A t-faktor

Az idő viszonylag relatív, de mindig kevés. És ez azzal együtt is mindig igaz, hogy közben állandóan változik.

bagolymondjauhuElgondolkodtam azon, hogy manapság mennyire pénzzé lett az idő.

A tévében lehagyják a filmek stáblistáját – ami tulajdonképpen az alkotók, kiváltképp a közreműködők ötperces hírneve, különben honnan is tudnád, hogy ki volt a best boy és a key grip, valamint az autós üldözésre ki tanította be a lovakat? A kockázatok és mellékhatások tekintetében szerencsére már leszoktak az esztelen hadarásról, és azt is majdnem olvashatóan-érthetően közlik, hogy az ajánlat nem teljes körű, sőt, a pontos idő is ott fityeg még a hírműsor jobb alsó sarkában. Mostanában az egyik multinacionális kaszálómű még azt is megengedheti (és meg is engedi) magának, hogy kimondottan lassú és hosszú reklámot játszasson le naponta vagy ötször, csatornánként. Mondjuk a hirdetés is az időről szól, amit állítólag ajándékba adnak (meg az ingyen sört, mi?) így hát érthető is a dolog, csak igen költséges – figyelembe véve azt is, hogy akkora a megrendelésük, amire már a kis cégek számára egészen elképzelhetetlen kedvezményeket kaphatnak. Tulajdonképpen ez is juttatta eszembe ezt a gondolatsort.

bagolymondjamivanottMeg az, hogy nem is olyan rég… őőő… de, nagyon is olyan régen, még volt olyan, hogy monoszkóp és szünetjel, és a Müller Péter Iván egyik együttesének egyik száma még meg is énekelte, hogy

Napi huszonnégy óra szünetjel
Napi huszonnégy óra szünet kell!

És erre szembe jön velem a Beatrice 40 éves évfordulójának plakát jellegű hirdetése egy villanyoszlop kíséretében, és még egy dolgot juttat az eszembe. Azt, hogy a Történelem piciben is ismétli önmagát.

A plakáton Nagy Feró, a Nemzet Csótánya pózol, és a jubileumi koncert címe virít a jobbján. A cím egy régi Bikini, vagy talán Rice, de mindenképpen Feró számra utal: Nem félek!

bagolymondjagyerekekÉs ahogy eszembe jutnak a dalszöveg sorai, rádöbbenek arra, hogy a 80-as évek underground szövegei valahogy megint értelmet és létteret kapnak. Már megint fokozódik a drámai feszültség, megint gyakran érezni úgy, hogy ez a város egy távoli bolygó, meg, hogy ami most van, már elmúlt rég. Sőt,

Nyomasztó az új rend, pedig már oly régi,
csak az a baj, hogy nem látom a végét

… … …

Mert aki hazudik, az csal,
Aki hazudik, az lop,
Hazudni, csalni csúnya dolog!

(Beatrice: A kétezredik év felé)

 

Csak úgy mondom írom. Nem hinném, hogy jelentene bármit is. De azért különös, hogy a gyorsuló idő egyre kevesebb, mégis körbe-körbe jár és ismétlődnek benne a helyzetek, történések, szerepek. Mintha nem lenne jobb dolgunk a világgal.

Vagy nem nőttünk volna fel hozzá?

bagolyshy


A címkép Tim Mossholder felvétele a Pexels.com gyűjteményéből, és CC0 licenc alapján használható.

Komédia és lelkiismeret

Firenze, a pénz, a bankok és a reneszánsz bölcsője nem nagyon tud mit kezdeni száműzött szülöttével.

bagolymondjaverselValójában tudtam én ezt már régebben is, de amikor nemrégiben Firenzében jártam, akkor állt össze igazából a kép. Firenze bajban van: komoly lelkiismereti válságot okoz a városnak Dante. Nem új keletű a dolog, szerintem tarthat már vagy 700 éve. A lelkiismereti problémák megnyilvánulása azonban egészen érdekes.

Szóval az úgy volt… Jártam Firenze utcáit, némileg terv szerint vettem sorra egyes nevezetes helyeket, mint a Vespucci család és Sandro Botticelli nyughelyéül is szolgáló Ognissanti templomot, aztán az Amici di’ Ponte Vecchio nevű vendéglátóipari üzemegységet, azaz Stefano kis pasticcheriáját a Ponte Vecchiótól százhúsz méterre, ahol a második látogatásomkor már méternyi széles mosollyal, lelkesen üdvözöltek. A kellemes fogadtatás, nagyon mérsékelt árak és a minőség megérdemli, hogy a címét is ide írjam: a Via de’ Bardi nevű utcában van, az amúgy hasonlóképp visszafogott árú, de nagyon színvonalas O Barral szemben. (Üvegezett erkély az Arno felett, tökéletes rálátással a Ponte Vecchióra – minden más helyen méregdrága lenne, itt meg kifejezetten olcsó is a többihez képest.) És ha már az utcanévnél tartunk, érdemes megállni egy pillanatra, és megjegyezni a Bardi nevet. Fogom még emlegetni.

Aztán persze a pizza szelet és a kávé után tovább dolgozott bennem a kultúrkeselyű, és a Santa Croce felé vettem az irányt, az olasz művészet toszkánai panteonja felé, hogy megnézzem Michelangelo, Rossini, Galilei és más hasonló nagyságok síremlékeit – közöttük pedig Dantéét is, aki nem is ott nyugszik, hanem Ravennában. A hatalmas kenotáfium nem más, mint a város kudarcának emlékműve, látványos mementója annak, hogy Firenze hogyan bánt fiával, és hogyan nem tudta „visszaszerezni” a költőt, aki egész életében szeretett volna szülővárosába visszatérni, de a rá kirótt halálos ítélet miatt nem tehette.

bagolymondjafotozikSanta Croce is olyan hely, hogy a sok-sok kincse közül egyetlen egy is bármely másik városban a turisztika kizárólagos alapja lenne. A reneszánsz diadalmenete azonban nem volt elég nekem, és a kijáratnál megkérdeztem az információnál, hogy merre találom a Santa Margherita de’ Cerchi kis templomát, ami a térképemen sem, és valójában a Google térképen sem volt beazonosítható. Tétova hümmögés, heves guglizás és jókora adag bizonytalanság után a hölgy az üvegen túl különös húzásra szánta el magát: blöffölt. Bekarikázta a Bada Fiorentinát, és utamra engedett. Természetesen nem találtam ott, amit kerestem, és bárhol is kérdezősködtem, nagyjából ugyanazt a hümmögést és vállvonogatást kaptam. Ja igen: a hagyomány szerint, azaz állítólag ez a Santa Margherita templom volt az, ahol Dante állítólag először meglátta eszményi és elérhetetlen szerelmét, Beatricét, állítólag ez a templom volt házasságkötésének helyszíne is, és állítólag itt helyezték örök nyugalomra Beatricét – hozzá indultam, és persze Dantéhoz. A bűntudattal azóta is vívódó Firenze lakói azonban nem tudták, hol kellene keresnem, és végül a dóm mögött kötöttem ki egy kőpadon, ahol egy idős, eléggé ápolatlan és rossz arcú rajzoló sorra hajtotta el a férfiakat, akik karikatúrát kértek volna tőle, és beszólogatott minden csinosabb fiatal nőnek, aki nem kért belőle. Mögöttem a Via dello Studio szűk kis utcája nyílt, és egy kis pihenő után engedtem az erőteljes késztetésnek, hogy arra vegyem az utam. A megérzésem jónak bizonyult. A telefonom közben rég lemerült, így nem láthattam, hogy végülis a Google nem tévedett, „Dante temploma” valóban ott van, ahol jelzi: egy kis sikátor mélyén, a Via Corso egyik boltíve alatt, eldugva. A kapuján még kilincs sincs, bár réztábla (réztáblának látszó tárgy) jelzi, hogy ez a hely az a hely… de zárva. A templom ajtaja előtt kéregető, albán öregasszonynak látszó koldus egyfogú vigyorral mondta, hogy non a casa (nincsenek itthon) és a szemközti bisztró (vagy talán ajándékbolt?) csinos eladó hölgye homályosított fel, hogy a templom majd csak kedden nyit. Addigra én már a munkahelyen termékértékesítek.

Nem sokkal távolabb a Via Dante, és a hangzatos nevet viselő Casa di Dante, „Dante szülőháza”. Persze ismét állítólag – teszem hozzá gyorsan. A lelkiismereti probléma újabb szép példája ez a kis múzeum, ami sok mindenről szól, de talán Dantéról legkevésbé.

BagolynemtudjaTörtént ugyanis, hogy amikor 1865-ben Dante születésének 600. évfordulóját ünnepelte a város, amelyik az akkor alakuló önálló és egységes (khm…) Olaszország fővárosa lett hirtelen, szembesült azzal, hogy híres szülöttjének, a legnagyobb olasz költőnek, a népnyelv irodalmivá emelőjének nincs meg a szülőháza – még a helyét is csak szóbeszéd őrzi. Ravenna ragaszkodik a költő földi maradványaihoz, így azzal sem lehet előrukkolni, valami pedig muszáj, hogy emlékeztessen rá. Nem akarom túlragozni – a Museo di Dante első szobája szinte csak erről szól – a lényeg, hogy történészek csoportja kutatta a fellelhető iratokat, amelyekből kiderült, hogy Dante testvére, Francesco Alighieri a költő halála után eladta az épületet, amit aztán többször átépítettek, lebontottak, felújítottak, átfestettek és modernizáltak, megénekeltek és elittak, stb., és végül már azt sem lehetett tudni, hogy az Alighieri család számos házának melyike lehetett a szülőház, és egyáltalán, hol lehettek ezek az épületek. A bizottság végül a számos, de nagyon homályos, és mindennek ellentmondó információ alapján úgy döntött, hogy a Dante-ház ott volt, ahol a néphagyomány tartja, és az ott lévő számos középkori eredetű ház közül kiválasztottak egyet, amely nagyjából megfelelhetett annak, amit Dante a műveiben körülírt. Ugyanis közvetlenül nem nevezte meg, hol állt otthona, csak apró utalások, célozgatások alapján lehetett behatárolni a helyét. Dante ráadásul nem nagyon kérkedett a felmenőivel sem, éppen csak meg-megemlítette őket, ahol nagyon elkerülhetetlen volt. Tulajdonképpen volt is rá oka.

A következő lépésként a város megvásárolta illetve kisajátította a kiválasztott ingatlanokat, és elkezdték lebontani az épületekről a Dante kora után ráépített részleteket, emeleteket, stb. És a végén ott álltak egy hatszáz éves ház alapjánál, aminek nem maradt felépítménye. Ekkor újabb fázis következett, és a legváltozatosabb források alapján rekonstruálták, hogy a XIII. század vége felé milyen is volt egy lakóház, típusmintákat kerestek, és végül több ilyen felhasználásával „helyreállították” az Alighierik egyik épületét, amit kijelöltek Dante szülőházának. Nem is annyira ház lett az eredmény, inkább szerény lakótorony, mellé még jutott egy polgárház is, ami része ugyan a Casa di Dante épületnek, de nem része a Museo di Casa di Dante gyűjteménynek. Még a múzeum ismertetője is bevallja, hogy maga a rekonstrukció és az egész eljárás is – mai szemmel nézve – erősen megkérdőjelezhető, úgyszólván légbőlkapott. Persze mi is ismerünk ilyet, nem muszáj Egyiptomig mennünk, hogy Vörös Győző Thot-templomával példálózhassak, elég Füzér várát megtekinteni…

És hogy mit találni a Dante-múzeumban a 4 eurós belépőért? Sok-sok lépcsőt. 🙂 Persze van más is, gondosan elhelyezett tárlókban a ház rekonstrukciójának története, a trecento Firenzéjének emlékei, a város szerkezete, a guelphek és ghibellinek közötti harc históriája és okai, egy sorsdöntő ütközet részletes elemzése és (rajzos) modellezése, középkori és a trecentóra jellemző tárgyak, valamint a Comedía (ami csak később kapta a Divina Commedia címet) kiadásának története, reprodukciók, másolatok, és végül Dante egyik halotti maszkja is (sok létezik). Amit igazából hiányoltam, az maga Dante volt, az ember, a költő, az olasz minnesänger, és mindaz, ami összekötötte és elválasztotta a családjától, Beatricétől, Firenzétől.

Arra legalább fény derült a kiállítás szöveges tablóiból (amiből jó sok van, egyszerűbb lenne az egészet egy weboldalon közzé tenni, mert múzeumba elég meredek ötlet ennyi olvasgatnivaló), hogy mi is állt Dante szerénysége és Beatrice iránti félszeg eszmék köré csomagolt szerelme mögött. Természetesen nem közvetlenül, nyíltan leírva, de olyan utalások révén, amiből összeraktam a kirakóst – legalábbis egy általam igen valószínűnek ítélt változatát.

bagolymondjavalentinDante félszeg és ábrándos „lovagi” szerelme mögött ugyanis a társadalmi és vagyoni különbözőségek és egyfajta szigorú hierarchia áll. Beatrice ugyanis Folco Portinari egyik leánya volt (a hatból), azé a Folco Portinarié, aki a Santa Maria Nuova kórház női szárnyát alapította, és amúgy a város egyik leggazdagabb, azaz legbefolyásosabb pénzembere volt. Bice férje pedig Simone de’ Bardi lett (visszaköszönt az utcanév!), annak a Bardi családnak az egyik tagja, akik még Portinari famíliánál is gazdagabbak, befolyásosabbak és rangosabbak voltak. Legyen elég annyi, hogy több száz évig Firenze legfőbb gazdasági ereje volt a Bardi család, akik közeli magánvárát inkább megvette a Firenzei Köztársaság, mert ekkora erő láttán már fenyegetve érezte magát – és akik erősen megrogyva ugyan, de még azt is átvészelték, amikor – nagyjából egy emberöltővel Dante után – Edward király, angol király, mégpedig harmadik e néven, pazarló franciaországi hadjáratához 900 ezer aranyat vett kölcsön a Bardi-pénzbirodalomtól, amit nem fizetett vissza. A trecento idején a Bardi család egyet jelentett a bankkal, bár épp több mint nyolcvan bankház üzemelt, de a világszerte 22 bankfiókkal tevékenykedő Compagnia de’ Bardi mellett csak a Peruzzi család bankbirodalmát lehetett egy lapon említeni – ez a két bankház találta ki a bárhol beváltható csekket, ők voltak a fő mecénások, ők juttatták hatalomra a Medici családot (Contessina de’ Bardi lett id. Cosimo de’ Medici, a Mediciek és a “Haza Atyja”, a Pater Patriae felesége), sőt, valójában ők pénzelték Amerika felfedezését Kolombusz Kristóftól John Cabotig.

BagolymondjapenzeszsakÉs az Alighieri-família? Való igaz, ők is a pénzvilág központi alakjai voltak, a család jelentős összegeket adott kölcsön, és azok kamataiból építgette a maga kis birodalmát. A gazdagságuk azonban nem volt a Portinari vagy a Bardi családéhoz mérhető, és a tisztességükön is foltot ejtett, hogy nem ritkán uzsorakamatra dolgoztak… Semmiképpen sem volt összemérhető Dante és Beatrice társadalmi rangja, és a költő szerelme szükségszerűen költői szerelem maradt. És, hogy a Santa Margherita fontosságát tovább hangsúlyozzam, e kis templomban nyugszik „a hagyomány szerint” az említett Folco Portinari, és talán Beatrice is (bár a Bardi családnak díszes, Giotto-freskókkal díszített kriptája van a Santa Croce egyik kápolnájában, ezért ezt kétségbe vonják).

Museo di Casa di Dante azonban erre leginkább szöveges tablókon, írásban ad betekintést, és még a magyarázat is elmarad, össze kell rakni a kirakóst, hogy ezek a viszonyok nyilvánvalóvá váljanak.

Van viszont egy fél teremnyi bemutató arról, hogyan kell korai reneszánsz módszerekkel ezüst pecsétgyűrűt készíteni, és hogyan kell belevésni az Alighieri család címerét. Ja, és van lift. Az első emeletről a másodikra visz, az akadálymentesítés jegyében. A földszint és a harmadik emelet nem szerepel az útvonalában. De hát Toszkána fővárosa is Olaszország, kár lenne csodálkozni ilyesmiken 🙂

bagolymondjahuha

A múzsák is korán halnak?

Reneszánsz szépségek nyomában

bagolymondjapiktorIsmét (immáron nagyon sokadszor) megfogott a reneszánsz, és újra két személy izgat – de most nem a csúnya művészek, hanem a gyönyörű múzsáik. Mindkettő igencsak közismert mind a mai napig, bár alighanem csak az egyikük neve mond bármit is korunk műveltebb embereinek, és neki is csak a keresztneve. A másik, időben is később élt hölgyet szerintem mindenki megcsodálta már, de névről csak nagyon kevesek tudnák, hogy ki is ő.

800px-dante_gabriel_rossetti_-_beata_beatrix2c_1864-1870
Beata Beatrix – Dante Gabriel Rossetti festménye Beatrice Portinarinak és imádott, korán elveszített feleségének egyaránt emléket állít

Időrendben az első közülük Bice, aki Firenzében született, 1266-ban, bár közelebbi dátumot nem ismerünk. A jelek szerint egy gazdag firenzei bankár, Folco Portinari leánya volt, és egy másik gazdag firenzei bankár, Simone dei Bardi felesége lett. Az életéről nagyon keveset tudunk, és még kevesebbet tudnánk, ha történetesen nem köszön rá nyolc évesen a nála egy évvel idősebb Dante Alighierire egy majálison, amelyet apja házában tartottak. A kilenc esztendős Dante számára sorsfordító volt ez a köszönés, szerelem az első látásra. Az ilyesmi azonban a kilencéveseknél nem szokott olyan hatású lenni, mint ebben az esetben volt. Bice ugyanis Dante múzsája lett, és ennek eredményeként a világ ma Beatrice néven ismeri.

bagolymondjavalentinFolco Portinari háza nem messze állt azoktól az épületektől, amelyek az Alighieri család tulajdonában voltak, és amelyekről máig sem tudni, hogy melyikben is lakott az Isteni színjáték szerzője. Ugyan mutogatnak egy házat Firenzében, mint Dante szülőházát, de az igazság az, hogy több, egymás közelében álló ház is lehetett az, mivel mind a család tulajdonában voltak, és akár lakhattak is bennük akkor. A Portinari-házhoz egyformán közel voltak, annyira mindenképp, hogy az ifjú Dante találkozhasson szerelmével, vagy legalábbis láthassa őt. Megjegyzem, Portinarinak hat leánya is volt, de nem valószínű, hogy a történet szempontjából ennek jelentősége lenne.

henry_holiday_-_dante_meets_beatrice
Henry Holiday festményén Dante a Ponte Santa Trinitánál vágyakozva tekint fehér ruhás szerelmére, aki nem kisebb megtiszteltetésben részesíti, minthogy köszönésre méltatja. A kép furcsasága, hogy a korabeli ábrázolásoktól eltérően nem vörös öltözetben mutatja Dantét.

Az, hogy Dante mégsem futott össze soha Beatricével, elég különös. Viszont tényként említi Dante a La Vita Nuova című életrajzi művében, hogy mindössze kétszer találkozott szerelmével – az említett majálison, és kilenc évvel később, Firenze utcáin sétálva. Beatrice fehérbe öltözve jött szembe vele, két idősebb hölgy kíséretében, és nyájasan köszöntötte a költőt. Az zavarában megilletődve sietett haza, és sürgősen le kellett dőljön – és Beatricéről, vagy pontosabban Beatricével álmodott. Az álom gyümölcse lett Dante első szonettje az említett Új élet-ben.

Persze különös, hogy Dante eszményi szerelme körül túl sok a nevezetes szám. Inkább azt gyanítom, hogy a költő a lovagi szerelem, németföldi nevén minne emelkedettsége és pusztán intellektuális volta hangsúlyozására kimondottan kereste azokat, és szemérmetesen megfeledkezett a hétköznapi alkalmakról. Vagy azoktól, amikor Bice nem köszönt. 🙂

sonrel_scenes_from_dante_alighieris_la_vita

Az biztos, hogy Dante Beatrice iránti szerelme emelkedett, intellektuális szinten maradt csak, lett légyen bármilyen tartós. Felesége egy másik nagyhatalmú firenzei család sarja lett, Gemma Donati, és több gyermekük is született. Verseiben azonban mindig Beatricéhez szólt, és mindig Beatricét dicsérte, Gemmáról egy szót sem ejtett. Az is igaz, hogy Gemmához egy olyan házassági szerződés kötötte, talán kényszerrel, amit a szülők kötöttek, amikor Dante még 12 éves volt.

bagolymondjaverselBeatrice szépsége, finom előkelősége és kedvessége azonban nem csak Dante szavain keresztül maradtak ránk, hanem a kor krónikása, Giovanni Villani is megemlíti. Firenzében ma is nyomára lelni: végső nyughelye a Santa Margherita de’ Cerchi templomban van, ahová imádkozni járt. 1290-ben, alig 24 évesen hunyt el, nem tudni milyen okból. Dante azonban évtizedekkel később is eszményítette és szuperlatívuszokban emlegette, mint “la gloriosa donna della mia mente“. Ennek hatására számos későbbi művész is emléket állított neki, és “smaragd tekintetének”, többek között egy másik Dante: Dante Gabriel Rossetti. Az angol költő-festő saját feleségét, a kor egyik sokat foglalkoztatott modelljét (aki maga is hírnevet szerzett mint festő és költő), Elisabeth Eleanor Siddalt hasonlította Beatricéhez – amint a fenti képen látható is. (A kép egy évvel Elisabeth halála után készült.) Állítólag a 83 Beatrix nevű aszteroida is neki állít emléket, ám ezt a JPL aszteroida-jegyzéke, ami minden elnevezett objektum adatait, és így névadjuk kilétét is tartalmazza, nem támasztja alá.

1280px-tombofbeatriceportinari
Beatrice síremléke

botticelli-primavera_crop_simonetta
Grácia részlete Sandro Botticelli La Primavera című festményéről

A másik múzsa talán még ismertebb, hiszen a mai napig egyfajta szépségideál, az eszményi nőalak, és életének alig 23 éve alatt gyakorta ünnepelték, mint korának leggyönyörűbb leányát. A Genovai Köztársaságban született, 1453. január 28-án, a genovai nemes Gaspare Cattaneo della Volta és felesége, Cattochia Spinola leányaként. Hogy pontosan hol, az kérdéses. Lehet, hogy Genova városában, de sokkal költőibb lehetőség az, hogy Portovenerében, mely nevének jelentése szerint Vénusz kikötője. 1469-ben, alig 16 évesen találkozott a genovai San Torpete templomban (nem a mostaniban, hiszen azt 1730-ban kezdték el építeni) Amerigo Vespucci távoli unokaöccsével, az ifjú Marco Vespuccival. Marco azért érkezett Genovába, hogy a Banco di San Giorgo bankházban tökéletesítse pénzügyi ismereteit, apja, Pietro akarata szerint. Vagyonos ifjú volt, jó nevű, és nagyon szerelmes Simonettába, így a házasság logikus lépésnek látszott, amire Gaspare is boldogan áldását adta. Előnyös nászt ígért, hogy a Vespucci családnak kiterjedt kapcsolatai voltak Firenzében, főleg a Medici-ház tagjaival ápoltak jó viszonyt, ami akkoriban olyan volt, mint manapság egy korlátlan fedezetű hitelkártya. Így a leány 16 évesen Toszkánába utazott, és érkezése nem maradt észrevétlen.

bagolymondjaszeretiA mennyegzőre Firenzében került sor, Lorenzo “Il Magnifico” Medici jóvoltából a Via Larga egyik palotájában, és a rendkívül fényűző Villa dei Careggi falai között adtak fogadást tiszteletükre. Firenze felső tízezrének férfiúi valósággal megbolydultak az ifjú ara láttán, és olyan nagyságok keresték a kegyét, mint maga A Csodálatos Lorenzo és öccse, Giuliano Medici, valamint a szolgálatukban álló, kirívóan tehetséges festő, Sandro Botticelli. Tulajdonképpen borítékolva volt a botrány, és talán a Mediciek kiváló politikai érzékének  (és hatalmának) köszönhető, hogy Simonetta Vespucci nem véres szerelmi drámák és leszámolások kétes hírű hősnője lett – nyilván szándékaitól teljesen függetlenül. A kor tapintatot nem ismerő, pletykára éhes közélete bizonyára szájára vette volna (nem is beszélve Vasariról), ha erre a legkisebb lehetőséget is adja, de ilyenről nem tudok.

sandro_botticelli_-_the_virgin_and_child_28the_madonna_of_the_book29_-_google_art_project
Sandro Botticelli: Madonna a Gyermekkel (Könyves Madonna)

Valójában nem is igazán tudni, hogy mi történt. Giuliano Medici hosszasan udvarolt a már házas Simonettának, és valószínűleg az ő megbízásából készítette Sandro Botticelli az első festményt róla. Ezt aztán számos újabb követte, és természetesen a művészettörténet két pártra szakadt: az egyik fele meggyőződéssel vallja, hogy a festő is szerelmes volt Simonettába, a másik fele hasonló vehemenciával tagadja, és keresi az ezt kizáró tényeket. Azt sem tudni, hogy Giuliano Medici mennyire jutott közel Simonetta szívéhez, és mit szólt mindehhez Marco Vespucci, a férj. 1475-ben egy lovagi tornán Giuliano szinte már botrányos módon vallotta meg szerelmét a világ előtt: a Botticelli festette szalagján Simonetta Vespucci volt látható, sisakot viselő Pallasz Aténé alakjában, és alatta a “La Sans Pareille” jelmondat, franciául. “A páratlan”. Természetesen ez Simonetta páratlan szépségére kellett vonatkozzon, hiszen már volt a párja Marco személyében. 🙂 Giuliano megnyerte a tornát, és kikiáltották hölgyét “A Szépség Királynőjének”. A Piazza Santa Croce küzdőterénél összegyűlt tömeg magától értetődően átvette a jelzőt, és onnantól fogva Simonetta számított a legszebb nőnek Firenzében, a legszebb nőnek Itáliában, a legszebb nőnek a reneszánsz idején. Sajnos nem sokáig: egy évre rá, 1476. április 26-án már el is távozott, a feltételezések szerint tüdőbaj vitte el.

1280px-sandro_botticelli_-_la_nascita_di_venere_-_google_art_project_-_edited

A szépséges Simonettának azonban csak a teste szállt sírba, a hírneve nem. Ebben leginkább a múzsai szerepe játszott közre, és a zseniális festő, Botticelli. A művész egyes portréiról feltételezhető, hogy valóban Simonetta ült hozzájuk modellt, de számos híres képe, amelyek valószínűsíthetően Simonettát ábrázolják, a múzsa halála után készültek. Valószínűleg mindenki ismer legalább egyet közülük: a Vénusz születése (Vasari által használt, pontosabb címe: Vénusz érkezése) Botticelli legismertebb festménye. De feltételezik, hogy A Tavasz című képén (ld. legfelül) is Simonetta látható, és számtalan portré, madonna-ábrázolás is a múzsa vonásait viseli.

piero_di_cosimo_-_portrait_de_femme_dit_de_simonetta_vespucci_-_google_art_project
Piero di Cosimo Simonetta Vespucciról készült portréja 1490-ből

Több kép is van, amin Simonetta részben vagy teljesen ruhátlanul látható. Egy nemesember felesége, akiért rajongva versengtek a legmagasabb rangútól a legalacsonyabbig a férfiak, vajon állhatott-e mezítelenül modellt? Ez nagyon nem valószínű. Nem csak a kor felfogása miatt, hanem azért is, mert ezek a képek mind halála után több évvel készültek. Viszont szépsége nem csak Botticelli képzeletét ragadta arra, hogy fantáziája rendelkezésére bocsássa az ecsetet: Piero di Cosimo fedetlen keblű Simonettája a szépségideál halála után 14 évvel készült. Épp annyi évvel, amennyi Piero di Cosimo Simonetta halálakor volt. Mégis, Simonetta általa feltételezett alakja számos festményén megjelenik, mint az idealizált szépség – és ebben évszázadokig akadtak követői.

Sandro Botticelli hűséges maradt múzsájához, és sohasem nősült meg. Végakarata szerint Simonetta lábainál helyezték örök nyugalomra 34 év múlva, 1510-ben, a firenzei Chiesa di Ognissanti templomban, amelynek díszítésében is részt vett.

1280px-domenico_ghirlandaio2c_madonna_della_misericordia2c_ognissanti2c_firenzeSimonetta a templom festményein is jelen van: Ghirlandaio Irgalmas Madonna  című képén Vasari szerint balra Amerigo Vespucci, jobbra, fedetlen fejjel Simonetta Vespucci látható.

További lényegtelen információ, hogy bár Simonettáról elnevezett égitestről nem tudni, a 29361 Botticelli aszteroida a festő emlékét őrzi.

bagolymondjaugyan
La Primavera: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Beata Beatrix: Dante Gabriel Rossetti [Public domain], via Wikimedia Commons
Dante találkozása Beatricével: Henry Holiday [Public domain], via Wikimedia Commons
Jelenetek az Isteni színjátékból (Dante három találkozása Beatricével): By Элизабет Сонрель [CC BY-SA 2.5 or Public domain], via Wikimedia Commons
Beatrice síremléke: By V1adis1av (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 4.0-3.0-2.5-2.0-1.0], via Wikimedia Commons
Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Könyves Madonna: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Vénusz születése: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Simonetta Vespuccinak tartott nő portréja: Piero di Cosimo [Public domain], via Wikimedia Commons
Irgalmas Madonna:Domenico Ghirlandaio [Public domain], via Wikimedia Commons