Barényi Béla – Bagoly mondja: HU!

bach — J. S. Bach – forrás: Elias Gottlob Haussmann [Public domain], via Wikimedia Commons

Ha hű lennék a szokásaimhoz, akkor most jó hosszú, érdekes, vagy inkább érdektelen összehasonlításoktól hemzsegő litániát írnék Barényi Béláról és Johann Sebastian Bachról. De fáradt vagyok, és ilyenkor nehéz egy több mint háromszáz éve elhunyt zeneszerző-óriást egy fáradhatatlan közlekedési mérnökhöz hasonlítani. Mit nehéz? Szinte lehetetlen!

Pedig annyi minden közös bennük! Például egyikről sincs közterület elnevezve Budapesten. Pedig van Elvis Presley park, Dankó Pista utca (na jó, nem egy frekventált helyen), Rejtő Jenő utca (meg is érdemli!), Endresz György utca (kíváncsi lennék, hányan tudják, hogy az első magyar óceánrepülő volt), Szabolcska Mihály utca (kettő is – amúgy nem volt ő rossz ember, csak nem bírta a szimbolizmust), Hadrianus utca (nyilvánvaló nemzeti hősünk), és még eldöntendő, hogy a Magyar Emberek Oltalmazójáról az Orbánhegyi út vagy az Istenhegyi út van-e elnevezve. Aztán van Sinkovics Imre utca (tőle se sajnálom!), Ganz Ábrahám utca, Gaal Mózes utca (ifjúsági író, pedagógus és helytörténeti nagyság volt a Tisztviselőtelepen), és persze van Bánki Donát utca és Csonka János tér, tehát az autóközlekedés Barényihoz hasonló úttörői közül is kaptak néhányan ilyen elismerést. Nem tudom, hogy ehhez mi köze van Bachnak, de neki meg ott van Elvis és Dankó Pista. Beismerem, hogy annyira nem jó párosítások.

Start der Pkw-Sicherheitsentwicklung durch Béla Barényi — Barényi Béla – forrás: By Ismeretlen [Public domain], via Wikimedia Commons

Nos hát, mivel Barényi Béla közel sem olyan közismert, mint ahogy megérdemelné, röviden csak annyit írok róla, hogy 1939-ben, már végzett gépészmérnökként bement egy meghallgatásra a Daimler–Benz céghez. Az akkor 32 éves ifjú titán meglepte az interjút készítőket: nem a szokásos szerény, „Önöktől szeretném eltanulni a szakma csínját-bínját” hozzáállással állt elébük, hanem kb. azzal a kirohanással, hogy „Kérem, Önök mindent rosszul csinálnak!”. Aztán elmagyarázta. Amikor aztán a menedzsment egyik tagja a Daimler–Benz fejlesztésére keresett megfelelő embert, emlékezett Barényira, és odahívta a céghez. “Egy olyan cég, mint a Daimler–Benz, nem élhet meg szájára tapasztott kézzel. Maga 15–20 évvel előre gondolkodik. Nálunk, Sindelfingenben maga egy külön világban fog dolgozni. Minden, amit kitalál, a szabadalmi irodánkba kerül.” Barényinak legalább negyedannyival több szabadalma volt, mint Edisonnak, több mint 1200 – ha nem nézzük azt, hogy egy-egy találmányát több országban is bejegyeztették. Ha nézzük, 2000 fölé ugrik a szám.

1969_mercedes-benz_280_sl_28w_11329_roadster_282011-10-3129_02 — Pagodatetős Mercedes SL280 roadster, a különlegesen megerősített tetejével – forrás: By OSX (A feltöltő saját munkája) [Public domain], via Wikimedia Commons

A szabadalmai lényege pedig nem a gyorsabb és erősebb autókról szóltak, hanem az emberről, aki az autóban ül. Az utasok védelmére kitalálta a járművek passzív védelmét, például az ütközés energiáját elnyelő gyűrődő zónákat, a párnázott műszerfalat, a biztonsági kormányoszlopot és pedálokat, elhajló emblémákat és rejtett ablaktörlőket (az elütött gyalogos sérüléseinek enyhítésére), és a ponton-Mercit nagy szilárdságú utascellájával, meg a pagodatetős W113-at, ami borulás esetén is megvédte az utasát, és a tetejét nagyon jól ki lehetett használni kempingezéskor. Barényi ugyanis imádott kempingezni. Ja, és Ferdinand Porsche tőle is lenyúlt egy kicsit a VW Bogárhoz (meg a TATRA mérnökeitől, Hans Ledwinkától és Járai Páltól – róla se sokat tudni), meg a Porsche sportkocsikhoz.

mercedes-benz_219_ponton — Ponton-Merci (W105) – Forrás: –
By InSapphoWeTrust from Los Angeles, California, USA (Mercedes-Benz 219 Ponton) [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

A fejlesztési elvei máig meghatározzák a Mercedes biztonsági filozófiáját. Fel sem lehet talán becsülni, hogy hány ember életét mentették meg a találmányai. Egyedülálló módon még életében bekerült a Detroit Automotive Hall of Fame-be, az autóipari Hírességek Csarnokába – pedig az majdnem olyan, mint a Darwin–díj, szinte előfeltétele a jelölt halála. Sindelfingenben utcát neveztek el róla (kb. 20 méter hosszú, de jó sok sávos), sőt, az egyetemi éveitől tartó Austro-FIAT kapcsolatok révén az olaszországi Terrachinában is (ez már hosszabb, és a tengerpartra visz). Magyarországon nagyon sokáig nem is ismerték, nem nagyon beszéltek róla, és a közelmúltban is egyedül egy helyen neveztek el róla utcát: Kecskeméten a Mercedes gyárhoz közeli egyik bekötőút az ő nevét viseli. Kicsit „a kutyának meg nesze!” stílusban, de legalább megtették. Német honban a Mercedes jobban ápolja az emlékét, és pár éve még a Műszaki Egyetemmel közös programjukat is Barényi nevével fémjelezték – nem tudom, hogy az létezik-e még.

De Budapesten nem viseli közterület a nevét, ahogyan Johann Sebastian Bachnak sem. Őt nem mutatom be. Csak azért említem, mert a köztudatban sokan úgy hiszik, hogy van róla elnevezve egy csomópont, a Budaörsi út, az Alkotás utca és a Hegyalja út találkozásánál, pedig az az említett három utca után kapta, rövidítésként a BAH-csomópont nevet. Miből állna „engedni a népakaratnak” (na jó, a köz-tévhitnek), és átkeresztelni Bach-csomópontra? Volt is erre kezdeményezés, de 2000-ben elutasította a fővárosi közgyűlés.

Címkép: BAH-csomópont – László Eisenbacher [CC BY 3.0], via Wikimedia Commons CC BY 3.0]

“Azt írja” a tévé, hogy a veronai tragikus buszbaleset közvetlen okozója a nem megfelelő szalagkorlát volt. A dolognak számomra különös aktualitása, hogy egy nagyra becsült üzleti partnerünk férje is a buszon veszítette életét. (…)

A feltételezhető ok a híradás szerint az volt, hogy a busz maga alá gyűrte kisebb járművekre méretezett korlátot, majd felcsúszott rá, és onnantól kormányozhatatlanul, szinte sínen haladt a korláthoz túl közel álló beton hídpillérnek. A korlát ráadásul megsérthette a busz alján futó elektromos kábeleket és az üzemanyag-vezetéket, ez okozhatta a drámaian heves és hirtelen fellángoló tüzet.

És erről eszembe jutott a már korábbi bejegyzésekben is emlegetett John Fitch, az amerikai autóversenyző, aki a reimsi 12 órás versenyen levegőbe emelkedett, és aki a Le Mans-i tragédia után eltökélten kutatta, hogyan lehet az autóversenypályákat és a közutakat egyaránt biztonságosabbá tenni.

Fitch tevékenysége nagyon hasonló volt a nem eléggé közismert, magyar származású Barényi Béláéhoz, de amíg Barényi az autók passzív biztonságával foglalkozott, John Fitch a mérnöki képzettségét az utak, és az út menti műtárgyak biztonságosabbá tétele érdekében vetette be. A számos találmánya közül sok meg is valósult, és csak az Egyesült Államokban több tízezer ember életét mentette már meg – de eltérő változatokban, kicsit átdolgozva, továbbfejlesztve a világ szinte minden részén jelen vannak.

Fitch több találmánya a szalagkorlátok biztonságosabbá tételével foglalkozott, és főleg arra irányult, hogy a korláthoz csapódó jármű ne pattanjon el a korlátról (főleg ne pattanjon vissza a pályára), és a korlát se váljon veszélyessé a járműre és a járműben tartózkodókra. Egyik megoldása az energiaelnyelő, rugalmatlanul deformálódó elemekkel szerelt szalagkorlát volt, a Fitch Compression Barrier, amit továbbfejlesztve ma is használnak a versenypályákon, és nem csak az amerikai oválokon, de az európai autóversenyzésben divatosabb, közutat imitáló pályákon is – ilyen mentette meg Fernando Alonso életét az első 2016-os futamon, amikor autója a biztonsági zónán gyakorlatilag átrepülve közvetlenül a falba csapódott, és ennek köszönhette azt, hogy saját lábán sétált el a pozdorjává tört kocsiból. Hasonló történet Kevin Magnussennel is Spa Francorchampsban is, és az energiaelnyelő korlát nélkül valószínűleg ő is az autóversenyzés lehunyt nagyjai között szerepelne, nem a rajtrácson.

Fitch egy másik találmánya a Fitch Displaceable Barrier, egy olyan szalagkorlát volt, aminek oszlopai nincsenek szilárdan rögzítve a talajhoz, hanem elcsúszhatnak rajta oldalirányban, miközben az acél korlát gumiszalaghoz hasonlóan enged utat a járműnek, majd tereli vissza az út szélére. Nagyon hasonló megoldást fejlesztett egy magyar cég is, akik buszokkal is próbálták a saját megoldásukat, sikeresen.

De van John Fitchnek egy még egyszerűbbnek tűnő, és éppen ezért még zseniálisabb találmánya, ami a hídpillérekhez hasonló, mozdíthatatlan akadályok elé helyezve 17 ezer ember életét mentette meg a hatvanas évekbeli első telepítése, és a 2003-ban végzett felmérés között. Az Egyesült Államokban autópályaszerte láthatóak a rendszerint sárga, látszólag találomra kihelyezett műanyag hordók azokon a helyeken, ahol a járművek mozdíthatatlan akadálynak futhatnának. Kevesebben tudják, hogy ez a Fitch Barrier nevű installáció nagyon is tudatos dolog. A hordók nagyjából félig vannak töltve homokkal, és a becsapódó autót igen drasztikusan, de még túlélhető mértékű lassulás árán állítják meg. Talán ez is segíthetett volna, ha a veronai felüljáró pillére előtt is van ilyen. Igaz, ott nagyon szűk volt a hely, ezért volt a szalagkorlát is veszélyesen közel a betonpillérhez. Mégis, jó dolognak tűnik eltöprengeni azon, hogy lehet tenni az ilyen tragédiák ellen.

Tervezem, hogy írok majd a borzalmas, de tanulságos tragédiáról is, ami John Fitch érdeklődését olyan szinten irányította a biztonság problémájára, hogy saját magát használta próbababának a teszteléseknél, mivel a Crash Test Dummies, az ütközések paramétereit rögzítő tesztbábuk technológiája még nem állt rendelkezésre. Az általa igazgatott Lime Rock Park versenypályáján, és más, alkalmas helyeken végzett töréstesztjei során a vele együttműködő autógyártól erre a célra kapott roncsokat és kevésbé roncsokat saját maga vezette a halálos helyzeteket szimuláló ütközésekbe. Fitch kitűnő autóversenyző volt, de még inkább ízig-vérig mérnök. Mire a tesztekig eljutott, mindent kiszámolt (papíron, ceruzával, ahogy mondani szokták), és lemodellezett (jobbára fejben – hiszen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években járunk). Volt, hogy a betonfalhoz hasonló akadálynak 70 mérföldes, azaz 110 kilométernél is nagyobb sebességgel vezette a tesztautót. A kor technikáját sem vetette meg, természetesen, és nagysebességű kamerákkal rögzíttette az eseményeket, amiből minden töredék másodperc kielemezhető volt. A veszélyre, amit vállalt, a számításaiban, aprólékos gondosságában és ismeretei folyamatos bővítésében bízva ennyit mondott:

Sohasem sérültem meg. Nem volt betervezve.

Ezt kiváló feltalálót és autóversenyzőt méltatlanul kevesen ismerik. Igazság szerint én is véletlenül bukkantam a nevére, és egy kis utánaolvasás végén oda jutottam, hogy megírtam a róla szóló Wikipédia-szócikk első változatát (ami azóta is többé-kevésbé változatlan, lényegét tekintve pedig teljesen az). Ajánlom figyelmedbe, egy nagyszerű és érdekes embert ismerhetsz meg általa.