Utókor és emlékezet

Két kép, két fotós, és egy harmadik… Az utókor időnként furcsán alakítja az emlékeket.

bagolymondja_tlrMostanában két képnek is igyekeztem jobban utánanézni, két olyan, erőteljes és sajnos elég nyomasztó képnek, amelyek – ahogy a jó képek általában – sokkal többről szólnak és sokkal több mindent mondanak el, mint első ránézésre gondolná az ember. Mindkét kép portré, fekete-fehér, mindkét képen uralkodik a tekintet. De valójában a környezet az, ami kiemeli és értelmezi az arckifejezéseket, és elindítja a történetmesélést. Mindkét képet híres, a maguk területén legjobbak között számon tartott fényképészek készítették: az egyiket Dawid Szymin, a másikat Ascher Fellig, akiket persze ma nem ezeken a neveken ismerünk. Az első David “Chim” Seymour, a Magnum Photos egyik alapítója, és (Robert Capa, azaz Friedmann Endre halála után) elnöke, a másik Arthur (Usher) Fellig, még ismertebb nevén Weegee, A Híres.

Mindkét kép szerzői jogi oltalom alatt áll, így nem tudom ide feltenni őket, de linken megmutatom mindkettőt.

Chim fotója egy zavarodott tekintetű kislányt ábrázol, aki lerajzolta az otthonát. Tereskáról nagyjából ennyit lehetett tudni eredetileg, illetve azt, hogy egy varsói intézetben készült róla a felvétel, ahol a háborúban testileg vagy lelkileg súlyosan sérült gyerekekkel foglalkoztak. Chim az akkor alakuló UNICEF megbízásából fényképezte Közép- és Kelet-Európa háború után lézengő, család és megélhetés nélkül maradt gyermekeit, ám a téma annyira sajátja lett, hogy a megállapodás szerinti tiszteletdíjnak csak egy töredékét fogadta el, és az anyag leadása után is folytatta, immár saját szakállára, a téma fotózását. Később az UNCEF Európa gyermekei címmel albumot adott ki a fotókkal, de Tereska képe túl erőteljes és sokkoló volt ahhoz, hogy a könyvben megjelenjen. Ehelyett Zavart gyermek (1948) címmel a Life magazin 1948. december 27-i száma hozta le a képet és címlapon szerepelt az UNESCO egyik kiadványában is.

Nem részletezem nagyon, a történetet a Time (angolul) és a Mai Manó Ház blogja (magyarul – gyakorlatilag a Time cikk fordítása) aprólékosan elmeséli. De kiemelem, ami igazán megfogott.

bagolymondjamivanottA kép ereje abban is megnyilvánul, hogy a szemlélő meg akarja tudni, ki volt ez a kislány, mit élhetett át. A róla elnevezett, hátrányos helyzetű, sérült gyerekekkel foglalkozó alapítvány igazgatója, Georg Siebenkotten kutatásba kezdett: Patryk Grażewicz, kutató és Aneta Wawrzyńczak, emberjogi aktivista és újságíró segítségével, aprólékos nyomozással kiderítették, hogy Tereska Adwentowska van a képen. Az akkor nyolcéves lány négy éves korában koponyasérülést szenvedett egy srapnelldarabtól, majd tíz évvel idősebb nővérével árván maradva vándorolni kényszerült. A háború után leginkább elmegyógyintézetekben talált menedéket, mert agresszivitása veszélyeztette a környezetét. Semmi nem érdekelte, csak a rajzai, a cigaretta és az alkohol, és a csillapíthatatlan, mindent elemésztő éhség. Még halála is erre volt visszavezethető: egy betegtársától ellopott kolbászdarab akadt a torkán, fulladást okozva. A háttér hiányában ez akár még tragikomikus is lehetne, így viszont kegyetlenül durva, tiszta tragédia – a háború borzalma még a békében is gyilkos.

A történet a fent említett cikkekben megtalálható, a titkokra fény derül belőlük – és a zavart kislány immár névvel, élettörténettel a kép hátterében híres, és a mai napig meghatározó ikonja a háborúk borzalmainak, amelyek a gyermekeket sem kímélik. A feledésre kárhoztatott kislányt felkutatta és megőrizte az utókor emlékezete.


320px-apparecchio_fotografico_a_cassetta2c_a_fuoco_fisso2c_a_pellicola_in_rullo_120_-_museo_scienza_tecnologia_milano_06102
Kodak Brownie

Weegee képe négy évvel korábban készült, mint a Tereskát bemutató fotó. Megfáradt, bajuszos öregember ül az ágya szélén, háromrészes öltönyben és nagykabátban, kérdőn nézve a fényképezőgépre. Maga is fotós – volt. Nem is akármilyen! De már vagy tíz éve nem fényképezett, és sosem használt Kodak termékeket aztán, hogy az Eastman Kodak piacra dobta a Brownie sorozatát azzal a mottóval, hogy

“You push a button. We’ll do the rest.”
(„Csak nyomja meg a gombot. Mi megcsináljuk a többit.”)

A komoly ismereteket, szakértelmet kívánó fényképezés ilyen szintű leegyszerűsítése, „lealjasítása” elkeserítette.

376px-portrait_of_alfred_stieglitz_1935_apr_17
Carl van Vechten: Alfred Stieglitz portréja (1935) – Carl Van Vechten [Public domain], via Wikimedia Commons

A modell ugyanis nem más, mint Alfred Stieglitz, az amerikai fényképészet kikerülhetetlen óriása, aki nem csak fotósként, hanem a modern vizuális művészet nagy szervezőjeként is ismert kellene legyen. Valamikor még a piktorialista irányzat amerikai ága, a fotószecesszió kulcsfigurájaként lett ismert, szakmai folyóirat kiadója volt, kereste  és támogatta az új tehetségeket. Aztán a 1905-ben megnyitotta New York-i kiállítótermét, a 291-et. Az eldugott, tulajdonképpen túl szűk és zsúfolt kiállítóhely először még a fotószecesszió központja volt, de hamarosan híres lett arról, hogy akit ott Stieglitz bemutatott, az hamarosan fontos művészként lett ismert. Stieglitz jó szemmel és érzékkel válogatta ki az ismeretlen tehetségeket, és pártfogolta őket. Második felesége, a nála 22 évvel fiatalabb Georgia O’Keeffe is így került a közelébe, és nem csak múzsája és szerelme lett, hanem a modern amerikai festészet legerőteljesebb alakja.

383px-alfred_stieglitz_-_the_steerage_-_google_art_project
Alfred Stieglitz: Steerage (A fedélköz) – az „őszinte fotográfia” egyik első jelentős képe – Alfred Stieglitz [Public domain], via Wikimedia Commons

Stieglitz eltávolodott a fotószecesszió mesterkélt, és a festészet eszközeit, képi nyelvét használó irányvonalától, és többek közt Edward Steichennel, Paul Stranddel, Edward Weston-nel és fiával, Bret Weston-nel, Imogen Cunninghammel, vagy akár Ansel Adams-szel is – az „őszinte és egyenes” straight photography irányzat, a művészi fotográfia felé fordult. Szervezői, kiadói, kiállítói, és fényképész tevékenysége miatt a mai napig az amerikai fotográfia keresztapja jelzővel emlegetik.

Stieglitz ugyanakkor a fényképészet sajátos nyelvével is kísérletezett, aminek leghíresebb megnyilvánulása az Equivalents (Egyenértékűségek) sorozata. Ezek zömében minden más részletet mellőző felhőképek, ami az akkori technikával, a kék fényre leginkább érzékeny nyersanyagokkal önmagukban is bravúrosak – de Stieglitz kísérletének tárgya nem a technika, hanem az absztrakció és annak sajátos formanyelve volt. A képek címe is erről szól: a képen minden részlet egyenrangú és egyenértékű, nincs főtéma, előtér és háttér, mellékszereplő és nincs a képnek vizuális központja sem. A kép témája önmaga a látvány, a kép, és a felhők nem felhőket ábrázolnak hanem a felhők képét – valahogy úgy, ahogy Magritte pipát ábrázoló festménye sem egy pipa, hanem egy pipát ábrázoló festmény. « Ceci n’est pas une pipe . »

A fáradt és megtört öregember Weegee fotóján ugyanaz az Alfred Stieglitz, akiről eddig írtam, és aki Carl van Vechten fotóján még olyan élénk, talán huncut vidámsággal néz fel, egy szinte ugyanolyan képi környezetben. Weegee fotóján több, a modellt jellemző tárgya is látható: a könyvei, Carl Sandburg négykötetes életrajza, az Abraham Lincoln The War Years (A háború évei) (1939) ami a következő évben Pulitzer–díjat hozott számára,  a falon pedig egy John Marin-festmény látható. Stieglitzben még él a láng, az ágya is egy kiállítóhely félreeső zugában húzódik meg, de a kiállítást már nemigen látogatják, alig hoz bevételt, és a kiállítók által néha eladott képek után kapott jutalék éppen csak elég volt arra, hogy az An American Place fenntartását finanszírozza.

bagolymondjaverselWeegee egy évvel később, a Naked City (Meztelen város, 1945) című könyvében írt a Stieglitz-cel való találkozásáról. Leírta, hogy pár hónappal korábban a Saturday Evening Post még úgy írt róla, hogy “The Old Master of the Camera” – Old Masters névvel a legnagyobb németalföldi festőket szokás illetni – és a négy legfontosabb amerikai fotósként tartják számon, de amikor az utcán látta szembejönni a fekete nagykabátos öregembert, senki nem tudta, hogy ki az. Amikor Weegee odalépett hozzá és a nevén szólította, Stieglitz talán még meg is lepődött, és meghívta magához. Az An American Place fertőtlenítőszerek és az öregkor jellegzetes szagával fogadta. Beszélgetés közben Stieglitz a telefonra mutatott:

Stieglitz pointed to a phone near his cot. ‘It never rings,’ he said. ‘I have been deserted. The paintings on the wall are orphans. No one comes up to see them!’
(Stieglitz a fekhelye melletti telefonra mutatott: – Sosem cseng. – mondta. – Magamra hagytak. A képek a falakon árvák. Soha senki nem jön fel őket megnézni.)
—Weegee: Naked City

Stieglitz neve nem merült teljesen feledésbe, és ebben valószínűleg része volt Weegee-nek is, akire nagy hatást gyakorolt – és Weegee is nagy hatást gyakorolt Stieglitzre. Weegee küldött egy tiszteletpéldányt a példaképének és szívhez szóló választ kapott:

weegee_stieglitz
Alfred Stieglitz levele Weegee-hez a Naked Place című könyv tiszteletpéldányának apropójából – Public Domain (PD) mivel a szerző halála óta több mint hetven év eltelt

An American Place
1945. szeptember 11.

Kedves Weegee! A Naked City könyved egy példányát megkaptam. Babérkoszorúm és [jobb] kezem neked…

Alfred Stieglitz

Weegee nem csak a Naked City oldalain számolt be e nevezetes találkozásról, hanem – kisebb eltéréseket nem számítva azonos módon – négy helyen is. Találkozása Stieglitz-cel mély nyomot hagyott az akkor hírnevének csúcsához közeledő fotóriporterben, és talán ez is segített, hogy nem csak az újságok oldalain, bűnügyi hírek között megjelenő, „Weegee a Híres” névvel fémjelzett képeiről ismerjük. A múzeumokban, kiállítótermekben egy másik, a művészi igénnyel fényképező Weegee is megjelenik, és sajátos evolúciója a hírnév- és hírhajhász önjelölt hírességtől a fotótörténelemben méltán helyet kapó, munkái alapján híres Weegee-ig ível.

“It doesn’t seem right that such a great artist should have such a little reward, (…)”
(Valami szemmel láthatóan nincs rendjén hogy egy ilyen nagy művész ennyire kevés elismerést kapjon […])
— Weegee (Naked City)

[I was] wondering if that elusive fame I was after was worth while.
([Azon] csodálkoztam, vajon a tünékeny hírnév amit kerestem magamnak, megéri-e egyáltalán.)
— Weegee (Naked City)

A két kép, Chim Tereskát ábrázoló fotója és Weegee Stieglitz-portréja valamilyen szinten az utókor emlékezetének eszközévé vált. Tereska kilétét a kép készítésekor nem tartották fontosnak megörökíteni. Stieglitz portréja valahogy eleve az emlékezetnek készült, de valójában annak elmúlását és fakulását mutatja be. A felsorolt neveket, mint David “Chim” Seymour, Weegee, Tereska Adwentowska vagy Alfred Stieglitz, valószínűleg csak azok ismerik, akik a fotótörténet, művészettörténet iránt legalább egy picit komolyabban érdeklődnek.

Kéne valami frappáns befejezés is, de csak annyi jut eszembe, hogy az utókor mégsem mindig igazságos.

bagolymondjatanuljfiam

 

Mozogni kell?

Kezdetben vala az Ige, és az Ige írva vala, és a kevés kiválasztott, aki megtanult olvasni, az el is tudta olvasni, más meg nem. Ezért volt, amit képekben meséltek el, például templomok falain, vagy a lapraszerelt szekrénysor összeállítási utasításán. És a képek statikusak voltak, ezért okos emberek kitalálták, hogyan lehet mozgóképet készíteni, és azóta minden mozog. Az is, aminek nem kéne.

bagolymondja_fieldcameraTörtént egyszer, még a XIX. század első felében, hogy egy csomó okos és kitartó ember nekiállt a látott képet kémiai, fizikai úton rögzíteni, mert mégis csak más látni valamit, mint olvasni róla. Nagyon nehéz problémával szembesültek, így többen többféle megoldást is találtak rá, Niépce, Dauguerre vagy Talbot csak a kísérletezők, kutatók jéghegyének csúcsát jelentették. Amikor 1839 augusztusában a franciák szabadon hozzáférhető szabadalmat csináltak Niépce és Dauguerre eljárásából, kiderült, hogy mekkora az igény a fényképezésre: aki csak tehette, azaz elég okos és gazdag volt a drága és bonyolult eljárásokhoz, kísérletezni kezdett és egyre jobb, gyorsabb, minőségibb eljárásokat talált meg, fel és ki. Dióhéjban ennyi.

Talbot agyonvédett és drága szabadalma jelentős hátrányt jelentett számára, de eljárásai megvetették az alapját annak, hogy a nyomdatechnika is képessé váljon a fényképek nyomtatására. Egy ideig csak a fénykép alapján készült metszetek jelentettek megoldást arra, hogy például a krími háborúról képanyag kerülhessen az egyre növekvő hatású és érdeklődési körét egyre tágabbra nyitó polgárság elé.

Roger Fentont tekintik az első hadi fotográfusnak, aki az akkori technika mellett még megrendezett beállításokat fényképezett illusztráció gyanánt. Az amerikai polgárháborúban Matthew Brady és csapata játszott hasonló szerepet, és a híreket kísérő fényképek egyre élettelibbek lettek, ízelítőt adtak a „jelen lenni” érzéséből. Az erdélyi származású Szathmáry Pap Károly szinte mindenhol járt, mindent igen igényesen fényképezett, és bejáratos volt az orosz–török háború idején a szultánhoz és a cárhoz egyaránt – a rendkívül sokoldalú művész képei (festmények, akvarellek is!) hitelességükkel és részletességükkel nagy sikert arattak.  Az újságolvasó közönség pedig kapott a lehetőségen, egyre népszerűbbekké lettek azok a lapok, amelyek a híreiket képekkel is tudták illusztrálni.

Talbot találmányai ebben a közegben jutottak el a klisékészítés lehetővé válásáig, és nem mellesleg két másik találmány is segített: a litográfiából kifejlesztett ofszetnyomtatás és a metszetnyomtatás számos változatából kifejlesztett (rotációs) mélynyomtatás. Ezek az eljárások olcsóbbá tették a nagy példányszámú nyomtatást, ami a korábbi eljárás (magasnyomás) esetében az ólom és a gyorsan kopó klisék miatt nem volt gazdaságos. A néhány ezres példányszámok helyett ofszetnyomással már több tízezres példányszám nyomása vált a legjövedelmezőbbé, a drágán előállítható, de tartós mélynyomó formákkal pedig százezres, milliós példányszám volt elérhető. Az ofszet megőrizte valamennyire a magasnyomás tiszta, világos és jól olvasható betűképét, de a képek nyomtatásakor ugyanúgy pontokra (raszterre) kellett bontani a képet, mint a magasnyomás esetében, hogy árnyalatokat lehessen ábrázolni. A mélynyomtatás betűszélei a technológiából adódóan fogazottak voltak, kevésbé kontúros hatást keltettek, de a képek minősége jelentősen javult az által, hogy a képpontok a hígabb tinta (tinta, nem festék!) révén eltűntek, össze tudtak mosódni egy homogén felületbe.

Az 1910-es évek második felére forrta ki magát mindkét eljárás, és a sajtónak egészen új távlatokat nyitott. És ebben a képeknek nagyon jelentős szerepe volt.

BagolymondjakonyvmolyA háborúk tudósításai megérlelték az emberekben az igényt arra, hogy minél előbb, minél pontosabb híreket kapjanak, átérezhessék, mi is történik, és a gazdaság résztvevőinek kiemelt érdeke volt, hogy ezeket a híreket időben megtudva, ezeknek megfelelően alakítsák üzleti tevékenységüket. A dagályos leírások nem adtak olyan pontos fogalmat a történtekről, mint egy-egy fénykép.

Az első világháború után még inkább megnőtt az igény, immár a szórakoztató tartalmakra, amiket az előző évszázadban még színezett metszetekkel, rézkarcokkal, útikönyvekbe kötött vonalas rajzokkal elégítettek ki. A szatócsboltok pultján már akkor megjelentek a kis kártyákra nyomott képsorozatok, egy-egy távoli, egzotikus hely bemutatásával – pontosan azt a szerepet töltve be, amit manapság az interneten keringő PPS-vetítések foglalnak el. A térhatású fényképezés, ami szinte az első pillanattól kezdve ott volt a fotó történetében, olyan szintű népszerűséget élvezett, hogy sok családnál a nappali fő helyén (ahol ma a tévé áll) míves sztereoszkóp terpeszkedett, és jellegzetes, felül kerekített keretű képpárokat lehetett beléjük tenni, amivel meg lehetett nézni a maguk terjedelmében a piramisokat, Indokína erdeit, az Újvilág városait, vagy akár a közeli kupleráj nyilvánoshölgyeit. Az aktfotózás XIX. századi történetében egy külön, nem túl büszkén vállalt fejezet a bordélyok világának bemutatása…

robertcapabygerdataro
Robert Capa filmez – felvétel: Gerda Taro [Public domain], via Wikimedia Commons

Tehát a kép, és főleg a fénykép egyre nagyobb teret követelt és kapott. A harmincas években megjelentek az első nagy képes újságok, a Münchner, Frankfurter és Berliner Algemenine Zeitung, amelyek már százezres példányszámban, gyors és minőségi rotációs mélynyomással készültek, és hétről hétre tálalták az újabb képanyagokat, amelyek lassanként egyenrangúak lettek a szöveggel, amit illusztráltak. Angliában a Picture Post már nem csak egyenrangúvá emelte a képet, hanem sajátos, forradalmian új tördelésével, kép-szöveg arányával ki is emelte. A harmincas évek végére a francia Vu (amelynek Robert Capa is sokat fényképezett) már elsősorban képriportokat közölt, egy-két mondatos képaláírásokkal és nagyon rövid, tőmondatos bevezetésekkel kontextusba helyezve a fotókat. 1936 végén a korábbi amerikai vicclap, a Life új tulajdonossal új útra tért, és Amerika legnagyobb képes hetilapjaként szinte csak a képekre épített. Sajátos, nagyon erős vizuális világa mellett a szövegre kevésbé volt szükség, és alacsony ára miatt a rosszabb körülmények között élő, kevésbé művelt emberek számára is elérhető lett. Az dolgozók már várták a pénteket, amikor a Life új száma megjelenik. A példányszáma 1945-ben tetőzött, több mint 13 millió eladott példánnyal!

És a kép felülkerekedett a szövegen, és az emberek rájöttek, hogy olvasni, elképzelni a leírt szöveg tartalmát, jelentését fárasztó dolog. Ráadásul sokkal inkább nyelvfüggő, mint a kép – bár a képi kultúrában is vannak nyelvi és hagyományokban gyökerező sajátosságok. A nagy skandináv bútorcégek (több is) odáig vitte a képekkel való kommunikációt, hogy a használati vagy összeszerelési utasítások legfeljebb sorrend jelzésre használnak betűket. Az írástudatlanság elleni harcban egyelőre az írás áll vesztésre.

bagolymondjasuhanAz állóképpel párhuzamosan, és igen dinamikusan fejlődött a mozgókép is, de igazán nagy robbanást a videó, majd a videó rögzítésére alkalmas egyszerű és megfizethető eszközök jelentettek. Amikor pedig a telefonok is elkezdtek jó minőségű mozgóképet felvenni, az internet pedig teret adott ezek használatának, az állókép egyszer csak arra kellett rádöbbenjen, hogy jelentős konkurenciája akadt. Az 50-as évek tudományos-fantasztikus agyszüleménye, videótelefon a különböző üzenetküldő és csevegő alkalmazásokban egészen korán megjelent, majd a telefonhálózatok is képessé váltak videóhívásra, de kiderült, hogy meglehetősen ritkán van az embereknek szüksége arra, hogy a másik fél lássa is, hogy mit csinálnak. Ellenben a világ hiúsága hamar rávette, főleg a fiatalokat, hogy ne csak állóképen, de rövid videókon tudassák a világgal, mennyire menők és milyen jó dolguk van. Ezzel nem is lenne probléma, mert sokkal személyesebb egy mozgókép üzenetben megmutatni az új kiskutyát, a nyaralóhelyet vagy az új ruhát, mint álló képen, és sokkal személyesebb egy videóban puszit dobni a szeretteinknek, mint egy levél aljára biggyesztett XXX jelzéssel tudatni, hogy érezzék magukat csókoltatva.

A gond az, amikor a videó olyan helyekre is beteszi a lábát, ahová nem biztos, hogy kellene. Például az oktatásba, tájékoztatásba.

Ez persze nem így igaz, mert egy megfelelően összeállított mozgóképes anyag nagyon nagy segítség az oktatásban és tájékoztatásban is. Egy videón megmutatni sokkal érthetőbb és szemléletesebb, hogy hogyan esik talpra a macska, vagy hogyan kell egyetlen mozdulattal stokira hajtani az inget. (Mi az hogy stoki? Miféle inget? Megint az őskorban lennénk?) A videó azonban elvárás lett, és számos esetben akkor is alkalmazzák, amikor nem lenne helye.

Nézzünk egy-két példát.

Kerestem egy megoldást egy számítástechnikai hibára, és nem találtam mást, csak videókat a legnagyobb videómegosztón. Végül a legrövidebbre rákattintottam, és egy meglehetősen kínai angolsággal beszélő, láthatatlan valaki köszöntött. Elmondta, hogy mennyire örül, hogy rátaláltam, iratkozzak fel a csatornájára, mert az a Világbéke első számú előfeltétele, és köszöni húsz barátjának, amikben segítettek (fel is sorolta név és tett szerint). Elmondta, hogy mennyire örül annak, hogy milyen szuper fejlesztésekbe ölte a pénzét, csak azért, hogy én (személyesen én!) tisztább, jobb, élesebb, szagosabb és hangosabb képet kapjak, majd elviccelődött két percig valami, szerintem csak kínaiak számára érthető szójátékon és azon, hogy a hülye vigyor nevű arckifejezése mennyire népszerű volt az előző videójában. Négy perc után beletekertem a felvételbe és még mindig ugyanez ment. És még mindig. És még mindig még mindig. Aztán egy elszólásából rájöttem, hogy az információ (tutorial), amiért a videót nézem, már lement. Ekkor elkezdtem visszafelé kattintgatni a felvétel idővonalán, hogy megtaláljam, és sikerrel is jártam, de nagyon nehéz volt. Az információ ugyanis egyetlen képernyőmentés volt, ami leírva kb. így nézett volna ki: „Nyisd meg a Szerkesztés menüben a Beállítások menüpontot és jelöld be az Ez kell neked fülön az Így lesz jó mégis jelölőnégyzetet. Erre ment el több mint tíz perc videózással…

Egy másik esetben egy nagy hardvergyártó cég, területének Rolls Royce-a honlapján próbáltam megtudni, hogyan lehet az eszközükkel a kört quadrilaterális permutációval látens módon négyszögesíteni. (Na jó, nem ezt, de ha leírom mit, hasonlóan értelmetlen blabla lenne a legtöbb embernek.) Találtam is róla három cikket, mind a három arról szólt, hogy az eszközükkel ez nagyon egyszerű, nézzem meg az Így kell! című videójukat. Hézagos bütyöktágítással akarom csinálni, vagy lottyadó segédigékkel, esetleg magashegyi búvármentő módszerrel? Mindre van külön cikk, ami ugyanarra az egy videóra mutat. Szuper! Nézzük a videót.

Gyönyörű, rájuk jellemzően profi bevezető, csillogóan kívánatos logó, bájosan éterikus szépségű zene és még szebb női arc köszönt, elmondja, hogy neki én, az Ügyfél vagyok a legfontosabb, és iratkozzak fel a csatornájukra, mert ez a Világbéke egyetlen hiányzó feltétele, és a következő webinárium segít négyszögesíteni, bármennyire is szeretném. Majd vágás, egy elképesztően jól felszerelt, de amúgy háromszor két méteres alapterületű auditórium, előadói pulpitus, aktív tábla, két projektor, és egy plakátmosolyú kreol bájgúnár előadó. Elképesztően kedves gesztusokkal és hanghordozással közli, hogy ez a felvétel egy webinárium anyaga, vágatlanul, hogy semmiről ne maradjak le. (A webinárium olyan előadás, ahol a hallgatóság nincs jelen, csak online vesz részt.) Azzal elkezd beszállingózni négy-öt hallgató, leülnek az odakészített székekre, a bájgúnár elképesztően kedves léptekkel kimegy, és… két perc semmi. Majd jön a Kopasz Szakértő, megköszörüli a torkát, és elkezd egy laptopon matatni, aztán tájékoztat, hogy a bejelentkezett résztvevők közül még sokaknak nem sikerül az internetes kapcsolatot létrehozni, ezért várunk. Várunk. A Kopasz Szakértő anekdotázik egyet-kettőt, ami érdekes és szellemes is, csak nekem dolgozni kellene azon, amihez feltétlenül szükséges, hogy quadrilineárisan permutáljam a látens körnégyszögesítést, lehetőleg a magashegyi búvármentő módszerrel vagy segédigékkel, de semmiképpen se hézagosan. Eltelt újabb öt perc. A Szakértő megjegyzi, hogy akinek ennyi idő nem volt elég csatlakozni, azt a Hálózati alapismeretek című webináriumára várja (de hogyan, ha nem tud csatlakozni???), és kezdünk. És kezd. Szellemesen, élvezettel beszél a körnégyszögesítés történetéről, a látens módszerek fontosságáról, a quadrilineáris permutáció tévútjairól, és egy Helen nevű lányról, akivel nagyon szeretett volna randizni az egyetemen, de sokáig hiába, majd egy hézagos bütyöktágításról szóló előadásán a lány odament hozzá, majd feleségül ment hozzá. Még mondják azt, hogy az elméleti alapkutatások nem lehetnek romantikusak!? Huszonhét perce nézem a videót, tök érdekes, tele van szellemes megállapításokkal és ügyes kis kapaszkodókkal, amik segítenek a roppant bonyolult elméleti fejtegetéseket átlátni és megérteni. És végre eljutottunk ahhoz a részhez, amire szükségem volt! Mint kiderül, pofon egyszerű, két mondatban el is mondja a Szakértő. Lehet, hogy én vagyok fejlesztési fázisban, de nem értem. Le kellene lassítani, hogy legyen időm felfogni, amit mond, de ugye azt nem lehet. Visszapörgetném, de mivel hosszú a felvétel, nem lehet ám egy-két másodpercnyit, a legkisebb kattintásra is több percet ugrik. Próbálom többször is visszahallgatni, és nagy bánatosan konstatálom, hogy nem vehető ki, homouzionról vagy homoiuzionról beszél-e mert a legfontosabb kulcsszóba a héttagú közönség három tagja köhög és krákog bele. Vissza kellene olvasni a szöveget… de várjunk csak, nincs más erről csak ez a videó! Bánatosan megnézem a hátra lévő hetven percet, érdekes, szórakoztatóan tanít, csak épp a kérdéses téma soha többet említésre sem kerül. Imádom a videó tutorialokat (avagy oktatóanyagokat), csak sajnos ez nem igaz.

Szóval nézem a legnagyobb videómegosztó kínálatát, és ezernyi érdekességet találok, egykorú archív filmfelvételeket a századforduló utcai életéről, a közlekedésről, teljesen hiteles mozgókép felvételeket a Yetiről és a Nagylábúról, sőt, egyet arról is, amikor Jézus megtörli verejtékes arcát Veronika kendőjében. Gyönyörű tájakat, embereket, hogy hogyan élik az életüket, érdekes állatok még érdekesebb és meglepően életteli szokásaikat, üzenetet a Mars-szondától és ámuldozva nézem, micsoda autóversenyzői képességekkel volt megáldva Juan Manuel Fangio vagy Stirling Moss. És örülök a mozgóképeknek, nem érdekel az írott szöveg és a fotó, ha itt van, él, mozog, és hozzám beszél.

És elkeseredve látom, hogy az írott szöveg mennyire elhalványul a saját igényeim között is, pedig a fantáziám varázslatosan jó játék gyanánt töltötte ki az olvasott információk alapján azt az űrt, amit a kép vagy a videó tudott volna megadni – és hiányzik ez az élmény. De minek olvassak, ha megnézhetem készen, mozgásban, és nem kell a fantáziával kipótolnom a Főhős gesztusait, a Hősnő hajának lebbenését és a lenyugvó nap fényében felragyogó tengert…

toddler reading book
Photo by Daria Shevtsova on Pexels.com (detail) (CC0 szabad licenc)

Olvasni jó. Éppen azért, amiket az imént leírtam, és amiért a képzelet mozgásban tartásával szinten tartja a kreatív gondolkodást, és megmutatja, mennyire alkalmatlan eszköz a mozgókép az élet számos olyan területén, ahol fontos, hogy a saját tempómban éljem meg az élményt, a saját időmben alakuljon a képzeletbeli táj, és a saját képességeim igényelte tagoltsággal érthessem meg a bonyolult magyarázatokat. Mozogni kell. De nem kell mindennek mozogni.

Bagoly mondja hu logo

A címkép saját felvételem – © 2015 Kostyál Zsigmond, Minden jog fenntartva

Március idusa előtt

3,1415926535897 – és ami mögötte van

bagolymondjageekMost éppen március 14-e van, egy nappal március idusa előtt, így hát boldog π-napot!

Ez a nap dátumszerűen leírva (03. 14.) emlékeztet arra, ahogy a tizedesvessző helyett tizedespontot használó országokban a π első két tizedesig számított értékét leírják, ezért lett a geek (kocka) szubkultúrában a Pí napja. Vannak, akik jó alkalomnak tartják ezt mindenféle összejövetelekre, ünnepségekre, tekintve, hogy a π a természetben előforduló egyik legfontosabb konstans érték. Az értékeket pedig meg kell őrizni, még akkor is, ha csak helyi értékek! A további értékmegőrzés érdekében a megemlékezések, ünnepségek és bulik hagyományosan e nap délután 1 óra 59 percében kezdődnek, mert ezzel a π értékét még pontosabban meg lehet jeleníteni a meghívókon, értesítőkön és minden egyéb felületen: 03. 14 1:59 am. Persze nálunk, akik előszeretettel használjuk ilyen esetekre a huszonnégy órás és két számjegyes időbeosztást, ez nem működik, hiszen sem a 03. 14. 13:59, sem a 03. 14. 01:59 nem éri el a kívánt hatást… Súlyos teher ez Európára nézve! (Soha semmi ne legyen súlyosabb…)

ludolf_van_ceulen
Ludolf van Ceulen (1540 – 1610) – forrás: [Public domain], via Wikimedia Commons
Willebrord Snel van Royen (Snellius) (1580 – 1626) – forrás: [Public domain], via Wikimedia Commons

Nem igazán tudni, hogy mikor „találták ki” a π-számot. Az európai kultúrában Ludolf-féle számnak is nevezik, Ludolf van Ceulen a német származású holland matematikus tiszteletére, aki erődépítészi és vívómesteri pályafutását fejelte meg azzal, hogy a kört több százmillió vagy épp több mint 4 trillió oldalú sokszögre bontva számítgatta a kör átmérőjének és kerületének viszonyszámát. Ludolf (akinek nevében a „Ceulen” Kölnre, szülővárosára utal csak) húsz, majd 1621 körül harmincöt tizedesre pontosan határozta meg e különleges szám értékét. Abban az évben kiadója, a leideni matematikus-csillagász Willebrord Snel van Royen jól kitolt vele: Ludolf 262 oldalú poligonja helyett egy 230 oldalú poligonnal határozta meg ugyanolyan pontosan az állandót, amivel kvázi feleslegessé tette Ludolf sokévi többletmunkáját. Talán ennek ellentételezéseként lett Ludolf a π névadója.

Bár az az igazság, hogy nem is Ludolf adta e különleges szám nevét. 1707-ben William Jones használta az érték jelölésére a görög „kerület” szó („περίμετρος” azaz „perimetrosz”) rövidítéseként a görög ábécé pí betűjét, de nem általa terjedt el széles körben, hanem a geometriában elért eredményeiről híres matematikus Leonhard Euler 1737-es munkájából.

value20of20pi
Pí – Forrás: RadioMirchi blog (India), feltételezhetően az egyszerűsége miatt közkincsnek minősül (most probably copyrights not applicable due to simplicity)

A π jelölés óriási előnye az, hogy a számításokban, képletekben rendkívül egyszerűvé tette e végtelen, nem ismétlődő tizedes tört tökéletesen pontos jelölését. Mert hát a π egyik különlegessége abban rejlik, hogy valójában megismerhetetlen. Nincs benne ismétlődés, és teoretikusan bizonyítható, hogy nincs vége. Viszont ettől minden olyan érték, aminek kiszámításában szerepet kap, szükségszerűen csak közelítő pontosságú. Ami nem feltétlenül probléma, ha kis méretű dolgok számításában jelentkezik elhanyagolható eltérés, de csillagászati léptékkel a pár tizedes eltérés kilométerek százait, ezreit is jelentheti! Ezért szükséges a π minél pontosabb meghatározása, és ezért foglalkoznak ezzel mind a mai napig, amikor már kétszázmillió számjegyig ismerjük. (Állítólag egy japán kutatónak sikerült három trillió tizedesig kiszámítani az értékét, de erről közelebbi információt nem sikerült találnom.) De van ebben egy kis kivagyiság is, természetesen: a körülöttünk lévő űrobjektumokkal való számításokhoz a π ismerete harminckilenc tizedesjegyig elegendő, és a tűrés még ekkora értékkel is kisebb lesz, mint a hidrogénatom sugara. A mélyűr kutatásában, exobolygók felderítésében viszont már nagyobb pontosság szükséges – akár ötven, hatvan tizedesjegyig is. Az ennél is pontosabb meghatározás optimista: feltételezi, hogy a világegyetem megismerhető, és a legtávolabbi űrobjektumokról is valós, pontos adatokat tudunk használni, így a tulajdonságaik kiszámításához rendkívül pontos π-értékre van szükség…

bagolymondjahuhaAzt gondolná az ember, hogy a π értéke megtanulhatatlan, ami bizonyos pontosság felett igaz is. A legtöbben két tizedesjegyig bemagoljuk az iskolában, és ha bárkit megkérdezünk, hogy mennyi a π, nagy valószínűséggel rávágja, hogy „3,14″ (vagy hogy „nem tudom”). A matematika, természettudományok iránt fogékonyabbak, a kockák esetleg tudják nyolc értékes jegyig (3,1415926) vagy tizenkét tizedesig (3,141592653897), de sokkal egyszerűbb ilyen pontosság igénye esetén π-verset használni a memorizáláshoz. A π-vers lényege, hogy az egymás után következő szavakban annyi betű van, amennyi a soron következő helyiérték értéke. Számos ilyen létezik, több nyelven is, és a legjobbak szorosan kapcsolódnak a Ludolf-féle számhoz. Olyan sok van belőlük, hogy a π-vers írásnak külön tudományos neve is van, a pífilológia. A Wikipédia π-ről szóló cikkében harminc, vagy negyvennyolc értékes számjegyig pontos π-versek is vannak, de ott szerepel a legszebb gyöngyszem, Pothurszky Géza 150 helyiértékes verse is. Ez a nullák helyén három pontot (elmondva szünetet) megjelenítő vers szerintem ide kívánkozik:

Íme a szám, a híres, nevezetes pi,
melyet tudom már régen kutatnak.
Elismerve Ludolph számsorát
már az itt jegyzett húsz számon.
És tudjuk, vele sok kör kerülete
már az átmérők szorzatai.
Görög … pi betűként: végtelen szám,
a kerületek hosszát e jellel számlálod!
Már bármilyen kerületet tud “lemérni” ezzel,
s … jegye pontosan jó … eredményt számlál majd.
Egyiptomi régi írás, Rhind-papirusza is
már … emleget bizonyos, a körről való
… sekély, de meggyőző tudást.
Pi … értékről tudósokon keresztül
rögzítve, Biblia is ismertet …
Már Kína tudósaik, Cu Csung-cse,
Heng is, s a társaik … tudták értékét számítani.
Indiában is e szám értékeit … kutatták,
kilenc jegye (a sok pi számítás jó,
sőt) … nagyon pontos, kész jegyeik.
… Európában rég’ Novgorod járt élen.
Shanks, … Matsunaga, Sharp,
tudós … elmék érdemeik az új jel
a hiteles pi érték adó száma.
Korunknak “gépe” … számítja a pi értékeit.

(Pothurszky Géza, Sárospatak, 2015. május 12., forrás: Wikipédia)

 Ettől függetlenül az átlagember számára bosszantó, hogy egy ilyen fontos szám ennyire pontatlan, megfoghatatlan, és megnehezít minden számítást. Egy valótlan történet szerint Amerikában Donald Trump megpróbálta törvényileg normalizálni ezt az áldatlan állapotot, és elrendelni, hogy a π értéke pontosan három legyen. Az anekdota találó, de nem igaz. Van viszont némi alapja: 1897-ben Indiana államban egy önjelölt amatőr „matematikus” a törvényhozás elé vitte a javaslatait, amellyel a számítások egyszerűsítése érdekében különféle közelítő értékekkel helyettesítette volna a π-t. E meglehetősen pontatlan és időnként légből kapottnak tűnő számok között még a 3,0 és a 3,20 is előfordult jelöltként. A legszebb az egészben, hogy a Képviselőház (a törvényhozás alsóháza) el is fogadta az Indiana Pi Bill nevű javaslatot, a Szenátuson (felsőházon) azonban úrrá lett a józan ész, és a javaslat nem emelkedett törvényerőre.

Sárga, kör alakú tortára emlékeztető pite a tetején a pí jelével és körben a 27 tizedesig pontos értékével
Pí-pite, a leggyakoribb tréfa a Pí-nap (és Tau-nap) kapcsán – forrás: GJPi_pie2.jpg, Public Domain, Link

Több értelme volt Albert Eagle 1958-as javaslatának, aki munkájában a π helyett a τ (tau) értéket javasolta bevezetni. A τ értékét a π feleként határozta meg (π/2), és több képlet felírását egyszerűsítette volna az új konstans bevezetése – de sajnos senki nem követte a példáját. Ellenben sokan kezdték τ-val jelölni a π kétszeresét, mivel egy teljes fordulat (360°) radiánsban kifejezve 2π, és a kör kerületének képlete is természetesebb módon felírható 2rπ (azaz 2 x r x π = r x 2 x π) helyett rτ (azaz r x τ) alakban. A τ a diákok köreiben hamar népszerű lett, mert a τ közelítő értéke 6,28. Ez pedig szintén jó ok a bulira: június 28-án (06. 28.) meg lehet rendezni a τ-napot, ami twice the pie – és mivel a “pie” pitét (is) jelent, ez jó ok egy kiadós zabálásra is. Ezek után nem csoda az sem, hogy a mainstream matematikában, a tudomány fő irányzataiban a τ mégsem terjedt el.

Párizsban a Palais de la Découverte épületében egy kör alakú terem található, a π-terem. Itt a falakon a kupoláról befüggesztett, fából készült számjegyeken látható a π 707 számjegyig, az angol William Shanks 1853-ban publikált, 30 évi munkát igénylő számítása alapján. Csakhogy 1944-ben a szintén angol D. F. Fergusson (egy mechanikus asztali számológéppel) bebizonyította, hogy Shanks számítása az 528. számjegytől hibás. A π-teremben tehát – még leírni is szörnyűség! – egy pontatlan π volt kiállítva! 1949-ben (három évnyi szervezőmunkát követően) kicserélték a téves számjegyeket, és a most látható érték pontos.

Huuuu-fuNem én lennék, ha a π értékét ne tudnám az ókori Egyiptommal összebútorozni, főleg a címkép után… Ismerték Kemet lakói a π értékét? Nem. Akkor ezt most hogy is? Kezdhetsz aggódni, elmagyarázom.

A π értékét nem ismerték ugyan, de felfedezték a kör kerülete, átmérője és területe közötti összefüggést. Az építészetük magas szintű matematikai ismereteket tett szükségessé, és a ránk maradt írásos emlékekből tudjuk, hogy bírták is azt a tudást, amit feltételeznünk kell. Több forrás utal arra, hogy már az Óbirodalom idején, bő négy és félezer éve tudták, hogyan lehet viszonylag pontos számításokat végezni a π-vel, bár ők nem konstansként használták, hanem egy számítási formulát alkalmaztak, aminek nagyon hasonló végeredménye volt. Kákosy professzor egy picivel későbbi iratból, a Kr. e. 2000 körüli Rhind-papiruszból idézett is egy példát, amiből a képlet π=4 x (8/9)2 (nyolckilenced a négyzeten, szorozva néggyel), aminek az eredménye az ókorban páratlanul pontos 3,16049383. A mezopotámiai kultúrák 3,125 és 3,2 közötti értékekkel számoltak, ami sokkal nagyobb tűrést jelentett. A görögök, Arkhimédész révén, a kör sokszögesítésével próbálták egyre pontosabban meghatározni a π értékét. Arkhimédész legpontosabb közelítése 3,142857 volt, amit később tovább finomítottak az ő módszerét alkalmazva – akár csak a névadó Ludolf van Ceulen is.

Albert Einstein egy tábla előtt állva, kezét az előtte lévő asztalon nyugtatja, másik kezében krétát tart és derűsen elnéz a bal oldalunk mellett.
Albert Einstein 1921-ben – Forrás: Ferdinand Schmutzer [Public domain], via Wikimedia Commons

Szerintem elég ennyi a π-ből egy olvasatra, de a π-napnak van még egy fontossága is: 1879-ben éppen a π-napon született meg Albert Einstein. A rendkívüli tudós, aki nem csak intelligenciájával, hanem extravagáns szokásaival is mélyen beleírta magát a történelmünkbe,  éles elméjéről és humorérzékéről egyaránt híres manapság. De hogy ezt hogyan számította így ki, arra nem találtam forrást.

 

bagolymondjatanuljfiam

A címképen: forrás: ismeretlen, feltételezhetően közkincs (presumably public domain)

Csináld utánam!

Már megint egy kis repülés, ezúttal az amerikai légierőtől. Elnézést, de tőlük származnak a legkönnyebben hozzáférhető és legütősebb történetek! 🙂

bagoly_jettel_setalEgy hatalmas teherszállító gép, a Super Hercules néven elhíresült, légcsavaros Lockheed Martin C-130J tart egy délkelet-ázsiai hadgyakorlatra a Csendes-óceán felett. A gép fontos szállítmánya titkos, és két vadászgép is kíséri, bár a 350 csomó, azaz 650 kilométer per óra körüli sebessége nem igazán kedvez a nagyobb tempóhoz szokott vadászoknak. Ráadásul gyakorlatról van szó, nagyjából mindenki tisztában van vele, hogy az küldetés e szakaszán semmiféle esemény nem várható.

A pilóták unatkoznak a hosszú úton. A két kísérőgép kapitányai megpróbálják színesíteni a bevetést, és mindenféle, a feladattal még éppen csak összeegyeztethető trükköket mutogatnak egymásnak és a teherszállító ötfős személyzetének. Néhány orsót repülnek, még egy-két Immelmann és hurok is belefér, egy-egy kubáni nyolcas, de túl sok azért nem. A lomha tehergép közben szép egyenesen halad előre, ahogy körbe-körbe röpködnek körülötte. Egy idő után ez is megunható.

C-130 in flight
A Parti Őrség Lockheed C-130J gépe Észak-Karolina felett 2007-ben. Forrás – Coast Guard photo/Dave Silva (https://www.dvidshub.net/image/1092834) [Public domain], via Wikimedia Commons

– Charlie Alpha a Nagy Vasnak: mutassatok már ti is valamit! – mondja a rádióba az egyik vadászpilóta, tudva tudván, hogy annak a manőverezőképessége nagyjából hasonló egy sánta féltégláéhoz. Meglepetésére a Super Hercules kapitánya válaszol:
– Rendben, húzódjatok kicsit vissza és figyeljetek!

bagolymondja_fly747A két vadászpilóta kissé nagyobb távolságot tartva lemarad, várják, hogy mit fog csinálni az előttük cammogó monstrum. Ami – minő meglepetés! – szépen, egyenletesen és egyenesen repül tovább, nagyjából rezzenéstelenül. A két vadász türelmes, nyilván rengeteg előkészületet igényel egy ilyen behemótnál minden manőver… Aztán tíz perc múlva a Super Hercules kapitánya újra rádiózik:

– Na, mit szóltok ehhez? Utánam csináljátok?
– Miért, mit csináltál, Nagy Vas? Semmit nem vettünk észre.
– Felálltam, kinyújtóztattam a tagjaimat, elmentem vécére és ittam egy kávét!
– Utállak, Nagy Vas…

bagoly_jaj747
A címképen az osztrák légierő egy C-130-as teherszállítója egy Eurofighter Typhoon kíséretében az Airpower16 szemlén – Forrás: By Bundesheer Fotos (Flickr) [CC BY-SA 2.0 ], via Wikimedia Commons

 

Virtuálisan valós valami

Valószínűleg nem lesz új neked sem, ha figyeled az internet térnyerését és elhatalmasodását mutató jeleket. Az „internet of things” (IoT) lassan olyan szinten ül rá mindenre, hogy… hogy arra a Twitteren, Facebookon terjedő példa is csak enyhe ízelítő.

bagolyvisszanézPersze megint Amerika, mármint az Egyesült Államok, ahol az emberek kényelméért bármit képesek beáldozni – még az emberek kényelmét is.

Történetesen azt találták ki, hogy a nyilvános vécéket egy szellemes, más területeken már bevált módon próbálják meg tisztán és mégis elérhetően tartani. A már korábban emlegetett autómegosztásnál, vásárlásoknál és ezer más egyébnél bevált módon. A megoldás a “Dolgok világhálója”, az Internet of Things, avagy rövidítve IoT.

Maga a rendszer nem új, és alapvetően egy segítő szándékú vezérelv áll mögötte: adjunk internet elérést a magunk körül lévő eszközöknek, hogy azokkal minél kevesebb dolgunk legyen. Ne kelljen nekünk frissíteni rajtuk a pontos időt, a működtető szoftver javuljon meg magától, a kávéfőző olvassa ki a naptárunkból, hogy másnap hányra legyen kész a kávé, és a hűtőgép rendelje meg másnapra a pizzát, ha azt látja az előjegyzéseink között, hogy vendégeket várunk egy közös otthoni pizzázásra. A tévé mondja meg a jövő heti műsort is és játssza le a kedvenc filmet akkor is, ha az nincs meg nekünk. Sőt, a lakásunk (mint korszerű okosotthon) értesüljön az autónktól vagy a telefonunktól, hogy két saroknyira vagyunk, kapcsolja be a világítást, állítsa be a hőmérsékletet, hűtse be az esti sört és készüljön fel a zár nyitására, oldja fel a riasztót. Ja, és rendeljen virágot a Kedves születésnapjára, meg keressen megfelelő hangulatú zenét a meghitt ünnepléshez is. Szép új világ, talán még annál is szebb, amit Aldous Huxley megálmodott – és minden adott hozzá. Csak internet legyen. És ez az internet, illetve ez az internet használati mód a “dolgok világhálója”, az IoT.

A cukiság az az egészben, hogy a rendszer hiába védett sokszorosan, minden védelemnél eljön az a szint, amikor már rátelepedik a használójára, és túlzássá válik, és ilyenkor az ember elkezd ellenteremteni: aláásni a saját biztonságát nyújtani hivatott rendszabályokat. Így a szigorúan őrzött hitelkártya-adatainkat egy interneten, nem teljesen átlátható módon védett adatabankra bízzuk, amihez aztán hozzáférést adunk a hűtőnek és a kávéfőzőnek, hogy legyen pizza és kávé, és a lakás is tudjon virágot rendelni, no meg a filmkölcsönzés díját, azt a pár forintot hadd ne nekünk kelljen átutalni. Mert a kényelem fontos, azt szolgálja az egész, nem?

bagolyshyAztán jönnek a hírek, hogy hány email-fiókot törtek fel egy korábban nem ismert biztonsági hiányosság miatt, ami a kelet-piréz gyártmányú, ID10T osztályú okosfridzsider szoftverében rejtőzött, és így hány bankszámlához sikerült hozzáférést szerezni, mivel az előrelátó felhasználó, csak hogy el ne felejtse, a banki adatait is a levelezőrendszer jelszavával védte… És még lehetne folytatni a gondosan kiküszöbölt védelmek és tudatosan beépített gyenge pontok miatt lehetséges károkat, amik, ha megtörténhetnek, meg is fognak történni. Mert a technika és a sötét web (a káros szofrverek és rosszindulatú felhasználók által használt internet) ilyen. Ha vissza lehet élni valamivel, akkor vissza is fognak élni vele. Nagyon.

00
Photo by Noppon Loylersla from Pexels – CC0 licenc alapján szabadon felhasználható

De mi baj lehet abból, ha egy nyilvános vécé használja az internetet? Esetleg jelzi a kezelőknek, hogy idegen tárgy, például esernyő maradt ott? Esetleg azt, hogy Joe megint túl sokat ivott, és  ki kellene utána takarítani, mert nem találta el a céltárgyat? Sőt, azt, hogy Ellie néni rosszul lett, és orvosi segítségre van szüksége? Ezek tök jó dolgok lehetnének, de a rendszer mégsem erre használja a netet, hanem arra, hogy akinek nem az a szüksége menedékhelyre, az ne tudja használni. Egy ügyes, ingyenesen letölthető alkalmazás a telefonokra, és az nyitja-zárja a szemérmesen pihenőnek nevezett restroom ajtaját. Az app pedig – nyilván az illetéktelen használat kiszűrésére – regisztrációhoz kötött. De ehhez nem kell semmi különösebb, csak egy Egyesült Államok-beli telefonszám…

A külföldi, ha a saját számát használja a városban, akár össze is csinálhatja magát.

Egy részről a számítástechnika szürkezónájában ismerős, öntudatos népek által az IoT helyett használt IoS (Internet of Shit, a Minden Szar Világhálója) szó szerinti értelmet nyert, másrészt meg elmondható, hogy Amerikában megint sikerült egy megoldásra problémát találni. És az is valami.

bagolymondjahudekinos

A címkép Fotó: James Donovan, forrás: Pexels.com – CC0 licenc alapján szabadon felhasználható.

A rend hangja

Az internet már számos alkalommal csinált hírességet gyanútlan emberekből, akik nem is sejtették, hogy mindennapi életük apró mozzanatai akár milliókat is érdekelhetnek. A magyar netes közösség hajdan az egyszeri „jómunkásember” Szalacsi Lászlóból csinált sztárt, sőt, még segíteni is próbált rajta, amikor az élete ellehetetlenülni látszott. Vagy ott volt Alex, a Target pénztárosa, aki azért lett sztár, mert a tinilányok szerint olyan cuki volt, ahogy a pénztárban állt… Ennek a bejegyzésnek is egy hasonló, „önhibáján kívül net-sztárrá lett” ember a főszereplője, de talán méltóbb az ismertségre, mert a profizmusa tette azzá – de döntsd el Te!

BagolymondjagazdagAmikor egy közgazdasági végzettséggel rendelkező ember vezető feladatkörben kap munkát a Wall Street valamelyik pénzintézeténél, ami ráadásul stabil, és fix fizetéssel jár, az rendszerint azt jelenti, hogy az illető befutott. Persze nagy a felelősség, stresszes a dolog, és van, aki ezt nem bírja. Más bírja ugyan, de nem igazán sokáig. Tíz év azonban már elég soknak számít – Steven Abraham mégis tíz év után hagyta ott a pénzügyi világ fellegvárát, a stressz miatt.

A döntése meglepő. Nem az, hogy váltott, hanem az, hogy mire.

– Más stresszes munkahelyek is vannak, – nyilatkozta 2010 márciusában a New York Timesnak, – olyanok, mint az élelembiztonsági szakembereké, akiknek folyton az élelemmel terjedő betegségek miatt kell aggódniuk. Talán minden nagyvállalati munkakör stresszes most. Úgy tűnik, hogy mindenkit arra igyekeznek rávenni, hogy három helyett dolgozzanak, és aki nem áll be a sorba, az azon tűnődhet, ki és mikor fogja az ő munkakörét betölteni helyette.

Még stresszesebbnek tartotta az egészségügyi kérdésekkel és biztonsággal foglalkozók dolgát, és egy olyan foglalkozást álmodott magának, ahol a munkája eredménye azonnal látszik, a stresszhelyzet a lehető leghamarabb megoldást nyer, és azonnali visszajelzést kap arról, hogy ez meg is történt. Még ezzel együtt is meglepő lehet a választása.

– Amikor felmondtam, arra gondoltam, hogy pilóta leszek, mert a repülés mindig is nagyon érdekelt. – mesélte. – De túl öregnek és megfáradtnak éreztem magam hozzá, így aztán nem azt választottam, hanem megcsináltam a kőkemény tesztet erre a munkára. Nehéz volt, azt merem állítani: időre ment, és olyanokat kerestek, akik villámgyorsan tudtak reagálni.

bagolymondja_howdyplanesÍgy nem lett belőle pilóta: a repülésirányításnál landolt, légiirányító (air traffic controller, azaz ATC) lett. A tanfolyam első két hónapja alatt a jelentkezők nagyjából hetven százalékát, négy-ötszáz embert szórtak ki, és a képzés több mint két évig tartott. De a felelősség is nagy ebben a hivatásban: egy-egy irányító a nagyobb reptereken esetenként akár száz, vagy annál is több járművet mozgat, irányít egy olyan sakkjátszmában, amit három dimenziós tetrisszel kombináltak, és emberéletek múlnak a munka sikerén. Akkora feszültségben dolgoznak, hogy kötelező a kétóránkénti váltás, bármilyen áron. A legtöbb ember úgy gondolná, hogy ez az a terhelés, ami már elviselhetetlen stressz-szintet produkál, de Steven Abraham nem így véli. Az, hogy folyamatosan látja a munkája eredményét, azonnal tudja, hogy jól dolgozott, folyamatos sikerélménnyel oltotta ki a stressz negatív hatásait nála. Pedig nem akárhol, hanem a világ egyik legforgalmasabb, és a terhelésének kiszolgálására még így is éppen csak alig alkalmas óriás repülőterén, a New York-i John Fitzgerald Kennedy nemzetközi repülőtéren dolgozott – népszerű nevén a JFK-n.

320px-new_york_-_john_f-_kennedy_international_idlewild_jfk_-_kjfk_an0529294
A repülőtér a magasból –By Dmitry Avdeev [CC BY-SA 3.0 GFDL 1.2, CC BY-SA 3.0 or GFDL 1.2], via Wikimedia Commons

A JFK New York legújabb, legnagyobb, de már megépülésekor túl kicsi repülőtere. A forgalma felfoghatatlan: óránként több ezer manővert vezényelnek le az irányítói, és ezerháromszáz–kétezer érkezést vagy felszállást irányítanak. Talán könnyebb megközelíteni úgy, hogy az átlagosnál jobb statisztikájuk mellett is minden napra jut legalább egy (rendszerint egészségügyi okból szükséges) kényszerleszállás. Hasonló statisztikai adat, hogy minden napra esik egy szívinfarktus miatti haláleset, ami viszont az ezer főre számított országos átlagnál még mindig lényegesen alacsonyabb. A pilóták nem is igazán szeretik a szűk, labirintushoz hasonló, túlzsúfolt repülőteret, és különösen tartanak a mogorva irányítóitól, akik hírhedten harapósak a professzionalizmus legkisebb bicsaklására is. Ebben a közegben Steven Abraham a földi forgalmat irányította nyugdíjazásáig, ami látszólag egyszerűbb csak: nem kell foglalkoznia magasságokkal és a biztonságos követéshez, turbulenciához kapcsolódó távolságokkal, viszont a repülőgépeken kívül ő irányított mindent, ami a repülőtér gurulóútjain és kifutóin mozgott: autókat, vontatókat, tűzoltó- és más beavatkozó egységeket, és a repülőket ellátó teherautókat is. A munkakör neve Ground Control, azaz földi irányítás, és amikor az ő felelőssége volt ennek ellátása, egyedül a fizika bírt nagyobb hatalommal, mint ő.

Az irányítók minden szavát, nyikkanását, sőt, csöndjét is figyelik és rögzítik, ami a balesetek felderítésében és megelőzésében nagyon fontos. Ezek a felvételek egy internetes oldalon is meghallgathatók, és ugyanúgy vannak amatőr kedvelőik, mint a vonatoknak vagy a repülőknek a spotterek. A spotterek a gépek megfigyelését olyan jó szórakozásnak tartják, hogy igen komoly tudásra tesznek szert. Megfigyeléseik már többször segítették a repülőbalesetek felderítését, sőt, megelőzését is, így néhány repülőtér ki is alakít számukra megfigyelőpontokat, ahol a kerítésre kiírják azt a telefonszámot is, ahol az esetleg tapasztalt rendellenességeket jelenthetik – volt már olyan, hogy az így kapott bejelentés emberéleteket mentett. Az ATC-k rádiózását hallgatók talán nem mentettek életeket, de híressé tették Steven Abraham-t, internet-szerte közismert nevén Kennedy Steve-et. Ennek egyértelmű oka pedig, hogy a gyakran nagyon száraz és unalmas üzenetváltások között a higgadt, határozott, megnyugtató hangja a szakértelem egy kimagasló szintjén szólt a gépekhez és a pilótákhoz, és ezt még fűszerezte az is, hogy Kennedy Steve szórakoztató humorral végezte a munkáját.

bagoly_jettel_setalIgen, a repülők irányításába belefér a humor is. A munka nagyon feszült, és minden apróságnak jelentősége és jelentése van, a terminológia annyira kötött, hogy mindenfajta félreértést ki lehessen zárni. Ezt a borzalmas tenerifei katasztrófa tanította meg 1977. március 27-én. Akkor – részben a rádiózást zavaró időjárási körülmények okozta félreértések és félrehallások miatt – 583 ember veszítette életét, mert két Jumbo Jet felszállás közben, még a földön összeütközött. A fonológia, vagy „aviatikai angol” akkor vált olyan szinten kötelezővé, hogy a kulcspillanatokra jellemző szavakat soha, semmilyen más körülmények között ne használják, és a hasonló hangzású szavakat egyértelműen elkülönítsék. Ezért olyan furcsa a pilóta szleng, ahol nincs igen és nem, csak megerősítés, és negatív visszajelzés, és még a kilences szám sem az, ami az angolban, a félrehallhatósága miatt. A humor azonban nem tiltott, amíg ezeket a kötelmeket betartja, bevallottan azért, mert a súlyos stressz, és a feszült figyelem elviselésében hatalmas segítséget jelent irányítónak, pilótának egyaránt. Kennedy Steve pedig bámulatosan használta a humor bizonyos fajtáit, a meghökkentő kijelentésektől kezdve a csipkelődésig, miközben mindenki folyamatosan érezhette, hogy ő irányít, nála futnak össze a dolgok, és pontosan tudja, hogy mit kezdjen velük. Az alábbi, fiktív példa ennek halvány mintája, ami sokkal élettelibb és érdekesebb, amikor Steve hanghordozása, hangsúlyai is hallhatók. (A rádiózásból vett fiktív vagy valós idézeteket eltérő színnel is jelöltem, hogy kihagyhasd, ha akarod.)

– (…) föld? – hallatszik a félig az éterbe veszett hívás a rádión.
– Gép? – válaszol Steve.
– Khm… Grund, kész a kitolásra, az Alpha taxiútra, Speedbird 06 Super.

(A Speedbird 06 Super egy British Airways Airbus A380 óriásgép fiktív hívójele, amelyre felszálltak az utasok, kész a berakodással, az induláshoz szükséges előkészületekkel, és várja, hogy egy vontató a kaputól az A jelű gurulóútra tolja. Grund [eredetileg Ground] a földi irányítás hívójele.)

– Speedbird 06 Super, itt a Grund, rendben, megkezdhetik.
– Grund, milyen irányba forduljunk, Speedbird 06 Super?
– Mindenképpen előre! Ha az utasok felé fordulnak, azzal nagyon megijesztenék őket! Egyébként orral New York City felé álljanak be.
– Hehe, rendben, a város felé, Grund, itt Speedbird 06 Super.

– Grund, taxi az Alphán a 31L kifutó felé, Speedbird 06 Super.
– Speedbird 06 Super, taxi az Alfán, tartsa vissza a Kilo-Alphánál, adjon elsőbbséget a gazdag embereknek, aztán kövesse az egy százalékot a 31L kifutó felé, Grund.

(Az óriásgép az A jelű gurulóúton kigurulhat a K és A jelű utak kereszteződéséig, ahol egy magánjetnek kell elsőbbséget adnia – egy ilyen privát jet a leggazdagabbak privilégiuma, azoké, akik a társadalom legvagyonosabb egy százalékához tartoznak. Az Airbusnak követnie kell a magángépet a kifutóhoz. A forgalmazás végén mindenki a saját hívójelével jelzi, hogy nem valaki más rádiózását értette a másik fél félre.)

– Speedbird 06 Super?
– Grund?
– Pihenjen egy kicsit a Kilo-Alphán, előny a társaságnál, aztán a 37-est kövesse. Grund.
– Grund, előny a tásaságnál, követem a 37-est, Speedbird 06 Super.

(Az Airbusnak tovább kell várnia a K és A kereszteződésénél, amíg a szintén British Airways Boeing 737-ese is elhalad, és azt kell követnie – így a nagyobb gépek nagyobb légörvénye kevésbé veszélyezteti majd a kisebb repülőket.)

– Speedbird 06 Heavy, tudok egy jobbat. A társaság után jön egy álruhás American 319, US Airwaysnek sminkelve, kövesse inkább azt, de csak a 31L-ig, ne Bostonba, mert a hátul ülők Londonba akarnak menni, és dühösek lennének!
– Hahaha, Grund, a 31L-ig követem, Speedbird 06 Super. Köszönöm a jótanácsot, erre nem is gondoltam! Mennyi az idő?
– Huszonegy óra tizennégy, legalábbis itt a falon. De ha arra gondol, hogy mennyi a várható idő a felszállásig, az úgy tizenöt perc körül van, Speedbird 06 Super. Grund.
– Ah, köszönöm, Grund, Speedbird 06 Heavy. Esetleg remény valami levágásra?
– Remény mindig van, de nem fog bekövetkezni, mert akkor egy csomó ember kiabálna velem, arra meg nincs szükségem. Arra ott van a feleségem, Speedbird 06 Super.
– Ez jó! Leállítsunk?
– Annyira nem szükséges, Speedbird 06 Super, megy a sor. Grund.

(A nagy ötlet az volt, hogy a British Airways 737-ese mögött érkező, és a két légitársaság egybeolvadása miatt megtévesztő, US Airways festést viselő American Airways Airbus A319-est is engedje el, majd kövesse a 31-es bal oldali kifutóig. A pilóta megpróbált – eredménytelenül – előnyt kérni, hogy soron kívül szállhasson fel. Közben egy kisebb, de gyakori bakit is elkövetett amikor Heavy-nek minősítette a gépét. Mivel a Super kifejezést csak Amerikában használják az Airbus A380 okozta hatalmas légörvény jelzésére, az európai forgalomban megszokott, a kisebb, de még mindig nagyon veszélyes örvényt generáló  szélestörzsű gépeket jelző Heavy szót használta. A várakozási idő hossza miatt megkérdezte, hogy takarékoskodhat-e az üzemanyaggal úgy, hogy a sorbanállás idejére leállítja a hajtóműveket, de Kennedy Steve nem javasolta. A sor közben a vártnál is jobban haladt, ami a következő párbeszédből is kiderül.)

– Speedbird 06 Super! Na-a-agyszerű hírem van! Uram, ön a következő pályázó! Guruljon a 31L-re, számoljon ötig, és a torony a nagy épület középen, a frekvenciája 123,9. Grund.
– Grund, 31L, tartom, 123,9. Speedbird 06 Super.
– Pompás! Speedbird 06 Super, a 31L rövid, a torony 123,9, a szél 3 11-nél, aurevoir!
– 
Köszönjük, Grund, a szél három csomó 11-nél, 31L rövid. Élmény volt, Speedbird 06 Super, au revoir!

(Kennedy Steve a szél irányát [11°] és sebességét közölte, valamint azt, hogy [építési munkálatok miatt] a kifutó nem használható teljes hosszában. A francia köszönés is vissza-visszatérő szokása volt Kennedy Steve-nek, akinek határozott, profi és gyors munkáját gyakran jutalmazták hasonló dicsérettel a felszálló pilóták.)

bagolymondja_fly747Ez a párbeszéd egy nagyon tömörített példa csak arra, hogyan dolgozott Kennedy Steve az igazi vérprofikkal. Egy-egy pilóta ezek közül a poénok közül legfeljebb egyet-egyet kaphatott, hogy véletlenül se menjen a biztonság rovására a szellemeskedés. Természetesen a legjobb tréfákat a legjobb „aviátorok” kapták, ahogy ő fogalmazta időnként. Gyakran emlegette is, hogy “olyan képzett pilóták kellenének minden gépre, mint Ön, és olyan gyakorlott irányítók minden toronyba, mint én!” Sok olyan tréfa volt a tarsolyában, amiket újra és újra elővett, megvariált egy kicsit. Például az álruhás gépek esete ilyen volt. Az American Airways megörökölte a US Airways gépparkját az összeolvadáskor, sőt, rövid ideig a Cactus hívójelet is. Mivel a hívójel alapján nem lehetett egyértelműen tudni, hogy a gép éppen hogyan néz ki, ez a tréfa gyakran megállta a helyét, és egyben a többi pilótának is segített beazonosítani, hogy például melyik repülőt kell követni. Az is kedvelt vicce volt, hogy a pilótának felhívta a figyelmét, amikor felszólította egy másik gép követésére, hogy csak a reptéren belül kövesse. Gyakran az elöl haladó repülő célállomása lényegesen messzebb volt, mint a követő gépé, és ilyenkor szinte magától értetődően tette hozzá a figyelmeztetést, hogy az üzemanyag úgy sem lenne elég. Ha elfelejtette, sokszor a pilóták kontráztak ezzel a megállapítással – ezzel is jelezve, hogy partnerek a humorban, és szeretik az ilyen kedves csipkelődéseket. Egy másik kedvenc tréfája volt megjegyezni, hogy milyen jó a pilótáknak, mert ők most messzi, egzotikus helyekre utaznak, ő viszont itt marad a káosz közepén, és folytatja a rendteremtést.

Ez a fajta becsempészett humor akár még segíthette is a repülésbiztonságot. A váratlan, főleg tréfás fordulatokra jobban emlékszik az ember – erre memóriatechnikai gyakorlatok is épülnek, mint a memóriapalota vagy memóriafogas, ahol a technika lényege, hogy vicces dolgok segítségével egy előre megtanult szobához vagy fogashoz kötjük a megjegyzendő tárgyat, például az előszobába képzeljük a 11° felől fújó három csomós szelet, a hallba az átépítés miatt éppen csak beférő kifutót, az ajtó fölött lévő órára a torony frekvenciáját és így tovább. A váratlan, humoros fordulatok a következő információ megragadását is segíthetik, és – tudatosan vagy önkéntelenül – ezt is fel lehet használni, amikor fontos adatokat közöl az irányító a repülő vezetőjével.

Ugyanakkor a bénázás, a profizmus hiánya, ami a mindig 110 százalékos teljesítményre törekvő irányítókat, főleg a JFK-hoz hasonló nagy reptereken hamar türelmetlenné teszi, örökös élcelődéseinek és megrovásainak tárgya volt. Lehetett az ügyetlenkedő akár pilóta is, az is hamar megkapta a magáét, bár azért finomabban. Hanem ha ráadásul pökhendi pilótával akadt dolga, vagy a repülőtér személyzetéből bénázott valaki (ami nem is volt ritka, legalábbis Kennedy Steve szintjén), akkor híresen szarkasztikus volt. De szívesen tréfálta meg az óriásgépek kapitányait is meglepő figyelmeztetésekkel, amelyek olyan veszélyekre hívták fel a figyelmüket, amik kisebb gépekre fenyegetést jelentettek, de egy 747-esre, vagy A380-asra nem. Az egyik felvételen a Quantas Jumbo Jet pilótájának a szava is elakadt, amikor Kennedy Steve arra szólította fel, hogy kövesse az előtte elhaladó egymotoros légcsavaros kis Cessnát, és óvakodjon a “prop wash”-tól: attól a légáramtól, ami esetleg egy hasonló kis gépet megingathatott volna, de egy Jumbo fedélzetén észre sem lehetett venni.

Egy másik emlékezetes esete egy nagyon zűrös, viharos éjszaka volt, amikor minden összeesküdni látszott ellene. Előbb egy földi kiszolgáló autó kóválygott engedély nélkül a gurulóutakra, majd egy brit 747-es pilótája érezte magát személyautónak (és a reptéri felügyeletnek szóló hívásokra válaszolt), majd a JetBlue1818 hívójelű repülő maradt hosszú percekre néma, amikor Kennedy Steve hívta.

jetblue_ny27s_hometown_airline_livery
JetBlue Airbus A320 leszállás közben, a 2011-es festéssel — Fotó: Maarten Visser from Capelle aan den IJssel, Nederland (N586JB A320 Jetblue ILOVENY) [CC BY-SA 2.0 ], via Wikimedia Commons

– JetBlue1818? … JetBlue1818, Kennedy Grund? … JetBlue1818? … Grund keresi JetBlue1818-at! … … JetBlue486, mivel csak áll ott, és csodálkozik, hogy miért nem mozdulhat, hát üdvözlöm az én világomban. A társaság maga előtt eltűnt a megahertzek közt.
– Itt JetBlue486, mi a hívójele?
– 1818.
– Értesítem az összekötőnket.
– Tudja mit, megmondhatná neki, hogy nem gurulhat csak úgy az ÉN taxiutamon, hogy nem beszél velem! 
– Meglesz.

– Föld hívja JetBlue1818-at!
– Grund, JetBlue1818, a rámpa szólt hogy beszélni akar velem?
– Ja, JetBlue1818, … hová tart?
– A nemzetközi rámpára.
– Rendben, uram, de én… én nem tudok erről. Szóval a HOTEL-re megy most?
– Igen, JetBlue1818, nekem… nem válaszoltak nekem rá, úgyhogy a HOTEL-re megyek.

[Kennedy Steve közben egy másik JetBlue járatot is elirányít, úgy módosítva annak útvonalát, hogy a 1818 ne akadályozza azt.]

– Grund, JetBlue1818, ami minket illet, a rámpa irányítástól azt mondták, hogy ez a nemzetközi, és mivel a GOLF foglalt volt, eltájékozódtunk magunk, ennyi az egész.
– JetBlue1818, de a rámpa irányítás azt is mondta, hogy figyeljék a pont-9 utasításait.
– … … …

(Kennedy Steve tehát szabaddá tette közben az elcsatangolt gép útját, majd utólag figyelmeztette, hogy a rámpa irányítás megadta az ő frekvenciáját is [ez a pont-9], amit a JetBlue1818-nak figyelni kellett volna. A biztonságot állította helyre először, de utána rögtön tett azért is, hogy a hitelét is helyreállítsa.)

320px-tug_-_flickr_-_beige_alert
SuperTUG, olyan reptéri vontató, amelyikre rááll a repülőgép orrfutója – By Michael Pereckas from Milwaukee, WI, USA (Tug) [CC BY 2.0 ], via Wikimedia Commons

Közmondásosan fő „ellenfelei” a TUG-ok, a repülőgépek mozgatását végző speciális vontatók vezetői voltak, akiknek rendszerint a laza hozzáállását és a lomhaságát kárhoztatta. Ha tehette, megvárakoztatta a túl lassan és hanyagul dolgozó vontatókat, és az óriásgépeket mozgató különösen nagy teljesítményű gépek, a SuperTUGok sűrűn kapták tőle, hogy nem is szuper TUG-ok, hanem vánszorgó TUG-ok. Egy-két TUG azonban megfelelt az elvárásainak, és akkor a dicséret sem maradt el:

– LAN Maintenance TUG4, Grund, a HOTEL-be mennék.
– TUG4, a kedvenc TUG-om!!! Egy kis türelmet méltóztasson, mindjárt szabadul fel hely…
– LAN TUG7 – korrigál a vontató vezetője, –LAN TUG 7 a HOTEL-hez.
– TUG 7, várakozzon, ha mindenki elment, majd nézünk valami utat.

(Ez a párbeszéd majdnem szó szerint így elhangzott, és Kennedy Steve lelkes hangja egy pillanat alatt fagyossá vált, amikor kiderült, hogy a vontató vezetője a saját azonosító számát sem tudja. A Hotel egyébként ebben az esetben a H jelű taxiút, avagy gurulóút.)

320px-aerial_view_of_jfk_terminal_8_from_the_southwest_01_9456620628
A kiszolgáló terület a 8. terminál körül – Joe Mabel [CC BY-SA 2.0 , CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons

A másik terület, amelyik Kennedy Steve folyamatos bírálatának tárgya volt, a “ramp”, avagy „rámpa” (Európában “apron”, ami kötényt jelent), és annak tőle független irányítása. A JFK repülőtér esetében a „rámpa” nagyon nagy, és rengeteg terminálnak ad helyet. A gépek különféle méretűek, és nagyon sokat kell elhelyezni belőlük, ezért egészen különleges káoszt tudtak csinálni az ottani irányítók, kiváltképp, ha sikeresen elzárták egyik géppel a másik útját. És ezt elég gyakran megtették, főleg a Boeing 747-esek és Airbus A380-asok, amelyek a puszta méretük miatt amúgy is nehezen fértek el. Ráadásul az Airbus olyan súlyos, hogy a reptér egyes részein a beton el sem bírta volna, ezért szigorúan tilos volt a veszélyeztetett helyekre menniük. Ha a „rámpa” irányítói még egy tapasztalatlanabb, vagy összezavarodott pilótától külső segítséget is kaptak, a parkolóhelyek, kapuk, kiszolgáló területek, jégtelenítő állások és tárolóhelyek labirintusa könnyen úgy beállt, mint a parketta. Ebben segített az is, hogy a repülők pilótái leszálláskor megkapták, hogy melyik terminál melyik kapujához kell állniuk, de az még egyáltalán nem jelentette azt, hogy az a kapu szabad is volt. És ez a parkolóhelyekre és kiszolgáló területekre éppen úgy vonatkozott. Amikor pedig bekövetkezett az, hogy senki sem tudott sehova se menni, Kennedy Steve akcióba lépett. Ilyenkor nem voltak tréfák, nem volt különösebben udvarias sem, sokkal gyakrabban hallatszott tőle az, hogy „azt akarom, hogy ne itt legyél, hanem Atalantában, gurulj a QUEBEC-VICTOR-ra!” (azaz a Q és V taxiút kereszteződéséhez, a jelen, kitalált esetben). A pattogós, gyors, éppen csak elrappelt utasítások igen feszült légkört teremtettek – talán ezért volt, hogy a pilóták valójában utáltak a JFK-ra repülni. Amikor azonban Kennedy Steve nekiállt, hogy rendet csináljon, meglepően gyorsan megoldotta azt, amit a „rámpa” nem tudott. A pilóták sokszor megköszönték neki, hogy milyen gyorsan és jól oldja meg az ilyen kritikus helyzeteket, bár a nagy barátságok azért nem ilyenkor születtek. „A rámpa munkáját is nekem kell végeznem, igazán nekem adhatnák a pénzt is!” morogta néhányszor, egy-egy nehezebb helyzet után Kennedy Steve. Amikor pedig őt próbálták sürgetni, nem szerzett túl nagy örömet a sietős pilótáknak a bejelentésével, hogy “Nyugalom, én reggel mindenképpen hazamegyek!”

Az elképesztő szakértelme akkor is kitűnt, amikor igazi vészhelyzet alakult ki. Az egyik felvételen egy éppen felszálláshoz készülő pilóta jelenti, hogy az egyik kapunál indulásra készülő gép jobb oldali hajtóműve kigyulladt. Szerencsés helyzet volt, mert annyira korán sikerült jelenteni a bajt, amikor még a gép személyzete sem észlelte, és mire ők jelezték a vészhelyzetet, a tűzoltók és műszaki beavatkozó egységek tudtak az eseményről. Kennedy Steve pedig még őket is megelőzte: amikor keresztezniük kellett a 22R kifutót, az már le volt zárva, hogy akadálytalanul átjusson a teljes konvoj. Ahogy a tűzoltók parancsnoka bejelentkezett az áthaladás jóváhagyásáért, rögtön a teljes menetoszlopra megkapta az engedélyt, ami annyira meglepte, hogy kétszer is rákérdezett. Az esetnek tudomásom szerint viszonylag csekély anyagi kár lett a vége, ami a gyors és szakszerű beavatkozásnak volt köszönhető – amiben a JFK személyzetének amúgy is nagy gyakorlata van, és Kennedy Steve előrelátásának hála még egy lépésnyivel előbb érhettek a tűzhöz.

KennedySteve
Steven Abraham, azaz Kennedy Steve a Dave Wright Award átadásakor, 2017-ben – screenshot as quotation from the presentation video by NATCA

Sokáig nem tudtam, hogy Steven Abraham egyáltalán tud-e az internetes népszerűségéről, de aztán kiderült, hogy igen, tud. Még 2010-ben a New York Times készített vele egy interjút, és 2017-ben, nyugdíjazása után az amerikai légiirányítók szervezete Dale Wright Award–díjjal tüntette ki a munkájáért. Amikor utolsó munkanapján az utolsó gépét a kifutóra irányította, nem állta meg megjegyezni a Lufthansa kapitányának, hogy ő az utolsó, akit pályafutása során útjára bocsájt. A felszálláskor a két pilótának rengeteg dologra kell figyelni, nagyon sok a tennivalójuk, annyira, hogy ilyenkor gyakran még a hívójelüket is puskázniuk kell. Ez alkalommal a pilóta mégis vette a fáradságot, hogy megköszönje Kennedy Steve munkáját, és hozzátette, mennyire megtiszteltetésnek veszi, hogy ő lehet az emlékezetes utolsó gép. Első hallásra a felvétel nem is tűnik annyira bensőségesnek, mert olyan profi szakemberek váltanak üzenetet, akik az apokalipszis elérkezését is nyugodt és bizalomgerjesztő hangon tudnák bejelenteni, de a válaszüzenet puszta ténye, hossza is jelzi a pillanat fontosságát, és fel lehet fedezni némi visszafogott megilletődöttséget a kapitány és Steve hangjában is. Egy másik üzenet azonban felfedett egy titkot is: Kennedy Steve nem aznap ment nyugdíba, amikor az utolsó járatát elindította. Orvosa tanácsára egy-két héttel a tényleges visszavonulása előtt már leköszönt, és betegszabadságra ment, ahogy ő fogalmazott, golfozni küldték. Ebben az üzenetében kiderült, hogy van fogalma róla, mibe keveredett: szokásos stílusában mintegy mellékesen elbúcsúzott a kedvenc célpontjaitól (és a névhasználattal a hódolóitól) is. Az üzenet igazán rá vallott: „Kennedy Steve most elhagyja az épületet, úgyhogy TUG vezetők, örvendezzetek, egy sokkal vidámabb világ köszönt ma rátok!”

Mindig vannak újabb ATC-k, és a légiforgalom biztonsága nem múlhat egy személy nyugdíjazásán. A repülés műkedvelői, akik órákat töltenek a légiirányítók rádiózásának hallgatásával, mégis elkeseredtek, amikor Kennedy Steve nyugdíba vonult, bár persze mindenki a legjobbakat kívánta neki. A magabiztos hangja, humora és profizmusa azonban űrt hagyott egy időre. De ahogy mindig vannak új ATC-k, úgy mindig akadnak érdekes karakterek is közöttük. Nem sokkal Kennedy Steve búcsúja után bukkantak a torontói Pearson repülőtér irányítói között David Brook hangjára, aki nagyon sokban hasonlított az addigi kedvencre. Még a hangszíne sem tér el nagyon, ellenben vaskos kanadai akcentusa sajátossá és összetéveszthetetlenné teszi – bár Pearson Dave nem mondja, hogy „pompás” és kevesebbet veszekszik a vontatókkal, a lelkesedése és dinamizmusa, profi hozzáállása miatt sokan „Kennedy Steve kanadai unokatestvérének” tartják. Egy másik híressé vált légiirányító a bostoni repülőtéren dirigáló Boston John is hasonló hírnévnek örvend, és valószínűleg  a sor folytatható.

A nagy kedvenc pedig visszaváltozott Steven Abraham nyugdíjassá, aki golfozni jár,  és örömmel tölti együtt az idejét családjával akik addig olyan sok áldozatot hoztak a hivatása miatt, és békésen nevelgeti az ikreit meg a nővérüket.

– A munkát a munkahelyen hagyom, amikor véget ér a műszak. Nem tudom, hogyan csinálom, csak így csinálom. Van olyan alkalmazott, aki fut, vagy gyúr, vagy a tévé előtt vegetál, hogy kieresszen. Vannak akik forgolódnak és rángatóznak álmukban a munkahelyi stressztől, de nekem nem az zavarja az álmomat.. – mondta a 2010-es New York Times interjúban. – A tízéves lányom állapota tart ébren. Pulmonáris hipertóniában szenved, és órákat töltök azzal, hogy aggódom érte, rendelésekre, kórházba viszem, vagy figyelem az intenzív osztályon, szív és tüdő bypass gépen, ahogy az egyszer megesett. Ezt az egyetlen, ami miatt aggódom.

bagoly_jaj747

 

A címképen az Abraham Lincoln repülőgéphordozó légiirányítása látható — 
Fotó: NASA (Great Images in NASA: Home – info – pic) [Public domain], via Wikimedia Commons

Csököny

Amikor Isten nem enged az istennek se…

bagolymondjadicsak2001 ősze rossz időszaka volt az amerikai polgári repülésnek is, mint sok minden másnak. Mert sok minden megváltozott akkor, a világ egészen furcsa fordulatot vett, nem biztos, hogy jót. Szeptember 11. volt a fordulópont.

Az akkor 26 éves Hilda Yolanda Mayol a World Trade Center földszinti éttermében dolgozott azon a nevezetes napon, amikor a régi világ szó szerint is összedőlt körülötte. Ő megmenekült, és joggal hihette, hogy biztonságban van: az emberek legtöbbjének egy katasztrófa sem jut egész életében (szerencsére), és akiknek mégis részük van ilyesmiben, vagy ott vesznek, vagy egész életükben emlegetik. Ritka az olyan, hogy valakire újabb katasztrófa leselkedjen – ritka, de nem lehetetlen.

Két hónappal és egy nappal később, 2001. november 12-én az American Airlines 587-es járata a New York-i John Fitzgerald Kennedy repülőtérről a Dominikai Köztársaság fővárosába tartott, San Domingóba, és Hilda Yolanda Mayol joggal gondolhatta, hogy végre nyugodt vakációnak néz elébe, hiszen szerencsés: túlélte a 9/11-et és a Karib-tengeren fog pihenni. Azt azonban nem tudta, hogy a gépe, egy Airbus A300B4-605R a japán nemzeti légitársaság Boeing 747-ese után száll fel. És túl hamar. Az Airbus a Jumbo Jet légörvényébe került, és a gépet vezető első tiszt túlreagálta a turbulenciát. Annyira igyekezett egyenesbe hozni a repülőt, hogy azt már nem bírta ki a szerkezet: előbb a függőleges vezérsík vált le, majd az irányíthatatlanná váló gép hajtóművei is, és a törzs Queens Belle Harbor nevű negyedébe csapódott. A gépen tartózkodók mind odavesztek, és a földön is öt halálos áldozatot szedett a baleset.

Nem elég egy katasztrófát túlélni: mindet túl kell.

bagolymondjaversenyezzValamikor a nyolcvanas években történt (sajnos nem találtam pontos adatokat, így a memóriámra kell hagyatkoznom), hogy a Mecsek Rallye-n egy nagyon balszerencsés baleset történt: az egyik versenyautó úgy sodródott ki a kanyarban, hogy egy fának ütközött, amiről a kanyar biztonságosnak gondolt belső oldalára csapódott, és több nézőt elsodort. Egy fiatal párt is, akik közül a fiú életét veszítette, de úgy zuhant a lányra, hogy az életben maradt.

Néhány hónappal vagy talán egy évvel később Taszár közelében volt egy másik furcsa baleset: egy teherautó platójáról elszabadult vaslemez a mögötte haladó menetrend szerint közlekedő buszt borotválta le. Az utóbbi baleset még szerencsésnek is mondható, mert egyetlen halálos áldozata volt csak: a lány, aki túlélte a Mecsek Rallye-t.

A sors időnként roppant csökönyös tud lenni.

bagolymondja_elefántAhogy Hilda Yolanda Mayol történetét olvastam, és beugrott a Mecsek Rallye-t túlélő leány esete, és ismét Várady-Csontos Győző barátom jutott eszembe (akit nem így hívtak). Meséltem már róla, Az elefánt és a halál című bejegyzésben, amikor azt a nézetét fejtegettem, hogy a látszólag értelmetlen halál, például egy kisgyerek halála is értelmet nyerhet, ha elhisszük, hogy létezik sors, karma, és esetleg lélekvándorlás is. Egyes életeknek, pontosabban egyes inkarnációknak véget kell érni ahhoz, hogy akár az adott egyén, akár mások előrébb jussanak a saját lelkük fejlődésében, amely majd a beteljesedéshez vezet, legyen az a Szamszára, megvilágosodás, Buddhává válás, Utolsó ítélet, vagy egylényegűvé válás, egyesülés a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúval. (Igen, ilyen is van.) Nem a cél, az út a lényeg – a cél csak jutalom.

És ha az ember csökönyös és nem akarja követni az útját, másik úton jut ugyanoda. Vagy, az elefántos példával élve: ha a lépcsőkorlát gombjához próbálunk menekülni, mindig lesz ott egy hajcsár, aki az elefánt kevésbé szalonképes feléhez penderít.

Nem muszáj elhinni, sőt, nem is biztos, hogy igaz. De vannak helyzetek, amiket könnyebb így elfogadni. „Így megy ez” – Vonnegut szavaival élve.

bagolymondjagondterhelt

 

A címképen: Az American Airlines N14053 lajstromjelű Airbus A300-asa, amely Queens egyik lakónegyedére zuhant 2001. november 12-én. – By JetPix [GFDL 1.2 or GFDL 1.2], via Wikimedia Commons

Beszélni nehéz, mindennél nehezebb

Na tessék, már megint nem bírok magammal, és Ptahhotepet idézek… Pedig nem is az egyiptomi kultúráról, a helyes viselkedésről, illedelmes beszédről jutott eszembe az agg vezír megállapítása, hanem az idegen nyelvekről. Idegen nyelven beszélni különösen nehéz.

bagolymondjakínaiOnnan jutott az egész eszembe, hogy mostanában (nagyjából fél éve) az olasz után (és közben) belevágtam a spanyol nyelv (bocsánat, kasztíliai) elsajátításába. Korábban is vonzott, már középiskolás koromban, meg egy kicsivel az után is foglalkoztatott a gondolat, hogy meg kellene tanulni, de akkor valahogy elrettentett egy rosszul megírt tankönyv, meg az, hogy magamra voltam utalva: se tanfolyam, se ismerős nem tudott volna segíteni. Most azonban a Zöld Bagoly és a mögötte munkálódó közösség, no meg a DeviantART háza táján megismert spanyolajkú (argentin, mexikói, sőt, spanyol) ismerősök is motiválnak, így nekiveselkedtem a spanyol kurzusnak az ingyenes webes nyelvtanfolyamnak. Elvégre az ingyé’ szerzett tudás minden pénzt megér! 😉

Most aztán elmondhatom magamról, hogy ¡Yo hablo español! bár a Zöld Bagoly olyanokra is megpróbál rávenni, hogy furcsa, identitászavaros kijelentéseket tegyek, mint például Soy un caballo, yo hablo inglés. Ez azért elgondolkodtató. Ilyenkor az ember elkezdi böngészni az adott feladat fórumát, ahol a többi nyelvtanuló-nyelvgyakorló egymást támogatva kérdez, válaszol, és poénkodik. Innen aztán kiderül, hogy ez egy spanyol nyelvterületen népszerű rajzfilm egyik karakterének a szövege, és aki otthon van a nyelvben és a rajzfilmes kultúrában, annak rendkívül mulatságos.

Valójában sokkal mulatságosabb, nevetségesebb, vagy éppen meghökkentőbb az, ahogy a spanyol nyelvtanfolyamon nagy számban hemzsegő Egyesült Államok-beli nyelvtanulók  a nyelvtanuláshoz állnak. A fórumon feltett kérdésekből és válaszokból sok minden kiderül róluk (is), és egészen elképesztő időnként. Történt például egy példamondatnál, amelyik úgy szólt, hogy El oso come conejos, hogy nagyjából ezer… na jó, többszáz felhasználó tiltakozni kellett a különösen brutális kegyetlenség ellen, hogy a medve ne egyen nyulakat, mert a nyuszi aranyos, és két füle van és puha bundácskája, és különben is, micsoda brutális világ, be kellene tiltani, sóval beszántani, és monnyonle  és kéremkapcsojjaki. Ez még olyan hogyismondjamcsak, amolyan könnyed laza kor- és kórkép, az azonban már többet elmesél a kérdezőről (akit egyből egy tucatnyian támogattak), amikor abba kötött bele, hogy a spanyol miért olyan nyakatekerten képezi a birtokos viszonyt, hogy el zapatos de Miguel, miért nem jó nekik a Michael’s shoes „mint minden nyelvnek!” Na ja, az összes általa ismert nyelvnek, mint az amerikai és az angol, meg az ausztrál és az „ír” (-országi angol) meg a „skót” (Skóciában beszélt angol).

Szóval megint csak eszembe jutott az állatkert és a kerítés mérete.

Pedig amúgy a fórumokon sok-sok segítőkész anyanyelvi beszélő is van, akik nagyon hasznos segítséget nyújtanak, főleg annak ismeretében, hogy a Duolingo teljesen elhanyagolja az olyan felesleges terheket, mint a nyelvtan és a nyelvi szerkezet. Majd a példákból megtanulod! – huhogja a Zöld Bagoly. Persze tényleg sok mindent meg lehet tanulni, rá lehet jönni, és vannak dolgok, amiket még jobban el is sajátít az ember, ha a maga kárán tapasztalja ki, vagy végeláthatatlan ismételgetésekkel begyakorolja, például az igeragozást. Az ilyen unalmas és hosszadalmas ismétlésekben kimondottan szórakoztató társ Duo, mert hogy az oldal kabalájának, a Zöld Bagolynak ez a neve.

bagolymondjacirillA neheze azonban az, amikor meg kellene szólalni. Az olasszal viszonylag könnyű dolgom volt, mert rendre rá voltam kényszerítve, hogy olaszokkal és olaszul beszéljek, és az üzleti partnereim is egész nagy türelemmel voltak a nyelvgyakorlási célú dadogásaim iránt, gyakran bátorítottak is, amikor én már régen visszatértem volna korunk lingua francá-jára, az angolra. Az (üzleti és magán) utazásaim során gyakran kellett olaszul boldogulnom, szállást foglalni és iránymutatást kérni, szóval azzal egész jól rá voltam kényszerítve, hogy használjam.

A spanyollal más a helyzet. Nincsenek spanyolul beszélő ismerőseim sem az üzleti életben, sem a barátaim között, csak az interneten. Ott meg rendre próbálkozom is, állítólag elég jól, de nagyon lassan: egy-egy mondat összeállítása legalább fél óra. És az argentin barátaim következetesen angolul válaszolnak, holott legalább egyikük gyűlöli az angol nyelvet még a falklandi háború óta (bár részleteket nem mesélt arról, hogy milyen szál köti hozzá). A másik azonban inkább féltésből nem ír nekem spanyolul: annyiféle, területtől, társadalmi rétegtől, és ezer más dologtól függő szleng jelentése van rengeteg szónak, hogy nagyon könnyű félreérteni dolgokat, vagy éppen teljesen jó szándékkal sértőt mondani. Annyira, hogy erről még egy nagyon frappáns szám is készült, ha tudsz angolul vagy spanyolul, érdemes megtekinteni.

Aztán meg egy nagyon kedves barátnémmal beszélgettünk valamiről, amiről eszembe jutott egy dolog, de már nem tudom, mi volt az. Na jó, ez igazából Zotya mondata volt jó huszonegynéhány éve, de azóta is kedvenc… 😀

Tehát arról beszélgettünk, hogy mennyire felejti az olaszt, amióta nem kell naponta használnia, és arról, hogy hiába tanul meg az ember egy nyelvet, ha nincs lehetősége naponta gyakorolni, lehetőleg éles helyzetben. Mert ugye ott van az orosz, amit nyolc évig tanultam, de egy nemkedves tanárom, aki maga is utálta, mivel a kedvenc nyelve helyett kellett tanítani annak idején, velem is megutáltatta. Manapság időnként visszajön egy-egy foszlány, és a mai napig tudom fejből Lermontov versét a tenger kék ködén fehérlő vitorláról amely a napsütésben is a vihart keresi, de nem biztos, hogy megértem, ha elmagyarázzák, hogyan jutok el az Operába. („Gyakorolni kell, sokat gyakorolni!” – válaszolta erre állítólag Kodály, akiről már úgy is régen esett itt szó.) 

És ott van az angol, amiből olyan gyenge voltam a gimiben, legalábbis a tanárom szerint, hogy legfeljebb a skótok értettek volna meg, és azok is csak akkor, ha már kellően sokat ittak. Aztán jött a kilencvenes évek kintről hozott technikáinak áradata, és a használati utasítások fordítása igencsak megdobta a nyelvi önbizalmamat, és amikor egy üzletben dolgozva abba a helyzetbe kerültem, hogy muszáj volt megszólalnom (sőt, muszály, mert a baráti körömben ez a „muszáj” szó felsőfoka), akkor hirtelen bekattant, hogy nem kell helyesen beszélni. Tök mindegy, hogy mondom, csak értsék meg. Jól mondani ráérek a következő (vagy az az utáni) alkalommal. És ez egy olyan felismerés volt, ami gyakorlatilag a végsőkig leminősítette a magyar nyelvoktatást, főleg az akkorit, de talán még a mostanit is.

bagolymondjahessinnenMert hát mi  volt? Meg kellett tanulni a szép brit kiejtést, a helyes segédigéket és a szórendet, természetesen az irodalmi angol szintjén, aminek esetleg a BBC-angol jöhetett a közelébe, de az is csak lábujjhegyen és nagyon-nagyon óvatosan. Akkoriban a dalszövegek kezdtek értelmessé válni számunkra, és a Bikicsunájt már Big in Japan-nek hallottuk (persze a Bikicsunáj sokkal később lett mém), de minden tele volt szlenggel és amerikanizmusokkal. Szépen be is gyakoroltuk a XIX. századi nagypolgári angol nyelv egyfajta paródiáját, és ha eltértünk tőle, akkor vagy a tanár tolt le, vagy mi szégyelltük el magunkat, de nagyon alaposan. És amikor hirtelen lehetett műholdas tévén angolul tévézni, kiderült, hogy olyan poros és avítt az angol tudásom, mint Balassi verselése egy szles… na jó, slash-, vagy villámverselő viadalon, és amikor a vevő a korábban nevezett üzletben megkérdezte, hogy meddig van nyitva a szomszéd utcában a pénzváltó, visszanéztem rá, és meglepetésemben egy addig tiltottnak vélt amerikanizmussal közöltem, hogy azt még a büdös életben nem láttam nyitva. Egészen megrémültem, hogy nem a szép XIX. századi nagypolgári angolságommal válaszoltam, hanem egy ilyen szedett-vedett kifejezéssel, de a vevő felderült arccal dicsért meg, hogy milyen jó az angolom. Aztaaa, ez értette a Tiltott Nyelvet!

Tehát mindaz, amit tanultam a gimiben, isá, por ës homou vogymuk. Akkor valami eltört bennem. Szerencsére nem a nyelvhasználat igénye, hanem a szép beszédé, mert ráéreztem arra, évztizeddel korábban, hogy Ptahhotep gondolataival találkoztam volna, hogy [szépen] „beszélni nehéz, mindennél nehezebb.” És onnantól fogva nem is erőltettem, hanem mondtam, ahogy jött, és ha nem értették, mondtam kicsit máshogy, ha meg megértettek, örvendeztem neki, és folytattam ugyanúgy, hibásan és szóismétlésekkel, rosszul ragozva és kifelejtett segédigékkel, és akikkel beszéltem, azok is örültek, és bátorítottak. Persze, hogy tanultam közben, mert olvastam, tévéztem, zenét hallgattam, és ezrével (szó szerint ezrével!) fordítottam használati utasításokat, és tojtam a Szép Brit Kiejtésre meg a BBC-angolra. Aztán Egyiptomban megkérdezte az idegenvezető, hogy mit keresek a magyar csoporttal, és mennyit éltem az Egyesült Államokban. De ezt meséltem már.

Szóval az a baj, hogy az iskolának tanulunk. Különösen a nyelvet. Annyira oda tanulunk, hogy akinek több nyelvvizsgája van, az sem mer megszólalni, mert mi lesz, ha rosszul mondja. A külföldi partner meg majd kiátkozza, hamis pénzzel fizet a kasszánál, selejtet szállít vagy egyszerűen csak a másik szállodába megy, ahol nem beszélnek hibásan, csak mutogatva. Hát nem így van. A külföldi örül, ha megért minket, ha megértjük őt, és ha merünk rosszul beszélni csak azért, hogy ő ne tévedjen el, vagy éppen a számára szükséges szolgáltatást kapja meg. Beszéljen helyesen, aki tud!

Persze ez továbbra is cél, lehetőleg beszéljünk helyesen, de nem az a fontos. Az csak dekor, díszcsomagolás.

bagolymondjashyElmesélek egy történetet. A testvérem Indiában egy ashramban töltött pár hónapot, és ott tanult meg angolul is, ausztráloktól, akiknek a konyhán segített. Képzelheted, ausztrál angol Indiában… Gyakran csak pislogok, amikor angolul beszél, csakhogy el kell ismerjem, jól csinálja. Nyelvtanilag nem, a szókincse egészen különleges (egyes szavakat egészen furcsa jelentésben használ), de megérteti magát tűzön-vízen át. És meg is értik. Amikor egy külföldi kiállításon egy thai partnerrel való tárgyalásra készültünk, megbökte az oldalamat: „beszélj vele te, sokkal jobban tudsz angolul, és ő is nagyon jól beszél!”. Leültünk a tárgyalóasztalhoz, pár udvarias formula, érdeklődés a másik hogyléte iránt – ezek Keleten kötelező dolgok. És vért izzadtam, mert nem értettem őt, és ő sem engem, folyamatosan visszakérdezgettünk. Aztán azon vettem észre magam, hogy már a testvérem tárgyal, én meg kapkodom a fejem, mert semmit nem értek a Pidgin Englishből, amit mindketten beszéltek.

Szóval mielőtt még ennél is hosszabbra nyújtanám, Ptahhotep igazságát kifordítva is igaznak látom. Mindegy hogyan beszélsz, csak értsenek meg, mert beszélni nehéz, mindennél nehezebb. Ha tökéletesen akarsz beszélni, sosem szólalsz meg, és az iskolának erre kellene először megtanítania, és aztán a helyes beszédre.

Lomb Kató portréja
Lomb Kató – ellenőrizhetetlen forrásból idézet gyanánt átvett kép

Lomb Kató, az első szinkrontolmácsok egyike, a bámulatos poliglott mondta, hogy

„A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni!”

 

Tökéletesen igaza volt!

 

bagoly_glass

A címkép Christopher Plantin többnyelvű bibliájának belső címlapja
(Antwerpen, XVI. század) – Public Domain

Angol Amerika

Lusta vagyok kitalálni, hogy kitől származik az idézet, miszerint az amerikaiakat és a briteket a közös nyelv választja el egymástól. A kép ráadásul még árnyaltabb, mert az angolt beszélik még sokan: ausztrálok, skótok, írek, hogy meg se említsek olyan vadhajtásokat, mint a Távol-Kelet-i pidgin vagy a hozzá hasonló Euro-English.

BagolymondjaeeenRéges-régen, egy messzi-messzi galaxisban országban, Egyiptomban történt, hogy az idegenvezető egyszer csak hozzám fordult, és megkérdezte, mit keresek a magyar csoporttal.

– De hát magyar vagyok!
– És meddig éltél Amerikában?
– Egy percet sem.
– És Angliában?
– Ott sem.

Nem értette, hogy a kiejtésem mitől térhet el annyira a megszokott „Hunglish” angoltól, amitől az anyanyelvi beszélők falra másznak. És nem tudta beazonosítani sem, milyen nyelvjárás, tájegység angolját beszélem, mert a zenékből, tévéből, hanglemezekhez mellékelt szövegkönyvekből gyűjtött nyelvtudásom egy kielemezhetetlen amalgámnak tűnt. Később is gyakran előfordult, hogy az amerikaiak angolnak, az angolok amerikainak néztek, a kínaiak meg orosznak. Az utóbbi egy másik, hasonlóan hosszú történet következménye, de az most nagyon nem tartozik ide.

Valójában ez a leírt eset sem. Csak arra akartam példát mutatni, hogy az amerikai és a brit angol élesen elvált már egymástól, időnként az érthetőséget is veszélyeztető módon formálódott más irányba a két nyelv. A brit ‘queue’ (várakozó sor) kifejezést nagyon sok amerikai egyáltalán nem ismeri, de az amerikai ‘fall’ (ősz) is gondot okozhat a britnek. Ez utóbbi ugyan jelen volt a szigetország nyelvében, de teljesen kihalt archaizmus, amit mára talán csak a skótok használnának – ha az internet révén nem szivárog vissza a mindennapi nyelvbe. Sok ilyen van még, és a nüanszok eltérő jelentéséről még nem is szóltam. Inkább nem is fogok, mert a téma rendes kifejtése megduplázná az internet méretét.

Nehéz eldönteni, hogy mi az amerikai nyelv. A hatalmas országban is számos nyelvjárás alakult ki, területenként helyi árnyalatokkal, eltérő jövevényszavakkal, amelyek a hajdani bevándorlók, a helyi őslakosok és a jelenkori idegen behatások (spanyolok, kínaiak, keleteurópaiak stb.) hatására kerültek a nyelvbe. A kiejtési mód is jelentősen eltér területenként, és az USA középső területein beszélt Midland Blurt még egy keleti parti Newyorker is nehezen érti meg az összemosott hangzók, eltérő hangsúlyok miatt. Mégis létezik egy sztenderd, amit nagyjából mindenki elfogad az amerikai angol alapjául, és ezt a sztenderdet a Merriam-Webster szótárak nyelvi anyaga alapozza meg.

Noah Webster portréja (PD)
Noah Webster — By James Herring (1794 – 1867) (Digital photo by Billy Hathorn) [Public domain], via Wikimedia Commons

1758. október 16-án született Noah Webster, az a neves lexikográfus, aki a szótárat írni kezdte. A Yale Egyetemen végzett, és lelkes támogatója volt az amerikai Forradalomnak, az Egyesült Államok Alkotmányának, és oktatói munkájával kívánt maradandó segítséget nyújtani az új nemzetnek, hogy megtalálja identitását nyelvi téren is.

Mivel tanár volt, elemi erővel utálta az amerikai iskolákat. Ez nem a rossz tanulók, vagy a hanyag munkavállalók által űzött laza ellenkezős utálat volt, hanem a profi tudós oktató gyűlölete mindaz iránt, ami az akkori iskolai rendszerben a tanítást, a tudás átadását ellehetetleníteni igyekezett. Akkortájt megszokottak voltak a hatvan-hetven fős, vegyes életkorú gyerekekből álló egyosztálytermes iskolák, padok, székek és megfelelően képzett pedagógusok nélkül, alulfizetett személyzettel, rossz tananyaggal és csapnivaló, Angliából hozott tankönyvekkel. Ezek a könyvek szükségszerűen egy olyan világ nyelvét próbálták a fejekbe tuszkolni, amitől akkor mindenki szabadulni akart: a kontinentális Angliáét. Webster gyűlölete tehát megalapozott és előremutató volt: jobb iskolákat akart, eredményesebb oktatást, azonosságtudatot megalapozó nyelvet, ami megszabadul a használhatatlan sallangoktól, egyszerűbb és közösséget formál a születő nemzetben. Ez vezetett ahhoz, hogy elkezdte például összeírni az összes angol szót, amit ismert, azaz összeállítani az amerikai angol szókincs szótárát. Egyúttal megpróbálta megnyirbálni az értelmetlenségeket is, egyszerűsíteni a helyesírást, és megújítani, felfrissíteni a nyelvet. A “center” az angol “centre” helyett, “theater” a “theatre” helyett, “wagon” a “waggon” helyett, azt az elgondolását mutatják, amely meglévő változatokat emelt magasabb szintre, míg például a “color” a “colour” helyett, “neighbor” a “neighbour” helyett, és társaik, az egyszerűsítési törekvéseinek jelei. Számos, csak Amerikára jellemző szót (állatok neveit, néprajzi vonatkozású szavakat) emelt be a nyelvbe, mint a “skunk” (amerikai bűzös borz) és a “squaw” (indián asszony) és persze ezek csak kiragadott példák egy sokkal nagyobb szóanyagból. Eltökéltségét, műveltségét és sokoldalúságát az is mutatja, hogy a munkássága érdekében huszonhat nyelven tanult meg, amelyben szép számmal akadtak élő és holt nyelvek egyaránt, az óangoltól és a szanszkrittól a hollandig és az arabig. 1806-ban jelentette meg az első szótárát (akkor még elég mérsékelt sikerrel). Munkája 1808-ig visszavezethető helyesírási versenyeket inspirált, a Spelling Bee Contest-eket, amelyeken általános iskolások egyre nehezebb szavak helyes betűzésében mérték össze a tudásukat, mellékesen megalapozva a rögzített helyesírás gyakorlatát. Nyelvi reformját kimondottan a mindennapi és tudományos életre igyekezett korlátozni, ezért a későbbi tanulmányaiban, mintakönyveiben és cikkeiben elkerülte a vallási szövegeket, bár Shakespeare és Homérosz, ókori és kortárs írók, meg aki úgy közte volt, szép számmal kaptak helyet. Később, a halála előtti években fordult figyelme a vallási szövegek felé, addig „A megszentelt dolgokat hagyjuk a megszentelt célok elérésére” mottóval maradt távol tőlük.

Talán a sors iróniájának is tekinthető, hogy fő munkáját az angliai Cambridge-ben fejezte be 1825-ben. Hetvenezer szavas szószedetében húszezer olyan szó szerepelt, amely addig nem jelent meg szótárban. Az írásmódja pedig következetesen azt mutatta, hogy a kiejtéshez legközelibb alakot tartotta helyesnek, ami merőben új volt a brit angol konzervatív és következetlen írásmódjai után.

BagolymondjakonyvmolyIgazság szerint Webster szótárai és törekvései akkor csúfos kudarcnak bizonyultak. A piaci részesedésük látványosan lezuhant, miközben a William Holmes McGuffey nevéhez fűződő Eclectic Readers 120 millió példányban kelt el. 1843-ban meghalt Webster, és az An American Dictionary of the English Language  jogai Georges és Charles Merriam tulajdonába szálltak. A mag termő talajt ért, a csírázó sarj szárba szökkent a gondoskodásuk folytán, és ma a Merriam-Webster alapmű, változatai pedig mind közvetlenül visszavezethetők Noah Webster hagyatékára.

Ez a hagyaték amúgy az amerikai nemzeti eszme meggyökeresedésének fontos része lett. A politikai csatározásokban ugyanúgy felhasználták, mint az önálló amerikai kultúra létrehozásában. Emily Dickinson költőnőnek rendszeres olvasmánya, referenciakönyve volt, és nem ő volt az egyetlen, aki akár ihlet merítésére is felhasználta. Ez egy szótár esetében elég kevéssé megszokott dolog. Sokan merítettek ötleteket és indítékot arra, hogy az amerikai és a brit angol közötti különbségeket feltárják, sok esetben egyfajta nacionalista szándékkal kiszélesítsék, és ez akkor, amikor a nemzet fogalma még csak formálódott az Újvilágban, közel sem volt olyan elvetendő és rossz dolog, mint ahogy a mai kontextusban néznék rá. Webster irányelveket is hagyott a szótárkészítés során, amelyek az amerikai angol fejlődésének utat is mutattak, nem csak egy (rendkívül bő) szószedetet jelentettek.

George és Charles Merriam eleinte nem változtatott Webster alapművén, csak kiegészítgette. Az első ilyen kiadás nem sokkal Noah Webster halála után, 1857-ben jelent meg (bár 1847-ben is készült egy revízió), majd további szakaszok hozzáadásával 1859-ben a következő. 1864-ben Merriam kiadta az első olyan, komolyabb változtatásokat is tartalmazó kiadást, amely Webster munkájának jelentős korszerűsítését, az eredeti szövegek átdolgozását is tartalmazta, és 118 ezer szócikkre bővítve az eredeti munka folytatásának volt tekinthető, nem csak javítgatásának. Lexikográfiai kérdésekben is változások álltak be a későbbi, időnként egymás mellett készülő, egymással akár konfliktusba is kerülő kiadások között, például hol eltűntek, hol visszakerültek bele személynevek, akár olyanok is, mint Arthur király kerekasztalának lovagjainak neve. 2003-ban már CD-ROM-on is kiadták a szótár éppen aktuális, 223 ezer szócikkes változatát, amely a szavak felsorolása, jelentésük és eredetük mellett a legkorábbi ismert említést, idézetet is tartalmazták. A Merriam-Webster az egész világon az írott amerikai angol nyelv mérvadó forrásának számított, helyesírási etalonnak. Stiláris szempontból is sokan ezt tekintették alapnak, miután a Chicago Manual of Style, sok amerikai újság kézikönyve is erre hagyatkozott.

Merriam-Webster szótárak egy polcon, előttük a Collegiate Dictionary borítója, és egy közepén kinyitva lefektetett példány
Merriam-Webster szótárak, élükön a Collegiate Dictionary 11. kiadásával — By Noah1806 [CC BY-SA 4.0], from Wikimedia Commons

A szótár életének voltak ellentmondásos időszakai is: az 1961-ben kiadott Webster’s Third New International jelentősen változtatott a központozáson, egész egyszerűen elhagyva mindazt, amit a jelentéstartalom érdemi módosulása nélkül el lehetett, és sokszor egész mondatokat dobott el, ha úgy ítélték meg a szerkesztők, hogy egy egyszerű kifejezés elegendő helyettük. Véleményem szerint, amit egy online nyelvtanfolyamon, az angol anyanyelvű tanulók kérdései és kommentárjai alapján alakítottam ki, ezek a túlzó egyszerűsítések talán könnyebbséget hoztak a mindennapi élet legalapvetőbb szintjén, de az irodalmi, kulturális nyelvhasználatban már nem, és kimondottan megnehezítették a nyelvtanulást az amerikai angol anyanyelvűek számára. Egész egyszerűen nem is értik, nem fogják fel, hogy egy egyszerű kifejezést ugyan miért kellene pontosítani, miért kell a jelentéstartalomnak árnyalatokat és érzelmi finomságokat is közvetítenie, és miért más a ceruzavonal, szárítókötél és a vasútvonal, amikor mind hosszú, vékony, és line. De nem is ez az igazán érdekes.

Az egyik, ami szinte csapásként érte a G & C. Merriam Companyt, az volt, amikor különféle szerzői jogi viták során a “Webster” név közkinccsé vált. (Mellesleg Noah Webster a szerzői jog kidolgozásában is úttörő munkát végzett, jelentősen hozzájárulva az 1831-es Copyright Act kiadásához.) Innentől a cég is nevet változtatott, és a szótár is új néven jelent meg, egyértelműen jelezve a vérvonalat. A vállalat a Merriam-Webster Inc. nevet vette fel, és a szótárt innentől Merriam-Webster néven ismerik.

bagolymondjacirillA másik az volt, amikor 1964-ben a Merriam-Webster az „ellenség kezére” került. Ekkor lett az Encyclopaedia Britannica leányvállalata – igen, az amerikai kultúra alapszókincse és az óvilági angoltól való különbözőségének fő meghatározója a brit enciklopédiáé. Az amerikai nyelvi sztenderd innentől megint az Egyesült Királyságtól függött.

Meg kell jegyezzem, hogy ettől még a Merriam-Webster semmit nem változott olyan értelemben, hogy mértékadó, amerikai és precíz forrás maradt, nyelv az angol nyelven belül, és az amerikai angol több mint nyelvjárás, változat vagy dialektus. Noha még nem kell angol-angol tolmács az amerikai és a brit közötti különbségekhez, de mára már sokat segít, ha a két nyelvi közösséget jól ismerő olvasó értelmezi a szövegeket. Ugyanakkor az amerikai (részben az internet, részben a kulturális dömping, és főleg a film révén) rengeteg szóval hatott vissza a brit angolra, és a mai napig alakítja azt. Másik szempontból hasznos eredmény, hogy a Merriam-Webster sokoldalúbbá vált, amely külön szótárakkal segít egyes szakterületeket, például az orvosi nyelvet, de akár a szlenget és a szlengkutatást is. Eredetileg sajátos fonetikai jelekkel jelezték benne a helyes kiejtést is, de mivel az Unicode karakterszabvány azt nem támogatta csak az IPA fonetikai jeleit, így ezek a mai korszerű Merriam-Webster szótárakba nem is kerültek bele. Helyettük egyszerűbb, sajátos ASCII-karakterek jelzik (kevésbé pontosan, de talán értelmezhetőbben) a szavak kiejtését.

Hogy a nemzeti hovatartozása még izgalmasabb legyen, még egy dolgot észre kell vennünk. Az Encyclopaedia Britannica mint cég, valójában skót, Edinborough-i székhellyel. Tehát az amerikai alapszókincs brit tulajdonosa skót. Elég pikáns? Nem? Nos, a skót Encyclopaedia Britannica jelenlegi tulajdonosa egy Jacquí Safra nevű milliárdos. Ő nem skót, hanem brazil.

A brazil-skót-brit-amerikai tulajdonlás azonban nem akasztja meg a szótárkiadók munkáját, és folyamatosan figyelik, leképzik és segítik a nyelv munkáját. A Merriam-Webster külön gárdát tart fenn arra, hogy a legmenőbb hirdetések, szövegek, promóciók alapján napra készen és frissen tartsa az aktuális tudást, új szavakat és újszerű, vagy éppen retro szóhasználatokat fedve fel. A kutatás, Amerika nyelvének építése szüntelenül tart ma is.

Ezzel a gondolattal az a különlegesség-sorozat, ami felkeltette az érdeklődésemet, és megíratta velem ezt a bejegyzést, tulajdonképpen kifutott, és az írásom itt véget is érhetne. De nem ér, mert egy másik érdekesség szorosan kapcsolódik ehhez: az internet.

bagolymondjaverselKeresgélve a neten előfordult, hogy egy-egy érdekesebb szónál feltüntette a keresőmotor, hogy a szó honnan ered, pontosan mit jelent, és hol lehet fellelni (sokszor még egy irodalmi példát is adott). Ezek a referenciák az Merriam-Webster szócikkekre hivatkoztak, és soknál volt olyan megjegyzés, hogy ha a megfelelő helyen regisztrálok, minden nap kapok egy hírlevelet a szótáralkotóktól, amelyben egy érdekesség, ritkaság helyes használatát, eredetét mutatják be. Nem vagyok híve az ilyeneknek, de úgy véltem, hogy egy idegen szavakat ismertető oldal csak nem fog ellenem tenni, és regisztráltam, nagyjából másfél hónapja. Tényleg érdekes dolgokat küld, nem bántam meg eddig, de még izgibb az, hogyan lehet a napi szóhasználatból kincseket vadászni. A hírlevélben pedig bőven vannak ilyenek is, legutóbb például az “adviser” és az “advisor” szó közötti különbséget követhettem végig. Hasonló volt az “effect” és az “affect” közötti különbség is. És játékok is vannak! Villámkérdések, különféle nehézségi fokozaton, időre, gyakran összetévesztett szavakkal… az például nagy kedvencem volt! Jelen cikk írásakor éppen az újdonatúj szavakkal, fogalmakkal lehet próbát tenni a Merriam-Webster oldalain. A játszva tanulás tehát sokat profitál az internetes Merriam-Websterből. 🙂

bagolysmoking

A címkép Amerika térképe — alkotója Jodocus Hondius (1563-1612) [Public domain], via Wikimedia Commons

Szállóige, máshogy

Gonosz dolognak tűnhet, de van akkora baj, amit már csak humorral lehet elviselni.

bagolymondjasuhanHallgatom a houstoni katasztrófa híreit: a Harvey-hurrikán okozta árvíz többezer ember evakuálását tette szükségessé, és jelenleg úgy néz ki, hogy évekig eltart majd a helyreállítás. Belegondolni is rossz, hogy ezrek veszítik el így egyik napról a másikra az életük egy részét, a múltjuk emlékeit, a megtakarításaikat (nem éppen az anyagiakra gondolok), és nagyjából mindazt, ami a mindennapjaik alapjait képezte. Az életük napos oldalát, és az arról szóló emlékeket, amelyek létezővé tették a tegnap örömeit, stb.

És az jut eszembe, hogy vannak dolgok, amiket csak humorral lehet szemlélni, ha nem akar teljesen beleőrülni az ember. De hogyan fogható fel humorral egy ilyen helyzet?

Hát, leginkább úgy, ha sikerül kimaradni belőle.

bagolymondjamoonAztán meg persze beugrott a szállóigévé vált mondat, az Apolló–13 balesetének híres-hírhedt bejelentése, csak egy kicsit átalakult a fejemben:

– Houston, van egy kis problémánk!
Nekünk mondjátok?

Annak idején Houston nem ezzel kérdezett vissza, simán csak azt kérték, Lowell parancsnok ismételje meg, hogy problémájuk akadt.

Érdekes párhuzamok persze mindig is vannak, és aki akarja, mókás összeesküvés-elméletet építhet a mostani hurrikán és az 1970. április 13-án (bár nem pénteken, hanem hétfőn) bekövetkezett robbanással meghiúsult űrrepülés között.

  • A hurrikán gyorsan forgó szélörvény. Az űrhajó is gyors, és forgatni kell az űrben, hogy a napsütés okozta felmelegedés egyenletesen érje. Ez ugyebár egyértelmű bizonyíték, bár még nem tudom, hogy mire.
  • A Harvey-hurrikán hatalmas mennyiségű vizet hozó esővel érkezett. Az Apolló–13 fedélzetén is a vízzel volt probléma: az áram nélkül maradt rendszerek nem produkáltak elég vizet a még működő rendszerek hűtésére és a három űrhajós szükségleteire. (A vészhelyzet időtartama alatt az asztronautáknak fejenként napi 3 deci víz jutott – mindenre.)
  • Ráadásul a legénység életét megmentő, sokkal kisebb igénybevételre tervezett és épített holdkompot Lowell Aquarius, azaz Vízöntő névre keresztelte. Harvey is megszolgált a Vízöntő címre, valószínűleg az aszcendense az. (Jut eszembe, Lowell a küldetésnek az Odyssey, azaz Odüsszeia nevet adta. Nomen est omen. Ne adj olyan nevet egy fontos küldetésnek, amiben két y is szerepel. [Főleg ha tudsz angolul. „Why? Why?“])

De hát minden mindennel összefügg…

bagolymondjagondterhelt

A Harvey-hurrikánról készült űrfelvételt a NASA készítette. – By NASA Goddard Space Flight Center from Greenbelt, MD, USA [CC BY 2.0 or Public domain], via Wikimedia Commons

Segíteni akarsz? Itt megteheted:
The American National Red Cross (donation page)