Cégünk készséggel áll az Ön rendelkezésére, asszonyom

A Nagy Grabovszki varázsmondata a Macskafogóból sokak számára az automatikus segítségnyújtás tömör összefoglalása. „Ez esetben nyomja meg a nagy piros gombot, és nyugodjon békében!” – az ikonikus mondat pedig a hasonló rendszerek korlátait is bemutatja.

bagolymondja_fly747Ma kaptam hírt arról, hogy az autós és turisztikai célú GPS-készülékek gyártójaként közismert, de amúgy ipari navigációban is nagyot alkotó Garmin varázsolt egyet. Útnak indítják a GARMIN G3000 új autoland emergency alrendszerét, amelyet repülőgépek számára fejlesztettek ki, és teljesen automatizálja az utazó magasságról való leszállást – beleértve azt is, hogy ő maga dönt, mikor kell megkezdeni az ereszkedést, hogyan osztja be a repülő mozgási és helyzeti energiáját (ami a repülés egyik legfontosabb kulcsa), kommunikál a földi irányítással és a meghatározott kifutóra landol, leállítja a gépet és fogadja a gratulációkat. Az utolsó, a gratulációkkal kapcsolatos dolog álhírnek tűnik.

A helyzet annyira szép, hogy nem így igaz.

Ahhoz, hogy a rendszer működni tudjon, képesnek kell lennie mindent befolyásolni a gépen, a hajtóművektől az áramlásrontókig, irányítófelületektől a kerékfékekig és az orrfutó kormányáig. Ehhez pedig az szükséges, hogy mindezek elektronikusan működjenek, lehetőleg mechanikus kapcsolat nélkül, azaz fly-by-wire rendszerben.

Két ilyen géptípus létezik jelenleg, a Piper M600 és a Cirrus Vision Jet. Mindkettő üzleti repülőgép, az a fajta, miket a már emlegetett Kennedy Steve csak „gazdag népek” néven emlegetett hívójel helyett. És ezek közül is a csúcsfelszereltségű változatok alkalmasak a GARMIN G3000 e kiegészítésének használatára. És azok sem állandóan.

bagolymondja_howdyplanesMert alapvetően a GARMIN G3000 autoland emergency nem arra készült, hogy kiváltsa a pilótát, vagy kizárja a döntéshozatalból. A rendszer – ahogy a neve is mutatja – egy vészhelyzeti segédeszköz arra az esetre, ha az összes (az üzleti gépeknél gyakran egy, de nagy általánosságban is csak kettő) pilóta képtelenné válik a repülő irányítására. De hát előforulhat az ilyen?

Sajnos elő. Korábban már írtam arról az úriemberről, John Wildey-ről, aki éjszaka, sötétben hajtotta végre első leszállását, a levegőben elhunyt barátja gépével (és túlélte). De nem csak szívroham vagy más hasonló betegség okozhatja a pilóták tehetetlenné válását, hanem – az Airplane! című film óta közismerten – ételmérgezés, a pilótafülkét érintő baleset, vagy súlyos műszaki hiba is. Nem is olyan régen fordult elő, hogy egy kínai repülő madárral ütközve elveszítette a pilótafülke egyik szélvédőjét, és a másodpilótát kevés híján kiszippantotta a légnyomáskülönbség. Hasonló eset már korábban is történt, amikor egy levegőben ütközés folytán tört ki a kapitány szélvédője, és derékig kivitte a légnyomás – mindkét esetben szerencsés kimenetelű szerencsétlenség történt, és a gépek le tudtak szállni. De volt már olyan, amikor nem.

640px-helios_airways_boeing_737-300_5b-dby_prg_2005-3-31
A Helios Airways Boeing 737-31S típusú gépe (5B-DBY), amely 2005. augusztus 14-én szenvedett balesetet – forrás: Alan Lebeda [GFDL 1.2 or GFDL 1.2], via Wikimedia Commons

Egy másik jellegű baleset volt a görög Helios légitársaság Larnacából Athénbe és onnan Prágába tartó 522-es járatának katasztrófája, amikor a pilótafülke személyzete valahogy kifelejtette a légnyomásszabályozó ellenőrzését és beállítását. Egy korábbi probléma miatt ezt a rendszert a műszakiak manuálisra állították az egyik szervizajtó nyomáspróbájához, és úgy felejtették. A gép felszállás után fokozatosan veszített a belső légnyomásból, és ezt mindenféle módon jelezte is, de a személyzet összetévesztette a jelzéseket egy másik rendszer jelzéseivel, amiket viszont tévesnek gondolt. A gépen lévők előbb-utóbb valamennyien eszméletüket vesztették – az utasok később, mert közülük néhányan használták a „véletlenül” eléjük hulló oxigénmaszkokat. Csakhogy azok kapacitása is csak húsz percre elegendő (ami elég is ahhoz, hogy a pilóták megfelelő reakciója esetén a gép lélegzésre alkalmas nyomású magasságra ereszkedjen). A pilótákon hamarosan úrrá lettek az oxigénhiány, a hipoxia első jelei, például a racionális gondolkodás képességének elvesztése, és bár kapcsolatba léptek a korábbi ellenőrzést végző mérnökkel, nem sikerült értelmezniük annak kérését, hogy ellenőrizzék a kabinnyomást biztosító rendszert, hogy vissza van-e állítva automatikusra. Hamarosan megszűnt minden kapcsolat a repülő vezetőivel, és amikor a gép nem jelentkezett be az athéni reptér megközelítésére, majd túlrepült a célon, vadászgépeket küldtek a renitens jármű elfogására. A gép automatikusan repült az utoljára megadott magasságon és irányban, és nem volt, aki módosítani tudta volna a programját. Órákkal később aztán a hajtóművek sorra leálltak, ahogy elfogyasztották az összes üzemanyagot, és utoljára még a kísérő vadászgépek láttak egy személyt a pilótafülkében küzdeni a hipoxiával és az ismeretlen rendszerekkel, két “Mayday” jelzést is próbált küldeni valaki, de aztán a repülő Grammatiko mellett lezuhant és megsemmisült. Egyetlen, gyenge vigasz lehet, hogy addigra már aligha volt élő ember a fedélzeten.

Nos, a GARMIN G3000 autoland emergency az  ilyen esetekre lett kitalálva. A gyártó ismertető videójában egy nagy piros gombként jelenik meg az utastérben. Ha a  gép irányítás nélkül marad, csak meg kell nyomni, és a rendszer megkeresi a leghamarabb elérhető repülőteret, figyelembe veszi a magasságot, irányt, üzemanyag-mennyiséget, kifutó hosszát, és megtervezi a leszállást. Ez után kapcsolatba lép az ATC-vel (légiirányítás), jelzi, hogy veszélyhelyzetben van, és megkezdi a leszállást. Ha kell, körözni is tud, hogy kellő magasságra ereszkedhessen, és leszállás után megállítja a gépet, leállítja a hajtóműveket, és szóban tájékoztatja az utasokat a további tennivalóikról.

bagoly_jaj747A Helios 522-es járatának pilótafülkéjében kétségbeesetten életéért küzdő egyetlen túlélőnek ez a rendszer esélyt adott volna arra, hogy megnyomja a nagy piros gombot, és ne nyugodjék békében, hanem éljen tovább. Sőt: ha időben észlelik a pilóták tehetetlenné válását (erre a légi utaskísérők ki is vannak képezve!) akkor már korábban a vezető utaskísérő megnyomhatta volna a gombot, nem csak egy, de talán valamennyi utas életét megmentve.

Nyilván felmerül a kérdés, hogy mi van abban az esetben, ha valaki terroristaként nyomja meg a gombot. Erről nem szól a fáma (természetesen, hiszen bizonyára titkos, hogy hogyan lehet megakadályozni a rendszer rosszindulatú használatát), de minden ilyen rendszert ki tudnak iktatni a pilóták, ha kezükben akarják tartani az irányítást.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a szükséges szinten kiépített fly-by-wire rendszerek még nincsenek meg a legtöbb repülőn, és talán nem is lesznek ilyen szinten megvalósítva a nagy utasszállítókon – egész egyszerűen azért, mert a biztonság érdekében túlbiztosítással (redundáns, azaz ismétlődő, egymás szerepét átvenni képes rendszerekkel) oldanak meg mindent, és a GARMIN G3000 autoland emergency-hez szükséges elektronikus irányítás még nem tart azon a szinten.

bagolymondjalufi

A címképen: Garmin G3000 avionikai rendszer egy Cirrus VisionJet SF50 fedélzetén – JetRequest.com [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ez rendkívüli!

Ilyen még sosem volt, és minden képzeletet felülmúl! Világrengető hír, amely megrengeti a világot! Ilyet még sosem láttál az elmúlt három másodpercben!

bagolymondjalikeasirPersze én vagyok a hülye, mert minek nézek tévét, olvasok internetet, hallgatok vízcsapot…

Azt mondja a tévé, hogy rendkívüli kánikula jön, a hőmérséklet nap közben elérheti, sőt, akár meg is haladhatja a 34°-ot. Hát ilyen még sosem volt! Csak három napja, vagy négy. Aztán összeállítást mutatnak az állatkertből, és beszámolnak arról, hogy hogyan bírják a meleget a trópusi állatok. Egész jól. Persze nekik annyiból nehéz, hogy nem a megszokott környezetükben vannak, amihez Isten az Evolúció segítségével hozzáalakította őket, hanem egy városi parkban, ahol minden csupa beton és aszfalt, a növények itt épp épek és szépek ugyan, de idegenek, és az árnyékuk is kevés. A levegő pedig… nos, arról talán jobb nem is beszélni, mert jobb ugyan, mint húsz éve, de azért elég sok szennyezőanyag van benne. Az pedig nehezíti a nagy meleg elviselését.

bagolymondjacsaladTény, hogy a legmelegebb körülmények között élő állatoknak is biztosítani kell, hogy megfelelően tudják szabályozni a testhőmérsékletüket, de ez minden időben igaz. Az is tény, hogy a nagymacskák szívesen lustálkodnak az árnyékban, főleg, ha házhoz kapják az amúgy levadászandó kaját. Az elefántok is szeretnek pancsolni, a vízilovak pedig… nos, igen, csak a szemük és a hátuk látszik ki a vízből, de hát ezért vízilovak és nem mocsári vagy dagonyalovak. Akármennyire is szenzációként próbálják előadni, ez még messze nem az. Meleg van, igen, de ilyen meleg még egész sűrűn szokott lenni errefelé, legalábbis nyáron, ahogy télen meg a hideg egy olyan szélsőséges dolog, ami teljesen természetes errefelé. Még most is magam előtt látom, amikor a rettenetes mínuszok idején az egyik kereskedelmi tévé stábja felment a Havasokba, és a székely bácsit megkérdezték, hogy

– Milyen óvintézkedéseket foganatosítanak a rendkívüli, akár –20°-ot is elérő hidegben?
– Hogy mi? Mit tetszik kérdeni?
– Hát hogy van-e valami, amit a nagy hideg miatt máshogy csinálnak, mint általában?
–Ja, hát persze. Bégyühet a kutya.

color-fun-pigeons-166639
Color, Fun, Pigeons (detail) by Etha via Pexels.com (CC0 licenc alapján szabadon használható)

A bulvársajtóban több olyan újság is van, aminél az esti sötétség is évszázados hír, az eső mindig ítéletidő, a szél minden esetben pusztító, és előfordulhat, hogy még az elővigyázatlan gyalogos esernyőjét is kifordítja. Ugyanezek a sajtótermékek a balesetekről előszeretettel adnak részletes beszámolót, ami során minden alkalommal kihangsúlyozzák, hogy az ütközés ereje akkora volt, hogy a balesetet szenvedő autók összetörtek. Ha pedig a tűzoltóknak is akadt munkájuk, akkor a felismerhetetlen szögből fényképezett roncsokat úgy mutatják, mintha a feszítővágó okozta roncsolás is az ütközéskor keletkezett volna.

Mert szenzációnak lennie kell. Nem hír, ha a gyalogos figyelmetlenül lép az úttestre, és körülnézés nélkül átér az utcán, mert épp senki más nem jár arra. Nem hír az sem, ha a tetőcserepek a szép napos időben a helyükön maradnak. És még arra sem bukik manapság a bulvárra szakosodott olvasó, ha a hajnalitól az esti szürkületig sütött a nap – hacsak nem lehet valami olyannal tálalni, amitől ez a jelenség egészen rendkívüli.

A szomorú, hogy a legtöbb ember ezt még szépen meg is eszi.

bagolyvisszanézAnnak idején az újságárus suhancok, a rikkancsok „rikkantottak” hasonló híreket. Egyszer én is megpróbáltam, milyen Vasárnapi Híreket árusítani az utcán és érdekes élmény volt. (Hozzá kell tennem, hogy „fiatal voltam és kellett a pénz.”) Főleg az, amikor felidéztem a témába vágó ismereteimet, és elkezdtem az érdekesebb hírek címét, témáját rikkantani. Hát még, amikor az örökzöldeket: „Földönkívüliek jártak a világűrben!” „Fegyverrel leterített szőnyeget találtak az Ecserin – a rendőrség nagy erőkkel kivonult és sikeresen felgöngyölítette!” „Szájba verték, hanyatt esett! A gyilkos a tettes!”

Egyből jobban ment a lap.

Most akkor kiben és hol is van a hiba? Én kérek elnézést…

bagolymondjahukkk

A címképen: Newspaper on Black Lenovo Thinkpad from Pexels.com (CC0 licenc alapján szabadon felhasználható)

Fordítva

Ismét egy olyan légi esemény, ami végül nem lett hír, mert nincsenek áldozatok. Csak hősök.

bagolymondja_fly7472018. november 11-én 13:31-kor felszállt egy repülőgép Lisszabon repülőteréről, majd 15:20 körül leszállt a szintén portugál Beja repterén. Mindenki túlélte a repülést. Ezzel nagyjából az út összes pozitívumát felsoroltam. Ami a két időpont között történt a géppel, az a valószínűtlenül sokkoló mértékben bizarr pokol színjátéka.

A kazah Air Astana légitársaság brazil gyártmányú Embraer ERJ-190LR típusú repülőgépe úgynevezett C típusú nagyjavításon volt a portugál Alvercában, és hazafelé tartott. Utasok nem voltak a gépen, csak a hat fős személyzet. Az időjárás valahol a pocsék és a csapnivaló között járt félúton: szakadt az eső, időnként viharossá fokozódott a szél, főleg Lisszabontól északra, ahol a hegyek még jól meg is kavarták. A KZR 1388 hívójelű utasszállítónak éppen arrafelé kellett volna repülnie.

Amikor a gép elérte a 4000 láb (nagyjából 1200 méter) magasságot, egy sor műszer hibát jelzett, és teljesen ellentmondó, megbízhatatlan értékeket kezdett mutatni. A kapitány erre tekintettel kikapcsolta a robotpilótát, hogy kézi vezérléssel maga repülje a gépet, és ezzel egy olyan pokoljárás vette kezdetét, amit a legrosszabb hollywoodi filmek esetében is roppant túlzásnak tartana a néző. És ez nem film volt. A gép egyszerűen nem engedelmeskedett, és teljesen irányíthatatlanná vált. A személyzete sürgősen a legmagasabb fokú vészhelyzetet jelentő Mayday-üzenetet küldött, és a rádiók transzponderét a 7700-as kódra állította: „lezuhanunk!!!”

bagolymondja_howdyplanesA kapitány és a forgalomirányítás rádióbeszélgetéseinek hangfelvétele gyakorlatilag az egyetlen támpontom az eseményeket illetően, ezért sajnos nem tudom néven nevezni a szereplőket, pedig nagyon megérdemelnék. Félelmetes a pánikot hallani a kezelőszervekkel birkózó pilóta hangjában, és az elszántságot, hogy a sűrűn lakott terület fölötti légtérből minél előbb kivezesse a vezethetetlen gépet. A FlightRadar24 légtérfigyelő alkalmazás térképén a gép útvonala a lámpa körül megrészegülten keringő rovar röptére emlékeztet, teljesen össze-vissza, hirtelen 180 fokos irányváltásokkal, folyamatosan balra tartó elfordulásokkal. A pilóták nagyon hamar arra a döntésre jutottak, hogy a gépet minél előbb le kell tenni az égből, lehetőleg egy darabban, de még fontosabb, hogy ne lakott területen. Arra az elhatározásra jutottak, hogy az adott helyzetben talán a vízre szállás lenne a legkevésbé veszélyes, és erre az eleinte csak 36 tengeri mérföldre (kb 55 kilométerre) lévő óceán tűnt a legalkalmasabbnak, de számításba vették annak a lehetőségét is, hogy a Tejo folyóra próbáljanak leszállni.  Az irányítás megpróbálta azt javasolni nekik, hogy a közeli és napsütötte Faro repterén próbáljanak meg leszállni, de a pilóták hangjában egyértelműen ki lehetett hallani: nem bíznak abban, hogy bárhová is el tudnak jutni. Minden ilyen kísérletüknek egyetlen feltétele volt: irányítani a gépet. És ezt nem lehetett. A repülő időnként orsózott vagy dugóhúzóba került, függőlegesen a föld felé fordult, máskor emelkedni kezdett, a műszerek pedig nem is nagyon tudták követni az eszelős mozgását, és mivel nem azonos értékeket mutattak a tartalékaikkal, ezért feltételezni lehetett, hogy teljesen téves adatokat adnak.  A lisszaboni légi irányítás ez után megpróbálta az ilyenkor szokásos eljárásokkal a legközelebbi reptérre, vagy kis sportrepülőtérre irányítani a gépet – volt egy a közelben, ahol a viszonylag kis méretű Embraer le tudott volna szállni – de a pilótákat egyetlen egy dolog érdekelte: az éppen repült irányban milyen messze van a tenger, és hogyan tudnának vízre landolni. A kérdésre nagyon nehéz volt válaszolni, mert mire az irányt kimondta bárki, a gép már másfelé fordult – rendszeresen pont az ellenkező irányba, mint kellett volna. A pánik már ott volt a pilótafülkében, és közel járt ahhoz, hogy a kapitányon is átvegye az uralmat. A rádiófelvételekből csak úgy sugárzik a halálfélelem. A viharzóna pedig közeledett, az idő lassan olyanná vált, amilyenben egy tökéletes géppel sem repülnek az utasszállító pilóták. A repülő személyzetének a zárt felhőzetben semmilyen hiteles információja nem volt arról, hogy hol, milyen magasan, és milyen irányba repülnek, emelkedik-e vagy süllyed a gép.

KZR1388profile
Az elszabadult repülő sebességének (sárga) és magasságának (kék) változása a repülés ideje alatt. Ennél csak a repülési iránya nagyobb káosz… – forrás: FlightRadar24.com, Public Domain

A légi irányítás egy idő után belátta, hogy itt az egyetlen dolog, ami segíthet, ha valamiféle használható információhoz jutnak a repülőn. A Portugál Légierő két F–16-os vadászgépet emelt a magasba, hogy fogják el az utasszállítót (azaz repüljenek a közelébe és kövessék minden mozgását), és lássák el annyi és olyan pontos információval, amennyire csak lehet. Talán negyed órába telt, mire a riasztástól számítva a géphez ért a két vadászgép, és felajánlották, hogy levezetik a repülőt az általa kiválasztott leszállóhelyig, de a kapitány az irányítással küzdve már egyfajta csőlátásra állt rá: az az egyetlen dolog járt az eszében, hogy addig levegőben tartsa a repülőt, amíg a tengerre nem tudja tenni. A vadászok társasága azonban két dolgot eredményezett. Már nem voltak annyira egyedül és magukra hagyottan, és ez segített fejben lassan kitisztulni. Másrészt megszólalt az Embraeren a TCAS.

bagoly_jettel_setalA TCAS egy nagyszerű találmány, több olyan balesetet is megelőzött már, amelyben két repülő a levegőben ütközött volna, és több olyan hasonló baleset történt, ahol elkerülhető lett volna a tragédia, ha gondolkodás nélkül, pontosan követik a TCAS utasításait. A TCAS ugyanis elemzi az érzékelt gépek útvonalát és sebességét, és a pályaadatok alapján szóban utasítja a pilótát az azonnali, leghatékonyabb kitérő manőverre. A rendszer annyira fejlett és pontos, hogy a két gép bizonyosan ellenkező irányba tér ki, ha követik a TCAS utasításait – sajnos történt olyan tragédia, ahol a pilóták jobban hittek az irányításnak, és ez halálos áldozatokat követelt. Ezért a pilótákat arra képzik, hogy a TCAS utasítását azonnal, mérlegelés és késlekedés nélkül hajtsák végre. Olyan ez, mint egy varázsütés, hirtelen minden kétség elillan, és az egyetlen dolog, amit tenni kell: engedelmeskedni. Ez maga a bizonyosság.

Talán az is segített a kazah gép pilótafülkéjében, hogy a vadászgép túl közel került, és bár nem jelentett veszélyt az utasszállítóra, de a TCAS kitérő manővert parancsolt. A kapitány kérte a mentőakció parancsnokát, hogy tartson nagyobb távolságot, és tisztább fejjel lassan sikerült kiismernie, hogy a gép kaotikus mozgásában mégis van valamiféle rendszer. Egyes irányítóeszközök egyáltalán nem működtek, mások viszont megfelelően viselkedtek, a gép oldalirányú vezetését lehetővé tevők pedig kissé aszimmetrikusan dolgoztak, és pontosan fordítva, mint ahogy kellett volna. A jobbra térített gép balra fordult, de balra döntve balra dőlt, és hasonlók. (Ezek nem tények, hanem a röppálya alapján megkísérelt találgatások.) A kapitány egy órás gyilkos küzdelem árán kiismerte, hogyan tud hatni a gép mozgására, és lassanként letett arról, hogy csobbanjon. A vadászgépek kapitánya pedig elvégzett néhány számítást, visszajelzéseket adott arról, hogy merre, milyen gyorsan és milyen magasan mennek, és javasolta, hogy próbáljanak meg Beja kis repülőterén leszállni. Megkezdték az ehhez szükséges manővereket, miközben még világosabb lett, hogyan lehet terelgetni a makrancos repülőt, és bő másfél órás horror után megközelíthették a 19-es kifutót.

KZR1388airborne_34
Az érintett repülőgép, amikor éppen jól működik – a kazah Yerbol Yespol felvétele

Bár a vadászgépek parancsnoka út közben is folyamatosan irányította az Embraert, hogy az a leszállópálya vonalába tudjon repülni, ez nem sikerült elsőre. A gépnek meg kellett szakítania a leszállást, mert nagyon letért a pályáról. A második kísérlet hasonló eredménnyel járt – bár Beja időjárása lényegesen jobb volt, élénk volt a szél, és ismét elsodródtak oldalirányban. Harmadszor is meg kellett próbálni – és harmadszorra sikerült, bár akkor is nagyon a kifutó szélére sodródott a repülő. A harmadik leszállásról a vadászgépek célkövető rendszere videófelvételt is készített, amin elég ijesztő mértékben sodródik el a fű – és szerencsére egy lebetonozott kitérő – felé az Embraer.

Egy portugál hírportál szerint a leszállás során ketten a kazah gép személyzetéből könnyebben megsérültek, őket biztonság kedvéért kórházba vitték, de estére már ki is engedték. A kazah légitársaság helyi képviselőjét, aki Bejába sietett, szívroham gyanújával kellett kórházba vinni, de szerencsére rövid megfigyelés után ő is távozhatott. A két F–16-os is leszállt, mert tankolniuk kellett, aztán visszatértek a bázisukra. Az eseményt természetesen vizsgálják, és valószínűleg még sokáig fogják is vizsgálni, de egyelőre úgy tűnik, hogy a nagyjavítás után rosszul rakták össze, vagy rosszul állították be a csűrők és a magassági kormány vezérlését – de ez csak találgatás még, a vizsgálat hosszú lesz. Egy biztos: a kazah pilóták csodát tettek!

rui_cambraia_beja_mayday_11_11_18_173f512e83763a98af46905daa88a16ed228eb35
A gép a kényszerleszállás után Beja repülőterén – Ruí Cambraia felvétele

Egy repülős fórumon egy portugál F–16 pilóta (aki nem vett részt ezen a bevetésen) elmesélte, hogy hetente többször riasztják őket utasszállító repülőgépek elfogására, de ilyen eset nem szokott előfordulni. Leggyakrabban azért kell felvenniük a kapcsolatot az utasszállítókkal, mert a légi irányítással nem sikerül a rádiókapcsolatot felvenniük vagy tartaniuk. Néha egészségügyi vészhelyzet is előfordul, de irányíthatatlanná váló gép nem. A pilóta arra is kitért, hogy mennyire büszkék rá: a NATO elvárja, hogy a riasztást követően 15 perc múlva levegőbe emelkedjen az első gép. A gyakorlatban ez öt perc körül szokott megtörténni, és Portugáliában 15 perc után már az elfogás, vagyis a célként megjelölt repülőgép közelébe repülés is megtörténik. Ami nagyon nagy teljesítmény! Ugyanott olyan pilóták is elismerésüket fejezték ki, akik hasonló Embraer gépeket repülnek. A típus még nem teljesen elektronikus irányítású, mint az Airbus gépek, hanem közvetlen, szervórásegítős kapcsolat van a kormányfelületek és a kezelőszervek között, de ha ezeket fordítva kötik be, az olyan, mintha az ember keresztbe fogná a kormányt és úgy próbálna biciklizni. 4 000–10 000 méterrel a földfelszín felett. Ezért az elismerő szavakból nem volt hiány, és kijutott az Air Astana kiképzési rendszerének is, amiért ennyire felkészült személyzettel repülnek. Milyen kár, hogy nem állhat itt a nevük! Sajnos azonban még nem sikerült rábukkannom, kik voltak az eset igazi hősei. De hát az igazi hősök gyakran szándékosan kerülik, hogy megismerjék őket.

bagoly_jaj747

A címképen az érintett repülőgép látható, a kazah Yerbol Yespol felvételén.
(Engedélykérés folyamatban — licence request pending)

A helyi tévétársaság felvételei a leszállási kísérletekről és sikeres leszállásról:

Hol vagyunk és mikor is?

Az SS Warrimoo története mostanában elég széles körben kering a neten, de úgy gondolom, hogy egy ekkora ötlet megéri, hogy magyarul is elérhető legyen…

BagolymondjaahoyAz SS Warrimoo 1892-ben épült egy újzélandi hajózási társaság megrendelésére, és az év május 5-én bocsájtották vízre. Bár Angliában regisztrálták, Ausztrália és Új-Zéland közt szállított utasokat, majd hamarosan gazdát cserélt, és Új-Zéland helyett Kanadába teljesített charter járatokat. 1914-ben besorozták, és csapatszállító hajóként a Földközi-tengeren szolgált, mígnem 1918. május 17-én összeütközött a francia Catapulte csatahajóval. A hadihajó mélységi aknái elmozdultak a raktérben és felrobbantak, mindkét hajót a tenger fenekére küldve. De az SS Warrimoo nem erről lett híres, hanem egy különös tréfáról: kapitánya véghez tudta vinni azt a lehetetlent, hogy a gőzhajó időben és térben „egyszerre több helyen legyen”.

1899. december 31-én éjjel Payton első tiszt berontott a kapitányhoz, és letette elé a navigációs számításait, amelyekből a hajó pontos földrajzi helyzetét határozta meg a csillagok állása alapján. John D. S. Philips kapitány ránézett a papírokra, és azonnal észrevette, amit az első tisztje is. Állítólag ki se kellett mondaniuk a Nagy Ötlet lényegét, mindkettejük számára magától értetődőnek tűnt. A kapitány azonnal kiadta az utasítást egy apró irányváltásra, és meghatározta a hajó új sebességét is.

A papír szerint a hajó mindössze 31 fokpercre volt északra az Egyenlítőtől, a 179. nyugati hosszúsági fok 30. percénél. A hajó egyenesen délnyugatnak fordult. Csendes és tiszta idő volt, ami nagyban a kezükre játszott.

Amikor eljött az éjfél, ellenőrizték a számításokat: az SS Warrimoo pontosan az egyenlítőn volt, a hajó orra már a déli féltekén, a tatja még az északin. Ráadásul a hajó pontosan a dátumválasztó hosszúsági fokon is volt, a hajó orrán így a pontos dátum 1900. január 1. volt, a hajó tatján 1899. december 31. A 105 méter hosszú hajó orra a nyár közepén volt, a hajó tatja a tél közepén. És, bár manapság az évszázadokat úgy számoljuk, hogy a XX. század 1901-gyel kezdődött, az ő számításuk szerint (ami akkoriban állítólag megfelelt a közmegegyezésnek) a hajó orra a XX. században volt, a hajó tatja a XIX. században.

Az SS Warrimoo 1903-ban a tat felől háromnegyedes nézetben
Az SS Warrimoo 1903-ban – Ismeretlen fotográfus képe [Public domain], via Wikimedia Commons

Aztán persze megváltozott a közmegegyezés arról, hogy hol kezdődik egy évtized, egy évszázad, egy évezred, és ezzel elrontottunk egy poént. De hát az emberiség már csak ilyen.

Bagolymondjaevezz

A címképen az újzélandi SS Warrimoo – Forrás: By Allan C. Green (1878-1954) (http://trove.nla.gov.au/version/182160098) [Public domain], via Wikimedia Commons

Csököny

Amikor Isten nem enged az istennek se…

bagolymondjadicsak2001 ősze rossz időszaka volt az amerikai polgári repülésnek is, mint sok minden másnak. Mert sok minden megváltozott akkor, a világ egészen furcsa fordulatot vett, nem biztos, hogy jót. Szeptember 11. volt a fordulópont.

Az akkor 26 éves Hilda Yolanda Mayol a World Trade Center földszinti éttermében dolgozott azon a nevezetes napon, amikor a régi világ szó szerint is összedőlt körülötte. Ő megmenekült, és joggal hihette, hogy biztonságban van: az emberek legtöbbjének egy katasztrófa sem jut egész életében (szerencsére), és akiknek mégis részük van ilyesmiben, vagy ott vesznek, vagy egész életükben emlegetik. Ritka az olyan, hogy valakire újabb katasztrófa leselkedjen – ritka, de nem lehetetlen.

Két hónappal és egy nappal később, 2001. november 12-én az American Airlines 587-es járata a New York-i John Fitzgerald Kennedy repülőtérről a Dominikai Köztársaság fővárosába tartott, San Domingóba, és Hilda Yolanda Mayol joggal gondolhatta, hogy végre nyugodt vakációnak néz elébe, hiszen szerencsés: túlélte a 9/11-et és a Karib-tengeren fog pihenni. Azt azonban nem tudta, hogy a gépe, egy Airbus A300B4-605R a japán nemzeti légitársaság Boeing 747-ese után száll fel. És túl hamar. Az Airbus a Jumbo Jet légörvényébe került, és a gépet vezető első tiszt túlreagálta a turbulenciát. Annyira igyekezett egyenesbe hozni a repülőt, hogy azt már nem bírta ki a szerkezet: előbb a függőleges vezérsík vált le, majd az irányíthatatlanná váló gép hajtóművei is, és a törzs Queens Belle Harbor nevű negyedébe csapódott. A gépen tartózkodók mind odavesztek, és a földön is öt halálos áldozatot szedett a baleset.

Nem elég egy katasztrófát túlélni: mindet túl kell.

bagolymondjaversenyezzValamikor a nyolcvanas években történt (sajnos nem találtam pontos adatokat, így a memóriámra kell hagyatkoznom), hogy a Mecsek Rallye-n egy nagyon balszerencsés baleset történt: az egyik versenyautó úgy sodródott ki a kanyarban, hogy egy fának ütközött, amiről a kanyar biztonságosnak gondolt belső oldalára csapódott, és több nézőt elsodort. Egy fiatal párt is, akik közül a fiú életét veszítette, de úgy zuhant a lányra, hogy az életben maradt.

Néhány hónappal vagy talán egy évvel később Taszár közelében volt egy másik furcsa baleset: egy teherautó platójáról elszabadult vaslemez a mögötte haladó menetrend szerint közlekedő buszt borotválta le. Az utóbbi baleset még szerencsésnek is mondható, mert egyetlen halálos áldozata volt csak: a lány, aki túlélte a Mecsek Rallye-t.

A sors időnként roppant csökönyös tud lenni.

bagolymondja_elefántAhogy Hilda Yolanda Mayol történetét olvastam, és beugrott a Mecsek Rallye-t túlélő leány esete, és ismét Várady-Csontos Győző barátom jutott eszembe (akit nem így hívtak). Meséltem már róla, Az elefánt és a halál című bejegyzésben, amikor azt a nézetét fejtegettem, hogy a látszólag értelmetlen halál, például egy kisgyerek halála is értelmet nyerhet, ha elhisszük, hogy létezik sors, karma, és esetleg lélekvándorlás is. Egyes életeknek, pontosabban egyes inkarnációknak véget kell érni ahhoz, hogy akár az adott egyén, akár mások előrébb jussanak a saját lelkük fejlődésében, amely majd a beteljesedéshez vezet, legyen az a Szamszára, megvilágosodás, Buddhává válás, Utolsó ítélet, vagy egylényegűvé válás, egyesülés a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúval. (Igen, ilyen is van.) Nem a cél, az út a lényeg – a cél csak jutalom.

És ha az ember csökönyös és nem akarja követni az útját, másik úton jut ugyanoda. Vagy, az elefántos példával élve: ha a lépcsőkorlát gombjához próbálunk menekülni, mindig lesz ott egy hajcsár, aki az elefánt kevésbé szalonképes feléhez penderít.

Nem muszáj elhinni, sőt, nem is biztos, hogy igaz. De vannak helyzetek, amiket könnyebb így elfogadni. „Így megy ez” – Vonnegut szavaival élve.

bagolymondjagondterhelt

 

A címképen: Az American Airlines N14053 lajstromjelű Airbus A300-asa, amely Queens egyik lakónegyedére zuhant 2001. november 12-én. – By JetPix [GFDL 1.2 or GFDL 1.2], via Wikimedia Commons

Életveszélyes biztonság

A legértelmetlenebb helyzetek egyike, amikor a biztonsági előírások betartása okozza a balesetet, vagy súlyosbítja a következményeit. De bizony előfordul: az Eastland-szindróma az alábbi történet után kapta a nevét.

BagolymondjaevezzVolt az a balhé a Titanic tragédiájakor, hogy a halálos áldozatok számát nagyban növelte a túl kevés mentőcsónak, ezért a hatóságok minden hajóra annyi mentőcsónakot rakattak, hogy mindenkinek jusson bennük hely, ezért számos hajó kényszerpihenőre ítélve dokkban, kikötőben kellett vesztegeljen egy ideig, mert persze ilyen sok mentőcsónak és -tutaj nem állt rendelkezésre. Sokan akár azt is feltételezhették, hogy az egészet a mentőcsónak-maffia szervezte így, de persze a valóságban ilyen nem is volt, és a cél valóban az utasok biztonságának megteremtése, és nem a hajótársaságokra kivetett újabb sarc volt. És mégis, az új előírások újabb tragédiákhoz vezettek.

Ugyebár az volt a baj a Titanic esetében, hogy a 269 méter hosszú, valamivel több mint 46 ezer bruttóregisztertonnás hajó közel 3500 főnyi utasának (a személyzetet is beleszámítva) összesen 20, nem egészen 1200 főt befogadni képes mentőcsónakja volt. Gyors számítás fejben: vagy hatvan csónakra lett volna szükség. Amikor a Titanic testvérhajója, az RMS. Olympic megkapta az előírtakhoz hiányzó mentőcsónakjait, az addigi könnyed, szellősnek tűnő felső fedélzet szinte eltűnt a csónakdaruk között.

Az SS. Eastland nem az óceánokat járta, csak a Nagy Tavakat. A chicagói hajó sokkal kisebb is volt, mint az Olympic-hajóosztály gigászai, öregebb is néhány évvel, hiszen 1903-ban bocsájtották vízre. De kiérdemelte a Speed Queen of the Great Lakes (A Nagy-Tavak sebességkirálynője) címet, amit a karcsú hajótestnek is köszönhetett. A karcsú hajótest azonban nem feltétlenül jó dolog, főleg, ha a hajó tervezett kapacitása miatt a felépítmény magas – erre a híres, és híresen instabil RMS Lusitania is jó példa volt. Az SS. Eastland befogadóképessége majdnem akkora volt, mint a Titanicé: 2752 utas, nem számítva a személyzetet, a hajó hossza meg kevesebb, mint 80 méter. Hova fértek hát az emberek?

BagolymondjaahoyA hajót az új előírásoknak megfelelően felszerelték a szükséges számú mentőcsónakkal. Ez amúgy is fontos volt, mert a kétkéményes, kétárbocos SS. Eastland gőzös is veszélyes vizeken közlekedett, még ha ez nem is nyilvánvaló: a Nagy Tavak sajátságos időjárása nem egy hajót küldött hullámsírba már, tehát az óvatosságra megvolt minden ok. Mégis, a hajózás történetének egyik legbutább, legmorbidabb szerencsétlensége volt az SS Eastland legismertebb (bár nem az első) balesete, aminek egyik oka az eredetileg tervezetthez képest túl sok, azaz túl nehéz mentőcsónak volt – és persze a karcsú, de magas, borulékony hajótest. A gőzös korábban már kétszer került az utasok súlya és az ingatag volta miatt nagyon veszélyes, borulásközeli helyzetbe, de azokat az alkalmakat sikerült emberveszteség nélkül átvészelni.

1915. július 24-én az illinoisi Ciceróban működő, amúgy a Western Electric Company égisze alá tartozó Hawthorne Művek pikniket szervezett több ezer dolgozójának: egy hajókirándulást a indianai Michigan Citybe. Sok dolgozónak az Év Nagy Eseménye volt ez, mert még szabadságra sem tudtak elmenni, így jókora volt az érdeklődés, a várakozás. A Western Electric öt hajót bérelt erre az alkalomra, közöttük az Eastland-et is.

Képzeld csak el a nyüzsgést: a sok, kalandra éhező, pihenésre és kikapcsolódásra váró dolgozó számára a hajóút amúgy szinte elérhetetlen volt, az izgalom tehát óriásira nőtt, ahogy reggel hét órakor feltódultak a hajókra. Csak az Eastland-re vagy kétezer-ötszázan. A tömeg java része egyből a nyitott fedélzetekre rohant, és a hajó jobb oldalára, hogy a parton maradottaktól búcsút vegyen, integessen. Az amúgy is jócskán „fejnehéz” hajó erősen dőlni kezdett, mire a legénysége sürgősen feltöltötte a bal oldali ballaszt tartályokat vízzel, hogy egyensúlyba kerüljön – ez többé-kevésbé sikerült is.

Aztán fél nyolc tájt eloldozták a hajót, és az megmozdult. A tömeg pedig rohant a víz felőli oldalra, megcsodálni a kilátást, átélni a kihajózás élményét. A ballaszt azonban nem követi az utasok mozgását, és továbbra is balra húzta a hajót, amerre az emberek súlya is. Az Eastland már távolodott a parttól, amikor vészesen megdőlt balra, megállíthatatlanul, majd felborult, éppen beékelődve a móló mellé. A bal oldalon tömegek szorultak a hajó alá, vagy a hajó és a rakpart közé, a jobb oldalon meg ott volt a sok, de használhatatlan mentőcsónak – a felborult hajóról nem lehetett leereszteni őket,  a csónakdaruk erre nem voltak alkalmasak.

Jack Woodford író a partról látta, mi történt, és így írt róla:

Aztán mozgásra lettem figyelmes. A folyó túloldalát néztem. Ahogy bámészkodtam, egy gőzhajó, akkora, mint egy óceánjáró, lassan az oldalára fordult, mint egy bálna, amelyik szundikálni készül. El sem tudtam hinni, hogy egy nagy gőzös éppen a szemem előtt tesz ilyet, a kikötődokkban, tökéletesen nyugodt vízen, nagyszerű időben, robbanás nélkül, tűz nélkül, minden nélkül. Azt hittem, elment az eszem.

eastlandkenosha
A felborult SS. Eastland túlélőkkel az oldalán, és a segítségére siető Kenosha egy korabeli felvételen

A Kenosha nevű hajó és több kisebb csónak sietett a szerencsétlenül jártak segítségére, és ami úszó alkalmatosság volt (és odafért), az mind a mentésen sürgölődött, de így is, a parttól nagyjából hét méterre, 844 utas és négy főnyi személyzet veszítette életét.  Sokan, akik már lementek az alsó, zárt fedélzetekre, ott rekedtek, többeket a nehéz bútorok, elszabaduló zongora vagy más berendezési tárgyak nyomtak agyon. A Western Electric százezer dolláros keretet különített el az áldozatok hozzátartozóinak, ami akkoriban igen komoly összeg volt, de az emberéletekhez mérten azért kevés.

BagolymondjasüllyedAz SS. Eastland-et végül az év augusztus 14-én kiemelték, átépítették, és mint USS. Wilmette a Haditengerészet állományába került, a Nagy Tavak Tengerészeti Támaszpontra, és kiképzésre használták. Az első Világháború éppen véget ért, amikor ágyúnaszádként szolgálatba állt, így a következő évtizedekben békésen hajózgatott a Nagy Tavak partjai mentén, ahol tengerészek százai, vagy tán ezrei tanultak rajta. Sőt, az a megtiszteltetés érte, hogy 1921-ben elsüllyeszthetett egy elfogott német tengeralattjárót, 1943-ban pedig egy tíz napos stratégiai konferenciának adott otthont, és maga az elnök, Franklin Delano Roosevelt is az utasa volt (és túlélte). A hajót végül 1947-ben elbontották.

A tragédia emlékére 1989-ben helyeztek el emléktáblát a Chicago folyó partján, majd 2003-ban újra, mert az előzőt 2000-ben ellopták. Ja, és mivel az utólag felszerelt mentőcsónakok súlya nélkül még menthető lett volna a helyzet elnevezték róla azt, amikor a biztonság érdekében hozott intézkedések okoznak balesetet – ez az Eastland-szindróma.

Az SS. Eastland (1911): By Detroit Publishing Company [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
A felborult SS. Eastland és a Kenosha: By Chicago Daily News photographer (From Library of congress ichicdn n064936) [Public domain], via Wikimedia Commons

Előtte fél órával!

A jó ég tudja, hogy valóban torontói a történet, de éppenséggel elképzelhető, és mivel igencsak frappáns a megoldás, szerintem a torontóiak sem fognak megharagudni érte, ha nekik tulajdonítom.

Bagolymondjakonyvmoly1849-ben is volt egy komoly tűzvész Torontóban, ami három háztömbnyi, zömében fából épült házon kívül a Szent Jakab katedrálist is elpusztította. Ez a tűz felhívta a torontóiak figyelmét arra, hogy az épületeiket kevésbé tűzveszélyes anyagokból érdemes építeniük, és arra is, hogy szervezettebb, ütőképesebb tűzoltóságra van szükség.

1904. április 19-én este nyolc óra négy perckor egy rendőrjárőr arra lett figyelmes, hogy az E. & C. Currie Ltd. nyakravalókat gyártó üzemének liftaknájából lángok fénye látszik. A gyár történetesen a város kereskedelmi és ipari központjának közepén volt, és az oltást jelentősen nehezítette az erős, közel 50 km/h-s szél és a -4 °C-os hideg. Annak ellenére, hogy 1849. óta jelentősen fejlesztették a tűzoltóságot és a város a határain kívülről is segítséget kapott, több mint kilenc óra kellett ahhoz, hogy a gyorsan terjedő tüzet ellenőrzésük alá tudják vonni – több mint száz épület vált a lángok martalékává és a keletkezett kár az akkori értéken meghaladta a 10 millió kanadai dollárt. Sajnos egy haláleset is történt, egy robbantási szakértő, John Croft, aki az oltást segítette, bent rekedt a tűzben.

4torontofire
Romok eltakarítása a torontói Front Streeten az 1904-es tűzvész után

A tűzvész nyomán háborús ostromra emlékeztető romok maradtak, de Toronto viszonylag hamar újjáépült, és tanult is az esetből.

Teljesen újragondolták a tűzvédelmi előírásokat, új eljárásrendet vezettek be, amely könnyebbé teheti az oltást és csökkentheti a károkat. Többek között előírták, hogy a tűzcsapokat a tűzesetek előtt fél órával ellenőrizni kell.

Említésre méltó, hogy a tűzvészről még abban az évben, 1904-ben film is készült, és ez volt az első film, amit Torontóban forgattak. Az elpusztult épületek helyének egy részén pedig a következő évtizedben felépült a Union Station, Toronto impozáns vasútállomása.

souvenircardofhebondcoafterfireof1904toronto
A H. & H. Bond & Co. ruhagyár ajándékkártyája gyár maradványainak képével, amely tíz nappal a tragédia után arra emlékeztet, hogy köszönik, újra dolgoznak, van hol lakniuk, és megvan a megfelelő helyük arra, hogy a rendeléseknek eleget tegyenek – segítsék őket a partnereik azzal, hogy megrendeléseikkel munkát biztosítanak számukra.

A torontóiak (ha tényleg jól tudom, hogy náluk hozták ezt az előírást) józan módon tisztelik a törvényeket és az előírásokat, és még a tetejébe találékonyak is. Így az említett fél órás szabályt is betartják: a tűzcsapokat minden fél órában ellenőrzik.bagolymondjaittazeger

A leégett városrész látképe: By Galbraith Photograph Company [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
Romeltakarítás: az eredeti feltöltő Mindmatrix a(z) angol Wikipédia-ról volt [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
Souvenir Card: Ismeretlen [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons