A fénykép hazudik

Azt mondják, hogy a fénykép nem hazudik, aztán egy sereg olyan fotót látni a neten, amelyek – kiragadott részletként, vagy más módon – szöges ellentétben állnak a valósággal. Persze az igazán nagy művészek nem csinálnak ilyet, a képeik mindig a valóságot mutatják. Még ha az nem is úgy jelent meg, ahogy az ő igazságuk.

bagolymondja_tlrAz a furcsa az egészben, hogy amikor fotótörténetet tanultunk, egyetlen szó sem esett Ho Fanról, avagy angolosan Fan Hóról. Igaz, hogy kínai, pontosabban Hong Kong-i fotós volt, de a képeit nézve mindig Brassaï vagy André Kertész, esetleg Henri Cartier-Bresson humanista fotográfiája köszön vissza. Sőt, időnként a Bauhaus és Moholy-Nagy László stílusát látom tükröződni egy másik világ ábrázolásában. Olyan ábrázolásában, amely a távol-keleti témát nagyon is európai esztétikával mutatja, úgy, hogy mindkét értékrend szerint gyönyörű az eredmény. A nyugati és távol-keleti sajtó időnként Ázsia Ansel Adams-ének nevezi, de Ansel Adams csak nagyságában hasonló, stílusuk teljesen más volt.

何藩, azaz Ho Fan 1931-ben született, tehát már jóval később, mint az említettek, és akár ismerhette is a munkásságukat. De – minden esztétikai hasonlóság ellenére – nem másolta őket, sokkal inkább tovább vitt és a saját világára örökített egy szellemiséget, ami az ötvenes-hatvanas évek Hong Kongjának izgalmas krónikája lett. Egyik leghíresebb képe azonban sokkal egyszerűbb, minimalista, erőteljes Bauhaus beütéssel. Ráadásul viszonylag korai képe, huszonhárom évesen készítette, 1954-ben. A címe Közelgő árnyék.

Ho Fan egy unokatestvérét kérte meg, hogy álljon a … de várj csak, ne szaladjunk ennyire előre. Előbb nézd meg a képet. Sajnos itt nem mutathatom meg, mert a hazai szabályozás szerint 2092. január 1-ig szerzői jogi védelem alatt áll nálunk, a kínai és Hong Kong-i szabályozás szerint viszont már lejárt a védelme, így a Wikimedia Commonson meg tudom mutatni. (Kattints csak a linkre!) Ugye milyen… Milyen is? Monumentálisan egyszerű, geometrikus és minimalista, de mégis részletgazdag és finoman lírai. Régen írtam egyetlen kép jellemzésébe ennyi ellentmondást! A kép lenyűgözően egyben van, ritmusa, monumentalitása és finomsága együtt a mulandóság, a szépség tünékenysége és egyfajta eleve elrendeltetettség történetét meséli el. És, mint kiderült, nem csak én érzem így, hanem maga Ho Fan is valami ilyesmit álmodott a képre. Idézem:

I saw a white wall near Causeway Bay. I asked my cousin to stand there, and she acted as the girl facing the approaching shadow. I made the composition first, and then I finished it by bringing in the triangular dark shadow in the darkroom. There was no shadow on the wall, actually. It means her youth will fade away, and that everyone has the same destiny. It’s a little tragic.

(South China Morning Post, 2016. június 22)

Azaz: „A Causeway Bay környékén láttam egy fehér falat. Megkértem az unokatestvéremet, hogy álljon oda, ő alakította a lányt, aki szembenéz a közelgő árnyékkal. Először a kompozíciót hoztam létre, aztán úgy fejeztem be, hogy a háromszögletű, sötét árnyat a sötétkamrában alakítottam ki rá. Valójában nem volt árnyék a falon. Ez azt jelképezi, hogy a fiatalság csakhamar elenyészik, és mindenkire ugyanaz a végső sors vár. Egy kissé tragikus.

bagolymondjakínaiNa most akkor mi az igazság? Nem is volt ott semmiféle árnyék, gyönyörűen sütött a nap, az unokatestvér fiatal volt és ragyogó, és akkor idejön ez a fickó, és az élet mulandóságáról fecseg? Hogy is van ez? Hazudik a kép?

Két különböző dologról van szó. A napsütötte fehér fal előtt álló lány a pillanat valósága. Napsütötte fehér fal előtt álló kínai lányt ábrázoló fényképből szerintem legalább ezer van. A Google-t kérdeztem, és persze hazudik, mert a 11700 képben, amit talál, alig akad napsütötte fehér fal. Talán ha 4000 akad… De sokukon meg nincs kínai lány. Így higgy a Google-nek (például ha azt állítja, hogy nem akar neked ártani).

A halál közelgő árnyéka által sarokba szorított lány mulandó fiatalsága a maradandó valóság. Ritkán jelenik meg fényképen, és annyira fenyegető, hogy nem is nagyon szeretünk gondolni rá. Azért, mert mint igazság, megkérdőjelezhetetlen.

Szerintem ez utóbbi kép az igaz, mert ez mond igazat.

Mindeközben változatlanul nem értem, hogy miért nem tananyag Ho Fan, akit az amerikai fotográfusok szövetsége (Photographic Society of America) korának tíz legnagyobb fényképészeként tartott számon. Ennek lehet, hogy nincs akkora jelentősége, de annak talán van, hogy Angliában két fotográfiai társaság is tagjai közé fogadta, és az ország fotográfiai társaságának tiszteletbeli tagja volt Szingapúrban,  Argentínában, Brazíliában, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Belgiumban is.

A képei, mint mondtam, jogvédettek, de a Google azért szép tárlatot tud mutatni belőlük: íme Ho Fan.

bagolymondja_compact

Ide most nem írok semmit.

 

Utókor és emlékezet

Két kép, két fotós, és egy harmadik… Az utókor időnként furcsán alakítja az emlékeket.

bagolymondja_tlrMostanában két képnek is igyekeztem jobban utánanézni, két olyan, erőteljes és sajnos elég nyomasztó képnek, amelyek – ahogy a jó képek általában – sokkal többről szólnak és sokkal több mindent mondanak el, mint első ránézésre gondolná az ember. Mindkét kép portré, fekete-fehér, mindkét képen uralkodik a tekintet. De valójában a környezet az, ami kiemeli és értelmezi az arckifejezéseket, és elindítja a történetmesélést. Mindkét képet híres, a maguk területén legjobbak között számon tartott fényképészek készítették: az egyiket Dawid Szymin, a másikat Ascher Fellig, akiket persze ma nem ezeken a neveken ismerünk. Az első David “Chim” Seymour, a Magnum Photos egyik alapítója, és (Robert Capa, azaz Friedmann Endre halála után) elnöke, a másik Arthur (Usher) Fellig, még ismertebb nevén Weegee, A Híres.

Mindkét kép szerzői jogi oltalom alatt áll, így nem tudom ide feltenni őket, de linken megmutatom mindkettőt.

Chim fotója egy zavarodott tekintetű kislányt ábrázol, aki lerajzolta az otthonát. Tereskáról nagyjából ennyit lehetett tudni eredetileg, illetve azt, hogy egy varsói intézetben készült róla a felvétel, ahol a háborúban testileg vagy lelkileg súlyosan sérült gyerekekkel foglalkoztak. Chim az akkor alakuló UNICEF megbízásából fényképezte Közép- és Kelet-Európa háború után lézengő, család és megélhetés nélkül maradt gyermekeit, ám a téma annyira sajátja lett, hogy a megállapodás szerinti tiszteletdíjnak csak egy töredékét fogadta el, és az anyag leadása után is folytatta, immár saját szakállára, a téma fotózását. Később az UNCEF Európa gyermekei címmel albumot adott ki a fotókkal, de Tereska képe túl erőteljes és sokkoló volt ahhoz, hogy a könyvben megjelenjen. Ehelyett Zavart gyermek (1948) címmel a Life magazin 1948. december 27-i száma hozta le a képet és címlapon szerepelt az UNESCO egyik kiadványában is.

Nem részletezem nagyon, a történetet a Time (angolul) és a Mai Manó Ház blogja (magyarul – gyakorlatilag a Time cikk fordítása) aprólékosan elmeséli. De kiemelem, ami igazán megfogott.

bagolymondjamivanottA kép ereje abban is megnyilvánul, hogy a szemlélő meg akarja tudni, ki volt ez a kislány, mit élhetett át. A róla elnevezett, hátrányos helyzetű, sérült gyerekekkel foglalkozó alapítvány igazgatója, Georg Siebenkotten kutatásba kezdett: Patryk Grażewicz, kutató és Aneta Wawrzyńczak, emberjogi aktivista és újságíró segítségével, aprólékos nyomozással kiderítették, hogy Tereska Adwentowska van a képen. Az akkor nyolcéves lány négy éves korában koponyasérülést szenvedett egy srapnelldarabtól, majd tíz évvel idősebb nővérével árván maradva vándorolni kényszerült. A háború után leginkább elmegyógyintézetekben talált menedéket, mert agresszivitása veszélyeztette a környezetét. Semmi nem érdekelte, csak a rajzai, a cigaretta és az alkohol, és a csillapíthatatlan, mindent elemésztő éhség. Még halála is erre volt visszavezethető: egy betegtársától ellopott kolbászdarab akadt a torkán, fulladást okozva. A háttér hiányában ez akár még tragikomikus is lehetne, így viszont kegyetlenül durva, tiszta tragédia – a háború borzalma még a békében is gyilkos.

A történet a fent említett cikkekben megtalálható, a titkokra fény derül belőlük – és a zavart kislány immár névvel, élettörténettel a kép hátterében híres, és a mai napig meghatározó ikonja a háborúk borzalmainak, amelyek a gyermekeket sem kímélik. A feledésre kárhoztatott kislányt felkutatta és megőrizte az utókor emlékezete.


320px-apparecchio_fotografico_a_cassetta2c_a_fuoco_fisso2c_a_pellicola_in_rullo_120_-_museo_scienza_tecnologia_milano_06102
Kodak Brownie

Weegee képe négy évvel korábban készült, mint a Tereskát bemutató fotó. Megfáradt, bajuszos öregember ül az ágya szélén, háromrészes öltönyben és nagykabátban, kérdőn nézve a fényképezőgépre. Maga is fotós – volt. Nem is akármilyen! De már vagy tíz éve nem fényképezett, és sosem használt Kodak termékeket aztán, hogy az Eastman Kodak piacra dobta a Brownie sorozatát azzal a mottóval, hogy

“You push a button. We’ll do the rest.”
(„Csak nyomja meg a gombot. Mi megcsináljuk a többit.”)

A komoly ismereteket, szakértelmet kívánó fényképezés ilyen szintű leegyszerűsítése, „lealjasítása” elkeserítette.

376px-portrait_of_alfred_stieglitz_1935_apr_17
Carl van Vechten: Alfred Stieglitz portréja (1935) – Carl Van Vechten [Public domain], via Wikimedia Commons

A modell ugyanis nem más, mint Alfred Stieglitz, az amerikai fényképészet kikerülhetetlen óriása, aki nem csak fotósként, hanem a modern vizuális művészet nagy szervezőjeként is ismert kellene legyen. Valamikor még a piktorialista irányzat amerikai ága, a fotószecesszió kulcsfigurájaként lett ismert, szakmai folyóirat kiadója volt, kereste  és támogatta az új tehetségeket. Aztán a 1905-ben megnyitotta New York-i kiállítótermét, a 291-et. Az eldugott, tulajdonképpen túl szűk és zsúfolt kiállítóhely először még a fotószecesszió központja volt, de hamarosan híres lett arról, hogy akit ott Stieglitz bemutatott, az hamarosan fontos művészként lett ismert. Stieglitz jó szemmel és érzékkel válogatta ki az ismeretlen tehetségeket, és pártfogolta őket. Második felesége, a nála 22 évvel fiatalabb Georgia O’Keeffe is így került a közelébe, és nem csak múzsája és szerelme lett, hanem a modern amerikai festészet legerőteljesebb alakja.

383px-alfred_stieglitz_-_the_steerage_-_google_art_project
Alfred Stieglitz: Steerage (A fedélköz) – az „őszinte fotográfia” egyik első jelentős képe – Alfred Stieglitz [Public domain], via Wikimedia Commons

Stieglitz eltávolodott a fotószecesszió mesterkélt, és a festészet eszközeit, képi nyelvét használó irányvonalától, és többek közt Edward Steichennel, Paul Stranddel, Edward Weston-nel és fiával, Bret Weston-nel, Imogen Cunninghammel, vagy akár Ansel Adams-szel is – az „őszinte és egyenes” straight photography irányzat, a művészi fotográfia felé fordult. Szervezői, kiadói, kiállítói, és fényképész tevékenysége miatt a mai napig az amerikai fotográfia keresztapja jelzővel emlegetik.

Stieglitz ugyanakkor a fényképészet sajátos nyelvével is kísérletezett, aminek leghíresebb megnyilvánulása az Equivalents (Egyenértékűségek) sorozata. Ezek zömében minden más részletet mellőző felhőképek, ami az akkori technikával, a kék fényre leginkább érzékeny nyersanyagokkal önmagukban is bravúrosak – de Stieglitz kísérletének tárgya nem a technika, hanem az absztrakció és annak sajátos formanyelve volt. A képek címe is erről szól: a képen minden részlet egyenrangú és egyenértékű, nincs főtéma, előtér és háttér, mellékszereplő és nincs a képnek vizuális központja sem. A kép témája önmaga a látvány, a kép, és a felhők nem felhőket ábrázolnak hanem a felhők képét – valahogy úgy, ahogy Magritte pipát ábrázoló festménye sem egy pipa, hanem egy pipát ábrázoló festmény. « Ceci n’est pas une pipe . »

A fáradt és megtört öregember Weegee fotóján ugyanaz az Alfred Stieglitz, akiről eddig írtam, és aki Carl van Vechten fotóján még olyan élénk, talán huncut vidámsággal néz fel, egy szinte ugyanolyan képi környezetben. Weegee fotóján több, a modellt jellemző tárgya is látható: a könyvei, Carl Sandburg négykötetes életrajza, az Abraham Lincoln The War Years (A háború évei) (1939) ami a következő évben Pulitzer–díjat hozott számára,  a falon pedig egy John Marin-festmény látható. Stieglitzben még él a láng, az ágya is egy kiállítóhely félreeső zugában húzódik meg, de a kiállítást már nemigen látogatják, alig hoz bevételt, és a kiállítók által néha eladott képek után kapott jutalék éppen csak elég volt arra, hogy az An American Place fenntartását finanszírozza.

bagolymondjaverselWeegee egy évvel később, a Naked City (Meztelen város, 1945) című könyvében írt a Stieglitz-cel való találkozásáról. Leírta, hogy pár hónappal korábban a Saturday Evening Post még úgy írt róla, hogy “The Old Master of the Camera” – Old Masters névvel a legnagyobb németalföldi festőket szokás illetni – és a négy legfontosabb amerikai fotósként tartják számon, de amikor az utcán látta szembejönni a fekete nagykabátos öregembert, senki nem tudta, hogy ki az. Amikor Weegee odalépett hozzá és a nevén szólította, Stieglitz talán még meg is lepődött, és meghívta magához. Az An American Place fertőtlenítőszerek és az öregkor jellegzetes szagával fogadta. Beszélgetés közben Stieglitz a telefonra mutatott:

Stieglitz pointed to a phone near his cot. ‘It never rings,’ he said. ‘I have been deserted. The paintings on the wall are orphans. No one comes up to see them!’
(Stieglitz a fekhelye melletti telefonra mutatott: – Sosem cseng. – mondta. – Magamra hagytak. A képek a falakon árvák. Soha senki nem jön fel őket megnézni.)
—Weegee: Naked City

Stieglitz neve nem merült teljesen feledésbe, és ebben valószínűleg része volt Weegee-nek is, akire nagy hatást gyakorolt – és Weegee is nagy hatást gyakorolt Stieglitzre. Weegee küldött egy tiszteletpéldányt a példaképének és szívhez szóló választ kapott:

weegee_stieglitz
Alfred Stieglitz levele Weegee-hez a Naked Place című könyv tiszteletpéldányának apropójából – Public Domain (PD) mivel a szerző halála óta több mint hetven év eltelt

An American Place
1945. szeptember 11.

Kedves Weegee! A Naked City könyved egy példányát megkaptam. Babérkoszorúm és [jobb] kezem neked…

Alfred Stieglitz

Weegee nem csak a Naked City oldalain számolt be e nevezetes találkozásról, hanem – kisebb eltéréseket nem számítva azonos módon – négy helyen is. Találkozása Stieglitz-cel mély nyomot hagyott az akkor hírnevének csúcsához közeledő fotóriporterben, és talán ez is segített, hogy nem csak az újságok oldalain, bűnügyi hírek között megjelenő, „Weegee a Híres” névvel fémjelzett képeiről ismerjük. A múzeumokban, kiállítótermekben egy másik, a művészi igénnyel fényképező Weegee is megjelenik, és sajátos evolúciója a hírnév- és hírhajhász önjelölt hírességtől a fotótörténelemben méltán helyet kapó, munkái alapján híres Weegee-ig ível.

“It doesn’t seem right that such a great artist should have such a little reward, (…)”
(Valami szemmel láthatóan nincs rendjén hogy egy ilyen nagy művész ennyire kevés elismerést kapjon […])
— Weegee (Naked City)

[I was] wondering if that elusive fame I was after was worth while.
([Azon] csodálkoztam, vajon a tünékeny hírnév amit kerestem magamnak, megéri-e egyáltalán.)
— Weegee (Naked City)

A két kép, Chim Tereskát ábrázoló fotója és Weegee Stieglitz-portréja valamilyen szinten az utókor emlékezetének eszközévé vált. Tereska kilétét a kép készítésekor nem tartották fontosnak megörökíteni. Stieglitz portréja valahogy eleve az emlékezetnek készült, de valójában annak elmúlását és fakulását mutatja be. A felsorolt neveket, mint David “Chim” Seymour, Weegee, Tereska Adwentowska vagy Alfred Stieglitz, valószínűleg csak azok ismerik, akik a fotótörténet, művészettörténet iránt legalább egy picit komolyabban érdeklődnek.

Kéne valami frappáns befejezés is, de csak annyi jut eszembe, hogy az utókor mégsem mindig igazságos.

bagolymondjatanuljfiam

 

A helyes kritika alapja

A Dunning–Kruger hatás a magyarázat arra, hogy amíg a szakértők folyton kételkednek, a kezdők és a kontárok mindig mindenben holt biztosak.

Sokszor találkozni azzal, hogy a kezdő alkotó, legyen bár író, festő, rajzoló, zenész, színész, bármi (vagy épp fotós), minden munkáját (de legfőképp a legutóbbit) a műfaj csúcsának tartja, és rendkívül nehezen fogadja a kritikát. Aztán ahogy érkezik a tapasztalat és gyűlik a tudás, úgy válik egyre bizonytalanabbá, mígnem eljut egy szintre, amikor súlyosan alulbecsüli a képességeit. Ez az alkotói válság (egyik) ideje. Aki ezen is túl tud lépni, egy idő után elkezdi reálisabban látni a művei értékét, és jobban megtalálni a saját helyét az értékskálán, de rendszerint ez már nem éri el a tényleges értéket, mert mindig ott marad a kétely, amit az első válság okozott. És ez valahol így van jól.

A jelenségnek még szép, tudományosan hangzó neve is van, ez a Dunning–Kruger hatás. A jelenséget a Cornell Egyetemen két brit amerikai kutató, David Dunning és Justin Kruger publikálta 1999-ben, és meg is kapták érte 2000-ben a legértelmetlenebb tudományos eredményeknek járó Ignobel–díjat. Pedig ennek a hatásnak a létezése, működésének ismerete elég fontos ahhoz, hogy az ember túljusson és megeméssze a kezdő lét első kudarcait. Az Ignobel–díjat odaítélő kuratórium talán épp az említett hatás hatására értékelte alul a kutatást.

Amikor a kezdő az ember, a legnehezebb a saját képességeit felmérnie, és elhelyeznie az alkotótársak között. Megfelelő gyakorlat és ismeretek híján nem fogja felismerni sem mások szakértelmét, sem a saját hibáit, sőt, minden kritikát személyes sértésnek is vesz. A saját tökéletes tudásába vetett hite azonban dacos folytatást eredményez, aminek előbb-utóbb fejlődés lesz az eredménye.

Aztán amikor először felfedezi, hogy mennyivel jobbak is vannak nála, jön az elkeseredettség, a teljes kudarc élménye, de megjön a képesség is, hogy maga is rájöjjön, hol mit rontott el – még ha nem is feltétlenül képes arra, hogy helyre hozza, vagy elsőre jól csinálja a dolgokat. Ezek aztán már egy következő szint jellemzői. Amikor pedig eléri a saját művészete csúcsát, már pontosan fogja tudni, hogy mi mindenben kellene még fejlődnie, és ezért egy olyan enyhe alulértékeléssel, és kétellyel fordul a saját munkái felé, amit úgy is lehet hívni, hogy mesterségbeli alázat. Az igazán nagy mester mindig szerény – mondhatnám, de nem lenne igaz.

Felismerve a Dunning-Kruger hatás jelentőségét, már sokkal könnyebb elfogadható és hasznos kritikát nyújtani, kiváltképp azok részére, akik a pályaívük első szegmensén még nem jutottak túl. És ennek az az alapja, hogy meg kell erősíteni a kezdőt, hogy igenis alkosson, és lépjen tovább. Olyan ez, mint amikor a tipegő kisgyerek első lépéseit próbálgatja, és állandóan orra esik. Ez nem kellemes, de nincs az a féleszű szülő, aki eltiltaná a gyerekét a felállástól és lépkedéstől az orra esések miatt. No pain, no gain – mondja az angol: ha nincs fájdalom, nincs nyeremény. 

Ennek fényében a helyes kritika három elemből kell álljon, megfelelő (alábbi) sorrendben:

  1. Rámutat az alkotás erényeire, kiemeli a jó megoldásokat és mindenképpen talál valami értéket a műben

  2. Óvatosan, külső szemlélőként elemezve rámutat a hibákra, és megmagyarázza a kiváltó okokat és a hatásukat.

  3. Kiemel olyan értéket, ami már megvan, de tovább lehet építeni, és arra alapozva megoldásokat, alternatívákat, szemléletmódot javasol.

Nagyon fontos, hogy a kritika ösztönözzön a továbblépésre, és éreztesse, hogy hibázni szükséges. Maga a tanulási folyamat megkerülhetetlen és nincs olyan nagy művész, aki ne lett volna kezdő, és kezdőként ne ugyanazokba a csapdákba, gödrökbe esett volna bele. Ansel Adams, Michelangelo és Beethoven is tök béna volt, amikor először próbálta ki magát. Ahogy a matematikához, úgy a művészetekhez, gyakorlatot igénylő alkotáshoz sincs királyi út.

Aki csak leszól, ledorongol és ócsárol kritika gyanánt, az éppen olyan, mint az egyszeri ember, aki megtiltotta a gyerekének, hogy felálljon, mert akkor arcra eshet.

bagoly_glass

A címkép Burst felvétele a Pexels.com-ról, CC0 licensz alatt szabadon felhasználható

Gyorsan! Gyorsan!

Azt mondja az ostoba reklám, hogy nincs idő a fejfájásra, használjam a… mit is? Úgy elhadarták, hogy ki is ment a fejemből. Rossz reklám, de hát hamar munka ritkán jó. Mégis minden mindig hamarabb, gyorsabban, felületesebben kell.

bagolymondjasuhanAz említett reklám semmiféle támpontot nem ad ahhoz, mi fogja gyorsan elmulasztani a fejfájásomat, ezért rengetegszer el kell ismételniük ahhoz, hogy megunjam megjegyezzem. De annyiszor nem fogom megnézni, nem én! Nincs időm ilyesmire!

A kolléganőm meg valami egyszerű, olcsó receptet keres, hogy a hétvégéjét ne a konyhában töltse. Ki is köt egy oldalon, ami a címével azt ígéri, hogy fillérekből, pillanatok alatt készíthet finomságokat. A honlap szinte minden receptje úgy kezdődik: vedd meg a tasakos instant [írd ide a kedvenc ételed nevét] készítményt, adj hozzá vizet, forrald fel és tedd bele … és itt minden különböző recept másik két fűszert más-más mennyiségben ajánl. Végül is lehet, hogy gyors, talán még olcsó is, de a főzéshez már régen nincs köze. A receptekhez sem.

shhh____we_re_hunting____by_hel999_d32apfn-fullview
Psszt, vadászunk! (Speedpaint, kb. 2–3 óra) – Forrás: hel999, DeviantART CC-by-NC-ND 3.0

Nézegetem a kedvenc művészeti-közösségi oldalamat (a linkek között megtalálod, hogy a DeviantART az) és feltűnik némelyik alkotó elképesztő technikai tudása – meg az, hogy mennyire nem képesek kilépni egy adott stílusból, forma- és színvilágból. Mintha a fejlődésnek valami rettenetes gátat szabna. Közös vonás: mindegyikük hozza a linket, hogy a festmény elkészüléséről szóló gyorsított videó hol nézhető meg. Mindegyik úgy nevezett speedpaint, aminek az a lényege, hogy a részletgazdag, látványos festmény minél rövidebb idő alatt készüljön el. Egy A3-ashoz hasonló méretű alkotás három óra alatt – ez még csak nem is ritkaság. Egy másik alkotó, történetesen író és költő az illető, slash párbajra hív: villámverselés, ki tud rövidebb idő alatt szonettet, ódát, húszsoros szabadverset vagy hatvan versszakos aforizmát költeni? Nagyon büszkék a sebességre, akik összemérték vele a tudásukat, csak éppen a kész művek sablonosan összecsapottak, túlságosan is alkalomhoz kötöttek, két hét múlva már az aktualitásukat is elfelejtjük, és elértéktelenednek.

És eközben folytatódnak a reklámok, nagyobb sebességű internet, nagyobb sebességű jegyvásárlás, nagyobb sebességű hivatalos ügyintézés, mindennek gyorsulnia kell. Édesapámat még napokig benn tartották a Szemklinikán a szürkehályog-műtétje után, én dél körül kerültem a műtőbe és délután fél ötkor úton voltam haza. Persze nem én vezettem. Annyira még nem gyors a módszer.

BagolymondjakonyvmolyAztán olvasom, hogy bezárt a vadonatúj Kormányablak, mert nincs munkaerő, sőt, a másik is, amit szintén most újítottak fel, alakítottak át gyorsabbá. Nincs ember, és nincs ember, aki ezt az állandó hajszát bírná. És az a szomorú, hogy nem csak a Hivatal szűnik meg létezni hanem egyes emberek is – például azok, akik a hajtás miatt megcsömörlött, magára hagyott egészségügy maradékának igénybevételére szorulnak, és nem jut rájuk már idő, mert… mert nincs idő még a fejfájásra sem. Megrázóan sok ilyen példával találkozom a hírekben, pletykákban, és sajnos a leghitelesebb forrásokban is.

A fényképezőgépemről is megtudom a híradásnak álcázott reklámokból, hogy már gagyi, mert másodpercenként csak hat képet tud exponálni, és a legújabb tükör nélküli, úgy nevezett MILC gépek már ennek a sokszorosát tudják, szinte a mozgóképes kamerákéval vetekszik a sebességük.  Érdekes, hogy a kezelhetőségük mégis lassabb, mint az én gépemé. De hát ki akarja állítgatni a gépet, amikor ez által lemaradhatsz valamiről? Történetesen az, aki egyedit, a sablonostól jobbat, értékesebbet akar csinálni.

Aki, ha verset ír, évekig érleli és javítgatja. Aki, ha novellát, könyvet ír, évekig vadászik a megfelelő adatokra, és legalább ugyanannyi ideig mérlegeli a szöveg és a narratíva tempóját, hangvételét, nézőpontját – az összhatást. Aki egy igekötőn, egy rímen is napokig dolgozik, ízlelgeti-próbálgatja, hogyan lesz jobb amit kiad a kezéből. Nem csak jó, szuper, esetleg kiváló – hanem annál is jobb.

1280px-canyon_de_chelly_panorama_of_valley_from_mountain
Canyon de Chelly panoráma – Forrás: Ansel Adams [Public domain], via Wikimedia Commons

Ansel Adams, az amerikai fotográfia egyik legnagyobb alakja, nagy tudású elméleti szakember, teoretikus és gyakorlatban is kiváló fotós azt írta: ha egy évben van négy jó képed, boldog lehetsz, nagyszerű fotós vagy. Ő volt az, aki a negatívokat úgy nagyította, hogy a kép egyes részeit gondosan kielemezte, és a megfelelő módszerekkel gyorsította vagy lassította a hívást, erősítette vagy csökkentette a fényt kis maszkok kivágásával és a megfelelő helyen való mozgatásával, sőt, helyi vegyi beavatkozásokkal is. Módszerét, amit Zóna rendszernek nevezett el, még a korabeli fotográfusok is pepecselősnek és követhetetlenül aprólékos manipulációnak tartották. A kritikusainak képeit alig-alig látod, és fogalmad sincs, kik voltak – de ha bemész a svéd lakberendezési áruházba, és veszel egy szép tájképet a szobád díszítésére, mondjuk a Yosemite Nemzeti Parkról vagy a Grand Canyonról, akkor nagy valószínűséggel Ansel Adams egyik fotójára esik a választásod. Aki annak idején kiment a kocsijával a vadonba, és amikor megtalálta a megfelelő helyet, akár napokra is ott maradt, amíg a fényviszonyok, felhők, a levegő tisztasága, hőmérséklete, minden a megfelelő nem lett. Kivárt.

Enheduanna, Sargon király (címzetes?) leánya – forrás: Mefman00 [CC0], <a href="https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Enheduanna,_daughter_of_Sargon_of_Akkad.jpg">via Wikimedia Commons</a>
Enheduanna, Sargon király (címzetes?) leánya – forrás: Mefman00 [CC0], via Wikimedia Commons

Egy kiváló magyar fotográfus, Vadász Sándor, akit örömmel tartok mentoromnak is, úgy fogalmazta meg ezt, hogy

Nem az számít, hogy a fényképezőgéped hány képet készít egyetlen másodperc alatt, hanem csak az, hogy Te képes vagy-e egyet, maradandót alkotni…

Mit is jelent maradandót alkotni?

Nem tudom, talán az (első egyiptomi) Lépcsős piramis építőjét Imhotepet, vagy a sumer-akkád feminista(!) írónőt és politikust, Enheduannát kellene megkérdezni. De a válaszukban biztos nem lesz jelen az a fogalom, hogy „gyorsan!”

bagolymondja_djet

A címképen:Színes ceruzák a Pexels.com gyűjteményéből – CC0 licenc alatt bármyely legális célra szabadon felhasználható

Szavakon túli területek

Van, hogy közölni kell a kimondhatatlant. A művészetben ez a művészet.

Valamikor korábban, még január 18-án idéztem Ansel Adams gondolatát arról, hogy mire is való a kép, és mit lehet tenni a korlátaival. Georgia O’Keeffe is elmélkedett hasonlóról, amit sajnos nem tudok szó szerint idézni. Az volt a lényege, hogy mennyire felesleges megkérdezni az alkotót arról, mit ábrázol a képe: ha tudná szavakban közölni, nem bajlódna a festéssel. És a sor folytatható: amikor a képek már nem elegendőek, a művész kilép a térbe, és a térplasztika (szobor, dombormű, objekt, mobil) segítségével próbálja meg mindazt közölni, amit hiába is kérdeznénk meg tőle. Ha elmondható lenne, beszélne róla, nem fektetne bele sokkal több energiát, hogy közölje.

Szintén O’Keeffe volt az, aki körülírta, mi is az absztrakt lényege: lecsupaszítani a láthatót, hogy csak a legfontosabb lényege maradjon meg, az, ami a legtisztábban, még éppen elegendő módon kifejezi a gondolatot. Azt a gondolatot, amit nem lehet szavakba írni, felismerhető alakok és megcímkézhető tettek révén átadni. Maga az absztrakció egyfajta beismerés, annak a beismerése, hogy kevesek vagyunk, nem tudunk mindent kimondani és bemutatni. Az érzések, érzelmek, ösztönök, rácsodálkozások tömege nem viseli el, ha hangok és statikus látomások korlátaiba ütköznek.

haasz-istvan-objekt
Haász István objektek – saját, telefonnal készült felvétel

Igazából terveztem, hogy írok ma, de nem erről, hanem az olasz forma- és ipari tervezésről akartam írni. Az azonban túl nagy falat az adott időhöz, nem vetettem el ugyan, de inkább dolgozom még rajta. Ellenben ért egy hatás, egy váratlanul meglátogatott kiállítás képében, amit csak úgy, puszta kézzel, figyelmeztetés nélkül megnéztem, amíg egy ismerősre vártam. És, bár az absztrakttal általában elég pesszimista és cinikus viszonyban vagyok, valami megfogott benne.

Egy lengyel és néhány magyar kortárs képzőművész alkotásai bujkálnak a belvárosi pince barátságtalan, sőt ellenséges hűvösében, ami a nyári kánikulában egyáltalán nem is olyan rossz hely. Sőt, összecseng a Geometrikus generációk kiállítás darabjaival. Jerzy Grochocki tipikus munkái adják a tárlat gerincét, és Dobó Krisztina, Forgó Árpád, Haász István, Halmi-Horváth István, Marafkó Bence, Somfai Rezső kísérik, támogatva, ellenpontozva és replikázva.

i-rdlnnrz-m.jpg
Georgia O’Keeffe festménye az új-mexikói sivatagról – saját, karórával készült felvétel

Elnézve műveiket, elgondolkodtam azon, hogy mi a fenét akartak ezek az alkotók mondani, és ahogy fotós énem előtörését követve elkezdtem mindenféle lehetetlen szögekből nézni, árnyékokat és megvilágításokat is hozzáértelmezni a műveikhez, eszembe jutottak Ansel Adams és Georgia O’Keeffe gondolatai a megmagyarázhatatlanságról. És arra kellett rájöjjek, hogy igazuk van. Hiába való lenne Adams magyarázatát hallgatni a Grand Teton masszívumról és a Snake-folyóról, vagy Georgia O’Keeffe-t kérdezni a sivatag varázslatáról, mert nem véletlenül képekben meséltek az érzéseikről, benyomásaikról, és a rájuk gyakorolt, mély hatásokról. És ezek még nem is absztrakt művek, de pontosabban mondják el mindazt, amit kérdezhetnék, mint bármiféle szóbeli, írásbeli válasz.

600px-adams_the_tetons_and_the_snake_river
Ansel Adams: The Tetons and the Snake River (1942),
forrás: Ansel Adams [Public domain], via Wikimedia Commons

Szóval inkább hagytam magam, és figyeltem, mit váltanak ki, mit sugallnak, és mit éreztetnek a geometrikus, nagyon szigorúan szabályos és pontos formák, határozott és tudatos, objektív valóságtól nagyjából semmilyen szinten nem függő színek.

Marafko-Bence-Semmi-3x
Marafkó Bence három megközelítése a semmire – saját, telefonnal készült felvétel

És a „tárgyak” mesélni kezdtek.

dobo-krisztina-targy
Dobó Krisztina tárgy-értelmezése – saját, telefonnal készült felvétel

De ne kérdezd, hogy mit meséltek, nem lehet elmondani. Látni és átélni kell, mert absztrakt és geometria – amely utóbbi az a gondolati régió, ami már nem csak a szavakon, képeken, formákon és színeken van túl, de az absztrakton is. De hat.

jerzy-grochocki-falling-squares
Jerzy Grochocki lehulló négyzete – saját, telefonnal készült felvétel

Igazából egy bánatom volt ezzel a kiállítással. Talán a helyszínből adódóan, talán az érdeklődés nem igazán élénk volta miatt, de a világításra nem fordítottak elegendő figyelmet. Haász István egyik objektje körül például egyáltalán nem égett lámpa, a kiállítást felügyelő hölgy szerint azért, mert „reggel  kiment”. Pont az egyik olyan műről van szó, aminél a fénynek még kiemeltebb szerepet tulajdonítottam. A többi alkotásnál is elég ad hoc világítás van, de még az is sokat mesél, része a műnek a sokféle árnyék – milyen érdekes lenne, ha még mozgatni is lehetne őket?

Ja, a kiállítás a FUGA Budapesti Építészeti Központ pincelabirintusában bújik meg, a Petőfi Sándor utca 5. szám alatt, az utca jelenleg a Párisi Udvar rekonstrukciójától sújtott, kevésbé áldott végén.

Szavak, képek, csend

Bölcs gondolatok a kommunikáció lényegéről

bagolymondjawelldone

When words become unclear, I shall focus with photographs.
When images become inadequate, I shall be content with silence.

(Ansel Adams)

Szabad fordításban magyarul: “Amikor a szavak ködössé válnak, a fényképekkel kell pontosítanom.
Amikor a képek vesztik el szerepüket, meg kell elégednem a csenddel.”

Ansel Adams
fotográfus, a tájkép fényképezés egyik legnagyobb alakja

(A kép saját felvételem)