi-kút) felé. (Mi van??? Rusnya csirkék sikátora??? Az olasz nevek is megérnének egy bejegyzést!…)

i-vbh8vmh-s
Kevésbé nyomasztó, vidámabb várbörtönöket idéző közlekedőtér a B vonal Termini állomásánál – saját felvétel

De persze nem minden állomás olyan, mint a Flaminio, vagy a hasonlóan ijesztő Ottaviano. A B vonal első, 1955-ben átadott déli szakaszán néhány állomás a felszínen van, vagy legalábbis felülről nyitott (a Basilica S Paolo állomás meg éppenséggel a felszín fölé emelkedik, a metró a tér fölötti felüljárón közlekedik). Ezek az állomások kevésbé nyomasztóak, van ahol még növények is vannak ültetve, ami nagyon sokat javít az összképen. A B vonal északi része újabb, 1990-ben (és egy újabb szakaszán 2003-ban) átadott részei már világosabbak, kevésbé depressziót sugárzóak, és bár a szigorú szükségszerűség és puritán anyagfelhasználás dominál, már-már közelítik a budapesti 2-es metró felújított állomásainak szintjét. A turisták lepte Colosseo például tisztább, áttekinthetőbb és tágasabb, bár az is eléggé rideg – de a rideg építészet is olasz sajátosság, talán a nyári nagy meleg miatt. Néha kimondottan jó, ha egy épület hűvös érzetet kelt, és ezt a megközelítést akár magánlakásokban is tapasztaltam.

i-r8jm3cl-s
CAF M.300-as szerelvény a B vonalon, a Termini és a Cavour állomások között – saját felvétel

Érdekesek a szerelvények is. Viszonylag kevés fut már a rendkívül korlátozottan szép AnsaldoBreda M100 vonatokból, amelyek gyakran agyon vannak festve graffittikkel, nagyon piszkosak és nem is túl kényelmesek. Főleg a B vonalon fordulnak még elő, bár én pont az A vonalon fogtam ki egyet. Szerencsére többet találkoztam a spanyol (pontosabban katalán) CAF M.300-asokkal, amelyek világosabb, kényelmesebb belső tere sokban hasonlít a budapesti 2-es és 4-es metró Alstom Metropolis vonataira, és nekem kifejezetten tetszettek. Annak ellenére, hogy a külsejükről ítélve a takarítók ezekkel is elég keveset foglalkoznak, belül tiszta benyomást keltettek. Persze ebben az is közrejátszhat, hogy a belső teret illatosítják. Amikor a Garbatella megállóban felszállt egy minden elképzelhetőt felülmúlóan koszos és büdös koldus, és végigvonult a vonaton a Circo Massimo-ig, a szaga csak egy megállónyival utazott tovább. Néha pedig érezni lehetett, mikor fúj a – valóban kellemes – légfrissítő. Ezt mondjuk díjaztam.

bagolymondjaversenyezzÉrthetőbb tán mindezek tükrében, hogy az olaszok szabályosan kerülni látszanak a tömegközlekedést (és a közösségi közlekedést is). Autó, robogó, kerékpár, bármi szóba jöhet, talán még gyalogolni is hajlandóak, de a közösségi közlekedést csak erős kényszer hatására használják, úgy vettem észre. A metrón, ami nagy távolságokat jár be (a vonalak kimondottan hosszúak, több mint 20 km-esek), még ők voltak túlnyomó többségben, de a buszokon, főleg a belváros zsúfolt vonalain domináltak a turisták. Az utcákon rengeteg az autó és természetesen a motorok, kismotorok áradata, és szép számmal láttam biciklistákat is. A taxi pedig – nem kis meglepetésemre – kimondottan olcsóbb, mint a budapesti.

etr_500_frecciarossa
ETR 500-as Frecciarossa szerelvény 2008-ban – ma már nincsenek ilyen jó állapotban, sőt. Forrás: Sky (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 4.0-3.0-2.5-2.0-1.0], via Wikimedia Commons

A vonatokat is főleg azok használják, akiknek nincs lehetőségük másra, ami nagyjából indokolt is a magas jegyárak, ritka járatok és a gördülőállomány (kocsik, mozdonyok) elég ijesztő állapota miatt. A pontosságuk meg… szóval érdekes. Ellentétben a MÁV-val, a Trenitalia csoport vállalatainál a helyi vonatok pontosabbnak tűnnek, de még a Frecce, a nagy sebességű vonatfajták esetében gyakoriak a nagy késések. Firenzében, amíg a bécsi vonatra vártam (fél órát), a kimondottan drága, 200–300 km/h-s sebességgel közlekedő Frecciarossa és Frecciargento vonatokat mindet 40–80 perces késéssel fogadta a pályaudvar.  Az meg végképp megdöbbentő, de a későbbi tapasztalatok alapján cseppet sem meglepő volt, amikor az arezzói állomáson egy (a mi FLIRT vonatainkhoz hasonló) GTW szerelvényt láttam, amin az ablakokon kivezetve vastag kábelek futottak a kocsik (pontosabban szekciók) között.

Szóval a Rómában mint a rómaiak mondás ma már azt jelenti, hogy járj autóval, ha jót akarsz. Vagy kismotorral, bringával, és kerüld el az attakot, illetve az a ATAC-ot, és időt nyersz.

De Róma még tömeggel közlekedve is varázslatosan nagy élmény.

bagolymondjahudekinos

A címkép a Piazza Navonán készült saját felvételem.