Két tojás

Ha az ikrek nagyon hasonlítanak egymásra, sok-sok fejtörést okozhat. Időnként még a legprivátabb magánszférában is – ha…

bagolymondjacsalad– Tényleg van a menyasszonyodnak egy ikertestvére?
– Bizony, van!
– És nem tévesztetted még össze őket? Vagy nem próbáltak meg helycserével megviccelni?
– Nem, dehogy is!
– És miért vagy ilyen biztos benne? Hogyan különbözteted meg őket?
– Tudod, Andinak hosszú barna haja van, András meg rövid hajú és bajuszos.

Címkép: Ágon ülő áldozat – Forrás: Pexels.com CC0 licenc alapján

Kerekek nélkül

Két különböző történet, két repülő balesete, meglepő hasonlóságokkal. Érdekes módon nem tűntek még fel másnak?

bagolymondja_fly7472020. május 22-én a pakisztáni nemzetközi légitársaság (PIA = Pakistani International Airways) 8303-as járata tragikus körülmények között egy lakónegyedre zuhant. A gép utasai közül ketten csodával határos módon túlélték a balesetet, mindenki más életét veszítette. Most, három nappal később úgy tűnik, hogy a balesetben lerombolt épületekben nem volt halálos áldozat, csak nyolc sérült – ami szintén csodával határos.

2000. július 4-én a Malév 262-es járata Szalonikiben szenvedett balesetet. Ott senki sem sérült meg, szerencsére. A két esetnek azonban nagyon hasonló vonásai vannak.

A Malév a szaloniki járatot általában Boeing 737–300-as géppel repülte, de annak meghibásodása miatt egy régi, leselejtezés előtt álló Tu–154-es indult el Ferihegyről. A gép jó állapotban volt, a kora és az, hogy ki akarták vonni már a forgalomból, nem játszott szerepet a balesetben. A repülő azonban a vártnál gyorsabban ért a céljához, néhány dologra nem jutott elég idő…

tupolev_tu-154b-22c_malev_-_hungarian_airlines_an0613422
A 2000-ben Szalonikiben balesetet szenvedett Tu–154-es 1996-ban, a portugál Faro repterén – Pedro Aragão / CC BY-SA 3.0 GFDL

Szalonikihez közeledve egy hegylánc fölött nagyon alacsonyan kellett átrepülniük, volt, hogy alig 100 méterre egyes csúcsoktól. A gép fedélzeti rendszerei ezt érzékelve vészjelzést adtak, hogy túl közel a föld, és ki kell engedni a futóművet. Valójában azonban még távolabb volt a leszállópálya, ezért az idegesítő jelzést a pilóták kikapcsolták, hogy ne vonja el a figyelmüket az épp valóban aktuális tennivalókról. Végül a vártnál korábban vették fel a kapcsolatot a szaloniki repülőtér irányításával, ahonnan megtudták, hogy a kijelölt 28-as kifutót épp elfoglalja egy másik járat, ezért a magyar gép manőverezni kényszerült. Amint a Boeing 757-es felszállt előlük, megkezdték a leszállást, de a nem megfelelő megközelítés miatt felgyorsultak az események, összetorlódtak tennivalók, így a kötelező ellenőrző listát sem olvasták végig, amiből pedig kiderült volna, hogy a futómű nincs kieresztve – a vészjelző rendszer pedig, ami erre figyelmeztethette volna őket, ki volt kapcsolva. A repülőtéren állt egy másik Malév gép is, annak pilótája (egy másik beszámoló szerint a szaloniki toronyban szolgálatot adó magyar irányító) adta le nekik a vészjelzést: „Malév, startoljatok át!”

A MA 262-es pilótái azonnal meg is kezdték a műveletet, de a repülő már túl alacsonyan volt, és a gép futóművek nélkül földet ért. Nagyjából 4–500 métert csúszott a kifutó betonján, mire a hajtóművek elérték az átstartoláshoz szükséges teljesítményt, és újra levegőbe emelték a repülőt. A gép felemelkedett 3300 lábnyi, biztonságos magasságba, ahol különféle ellenőrzéseket hajtottak végre, sikeresen kiengedték a futóművet, és bő negyed órával később a Tu–154-es óvatosan, de végül is gond nélkül leszállt.

tupolev_tu-154_ha-lcr_at_thessaloniki_-_2018-04-30_-_andy_mabbett_-_01_28cropped29
A HA-LCR végnapjaiban, a szaloniki reptéri tűzoltóállomás mellett – Andy Mabbett / CC BY-SA

A HA-LCR („El-Cé-Róbert”) azonban olyan szerkezeti károsodást szenvedett a hasra szállás során, hogy már nem volt érdemes megjavítani. A Malév leírta és a szaloniki repülőtéren hagyta, ahol egy ideig a tűzoltók gyakorlatozásra használták, majd végül szétvágták – de ez egy másik, eléggé kalandos és szomorú történet része. Ami számunkra itt érdekes, az a repülő vezetőinek hibája, a behúzott futóművel földet ért gép újbóli felemelkedése, és végül a sikeres landolása.

A pakisztáni repülő sajnos nem volt ilyen szerencsés, de több hasonlóság akad azért a jelenleg, a baleset után három nappal rekonstruálható eseményekben.

A belföldi járatot egy Airbus A320 típusú gép repülte Lahorból Karacsiba. Ez a gép sem volt éppen fiatal, 2004-ben repült először, eleinte egy kínai légitársaság színeiben, majd tíz évnyi szolgálat után került Pakisztánba. Az eddigi adatok szerint rendben karbantartott repülőről van szó, amelynek a hajtóműveit 2019 augusztusában cserélték újakra. Az utolsó ellenőrzése 2020. március 21-én volt, és akkor semmi olyan hibát nem találtak, ami a balesetet okozhatta volna. Forrásaim szerint a gép vezetői is gyakorlott, az A320-as típuson is nagy tapasztalattal rendelkező pilóták voltak. Ennek ellenére a jelenlegi adatok alapján feltételezhető, hogy a tragédiát pilótahiba okozhatta.

bagolymondjagondterheltNem sok dolog publikus eddig, de hozzáférhető például a repülő és az irányítás közötti párbeszéd felvétele. Ebből úgy hangzik, hogy a gép már a légtérbe érkezéskor is problémával küzdött. A leszállási engedély kiadásakor az irányító a repülőtér mindkét pályáját a gép rendelkezésére bocsájtotta, és megkérdezte, hogy a gép vezetői „kényelemben érzik-e magukat”. Ez a kérdés bajt jelez. Az irányítás amúgy is általában csak akkor kérdez a pilótáktól, ha valami nincs rendben, az “are you comfortable with this” kérdés pedig azt takarja, hogy az irányító szerint valami nincs rendben a géppel, bár nem utal arra, hogy mit talál problémásnak. Ami még nagyobb baj, az egy figyelmeztető jelzés, ami a mondat közben hallható – a repülőgép szapora hangjelzése a futóművel kapcsolatos hibák közül többet is jelezhet, de akár mást is, ez nem egyértelmű a felvételen. Más észlelések és utalások azt sejtetik, hogy a gép “hot and high”, vagyis túl gyorsan és magasan érkezik a kifutópályához. Az Airbus jellegzetessége, hogy a gép megpróbál vigyázni magára, és például nem engedi kiereszteni a futóművet olyan nagy sebességnél, ami a futómű-burkolat vagy a szerkezet károsodását okozhatná. Az említett hang akár azt is jelezhette, hogy ugyan megpróbálták kiereszteni a futóművet, de a nagy sebesség miatt ezt nem lehetett végrehajtani – hogy valójában mi volt a helyzet, azt viszont addig nem lehet tudni, amíg a fekete dobozok elemzésével nem végeznek a vizsgálatot végző hatóságok és szakemberek.

Az egyik túlélő arról számolt be, hogy a gép utasterében minden normálisnak tűnt, majd hirtelen nagy robajjal és rázkódással földet értek, aztán újra a levegőbe emelkedtek. Valóban ez történt. A repülő behúzott futókkal érte a leszállópálya betonját, jóval azon a szakaszon túl, ahol a gépet biztonságos letenni. Miközben a kapitány megpróbált átstartolni, a hajtóműgondolákon csúszott pár száz métert, aztán kicsit felemelkedett, majd megint csúszott, valamivel hosszabban, aztán újra – összesen talán 700 métert (a forrásaim ebben nem tűnnek megbízhatónak). A repülő szikrákat vetett, kormos nyomokat égetett a betonba, de aztán végül felemelkedett, és megpróbált újra ráfordulni a leszállópályára.

Sajnos az A320 hajtómű gondoláinak alján egy sor létfontosságú berendezés kapott helyet, amelyek nélkülözhetetlenek a motorok működéséhez. Ezek sérülése olyan súlyos volt, hogy a már levegőbe emelkedett gépen mindkét hajtómű leállt, és a szemtanúk szerint legalább az egyik ki is gyulladt. A rendelkezésre álló fotók egyikén jól látszanak a gondolák alján a csúszásból származó sérülések koromcsíkjai, és az is, hogy a gép törzséből kinyílt a RAT, az a kis propelleres áramfejlesztő, ami mindkét motor elvesztése esetén az irányításhoz szükséges elektromos energiát biztosítja. Ez a kettős hajtóműleállás esetén automatikusan aktiválódik, tehát akkor már a motorok álltak. A gép egy ipari kamera felvételei szerint később ki tudta engedni legalább a főfutókat, de addigra olyan sokat veszített a sebességéből, hogy „átesett” – már nem keletkezett a szárnyain annyi felhajtóerő, hogy a levegőben tudjon maradni. Az Airbus a repülőtér közvetlen szomszédságában épült Model Colony negyed épületeire esett, és legalább huszonöt házat lerombolt. A romok között megtalált egyik hajtómű turbinalapátjai épek voltak, ami szintén azt igazolta, hogy a gép már álló motorokkal zuhant le.

bagolymondja_howdyplanesAz eddigi ismereteink valahol itt érnek véget. Különféle források különféle eseménysorokat vázolnak fel, de a közös bennük nagyjából annyi, amit itt leírtam. Számos találgatás kelt már szárnyra, az eleve rossz hajtóműtől és beragadt futóműtől kezdve, de biztosat majd vagy egy év múlva lehet tudni, amikor a vizsgálatok várhatólag befejeződnek.

Nem tudok arról, hogy a repülőgépet korábban kivonták-e a járványveszély miatt a forgalomból, vagy a pilóták kényszerpihenőn lettek volna. Ebből következően azt sem, hogy a pakisztáni légitársaság milyen eljárásokat követett a koronavírus elkerülésére. Arról sem tudni még semmit, hogy az utolsó hetébe érkező Ramadan volt-e befolyással a történtekre – azon kívül, hogy a gépen sok kisgyermekes család utazott, akik a szent hónap végén esedékes ünnepségekre igyekeztek haza.

A hasonlóság a Malév szerencsétlenül járt gépével tehát nagyjából ennyi: egy vélhetőleg pilótahibából eredő elrontott megközelítés miatt futómű nélkül szállt le a gép, hosszan csúszott a betonon, majd újra felemelkedett, vélhetően a későn indított átstartolási kísérlet hatására. A MA 262-es járaton lévőknek sokkal nagyobb szerencséjük volt – részben azért is, mert a Tu–154-es hajtóművei nem a szárny alatt vannak, hanem magasan a törzs mellett és – a kettes hajtómű esetében – fölött. Így azok a hasra szállás során nem szenvedtek sérülést, míg az Airbus szárny alatti hajtóművei gyakorlatilag az első felületet képezik, ami ilyenkor földet ér.

boeing_767-35d28er29_sp-lpc_28599991425829_28329
A Varsóban hasra szállt Boeing 767-es –Korbio from Warsaw, Poland / CC BY-SA

Maga a hajtómű elhelyezés persze nem jelent akadályt egy futómű nélküli hasra szállás esetén, ha az megfelelően elő van készítve. Egy hasonló kialakítású Boeing 767-es 2011. november elsején hajtott végre sikeres hasra szállást a varsói Chopin repülőtéren, miután a hidraulikus rendszer hibája miatt nem lehetett kiereszteni a futóművét. A 231 utas közül senkinek sem esett baja, bár a gép ez esetben is olyan szerkezeti sérüléseket szenvedett, hogy le kellett selejtezni.

bagolymondjabocsanat

— a PIA 8303-as járat áldozatainak emlékére —

Címképen: A balesetet szenvedett repülőgép hat évvel korábban Dakkában Shadman Samee from Dhaka, Bangladesh / CC BY-SA

A szélmalmok támadása

Don Quixote (avagy „magyarosan” Don Quijote) még maga rohamozta meg a hadakozó óriásnak tűnő szélmalmot, némiképp speciális sikerrel. Nekünk nem kell ilyen erőfeszítéseket tennünk, a szélmalomnak tűnő hadakozó óriások maguk jönnek el, hogy megvívjanak velünk. És bár a toll élesebb a kardnál, ők nem tollat ragadnak kard helyett, hanem a mi kezünkbe adják az írószert…

bagolymondjamivanottTulajdonképpen ott kezdődött az egész, hogy Édesapám új telefont kapott. Nem mintha szüksége lett volna lecserélni a régi, jól működő, és már-már megtanult iPhone-t, hanem azért, mert a bankja, a Google és az Apple közösen úgy döntöttek: nem méltó arra, hogy a már ismert technikával vegye igénybe az eddig szinte kizárólagosan használt applikációt. A Mobilbank, amit használt, többé nem volt hajlandó futni a régi operációs rendszeren, az Apple meg nem volt hajlandó frissíteni a régi, de tökéletesen működő hardveren, a Google meg nem volt hajlandó segíteni elmenteni a dolgokat, megint csak a régi operációs rendszer miatt. Hát szóval… ahogy egy hajdani munkahelyemen a szókimondó (és egyébként szorgalmas, közkedvelt) cigányasszony kolléganő mondotta volt: „költsék gyógyszerre!”

Na de a lényeg az új telefon, költségkímélő szempontokból Android. Csomó mindent újra kell tanulni, ami egy bizonyos kor felett összetett feladat. Ilyen például az írás, a szövegbevitel módja, nem utolsó sorban az ékezetek, írásjelek használata. Ebben már az iPhone sem volt a barátunk, a Google és az Android meg végképp nem az. A prediktív szövegbevitel korában ugyanis az ékezetek, speciális írásjelek sokszor jól elrejtve, többszintű menükből érhetők csak el. (Bár látszólag a billentyűzet különféle módjai között váltogatunk, de ez is egyfajta menü, ha jobban megnézzük.) Így aztán a Nagy, Szélmalmoknak Álcázott Óriások elérték, hogy Édesapám, aki amúgy mindig is ügyelt a helyesírására, elkezdett ékezet nélkül írni.

pexels-photo-48605.jpeg
Photo by Negative Space on Pexels.com – C00 licenc alapján

Nincsen vele egyedül. Meglehetősen sokan vannak, akik nem bajlódnak a különféle előcsúsztatható ékezetekkel, kombinációkkal, egyéb írásjelekkel, hanem a közlési sebesség érdekében lemondanak az ilyesmikről – és gyakran az értelmezhetőségről is. Amikor az ember elkezdi elhagyni az ekezeteket, kulonfele ambivalens szovegek kerulnek ki a kepernyore, amibe néha becsempesz az autocorrect egy-egy ékezetes szót. A szoveg nagyjabol ertelmes maradhat, bar igenyel nemi (bocsanat, némi) elmetornat a pontos megfejtese. De a szelmalom-oriasok szerencsejere az irasjelek is nehezebben hasznalhatok igy az ember mar azzal sem bajlodik egy ido utan hiszen ugyis hadakozni kell majd a mondatokkal az olvasas kozben Tehat mar ugyis mindegy meg szerencse h a nagybetuk idonkent meg segitenek mar persze ha nem maradnak le azok is de le7 h lemaradank ees akkor mar az elirasok sem tunnek fel annyira meg a roviditesek es 1xusitesek sem olyna tavaroak – vagy mégsem?

Annyira erőteljesen hat ez az egész jelenségkör a mindennapjainkra, hogy ma már a helyesírást megkövetelők és számon kérők egyre kisebb csoportja pillanatok alatt megkapja a helyesírás-soviniszta és grammar-náci jelzőt, és könnyen előfordul, hogy a nyelv védelmezőjeként fellépő személy konzervatív, a közösség ellen tevékenykedő rendbontó képében találja magát. Érdemes hát hadakoznia?

pexels-photo-636335.jpeg
Photo by Richard Dacker on Pexels.com – C00 licenc alapján

Nem tudom, de én azért megpróbálom. Annak ellenére, hogy tudom, szélmalom-harcot vívok a technika és az azt diktáló óriások ellen, akik még azt is elhitetik velünk, hogy a különféle mutatóeszközök gonosz dolgok és sokkal jobb összemaszatolni az érintőképernyőt, és azzal rontani a láthatóságát. Pedig nincs is jobb egy maszatos, zsírosan csillogó kijelzőt nézegetni egy olyan korban, amikor az írás fejlődése a hangok lejegyzése felől ismét az ideogrammok és képi megjelenítések irányába fordul 😉 😀 Ami egyébként annyiból jogos is, hogy a szigorúan hangokat vagy szótagokat jelölő írásban olyan sok metakommunikációs elem vész el, hogy sokszor az írott szó mögötti tartalom akár ellentétesen is értelmezhető. A bátorító vagy békítő szándék provokációnak tűnhet, a dicséret szarkasztikus felhangot kaphat a megfelelő metakommunikáció nélkül – amire az alfabetikus írás önmagában képtelen, és még a megfelelő központozás sem tud minden helyzetet egyértelművé tenni.

cropped-bagolymondjalogoAmikor elgondolkodom a jelenség hatásán, káros vagy üdvözlendő voltán, gyakran eszembe jut a nyelvújítás kora. Akkor nemzeti identitási kérdések mentén alakították át a nyelvünket, szókincsünket és helyesírásunkat. Nem nagyon maradtak fent a jelenséget elítélő vélemények, de mint minden drasztikus változásnak, ennek is biztosan voltak ellenzői, és azok nyilván hangot is adtak az ítéletüknek. De a nyelvújítás győzött, és a mai közfelfogás nagyjából egységesen pozitívnak értékeli a változást. Eszembe jut az is, hogy a XIX. derekán, XX. század elején íródott szövegeknél milyen furcsaságokat lát az ember, amik akkor a helyesírás részei voltak, mára pedig éppen az ellenkezőjüket tapasztaljuk. A reformkori írásokban, cikkekben még újdonságként jelentkezik a névelő igazodása a következő szó kezdőhangjához, és a mássalhangzók előtt még aposztróffal jelzik a z hang elhagyását. Egyszer láttam egy korabeli Pesti Hírlap fotokópiáját, amiben pont volt egy olvasói levél arról mennyire káros, hogy a fiatalság nem becsüli eléggé a magyar nyelvet, és megcsonkítja az „az” névelőt. A viszonyító szavakat is külön írták, teljesen ellentétesen, mint a’ hogy ma szokás, és az igekötő is el vált még a’ hozzá tartozó igétől. Ami akkor új és sokak számára üldözendő volt, ma meg része a helyesírásunknak. Ami a névelőket illeti, lassan már az is elfogadottá válhat, hogy a magánhangzók előtt is elmarad a z hang, ahogy egyre gyakoribb a -ban, -ben helyett is a -ba, -be használata – olyannyira, hogy el kell gondolkodni, vajon hibás használatról van-e szó, vagy a nyelvünk változásának, fejlődésének egy újabb jelét látjuk-e. Ugyanis ma már nem csak a tanulatlan, vulgáris nyelvhasználatban jelentkezik ez, de a magasan képzett, kulturális életünkben fontos szereplők beszédében is vissza-visszatér. (Még egy érdekesség a jelentések eltolódása – a vulgáris, közönséges ma inkább a durva, sértő, vagy obszcén használatot jelenti, holott eredetileg a köznyelvi, egyszerű emberek által beszélt nyelvre vonatkozott – innen kapta a Biblia köznyelvi latin változata a Vulgata nevet… )

pexels-photo-273936.jpeg
Photo by John-Mark Smith on Pexels.com – C00 licenc alatt

A nyelv fejlődése megállíthatatlan, a szavak jelentésének változása pedig ennek természetes része. A helyesírás is fejlődik, még akkor is, ha a szabályozása ezt némi késedelemmel követi, vagy éppen megpróbálja korlátok közé szorítani. Eddig azonban nem nagyon fordult elő olyan, hogy a technológia ilyen mértékben beleszólt volna ebbe a fejlődésbe. Ahogy új jelentésmódok jelennek meg a közösségi média hatására, például akinek nem tetszik a hozzáállása, azt a közösségi médiában kikövetjük, és ennek mintájára a tartozás kiegyenlítésekor a nyilvántartásunkban kirendezzük, ugyanúgy a felgyorsulás igénye által indított változások is visszahatnak az írásunk minden területére is. Külföldön, ahol a vezetéknév hagyományosan a keresztnév után áll, a (számítógépes) nyilvántartások egyértelmű hatására vált gyakorivá, hogy a neveket felcserélve tüntetik fel az üzleti életben, vagy a hivatalos dokumentumokon – és ennek folytán cégtáblákon, hirdetésekben is. A köznyelvbe még nem terjedt ez át, de biztos vagyok benne, hogy nem kell rá sokat várnunk.

Ugyanígy fel kell készülnünk arra is, hogy a helyesírásba is hamarosan – túlságosan is hamar! – elfogadottá fognak válni a mobileszközök által kiváltott írásmódok, az ekezetek elhagyasa, az h roviditunk 1es szavakat & kihagyunk irasjeleket. Nem jók ezek a változások, de hogy rosszak-e, azt majd bebizonyítja az, hogy gyökeret tudnak-e verni a hétköznapi általános kommunikációban annyira, hogy a hivatalos helyesírás is elfogadja őket pár évtized múlva… És ez attól is függ, hogy harcolunk-e szélmalmokkal, és szélmalmoknak álcázott óriásokkal.

Én azért optimista vagyok. Felelőtlenül és következetlenül optimista.

bagolymondjacsalad

A címkép forrása:  Pixabay Pexels.com – C00 licenc alapján

 

A fénykép hazudik

Azt mondják, hogy a fénykép nem hazudik, aztán egy sereg olyan fotót látni a neten, amelyek – kiragadott részletként, vagy más módon – szöges ellentétben állnak a valósággal. Persze az igazán nagy művészek nem csinálnak ilyet, a képeik mindig a valóságot mutatják. Még ha az nem is úgy jelent meg, ahogy az ő igazságuk.

bagolymondja_tlrAz a furcsa az egészben, hogy amikor fotótörténetet tanultunk, egyetlen szó sem esett Ho Fanról, avagy angolosan Fan Hóról. Igaz, hogy kínai, pontosabban Hong Kong-i fotós volt, de a képeit nézve mindig Brassaï vagy André Kertész, esetleg Henri Cartier-Bresson humanista fotográfiája köszön vissza. Sőt, időnként a Bauhaus és Moholy-Nagy László stílusát látom tükröződni egy másik világ ábrázolásában. Olyan ábrázolásában, amely a távol-keleti témát nagyon is európai esztétikával mutatja, úgy, hogy mindkét értékrend szerint gyönyörű az eredmény. A nyugati és távol-keleti sajtó időnként Ázsia Ansel Adams-ének nevezi, de Ansel Adams csak nagyságában hasonló, stílusuk teljesen más volt.

何藩, azaz Ho Fan 1931-ben született, tehát már jóval később, mint az említettek, és akár ismerhette is a munkásságukat. De – minden esztétikai hasonlóság ellenére – nem másolta őket, sokkal inkább tovább vitt és a saját világára örökített egy szellemiséget, ami az ötvenes-hatvanas évek Hong Kongjának izgalmas krónikája lett. Egyik leghíresebb képe azonban sokkal egyszerűbb, minimalista, erőteljes Bauhaus beütéssel. Ráadásul viszonylag korai képe, huszonhárom évesen készítette, 1954-ben. A címe Közelgő árnyék.

Ho Fan egy unokatestvérét kérte meg, hogy álljon a … de várj csak, ne szaladjunk ennyire előre. Előbb nézd meg a képet. Sajnos itt nem mutathatom meg, mert a hazai szabályozás szerint 2092. január 1-ig szerzői jogi védelem alatt áll nálunk, a kínai és Hong Kong-i szabályozás szerint viszont már lejárt a védelme, így a Wikimedia Commonson meg tudom mutatni. (Kattints csak a linkre!) Ugye milyen… Milyen is? Monumentálisan egyszerű, geometrikus és minimalista, de mégis részletgazdag és finoman lírai. Régen írtam egyetlen kép jellemzésébe ennyi ellentmondást! A kép lenyűgözően egyben van, ritmusa, monumentalitása és finomsága együtt a mulandóság, a szépség tünékenysége és egyfajta eleve elrendeltetettség történetét meséli el. És, mint kiderült, nem csak én érzem így, hanem maga Ho Fan is valami ilyesmit álmodott a képre. Idézem:

I saw a white wall near Causeway Bay. I asked my cousin to stand there, and she acted as the girl facing the approaching shadow. I made the composition first, and then I finished it by bringing in the triangular dark shadow in the darkroom. There was no shadow on the wall, actually. It means her youth will fade away, and that everyone has the same destiny. It’s a little tragic.

(South China Morning Post, 2016. június 22)

Azaz: „A Causeway Bay környékén láttam egy fehér falat. Megkértem az unokatestvéremet, hogy álljon oda, ő alakította a lányt, aki szembenéz a közelgő árnyékkal. Először a kompozíciót hoztam létre, aztán úgy fejeztem be, hogy a háromszögletű, sötét árnyat a sötétkamrában alakítottam ki rá. Valójában nem volt árnyék a falon. Ez azt jelképezi, hogy a fiatalság csakhamar elenyészik, és mindenkire ugyanaz a végső sors vár. Egy kissé tragikus.

bagolymondjakínaiNa most akkor mi az igazság? Nem is volt ott semmiféle árnyék, gyönyörűen sütött a nap, az unokatestvér fiatal volt és ragyogó, és akkor idejön ez a fickó, és az élet mulandóságáról fecseg? Hogy is van ez? Hazudik a kép?

Két különböző dologról van szó. A napsütötte fehér fal előtt álló lány a pillanat valósága. Napsütötte fehér fal előtt álló kínai lányt ábrázoló fényképből szerintem legalább ezer van. A Google-t kérdeztem, és persze hazudik, mert a 11700 képben, amit talál, alig akad napsütötte fehér fal. Talán ha 4000 akad… De sokukon meg nincs kínai lány. Így higgy a Google-nek (például ha azt állítja, hogy nem akar neked ártani).

A halál közelgő árnyéka által sarokba szorított lány mulandó fiatalsága a maradandó valóság. Ritkán jelenik meg fényképen, és annyira fenyegető, hogy nem is nagyon szeretünk gondolni rá. Azért, mert mint igazság, megkérdőjelezhetetlen.

Szerintem ez utóbbi kép az igaz, mert ez mond igazat.

Mindeközben változatlanul nem értem, hogy miért nem tananyag Ho Fan, akit az amerikai fotográfusok szövetsége (Photographic Society of America) korának tíz legnagyobb fényképészeként tartott számon. Ennek lehet, hogy nincs akkora jelentősége, de annak talán van, hogy Angliában két fotográfiai társaság is tagjai közé fogadta, és az ország fotográfiai társaságának tiszteletbeli tagja volt Szingapúrban,  Argentínában, Brazíliában, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Belgiumban is.

A képei, mint mondtam, jogvédettek, de a Google azért szép tárlatot tud mutatni belőlük: íme Ho Fan.

bagolymondja_compact

Ide most nem írok semmit.

 

Hogyan mondjam el neked?

A minap egy nagyon kedves barátommal fotózást tartottunk, és erről elég áttételesen ugyan, de eszembe jutott egy történet. Valójában városi legenda, legalább háromféle változatával találkoztam már, de annyira mégsem közismert, így remélhetőleg új lesz Neked is…

bagolymondjaezegykocsiNevezzük Johnnak a főhősünket, akit persze nem is így hívtak – a történet legtöbb változatában legalábbis nem. John fiatal rendőrtiszt, nem egészen pályakezdő, és nem is magyar, így a lehetőségekhez mérten egész jól is keres. Sokat dolgozik, az igaz, de arrafelé nagyjából meg is becsülik a rend őreit – ami szintén bizonyítja, hogy nem magyar történetről van szó.

Az eset idején John éppen pihenni indult. Előzőleg egy megterhelőbb időszakot teljesített a munkahelyén, elég sok túlórával és szellemileg is, lelkileg is fárasztó feladatokkal, amiket rendre megfelelően teljesített is. Járt hát neki a pihenő, nem nagy dolog, csak egy hosszú hétvége. Debbie, a szemrevaló menyasszonya ezt az időt mindenképpen a távol élő szüleinél akarta tölteni, aminek ugyan megvoltak a maga árnyoldalai is, másik oldalon viszont a közeli tengerpart, a nem túl forgalmas, homokos strand vonzóvá tették az ötletet. Nagy nehézségekkel bepakoltak mindent az apró és nem is túl fiatal Lotus Elise-be, amit John második menyasszonyaként emlegetettek a kollégái. Az aprócska járgány inkább mókás és agilis élményautó volt, mint gyors sportkocsi, a két ülésen kívül egy sporttáskányi csomagtartója volt és egy egyszerű, erős és megbízható Toyota motorja, ami a pici autót mozgékony roadster-ré tette. Kitűnő volt élményautózásra, de ekkora útra kicsit szűkös – elszántság kellett ilyennel nekivágni.

Kellemes csütörtök kora délután volt, amikor elindultak, Debbie kérésére nem a pályán, hanem a kertek alatt. Útba szerette volna ejteni az egyik közeli kisvárost, ahol a nővére élt nyomozó férjével. Ők ugyan nem voltak otthon, a szülőknél terveztek találkozni, de a hely szépségét nem szerette volna kihagyni. Debbie kislány korában élt arrafelé, és ezer emlék kötötte szinte minden fához, minden dombhoz. Johnt más vonzotta a helyhez: a lágyan kacskaringózó vidéki út magával ragadó látványt és mesés vezetési élményt jelentett a kis Lotus kormánya mögött, még akkor is, ha közben egyetlen szabályt sem szeg meg az ember.

Összeboruló fák sötétjében vezető út Írországban
The Dark Hedge (Sötét Sövény), egy írországi mellékút elbűvölő szakasza – Colin Park / Dark Hedges near Armoy, Co Antrim via Wikimedia Commons

Ezért csodálkozott nagyon, amikor leendő sógoráéktól pár percnyire egy villogó rendőrautó érte utol, és jelezte, hogy meg kell állnia.

John félrehúzódott, leeresztette az ablakot és jól láthatóan a kormányra tette a kezét, ahogy illik. A rendőrautóból kiszálló tiszt ismeretlen volt. Pattogó, de udvarias hangon kérte a papírjait, John pedig át is adta azokat ahogy illik, és próbálta volna megmutatni a jelvényét is, de meglepetésére nem volt nála. A tiszt gondosan átnézett mindent, megnézte a kocsi kerekein a profilt, a rendszámtáblát, aztán elővette a noteszét és a tollát.

– Tudja miért állítottuk meg?
– Nem, őszintén megvallva fogalmam sincs. Én is rendőr vagyok,  és…
– Mindenki ezt mondja. Tudja, hogy kiskorú gyermeket csak gyerekülésben szabad szállítani?
– Igen… Mit? Nincs is a kocsiban kiskorú gyerek!
– De van. Gyerekülés viszont nincs, és ez így problémás.

bagolymondjahuhaJohn végignézett a teljes utastéren: saját magán, Debbie-n, és… senki más nem is fért volna a kocsiba, de még egy gyerekülés sem.

– Biztos úr, nézzen jobban körül: ide nem fér be más, nem hogy egy gyerekülés.
– Erről van szó. És gyerekülés nélkül gyerek sem szállítható. – felelt a rendőrtiszt, és a noteszéből a legfelső lapot John felé nyújtotta. – Ennek még meglesz a következménye!

John hüledezve vette át a papírt, és egészen elfehéredett, amikor ránézett. Majd Debbie-re.

– Ez most micsoda? Ez… Egy pillanat! Ez most valami tévedés… vagy… ez igaz?

Debbie kissé félénk mosolyát látva könnybe lábadt a szeme és nem tudta, hogy nevessen-e vagy sírjon örömében.

A papíron egy ultrahang-felvétel volt, apró, babszemre emlékeztető pöttyel a közepén.

Bagolymondjajujj!

 

Címképen: Lotus Elise Series 2Chris Watson / CC BY

Fényűzéseim I. – Negatív gondolatok

Talán nem árulok el vele nagy titkot, hogy fotós vagyok. Annak tartom magamat, papírom is van róla, és a munkahelyem ezért is fizet (meg más feladataim is vannak), szóval nem alaptalan a kijelentés.

bagolymondja_compactAmióta hat évesen megkaptam első fényképezőgépemet, nem nagyon hanyagoltam a fényképezést, legfeljebb az intenzitás változott. Pár évtizeddel később, az akkori munkahelyem révén a digitális fényképezés hajnala előtt tíz perccel készítettem első digitális fényképemet, és bár addig filmre fényképeztem, az új technológia még az előtt beszippantott, hogy használható lett volna. Van ez így.

Az első digitális képeim fájldátuma 1994 decemberéről mesélne, de sajnos a fájlokat már nem lehet megnyitni. Sőt, lehet, hogy szerencsére, mert a digitális fényképek még évekig a rendkívül borzalmasan siralmasan élvezhetetlen kategóriába estek – ha ma egy kaputelefon olyan képet ad, mint az akkori csúcsközeli gépek, akkor sírva keresünk valami használhatóbbat. 1997-ből már vannak megnézhető digitális fotóim. Nem mutatom meg, borzalmasak, nem is érti az ember, miért hittük el, hogy van jövője a digitális képalkotásnak – pedig elhittük, és igazunk is lett. Van ez így.

bagolymondja_bigrig2009 volt az az év, amikor már elfogadhatónak tűnt a digitális gépem minősége, és a filmes gépeim – nem előre tervezetten, inkább a költségeik miatt – szögre, szekrénybe, vagy új gazdához kerültek. A digitális tükörreflexesek lehetőségei pedig elindítottak egy olyan úton, ami a jobb és még jobb képek utáni hajszában egyre komolyabb technikát és egyre több elméleti és gyakorlati tudást kívántak – és hát ki vagyok én, hogy kívánságaiknak korlátot szabjak? És fejlődés volt, és jóság, és úgy tűnt, hogy a Világbéke két milliméterrel közelebb került. Van ez így.

bagolymondja_tlrAztán egy alkalommal kaptam egy érdekes kritikát. „Nagyon jó, amiket csinálsz, de nem így kellene. Ezekhez a képekhez valami komolyabb kell. Egy Hasselblad, vagy valami más középformátum.” Utána néztem, és egy Hasselblad még romos állapotban is elérhetetlennek tűnt, nem hiába vitték még az űrbe is (az Apollo programban ugyanis Hasselblad 500C gépeket használtak, módosítva az űrbéli körülményekhez). De lehetőségem nyílt egy másik irányba elindulni – készült számomra, névre szólóan, egy 8×10 hüvelykes VDS nagyformátumú kamera és (nagyon) lassan elkezdtek hozzá gyűlni dolgok, amiket már felszerelésnek lehet tekinteni. És így a fénykép újra drága lett. Nem mintha az lett volna a cél – de hát… Van ez így.

Most jogosan kérdezheted, hogy „mi van, most egyáltalán miről beszélsz?” – mert hát kevesek tudják, hogy mi az a nagyformátumú fényképezés, síkfilm, vagy akár a Hasselblad.

Az utóbbi az, ami a luxusautóban a Rolls Royce, a pezsgőben a Moët et Chandon, magyar borban a hatputtonyos tokaji, vagy hegycsúcsban a Mont Blanc. Nem biztos, hogy a legnagyobb vagy épp a legjobb, de ahhoz lehet és kell mérni.

bagolymondja_fieldcameraA nagyformátumú fényképezés meg az, amikor a régi filmben a fényképész beáll egy szétgányolt tangóharmonika mögé, elbújik a fekete leple alá, és azt mondja, hogy csíz! – aztán lesz egy szép nagy, foltos, fekete-fehér felvétele, amit bekereteznek, és mindenki a csodájára jár, aztán mind felkerekednek és elmennek skandináv lottózni. Az a csodásan részletgazdag, meleg tónusú régi felvétel, amit a kiállításokon úgy csodálunk meg, hogy tudjuk: a legprofibb digitális gép sem tud olyat készíteni és a szoftverek is csak a hibáit tudják másolni, az erényeit aligha.

A nagyformátumú géphez való síkfilm elképesztően drága dolog, így hát egyelőre még ki sem próbáltam. Viszont a fotópapír nem annyira drága, és – micsoda varázslat! – a síkfilm helyére be lehet szuszakolni (bár vastagabb, és ez okoz némi problémát) és akkor furcsa, oldalfordított negatív képeket lehet előhívni, amiről mindenkinek az a véleménye, hogy „jé… és akkor ez most mi?” De ha beszkenneli az ember, és képszerkesztő programmal átfordítja, hogy oldalhelyes és pozitív legyen, akkor egész izgalmas képet ad, ami lágyabb, kevésbé részletgazdag, mint a filmre készült felvétel, tónusaiban is gyengébb, de egészen sajátos hangulata van. Meg jókora helyigénye. A kidolgozáshoz is.

Mégis, mik ezek a formátumok?

A hagyományos és közismert formátum, a „kisfilm” képkockája 24×36 mm-es: durván 2,5×3,5 cm-es.

A középformátum ennél nagyobb, általában 4,5×6 cm, vagy 6×6 cm, vagy – amit én is használok – 6×8 cm-es. A nagyobb képméret miatt sokkal több részlet, több fény, több, finomabb tónusátmenetek rögzíthetők.

A nagyformátum még ennél is nagyobb: 4×5 hüvelyktől kezdődik (kb. 10×12,5 cm) és a gépem által használható legnagyobb méret 8×10 hüvelyk (20,5 ×25,4 cm, ami majdnem egy A4-es lap mérete).

Ennél nagyobb méretek is vannak, de a kezelhetőségük a méretükkel arányosan romlik. A képminőség viszont javul, ezért jó minél nagyobb mérettel dolgozni.

Szóval ez vezetett ahhoz, hogy ismét a Hasselblad felé kacsintgassak, de nem az igazi felé, hanem egy másik legendás márka „Igásló” és  „A Szörnyeteg” becenévvel illetett kamerájára, ami ötödannyiba sem kerül. Cserébe csecsemő méretű: 49 centiméter és 3200 gramm. Így kezdtem el ismerkedni a középformátumú fényképezéssel, egy gyönyörű állapotú, közel harmincéves Mamiya RB67 ProSD géppel a kezemben.

Jogos a kérdés: „de miért?”

Mamiya_me
Mamiya RB67 használat közben – Fehér Viktória felvétele a szerző engedélyével

Erre nem válasz az idegesítő reklámból ismert köptető neve. Sokkal inkább az, hogy a digitális fénykép már-már túl tökéletes. Nem élességében (bár abban is), nem is részletgazdagságában (bár néha abban is), nem színvilágában (bár sokszor abban is), hanem sterilitásában. Amin sokat ront, hogy szinte csak olyan digitális képeket ont ránk a vizuális környezetszennyezés, amit agyonmódosítottak, szerkesztettek, változtattak, retusáltak és eltusoltak, kivasaltak és lelketlenre mostak. A reklámok egy olyan képi igényt neveltek belénk, amiben minden szín harsog, minden árnyék élesen kirajzol, minden zenekarban minden egyes zenész fortissimót játszik. Korábban különféle zaj-, szín-, és egyéb szűrőket alkalmazott a retusőr vagy a fotós, gondosan mérlegelve, hogy miből mennyit kell, de divat lett mindent maximumra tekerni, és örülni a művi eredménynek. Olyannyira, hogy sokszor már nem is ilyen-olyan módosítást végző szűrőkkel variálják a képet, hanem ráeresztik a szépítő szűrőt, adnak rá egy kis drámát, nyakon öntik becsillanással és bokeh-hel (az egyik egy optikai hiba eredetileg, azaz probléma; a másik az objektívek által puha kis fénykörré lágyított, háttérbe szorított csillogás, amit az emberi szem sosem lát, csak az optika). Valójában már a legtöbb szakérő sem tudja egészen pontosan, hogy a szűrő mit csinál, csak bizonytalan elképzeléseink vannak róla. De a szűrőzéssel még nincs vége a kép megerőszakolásának. Az eddigiek után még átszínezik, mert az ember ne hagyja, hogy a valóság meghamisítsa a képzeletét. Végül azt mondják rá, hogy „nézd, mennyivel szebb, mint élőben!”

A negatív pedig nem ilyen. A negatív messze nem tökéletes, megvannak a sajátosságai, és azok jellemzően azok is maradnak. Lehet módosítani a negatívról nyert képet is, lehet retusálni és színezni, és ezerféle dolgot lehet tenni vele, de megőriz valamit abból a jelenlétből, amit a film tud csak átadni. A filmre készült fénykép titka az intimitás.

VDS810szembe
Nagyformátumú kamera szemből (saját)

Szóval valami ilyesmi miatt kezdtem újra filmre (is) fényképezni, és amíg a nagyformátumhoz szükséges tudásomat használható szintre nem csiszolgatom, addig (és az után is) élvezem a középformátum részletgazdagságát és egyéb csodáit. Nem mondtam le a digitális fényképről sem, de megkeresem az egyensúlyt. Élvezem a digitális képek elkészítésében rejlő lehetőségeket, azok egyszerűen elérhető változatosságát és az azonnali visszacsatolást, amit a digitális technika nyújt. És élvezem azt a mentális felkészülést, gondolati szintű fókuszálást, ami a nagyformátumú kép készítését meditáció szintjére emeli. És élvezem a kettő tökéletlen és rejtelmes ötvözetét, amit a középformátum nyújt.

És ezzel nem vagyok egyedül – de erről később fogok mesélni.

bagolymondjafotozik

A címképen: VDS 8×10″ nagyformátumú kamera (saját felvétel)
A kameráért köszönet a VDS Camera Manufactory-nek

 

A profi

Az aluljáróknak mindnek van valami sajátos, csak rá jellemző hangulata. Sőt, időnként hangja is. Bár nem mindig kellene, hogy legyen…

Reggel van, alig múlt fél nyolc, az aluljáró közepén hangyákat megszégyenítve nyüzsögnek a népek metrópótlótól metróig. Zárt, a teljes lejáratot betöltő sorban vonulnak, alig lehet kijönni tőlük a metróállomásról.

Az aluljáró középső része viszont nyugalmas, egy ember alacsony kempingasztalra pakolja ki a csokoládét, amit szeretne eladni, mellette az öregúr a saját verseiből próbál valami kis pénzt csinálni. Tőlük jobbra összecsukható széken hetvenesnek kinéző ember hangol, játszik néhány riffet az elektroakusztikus gitáron. Társa, egy nagyobb figura (született zenész) az egyik metróőrrel beszélget. Aztán a gitáros feltekeri az erősítőt, imprózik egy kicsit bemelegítésként. Meleg, barátságos gitármuzsika, nem túl fantáziadús, csak amolyan toccata, hogy ráálljon az akkordokra és futamokra az ujja. Aztán a hegedűs bólint, és elkezdi ő is amint a gitár a Leon a profi zenéjének kíséretére vált.

Kitűnő prímás lehetett, kár, hogy az régen volt. Technikásan játszik, de tökéletesen lélektelenül. A lírai dallam szétesik, a nagyívű legato nála értelmetlenül szaggató pizzicato, a szünetekbe mindenféle bravúros trillákat csempész be, és a darab, az eredetileg fájdalmasan szép, vallomásra emlékeztető lírai dal ízeire hullik.

Gyilkos! Megölte Leont, a profit!

És ez még nem is a legnagyobb baj.

Korábban rendszeresen játszott az aluljáróban két fiatal srác, egy nagy, göndör szaxofonos és gitáros kísérője. Az erősítő használatot valószínűleg tőlük leste el a két cigányzenész. És nem is elégedtek meg ennyivel! Az erősítő maximumra van náluk tekerve, talán még a magas hangokon is toltak egy kicsit (padlóig), így a hegedű túlgerjed, fémesen sikoltozik, és már semmi zenei nem marad a hangjában, inkább egy táblát kaparó körömhöz vagy fogászati fúróhoz hasonlít.

Ja, és említettem, hogy sosem játsszák végig A profit? Nagyjából egy kétperces zanzásított verziót prüntyögnek, elvégre az átvezetések, az elbeszélő dallamok nem olyan ismertek, így a refrén szól önmagába visszafordulva. Ha meghallom őket játszani, inkább elmenekülök az aluljáróból – amúgy sem maradnék ott, mert nincs minek, de így kimondottan sietek, szinte futólépésben iszkolok előlük.

És közben arra gondolok, hogy azok a kereskedők, ellenőrök, és egyéb népek, akik az aluljáróban kénytelenek dolgozni, hogyan bírják ezt, és mit tehetnek e kínzás ellen? Az egyiküket egyszer megkérdeztem. Rángatózó szájszeglettel mondta, hogy semmit. A tekintete azonban elárulta, hogy lennének ötletei, és némelyik akár élet kioltására is alkalmas lenne, ha nem lenne ő maga becsületes, jóindulatú ember.

Annak idején az „átkosban” – mert mindig, minden kornak van egy „átkos” előzménye – volt egy olyan próbálkozás tudtommal, hogy az utcazenészeknek ORI vizsgát kellett volna tenniük.

Lehet, hogy szükség lenne rá.

A címkép saját felvételem

 

Utókor és emlékezet

Két kép, két fotós, és egy harmadik… Az utókor időnként furcsán alakítja az emlékeket.

bagolymondja_tlrMostanában két képnek is igyekeztem jobban utánanézni, két olyan, erőteljes és sajnos elég nyomasztó képnek, amelyek – ahogy a jó képek általában – sokkal többről szólnak és sokkal több mindent mondanak el, mint első ránézésre gondolná az ember. Mindkét kép portré, fekete-fehér, mindkét képen uralkodik a tekintet. De valójában a környezet az, ami kiemeli és értelmezi az arckifejezéseket, és elindítja a történetmesélést. Mindkét képet híres, a maguk területén legjobbak között számon tartott fényképészek készítették: az egyiket Dawid Szymin, a másikat Ascher Fellig, akiket persze ma nem ezeken a neveken ismerünk. Az első David “Chim” Seymour, a Magnum Photos egyik alapítója, és (Robert Capa, azaz Friedmann Endre halála után) elnöke, a másik Arthur (Usher) Fellig, még ismertebb nevén Weegee, A Híres.

Mindkét kép szerzői jogi oltalom alatt áll, így nem tudom ide feltenni őket, de linken megmutatom mindkettőt.

Chim fotója egy zavarodott tekintetű kislányt ábrázol, aki lerajzolta az otthonát. Tereskáról nagyjából ennyit lehetett tudni eredetileg, illetve azt, hogy egy varsói intézetben készült róla a felvétel, ahol a háborúban testileg vagy lelkileg súlyosan sérült gyerekekkel foglalkoztak. Chim az akkor alakuló UNICEF megbízásából fényképezte Közép- és Kelet-Európa háború után lézengő, család és megélhetés nélkül maradt gyermekeit, ám a téma annyira sajátja lett, hogy a megállapodás szerinti tiszteletdíjnak csak egy töredékét fogadta el, és az anyag leadása után is folytatta, immár saját szakállára, a téma fotózását. Később az UNCEF Európa gyermekei címmel albumot adott ki a fotókkal, de Tereska képe túl erőteljes és sokkoló volt ahhoz, hogy a könyvben megjelenjen. Ehelyett Zavart gyermek (1948) címmel a Life magazin 1948. december 27-i száma hozta le a képet és címlapon szerepelt az UNESCO egyik kiadványában is.

Nem részletezem nagyon, a történetet a Time (angolul) és a Mai Manó Ház blogja (magyarul – gyakorlatilag a Time cikk fordítása) aprólékosan elmeséli. De kiemelem, ami igazán megfogott.

bagolymondjamivanottA kép ereje abban is megnyilvánul, hogy a szemlélő meg akarja tudni, ki volt ez a kislány, mit élhetett át. A róla elnevezett, hátrányos helyzetű, sérült gyerekekkel foglalkozó alapítvány igazgatója, Georg Siebenkotten kutatásba kezdett: Patryk Grażewicz, kutató és Aneta Wawrzyńczak, emberjogi aktivista és újságíró segítségével, aprólékos nyomozással kiderítették, hogy Tereska Adwentowska van a képen. Az akkor nyolcéves lány négy éves korában koponyasérülést szenvedett egy srapnelldarabtól, majd tíz évvel idősebb nővérével árván maradva vándorolni kényszerült. A háború után leginkább elmegyógyintézetekben talált menedéket, mert agresszivitása veszélyeztette a környezetét. Semmi nem érdekelte, csak a rajzai, a cigaretta és az alkohol, és a csillapíthatatlan, mindent elemésztő éhség. Még halála is erre volt visszavezethető: egy betegtársától ellopott kolbászdarab akadt a torkán, fulladást okozva. A háttér hiányában ez akár még tragikomikus is lehetne, így viszont kegyetlenül durva, tiszta tragédia – a háború borzalma még a békében is gyilkos.

A történet a fent említett cikkekben megtalálható, a titkokra fény derül belőlük – és a zavart kislány immár névvel, élettörténettel a kép hátterében híres, és a mai napig meghatározó ikonja a háborúk borzalmainak, amelyek a gyermekeket sem kímélik. A feledésre kárhoztatott kislányt felkutatta és megőrizte az utókor emlékezete.


320px-apparecchio_fotografico_a_cassetta2c_a_fuoco_fisso2c_a_pellicola_in_rullo_120_-_museo_scienza_tecnologia_milano_06102
Kodak Brownie

Weegee képe négy évvel korábban készült, mint a Tereskát bemutató fotó. Megfáradt, bajuszos öregember ül az ágya szélén, háromrészes öltönyben és nagykabátban, kérdőn nézve a fényképezőgépre. Maga is fotós – volt. Nem is akármilyen! De már vagy tíz éve nem fényképezett, és sosem használt Kodak termékeket aztán, hogy az Eastman Kodak piacra dobta a Brownie sorozatát azzal a mottóval, hogy

“You push a button. We’ll do the rest.”
(„Csak nyomja meg a gombot. Mi megcsináljuk a többit.”)

A komoly ismereteket, szakértelmet kívánó fényképezés ilyen szintű leegyszerűsítése, „lealjasítása” elkeserítette.

376px-portrait_of_alfred_stieglitz_1935_apr_17
Carl van Vechten: Alfred Stieglitz portréja (1935) – Carl Van Vechten [Public domain], via Wikimedia Commons

A modell ugyanis nem más, mint Alfred Stieglitz, az amerikai fényképészet kikerülhetetlen óriása, aki nem csak fotósként, hanem a modern vizuális művészet nagy szervezőjeként is ismert kellene legyen. Valamikor még a piktorialista irányzat amerikai ága, a fotószecesszió kulcsfigurájaként lett ismert, szakmai folyóirat kiadója volt, kereste  és támogatta az új tehetségeket. Aztán a 1905-ben megnyitotta New York-i kiállítótermét, a 291-et. Az eldugott, tulajdonképpen túl szűk és zsúfolt kiállítóhely először még a fotószecesszió központja volt, de hamarosan híres lett arról, hogy akit ott Stieglitz bemutatott, az hamarosan fontos művészként lett ismert. Stieglitz jó szemmel és érzékkel válogatta ki az ismeretlen tehetségeket, és pártfogolta őket. Második felesége, a nála 22 évvel fiatalabb Georgia O’Keeffe is így került a közelébe, és nem csak múzsája és szerelme lett, hanem a modern amerikai festészet legerőteljesebb alakja.

383px-alfred_stieglitz_-_the_steerage_-_google_art_project
Alfred Stieglitz: Steerage (A fedélköz) – az „őszinte fotográfia” egyik első jelentős képe – Alfred Stieglitz [Public domain], via Wikimedia Commons

Stieglitz eltávolodott a fotószecesszió mesterkélt, és a festészet eszközeit, képi nyelvét használó irányvonalától, és többek közt Edward Steichennel, Paul Stranddel, Edward Weston-nel és fiával, Bret Weston-nel, Imogen Cunninghammel, vagy akár Ansel Adams-szel is – az „őszinte és egyenes” straight photography irányzat, a művészi fotográfia felé fordult. Szervezői, kiadói, kiállítói, és fényképész tevékenysége miatt a mai napig az amerikai fotográfia keresztapja jelzővel emlegetik.

Stieglitz ugyanakkor a fényképészet sajátos nyelvével is kísérletezett, aminek leghíresebb megnyilvánulása az Equivalents (Egyenértékűségek) sorozata. Ezek zömében minden más részletet mellőző felhőképek, ami az akkori technikával, a kék fényre leginkább érzékeny nyersanyagokkal önmagukban is bravúrosak – de Stieglitz kísérletének tárgya nem a technika, hanem az absztrakció és annak sajátos formanyelve volt. A képek címe is erről szól: a képen minden részlet egyenrangú és egyenértékű, nincs főtéma, előtér és háttér, mellékszereplő és nincs a képnek vizuális központja sem. A kép témája önmaga a látvány, a kép, és a felhők nem felhőket ábrázolnak hanem a felhők képét – valahogy úgy, ahogy Magritte pipát ábrázoló festménye sem egy pipa, hanem egy pipát ábrázoló festmény. « Ceci n’est pas une pipe . »

A fáradt és megtört öregember Weegee fotóján ugyanaz az Alfred Stieglitz, akiről eddig írtam, és aki Carl van Vechten fotóján még olyan élénk, talán huncut vidámsággal néz fel, egy szinte ugyanolyan képi környezetben. Weegee fotóján több, a modellt jellemző tárgya is látható: a könyvei, Carl Sandburg négykötetes életrajza, az Abraham Lincoln The War Years (A háború évei) (1939) ami a következő évben Pulitzer–díjat hozott számára,  a falon pedig egy John Marin-festmény látható. Stieglitzben még él a láng, az ágya is egy kiállítóhely félreeső zugában húzódik meg, de a kiállítást már nemigen látogatják, alig hoz bevételt, és a kiállítók által néha eladott képek után kapott jutalék éppen csak elég volt arra, hogy az An American Place fenntartását finanszírozza.

bagolymondjaverselWeegee egy évvel később, a Naked City (Meztelen város, 1945) című könyvében írt a Stieglitz-cel való találkozásáról. Leírta, hogy pár hónappal korábban a Saturday Evening Post még úgy írt róla, hogy “The Old Master of the Camera” – Old Masters névvel a legnagyobb németalföldi festőket szokás illetni – és a négy legfontosabb amerikai fotósként tartják számon, de amikor az utcán látta szembejönni a fekete nagykabátos öregembert, senki nem tudta, hogy ki az. Amikor Weegee odalépett hozzá és a nevén szólította, Stieglitz talán még meg is lepődött, és meghívta magához. Az An American Place fertőtlenítőszerek és az öregkor jellegzetes szagával fogadta. Beszélgetés közben Stieglitz a telefonra mutatott:

Stieglitz pointed to a phone near his cot. ‘It never rings,’ he said. ‘I have been deserted. The paintings on the wall are orphans. No one comes up to see them!’
(Stieglitz a fekhelye melletti telefonra mutatott: – Sosem cseng. – mondta. – Magamra hagytak. A képek a falakon árvák. Soha senki nem jön fel őket megnézni.)
—Weegee: Naked City

Stieglitz neve nem merült teljesen feledésbe, és ebben valószínűleg része volt Weegee-nek is, akire nagy hatást gyakorolt – és Weegee is nagy hatást gyakorolt Stieglitzre. Weegee küldött egy tiszteletpéldányt a példaképének és szívhez szóló választ kapott:

weegee_stieglitz
Alfred Stieglitz levele Weegee-hez a Naked Place című könyv tiszteletpéldányának apropójából – Public Domain (PD) mivel a szerző halála óta több mint hetven év eltelt

An American Place
1945. szeptember 11.

Kedves Weegee! A Naked City könyved egy példányát megkaptam. Babérkoszorúm és [jobb] kezem neked…

Alfred Stieglitz

Weegee nem csak a Naked City oldalain számolt be e nevezetes találkozásról, hanem – kisebb eltéréseket nem számítva azonos módon – négy helyen is. Találkozása Stieglitz-cel mély nyomot hagyott az akkor hírnevének csúcsához közeledő fotóriporterben, és talán ez is segített, hogy nem csak az újságok oldalain, bűnügyi hírek között megjelenő, „Weegee a Híres” névvel fémjelzett képeiről ismerjük. A múzeumokban, kiállítótermekben egy másik, a művészi igénnyel fényképező Weegee is megjelenik, és sajátos evolúciója a hírnév- és hírhajhász önjelölt hírességtől a fotótörténelemben méltán helyet kapó, munkái alapján híres Weegee-ig ível.

“It doesn’t seem right that such a great artist should have such a little reward, (…)”
(Valami szemmel láthatóan nincs rendjén hogy egy ilyen nagy művész ennyire kevés elismerést kapjon […])
— Weegee (Naked City)

[I was] wondering if that elusive fame I was after was worth while.
([Azon] csodálkoztam, vajon a tünékeny hírnév amit kerestem magamnak, megéri-e egyáltalán.)
— Weegee (Naked City)

A két kép, Chim Tereskát ábrázoló fotója és Weegee Stieglitz-portréja valamilyen szinten az utókor emlékezetének eszközévé vált. Tereska kilétét a kép készítésekor nem tartották fontosnak megörökíteni. Stieglitz portréja valahogy eleve az emlékezetnek készült, de valójában annak elmúlását és fakulását mutatja be. A felsorolt neveket, mint David “Chim” Seymour, Weegee, Tereska Adwentowska vagy Alfred Stieglitz, valószínűleg csak azok ismerik, akik a fotótörténet, művészettörténet iránt legalább egy picit komolyabban érdeklődnek.

Kéne valami frappáns befejezés is, de csak annyi jut eszembe, hogy az utókor mégsem mindig igazságos.

bagolymondjatanuljfiam

 

Régi és ismerős történet

Mindenki emlékszik, vagy legalábbis hallott róla, hogy egyszer egy repülőgép csapódott a legmagasabb New York-i felhőkarcolóba. De kevesen ismerik ezeket a részleteket…

bagoly_jaj747Az Empire State Building ugyanis nem omlott össze, szerencsére. Halálos áldozat is kevesebb volt, és a világ nem változott meg az eset miatt olyan gyökeresen. A Mitchell B–25-ös bombázó hatalmas károkat okozott, de az épület kibírta. Július 28-a nem vált ikonikus dátummá – sokan már nem is hallottak az esetről.

Mindez nem 2001-ben történt, hanem 1945. július 28-án. Szombat volt, ködös, kellemetlen szombat, nem az a szép napos típus, amit az ember júliusban elképzel. Ennek ellenére a massachusettsi Bedford Army Air Field légibázisról Newarkba kellett áthelyezni a 41- 30577-es lajstromszámú, Old John Feather Merchant becenevű repülőt. A gépet az akkor 27 éves (Lt. Col.) William F. Smith alezredes vezette, a másodpilóta a 31 éves (SSgt.) Christopher S. Domitrovich főtörzsőrmester volt. A gépen volt egy utas is, Albert Perna repülőmérnök a Haditengerészettől, aki eltávot kapott, és felkéredzkedett a gépre, hogy a lehető leghamarabb hazajusson Newarkba.

Mitchell B–25 bombázó
Egy Mitchell B–25 bombázó, hasonló ahhoz, amit William F. Smith alezredes vezetett – Rennett Stowe from USA [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

New York ködbe burkolózott. A rossz időjárási viszonyok miatt Smith kapitány leszállási engedélyt kért a LaGuardia repülőtértől, de a zéró látótávolság miatt elutasították a kérést, és azt tanácsolták, hogy folytassa az útját Newark felé, ami már nem is volt olyan messze. A torony tájékoztatta, hogy a felhőalap 1000 láb, azaz 300 méter, de Newark felé jobb az idő. “Jelenleg az Empire State Building tetejét nem is látom” – tette hozzá a légiirányító. Hogy megtudja merre jár, Smith kapitány alacsonyabbra ereszkedett. Próbált ismerős pontokat keresni, amik alapján tájékozódni tud, és észre is vette a Chrysler Building kecses tornyát, de talán nem ismerte fel. Mindenesetre nem balra fordult, Newark felé, hanem jobbra. Aztán hirtelen ott volt előtte egy másik felhőkarcoló, vészes közelségben sejlett elő a ködből. A kapitány felhúzta a gépet és igyekezett kitérni. Sikerült is – de ekkor egy még magasabb épület bukkant elő, New York legmagasabb felhőkarcolója: az Empire State Building. Már nem maradt idő, hely és teljesítmény egy újabb kitérő manőverre.

BagolymondjakonyvmolyJames W.  Irwin tanácsadó, korábban pedig szerkesztő volt a Chicago Herald and Examiner újságnál, és éppen egyedül dolgozott a 75. emeleti irodájában. Nyolc perccel délelőtt tíz előtt hallotta meg a repülőgép zúgását. Szokatlanul erős volt a hang, túlságosan is erős. Ijedten indult a hall felé – és ekkor becsapódott a bombázó. A lökéshullám elsodorta, ahogy a pont akkor megérkező liftből kilépő liftkezelő lányt is, akit a terem másik végébe csapott. Olyan érzésük volt, mintha az épület egy arasznyit ugrott volna, de ahogy elült a robaj, kiderült, hogy nem szenvedett végzetes szerkezeti sérülést. Nanette Morrison, a Carl Byoir Associates gépírónője még látta is a repülőt előbukkanni a ködből, és először integetett a pilótának, aztán észbe kapott, hogy rendellenes, amit lát. Hasonlóan ahhoz az ötven-hatvan emberhez, akik a 86. emeleti kilátóteraszról próbáltak gyönyörködni bármiben, ami a ködből látszik. Például egy mélyen alattuk érkező repülőben. A következő pillanatban a gép a 79. emelet magasságában az épületbe fúródott, jóval a rémült gépírónő felett, de a kilátó látogatói alatt. 

bomber_crashed_into_empire_state_building_1945
A Mitchell B–25 bombázó roncsai valahol a 78. és 79. emelet között – Acme Newspictures [Public domain], via Wikimedia Commons

A becsapódás ereje széttépte a gépet, és az egyik hajtómű lövedékként száguldott át a falakon, hogy a szomszédos háztömb tetején, 270 méterrel lejjebb, egy tetőtéri grafikai stúdióba csapódjon. A másik hajtómű a futóművel együtt egy liftaknába zuhant. A gép egyes darabjai a forgalmas 34. utcára hullottak. A gép tartályaiban maradt üzemanyag tűzgömbként kapott lángra, több emelet magasságban égett, és – némileg ironikus módon – hője még a ködöt is szétoszlatta. Szerencsére azonnal akadtak az épületben, akik segíteni tudtak, és a tűzoltók is hamar a helyszínre érkeztek. A gép három utasán kívül így „csak” tizenegy halálos áldozatot követelt a tragédia, és a huszonnégy sérült közül csak hat állapota volt súlyos.

A baleset több okból is Guinness-rekordot ért. Egy liftkezelő kisasszony,  Betty Lou Oliver a liftben rekedt, amely a lökéshullámtól és a gép liftaknába csapódó darabjaitól leszakadt. A kabin a fiatal lánnyal az alagsorig zuhant, de csodák csodájára, Betty Lou Oliver túlélte a szörnyű zuhanást. Mire becsapódott, a liftakna alján rengeteg kábel és más roncs gyűlt össze, ami csillapíthatta az ütést, és szakértők azt is feltételezik, hogy a szűk liftaknában mozgó járószék dugattyúként besűrítette maga alatt a levegőt, ezzel is lassítva a becsapódást. A fiatal nő így is összeégett, szétroncsolódott a lába és a gerince is eltört. És azóta is világcsúcstartó, bár valószínűleg meglett volna e hírnév nélkül is…

A másik rekordot a NYFD tűzoltói érték el: a 72. és 86. emelet között kialakult tűzvészt mindössze negyven perc alatt megfékezték, és ezzel a mai napig a felhőkarcolókban legmagasabban kontrollált tűzesetként kerültek a Rekordok könyvébe.

A pilóta és a másodpilóta azonosíthatatlanságig összeégett, Albert Perna testét pedig csak napok múlva találták meg – ő is az egyik liftakna aljáról került elő. A nevét sokáig azért nem hozták nyilvánosságra a sajtóban (ami egyébként akkoriban szokás volt), hogy először a hozzátartozói értesüljenek a haláláról.

Ahogy a 2001. szeptember 11-i eset, úgy ez is változtatott a világ menetén, bár közel sem olyan léptékben. De hozzásegített ahhoz, hogy életbe léphessen a Federal Tort Claims Act nevű törvény, ami lehetővé teszi, hogy civilek kártérítésért perelhessék az Egyesült Államokat. A törvényt ugyan csak 1946. augusztus 2-án léptették életbe, de visszamenőleges hatállyal, így ennek az esetnek az áldozatai is kérhettek egyedi kártérítést. A légierő ugyan felajánlott egy összeget a károsultaknak, de az igencsak alacsony volt.

empire_state_building_plane_crash_wreckage_1945
A gép roncsainak eltakarítása – Acme Newspictures [Public domain], via Wikimedia Commons

Az Empire State Building helyreállítása évekig is eltartott, mert bár a becsapódás nem okozott végzetes szerkezeti károkat, a helyreállítás elképesztő összegbe, sokmillió dollárba került. Az épület azonban következő hétfőn, vagyis két nap múlva megnyitotta a kapuit, és a 70. emelettől lefelé több emeleten is folytatódott az élet a maga medrében. The show must go on.

bagolymondja_howdyplanesA vizsgálatok azt állapították meg, hogy az adott körülmények között Smith kapitány túl alacsonyan repült, megszegve az ilyen körülményekre vonatkozó szabályokat. New York akkori szabályozása szerint repülő csak 5000 láb (kb. 1600 méter) magasságban repülhetett volna a város fölé, és 1500 láb (500 méter) volt az a legalacsonyabb magasság, amit vészhelyzetben, a gép és utasai megmentése érdekében engedélyeztek. Az Empire State Building 1250 láb, azaz 381 méter magas, így ez a szint még biztonságosnak volt tekinthető. A B–25-ös bombázó alig több mint 300 méter magasan csapódott az épületbe, és akkor már emelkedett…

Pedig William F. Smith alezredes, a gép kapitánya nem volt kezdő, sőt. Kiváló pilóta volt, aki ezer, harci körülmények között repült órányi tapasztalattal rendelkezett, és számos kitüntetéssel ismerték el az eredményeit. Negyvenkét bevetést repült az európai hadszíntéren, és még a Croix de la Guerre francia kitüntetéssel is jutalmazták. A tény, hogy le akart szállni a LaGuardián, jelzi, hogy mennyire tudatában volt a körülményeknek. A repülési tervének utolsó szakaszát repülte már, előírás szerint „vizuális kontaktus” alapján, azaz a földi referenciapontokat kellett felismernie és követnie. Az egyik ilyen referencia volt a Chrysler Building, és a vizsgálati adatok szerint ott éppen további segítséget akart kérni a földi irányítástól. Az eltévesztett forduló tehát nagy eséllyel a pilóta túlterheltségére volt visszavezethető – és ez egy olyan probléma, amit még ma sem sikerült tökéletesen kiküszöbölni, bár nagyon sok minden segíti a mai pilótákat.

bagolymondjagondterhelt

Forrás: Daily News, New York, 1945. július 29. 3. oldal, 13. oldal, 14. oldal

 

A címképen: Az Empire State Building és háttérben az épülő One World Tower – Sam valadi [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons