A t-faktor

Az idő viszonylag relatív, de mindig kevés. És ez azzal együtt is mindig igaz, hogy közben állandóan változik.

bagolymondjauhuElgondolkodtam azon, hogy manapság mennyire pénzzé lett az idő.

A tévében lehagyják a filmek stáblistáját – ami tulajdonképpen az alkotók, kiváltképp a közreműködők ötperces hírneve, különben honnan is tudnád, hogy ki volt a best boy és a key grip, valamint az autós üldözésre ki tanította be a lovakat? A kockázatok és mellékhatások tekintetében szerencsére már leszoktak az esztelen hadarásról, és azt is majdnem olvashatóan-érthetően közlik, hogy az ajánlat nem teljes körű, sőt, a pontos idő is ott fityeg még a hírműsor jobb alsó sarkában. Mostanában az egyik multinacionális kaszálómű még azt is megengedheti (és meg is engedi) magának, hogy kimondottan lassú és hosszú reklámot játszasson le naponta vagy ötször, csatornánként. Mondjuk a hirdetés is az időről szól, amit állítólag ajándékba adnak (meg az ingyen sört, mi?) így hát érthető is a dolog, csak igen költséges – figyelembe véve azt is, hogy akkora a megrendelésük, amire már a kis cégek számára egészen elképzelhetetlen kedvezményeket kaphatnak. Tulajdonképpen ez is juttatta eszembe ezt a gondolatsort.

bagolymondjamivanottMeg az, hogy nem is olyan rég… őőő… de, nagyon is olyan régen, még volt olyan, hogy monoszkóp és szünetjel, és a Müller Péter Iván egyik együttesének egyik száma még meg is énekelte, hogy

Napi huszonnégy óra szünetjel
Napi huszonnégy óra szünet kell!

És erre szembe jön velem a Beatrice 40 éves évfordulójának plakát jellegű hirdetése egy villanyoszlop kíséretében, és még egy dolgot juttat az eszembe. Azt, hogy a Történelem piciben is ismétli önmagát.

A plakáton Nagy Feró, a Nemzet Csótánya pózol, és a jubileumi koncert címe virít a jobbján. A cím egy régi Bikini, vagy talán Rice, de mindenképpen Feró számra utal: Nem félek!

bagolymondjagyerekekÉs ahogy eszembe jutnak a dalszöveg sorai, rádöbbenek arra, hogy a 80-as évek underground szövegei valahogy megint értelmet és létteret kapnak. Már megint fokozódik a drámai feszültség, megint gyakran érezni úgy, hogy ez a város egy távoli bolygó, meg, hogy ami most van, már elmúlt rég. Sőt,

Nyomasztó az új rend, pedig már oly régi,
csak az a baj, hogy nem látom a végét

… … …

Mert aki hazudik, az csal,
Aki hazudik, az lop,
Hazudni, csalni csúnya dolog!

(Beatrice: A kétezredik év felé)

 

Csak úgy mondom írom. Nem hinném, hogy jelentene bármit is. De azért különös, hogy a gyorsuló idő egyre kevesebb, mégis körbe-körbe jár és ismétlődnek benne a helyzetek, történések, szerepek. Mintha nem lenne jobb dolgunk a világgal.

Vagy nem nőttünk volna fel hozzá?

bagolyshy


A címkép Tim Mossholder felvétele a Pexels.com gyűjteményéből, és CC0 licenc alapján használható.

Na jó, de hol van a ló feje?

Elfogadni, ha valaki más, máshogy viselkedik, más normákat tart szem előtt, mást tart értéknek… Irtó pozitív és követendő dolog, csak van egy aprócska probléma vele. Rossz irányba áll a ló feje.

bagolymondjaforditvaVagy mi ülünk a lovon fordítva.

Alapvetően az egyik legfontosabb civilizációs elvnek tartom, ami a városokba zsúfolt embertömegek egymás mellett létezését egyáltalán lehetővé teszi. Sőt, néha a puszta létezés is azon múlik, mennyire toleráns a társadalom, és mennyire toleráns az egyén. Mert a társadalom tolerancia szintje ott indul el, hogy az egyének toleranciája milyen. A baj nagy.

Nagyon kulturálatlan dolog másokat azért kirekeszteni, megalázni, mindennapi létezésében akadályozni és meggyilkolni, mert valamit máshogy csinál, gondol, vagy érez, mint mi. A mi jelen esetben a szignifikáns többség, a Nagy Átlag. Legalábbis az kellene legyen. Vallási, származási, nemi vagy nemi identitási, neveltetési vagy viselkedési okokra hivatkozva elvenni mások életét nagyon rossz szokás. Valakinek elvenni az életét nem csak úgy lehet, hogy a halálát okozzuk, de úgy is, hogy elviselhetetlen szintig korlátozzuk. (Amúgy is, Oscar Wilde szerint a gyilkosság nem úriemberhez méltó dolog. Az ember ne csináljon olyasmit, amiről nem lehet beszélgetni vasárnap ebéd után.)

A XX. század végén, XXI. század elején a tolerancia meghatározó eleme lett az európai értékeknek, része a kultúrának, viselkedési norma és megkérdőjelezhetetlen társadalmi vívmány, ami minden áron és helyzetben érvényesítendő. Aki nem így gondolja, az nem európai, nem civilizált, nem kulturált, nem tud viselkedni, és csak azért nem kiáltanak rá kígyót-békát, mert a környezettudatosság és az élőlények jogainak tisztelete nem teszi lehetővé, hogy a kígyókkal és békákkal így bánjunk.

THERAPIST
“Therapist”: terapeuta, kezelőorvos; “The rap 1st”: „A rap[zene] az első”; “The Rapist”: „a nemi erőszaktevő”; “Mind What You Get On With”: „Gondold meg, mivel élsz együtt!” — forrás: RedBubble
Így van?

Mert ha így, meg kellene fordulni a lovon.

  • Más a vallásom. Fogadj el!
  • Ellenkező nemű vagyok. Fogadj el!
  • Macskát tartok. Fogadj el!
  • Nem szeretem a macskákat. Fogadj el!
  • Autista vagyok. Fogadj el!
  • Dyselxiás wagyock. Fogadj el!
  • Disfrágiaés vaykgo. Faogdj el?
  • Grammar-nazi vagyok. Fogadj el!
  • Introvertált vagyok. Fogadj el!
  • Extrovertált vagyok. Fogadj el!
  • Antiszociális vagyok. Fogadj el!
  • Időskorú vagyok. Fogadj el!
  • Alacsony vagyok. Fogadj el!
  • Agresszív vagyok. Fogadj el!
  • Hiperaktív vagyok. Fogadj el!
  • Perverz vagyok. Fogadj el!
  • Perfekt vagyok. Fogadj el!

A fenti példák közül valamennyivel találkoztam már, és sokat közülük helyesnek és követendőnek tartok, de nem mindegyiket. Igen, eltaláltad, a diszgráfia szerintem is üldözendő – ja nem, mert én is bajlódom vele. 🙂

baolymondjareszketViszont teljesen helytelennek tartom magukat a felszólításokat, és ebben a megközelítésben látom a probléma lényegét, ami miatt a tolerancia nem úgy működik, ahogy a társadalomnak, és benne neked, nekem, meg annak a nyavalyásnak (tudod, annak!) olyan hasznára lenne, ahogy azt az elv szerint feltételeznénk.

A tolerancia nem felszólít az elfogadásra. A tolerancia azt jelenti, hogy kiérdemeljük és megkapjuk az elfogadást. A tolerancia nem jár, hanem adjuk-kapjuk, hogy egyensúly legyen és megértés. A felszólítás nem feltételez megértést, és eszébe sem jut megértetni. Legyen így, mert így akarom, punktum!

És most nem a vallásról meg menekültekről akarok fröcsögni vagy észt osztani, csak kibosszankodom magam a kerékpárosokon és a rosszul beállított fényszóróval közlekedő, vagy önzésből szembe reflektorozó autósokon.

Az utóbbi talán magától értetődő: aki nem ügyel arra, hogy ne vakítsa el a szembejövőt, gyilkossági kísérletet követ el. Ha mindezt úgy teszi, hogy a reflektort, ködlámpát tudatosan arra használja, hogy az erőfölényét érzékeltesse, előre megfontoltan teszi mindezt. Fogadjam el?

bagolymondjabicikliA kerékpárosokra ma illik úgy gondolni, mint az elszánt környezetvédőkre, akik lemondanak az autó kényelméről, és óvják a természetet, miközben az életüket is kockára teszik érte, mert bár az autósok körében kezd jelentkezni némi megértő hozzáállás, amellyel megpróbálják partnernek tekinteni és segíteni a bringásokat (ha egyáltalán meglátják), de a teherautók, buszok folyamatos életveszélyt jelentenek. Egyrészt őrületesen nagy a holtterük, amelyben a kerékpáros láthatatlan, másrészt hatalmas légörvényeket keltenek maguk körül, amelyek kibillenthetik, beszívhatják, ellökhetik a bicajost akár úgy is, hogy a jármű hozzájuk sem ér. És az, hogy ezt a vezetők nem nagyon veszik számításba, sőt, szinte már direkt tolnak ki a kerékpárosokkal, nem újkeletű és nem hazai találmány. Még a közkedvelt angol autós műsor, a Top Gear is foglalkozott ezzel, amikor kipróbálták, milyen Londonban bicajjal közlekedni. Utána azon poénkodtak, hogy amíg az autósokat nem tudták rávenni, hogy ellenségesek legyenek a drótszamárral, a buszok szinte szándékosan húztak rájuk, és próbálták őket eltaposni. Mintha minél nagyobb lenne a jármű, annál kevésbé tolerálná a vezetője a két keréken teker(g)őket. Márpedig a busz, kamion, teherautó már akkor is életveszélyes, ha csak a szele suhint oda „egy kicsit”. A biciklistát elsodró busz ugyan akár a híradóba is bekerülhet, és be is kell kerüljön, mert jobb, ha mindenki tudja, aki buszt vagy kerékpárt vezet, használ, hogy ilyen veszélye van az egy térben létezésünknek. Kerékpárost busszal fellökni nem tartozik az úriemberhez méltó dolgok közé, és nem illik róla vasárnapi ebéd után csevegni. Még Messengeren sem.

A kocka másik oldalán azonban egy olyan mintázat van, amely a kerékpárosokat mutatja a Megtestesült Ősgonosz szerepében. Pedig ahogy nem minden buszvezető és kamionos született kerékpáros-gyilkos, Carmageddonon nevelkedett száguldó halálosztó, ugyanúgy a kerékpárosok kis hányada csak, akik ezt a szerepet en bloc a bringásokra osztják.

Ami a buszvezetőnek a kerékpáros, az a kerékpárosnak a gyalogos. Az utóbbi tíz évben (!) rendre tapasztalom, hogy mennyire nincsenek tekintettel a bringások a gyalog közlekedőkre. Az, hogy az Tisztviselő-telep melletti szakaszon az Üllői út keskeny járdáján (ami azért keskeny, mert a nagy részén autóknak létesítettek parkolóhelyet) rendszeresen, heti többszöri gyakorisággal ijesztenek meg, ütnek meg bringások, valahol közlekedésszervezési hiba is, mivel van bicikliút, de az Üllői út másik oldali járdáján, ami nagyjából megközelíthetetlen. Vagy a Népligetnél tud szabályosan ráhajtani a bringás, vagy a Vágóhíd utcánál – a kettő között viszont semmi nincs, sem olyan, ahová érdemes lenne menni, sem olyan, ahol oda lehetne jutni a másik oldalról, ahol viszont házak, intézmények, mellékutcák (és további házak, intézmények, mellékutcák) vannak. Egész egyszerűen kényszerhelyzetben vannak a bringások is. De attól még a járdán kerékpározás KRESZ-szabályait ismerniük és alkalmazniuk kellene. Tolerálni azt, hogy a járda elsősorban a gyalogos területe. De legalább jelezni, hogy a kerékpáros ott van, ahol nem, vagy nem elég gyorsan számítanak rá. Igen, ez is tolerancia kérdése. Meg az is, hogy a járdán a gyalogos sebességéhez kell igazodni. Nem andalgó tempóval, de betartva a KRESZT. ( Maximum 20 km/h, a gyalogosforgalom veszélyeztetése nélkül.)

bagolymondjabicajA gond azonban az, hogy ezek az érvek nem indokolják, miért jön olyan helyen is nekem a bringás, ahol bőven lenne helye. Miért akar elütni amikor a zebrán átmegyek előtte? Miért mehet át a piroson? Itthon a kis falunkban városunkban a vasútállomástól hazáig járda híján az úttesten kell közlekednem. Ráadásul a közvilágítást is kórszerűsítették (nem elírás, Dunaújváros-szindróma: mint valami kórság, úgy terjed, hogy a jelentősen alulméretezve energia- és költséghatékonnyá tett LED-es világítás csak kósza derengő foltokat és sötét, mély árnyékos területeket produkál, ami sokkal veszélyesebb, mint ha semmi sem lenne: még az autó tompított fényét is megzavarja úgy, hogy nem lehet tudni, az árnyék csak árnyék, fa, vagy gyalogos). A gyér fény miatt kerékpárlámpát hordok magamnál, ami pirosan villogva jelzi másoknak, hogy ott vagyok. Az autósok kivétel nélkül lelassítanak, és gondosan nagy ívben kerülnek ki, amióta ezt használom: látnak és figyelnek rám. Egyedül a kerékpárosok teszik meg azt, hogy hátulról olyan közel mennek el mellettem, hogy megcsap a szelük (néha még a kormány vége is). Még meg is ijesztenek, a személyes teremben hirtelen feltűnő, gyorsan mozgó árnyék nem egyszer hozta rám a frászt. És ez nem minden, mert két olyan bringás is van, akik egy vonattal szoktak érkezni velem (de a vonat másik részén), és már az állomás peronján is lökött fel az egyik. És erre a Nyugati peronján is volt már példa, ahol még ki is van írva, hogy tilos kerékpározni. Szóval sajnos nem egyedi az eset, és nem egy bringás dolgozik azon, hogy rossz híre legyen a rendes-böcsületes többségnek.

Egyszer sikerült az egyiket „leugatnom” annyira, hogy megállt, és válaszolt. Én igyekeztem kulturált maradni, bár tény, hogy ingerült voltam. A beszólás is csak annyi volt, hogy „vigyázzál már, mit csinálsz, fel akarsz lökni, te szemét?” (Igen, az a „szemét” szó is belecsúszott.) Találd ki, mire hivatkozott a nyomdafestéket és képpontot még kevésbé tűrő válaszában.

Igen, a toleranciára, ami jár neki.

Szerintem nem jár. Forduljon már meg a lovon!

bagolyvisszanéz

A címkép: Róma, kerékpáros a Lungotevere Farnesina alsó rakpartján lévő graffitik előtt – saját felvétel.

Dont szpík Hunglis!

A vendéglátásnak, vendégvárásnak elég fontos része a tájékoztatás. Az meg akkor működik jól, ha érteni lehet. De érteni a tájékoztatásainkat?

bagolymondjakínaiReggel a munkába menet, megütötte a fülemet egy párbeszéd. A Nyugatiban hangosan tárgyalja két utastárs, hogy mennyire értelmetlen a hangosbemondóban elhangzó külföldi szöveg, legyen az akár angol, akár német. Ők ugyan azt feltételezik, hogy nem anyanyelvi beszélő mondta fel a szövegeket, de hamar kiderül, hogy nem ez a baj. Amit ők Hunglishnak vélnek, azaz magyarosan eltorzítva mondott angolnak, az valójában német helyes angolsággal felmondott szöveg, akár még azt is el tudom képzelni, hogy akivel rögzítették, anyanyelveként beszéli az angolt. A gond az, hogy a magyar helynevek erőltetetten magyarul hangzanak el, és ez számomra is vissza-visszatérő tárgya elmélkedéseimnek: melyik külföldi fogja tudni, hogy hogyan is van írva Vác, vagy Csomád, vagy – ami pont akkor hangzott el – Szatymaz?

Fiume Str. Cemetery
A Nemzeti Sírkert tavasszal – saját felvételem

Eszembe jutott, amikor az egyik legkedvesebb barátnémmal és tündér-keresztlányommal a fiumei úti temetőben összefutottunk egy milánói lánnyal. Nem tudtuk honnan jött, én először arra tippeltem, hogy talán Argentínából, mert Bíró László József sírját kereste (ami Buenos Airesben van). Bíró találta fel a golyóstollat (pontosabban a hozzá szükséges tintapasztát, mert a műszaki alapelveket sokan mások is kiagyalták már), meg sok mást is, és élete jelentős részét Argentínában töltötte, ezért ott jobban szokták ismerni, mint itthon. És ez a lány is pont Bíróra volt kíváncsi, pedig a „budapesti Père-Lachaise” sok más hírességnek is végső nyughelye – de nem is ez a lényeg. Történetesen mindhárman elég jól beszéltük az angolt, így jól elbeszélgettünk vele. Amikor szétváltunk, drága barátném nemtetszésének adott hangot, mert a társalgás közben következetesen „Bjúdapeszt” néven emlegettem fővárosunkat. Nem nagyon ellenkeztem vele, főleg, hogy egyetemi tanulmányaira és skóciai professzorára hivatkozva érvelt az igaza mellett, és érvelése igencsak meggyőző volt. Én meg csak azt tudtam, hogy ez így valahogy nincs rendben.

baggolymondjahewMivel „pofátlanul” oda szoktam menni a tétovázó külföldiekhez és felajánlom nekik, hogy segítek, ha igénylik, elég gyakran beszélgetek turistákkal. Rendszerint angolul, de újabban olaszul, sőt, néha még spanyolul is (ami abból áll, hogy ők beszélnek, én meg hümmögök, és olasz-spanyol-piréz szótöredékeket mormogva mutogatok). És egyre jobban megerősítenek a hitemben, hogy többre mennek Bjúdapeszttel, mint Boo-dah-peshttel. Említettem a 100E buszról szóló gondolatmenetemben, hogy az angol turistákat mennyire megzavarja akár még a Deák tér kimondott és leírt alakja közötti kapcsolat látszólagos hiánya. Nagyjából annyira, mint ahogy a kelta nyelvekben járatlan magyart zavarná egy velszi (Cymraeg) Casnewydd Newport helyett, vagy Llundain London helyett, bár London kevésbé van Walesben, mint Newport. 🙂 Főleg, hogy Casnewydd írásképe valószínűleg halovány elképzelést sem sugall a kiejtésről (holott a velszi nyelv legalább annyira következetesen fonetikus mint a magyar, vagy még jobban is), nem is beszélve Caerdydd (Cardiff) vagy Abertawe (Swansea) esetéről. A magyar nyelv fonetikája is teljesen logikátlan annak, aki germán vagy újlatin (romance) nyelvekhez szokott, de még a szláv nyelvekhez képest is. Holott mi tudjuk, hogy mennyire szigorú (és a hasonulások, együtthangzások esetében mennyire nem).

KZS_2456_S_bw
Útbaigazítás a 4-es metró Rákóczi téri megállójában. A „pályaudvar” is kemény dió az ide látogatóknak – saját felvételem

No már most, az idegen nyelvben magyarított nevekkel ugyanolyan mesterkéltté válik a szöveg, mintha a nújork-ból éppen hazatért ismerősünk azt mesélné, hogy land’n érintésével érkezett, ahonnan a csannel-en keresztül vonattal ment parí szívéig, ahol még eltöltött pár napot, aztán vín és bratyiszlává felé vette az irányt, de eltévedt és kosice főterén jött csak rá, merre jár. A józan magyar New Yorkot, Londont, Csalagutat, Párizst, Bécset, Pozsonyt és Kassát várna és mondana, és legjobb esetben is tömény sznobizmussal vádolná ismerősünket. És ebben az esetben még nem is lenne olyan zavaró a dolog, mert azért nagyjából lehet tudni, hogy Bratislava az nekünk Pozsony, Wien Bécs, Paris a mi Párizsunk és London nekünk kimondva is London.

Amikor a külföldi Magyarországra jön, rendszerint nem sok mindent tud a szokásainkról, a nevezetes és kevésbé nevezetes helyekről, és mivel elég siralmas még mindig az idegennyelv-tudásunk úgy általában, kénytelen táblákról és térképekről tájékozódni. Megint csak a 100E buszról szóló bejegyzésre kell visszautaljak, hogy az ilyen írásos tájékoztatásunk milyen színvonalon áll.

bagolymondjacirillMostanában bejárta a netet az a kiírás, amit egy déli határmenti nagyvárosunk áruházában találtak, és arról tájékoztatta a Szerbiából átlátogatókat, hogy „афа-виссзаигенилес аз угифелсзолгалатон” („áfa-visszaigénylés az ügyfélszolgálaton”), alatta “repeat in English”. Nem ér nevetni! Sajnos sokszor ilyen színvonalú, amivel „vendégvárunk”, csak legfeljebb nem ennyire látványosan. Ha csóringer külföldinek azt mondjuk, hogy a Vác felé induló vonatot keresse, akkor elképzelése sem lesz, milyen írásképet kellene látnia, nem is beszélve mondjuk Győr vagy Nyíregyháza esetéről. Ezeknek a neveknek az olvasásához már némi gyakorlat és magyar íráskép-ismeret kell.

KZS_2410_S_bw
Kálvin téri labirintus – hogyan tájékozódnál, ha még a neveket is alig tudnád kibogarászni? – saját felvétel

Ebben segíthet az, ha megpróbáljuk úgy mondani a neveket, ahogy ők mondanák, bár fogalmam sincs, hogyan mondaná egy amerikai Nyíregyháza nevét. Vácot rendszeresen Vesz alakban ejtik. Egy alkalommal a vonaton spanyol utasokkal találkoztam, akik kétségbeesetten próbálták (eredménytelenül) megtudni, hogy vajon hányadik megálló lesz Xiomed. Mivel ők sem tudtak a spanyolon kívül más nyelvet, így angolt sem, és az utasok többsége sem nyikkant meg csak magyarul, jó időbe telt, mire megfejtettem, hogy Csomád állomásáról van szó – szerencsére még mielőtt odaértünk volna. De hiába is mondtam volna nekik, hogy a Csomád névre figyeljenek, mert annak semmi értelme nem volt számukra.

És mi is jártunk így, mégpedig Ausztriában, holott a német nyelvről azért van fogalmunk, és a német ortográfia sem idegen számunkra. Na jó, az osztrák kiejtés az, de szokjuk már egy ideje. Liezen város nevével voltunk bajban, mert a szállásadónk sehogyan sem értette, hogy Lí-cen mi lehet, mi meg váltig állítottuk, hogy ott voltunk délután. Legalább öt perc kellett, mire homlokára csapott: „Lic’n?” Na ja…

bagolyshySzóval Hunglisht igértem a címben, és mégsem arról van szó, hanem az ellenkezőjéről, amire sajnos nem tudok közkeletű elnevezést: az angol szövegben erőszakosan magyarosított, vagy csakazértis magyarosan ejtett magyar szavakról. A külföldinek – kiváltképp az első látogatása alkalmával – nagy probléma a rossz tájékoztatás, és az, hogy feltételezzük, hogy el tudja olvasni, de legalábbis ki tudja bogarászni, és főleg: kiejtett alakjában is felismeri a neveinket és szavainkat. Ezért aztán a metróban az amúgyis kissé affektáló, ízig-vérig angol kiejtéssel beszélő hölgy “magyarizálva” mondja a megállók neveit (“New-got-thee tear” és hasonlók), és következetesen Budapeshtről beszél. Nem mondom, egy baráti beszélgetésben, ahol igazán nincs tétje (tájékozódási szempontból) a dolognak, elfogadom a magyaros helyneveket, bár nekem továbbra is a Land’n, Parí, Vín jut eszembe róla, mint elrettentő példa.

bagolymondjatengwarDe a turistát segítsük már, hogy úgy segítünk, hogy ő is értse. És ez nem a „Las-san és han-go-sabb-an” módszere kell legyen, hanem az, hogy az ő nyelvén (is) beszélünk.

Esetleg – utópia FTW! – IPA-jelekkel, fonetikai átírással is megtámogatjuk a fontosabb feliratokat. Bár az IPA-t nálunk nagyon kevesen értik és olvassák, van létjogosultsága. Ahogy a sokkal jobb, átgondoltabb, és bővebb tájékoztatásnak is.

Bagolymondjatranslit

A címkép a M3 metró Kálvin téri állomásán, a 4-es metró átjárójánál készült saját felvételem.

 

Érdeklődés hiányában

Mindenki ellene beszélt, mindenki azon siránkozott, hogy szükségtelen, rossz, és valahogy el kellene kerülni. Ezért aztán a káosz érdeklődés hiányában elmarad(t).

bagolyhuzzaPCCArról van szó, hogy ma, azaz dátum szerint 2017. november 06-án, a Mikulásnak eljövetele előtt egy hónappal, nekiláttak a hármas metró rekultiválásának. Vagyis nem tudom, hogy mit műveltek eddig, de most már művelni kell vele valamit tényleg, mert rekettyés legyen a talpán, aki egy szál heringgel mire megy vele. Gyalog-galoppra meg valahogy a budapesti tömeg-… izé, közösségi közlekedők annyira nem kíváncsiak, elég a tévében. Pedig az kultuszfilm, népszerű, amitől manapság a közélet, meg úgy általában a köz nem csak messze van, de igencsak távol van messze.

IMG_3379
(Szinte) üres aluljáró egy metróállomásnál – saját, igaz, jóval korábbi felételem

Zúgtak a vészharangok, és a saját számításaim is baljósnak mutatták a helyzetet: egy metrókocsi utasai kb. egy csuklósbuszt töltenek meg, hat darab van belőlük egy szerelvényben, és ezek másfél–két percenként járnak. Ha hat csuklós busz másfél–két perc alatt kell felvegye az utasait, hogy aztán helyet adjon a következő hatnak, akkor nagyjából össze is érnek egyetlen busz-vonattá – amely értelemszerűen araszolni, vagy állni fog, mert akkora dugót csinál, és minden megállóban állni fog egy rendeltetésszerű utascserét végző busz, meg mögötte hat másik várakozó. Szerencsére – a jelek szerint – tévedtem. Pedig egyre gyakrabban dúdolgattam a régi Európa Kiadó-szám kezdősorait:

Eltűnünk, mint az utolsó metró
Ez egy végtelen kirándulás

Az egyik politikai párt annyira biztosra ment, hogy szinte már üzemkezdéskor kimentek a helyszínek egyikére a vészharangot jó időben megrángatni, természetesen sajtótájékoztató keretében. Az Epic Fail, azaz látványos bukás azonban nem úgy sült el, a metrókáoszról szóló politikusnak neki is szegezték a kérdést, hogy jó, de ha mögötte most fejvesztett felfordulás van, akkor miért nem az látszik? Hol a felfordulás? A hajdani, nyár közeledtével az iskolában elkurjantott „Esik a hó!” blöffre szokásos kontra érkezett: „Nem itt, a másik oldalon!” És valóban, pontosan ugyanaz történt, ami régen az isiben: a másik oldalon sem esett. (Mert ott még ablak sem volt, itt meg a tömeg és a káosz hiányzott.)

Infamously fast escalators of Metro line 2 at Keleti pályaudvar station
Ez a kép meg nem is illik ide, mert ez meg színes, és a kettes metró Keleti pályaudvari megállója – de saját felvételem

Én meg kezdek tudatzavart lenni. Ugyebár köztudott, hogy a BKV meg a BKK, meg a városvezetés impertinens alakok szakmailag kiscsoportos ovis szintű, random halmaza, amelynél a fabatka annyival értékesebb, hogy azt el lehet dobni, meg mindenfélét lehet hozzá hasonlítgatni. Aki ezt nem látja, nem érzi, az csukott szemmel autózik a városban, és közben Klasszik rádiót hallgat fülhallgatóval. (Azaz nem evilági pesti, sőt, lehet, hogy úrlény.) Erre a múltkor, amikor Újpesten a Dózsa György zavaros munkásmozgalmi előéletét röstellve Görgey Artúr nevére átkeresztelt főutcán faltól falig lecseréltek mindent, amit a talajszinten találtak, és közben még a Nyugati pályaudvart is bezárták vészkarbantartás miatt, a MÁV tétova esetlenségén a BKK segített, és úgy oldották meg a vonatpótlást, hogy szinte visszasírtuk, amikor elmúlt. Már ez sem illett a képbe, valahogy olyan volt, mint amikor a rossz tanuló úgy felel ötösre, hogy még csak belekötni sem lehet. Az egész gördülékenyen, simán, és bosszantóan kikezdhetetlenül sikerült, én meg elkezdtem fontolgatni, hogy talán pszichológushoz kellene fordulnom.

bagolyshyAztán jött néhány utazás, egy kis közösségi közlekedési tapasztalat Bécsben és Olaszország egy-két nagyobb városában (például Rómában), és valahogy tisztelet ébredt bennem a BKK és csatolt részei iránt. Amit a BKK Futár járműkövető rendszere tud, az Bécsben is legfeljebb ha ugyanaz a szint, a járatok sűrűsége meg autózás-centrikusabb, hogy finoman fogalmazzak. Firenze sem tudta elhitetni, hogy a közlekedési társaság nem hatóságosdit játszik, Arezzo és Róma meg egyenesen kontroll csoport volt egy nagyon béna kísérletben, amit kimondottan a BKK javára szerveztek. Csak az a gond a hasonlattal, hogy nem szervezett senki semmit a BKK javára – kénytelen vagyok belátni, hogy a tapasztalataim szerint jobbak. Ez nagyjából olyan, mintha kiderülne, hogy kisdobos koromban nem is Mókus őrs voltunk. Kit fogok én így szidni? (Amúgy az olaszok megrendítették a MÁV alulmúlhatatlanságába vetett hitemet is, de azért a Trenitalia nem volt rosszabb a MÁV-nál, csak másban volt rossz.)

Szóval volt az újpesti vonatpótlás, ami olajozottan és nagyobb gondok nélkül ment, ami probléma akadt, az meg tapasztalataim szerint az utazóközönség éretlenségén és egymás iránti közönyén múlt inkább. Most meg a metrópótlás, az megy a hurrápesszimista elvárások ellenében, és tele van vele a sajtó. Egymást érik a “mégsincs káosz” értelmű cikkek és híradások. És ebből egy rettenetes vízió alakul ki előttem: az, hogy holnap megindul mindenki, aki ma mellőzte a metrópótló járatokat, hogy elkerülje a fejetlen tolakodást és kiszámíthatatlan késéseket, és akkor hirtelen mégis beáll a káosz. Mert a pestiségbe, mint létállapotba, ez bizony beletartozik.

IMG_3299
Nagyvárad téri szimmetria – saját felvételem

Remélem, hogy nem lesz igazam. És remélem, hogy előbb-utóbb elmúlik az a furcsa szinte szégyenletes érzés, amit az vált ki, hogy becsülöm a budapesti közösségi közlekedést és a benne, érte dolgozókat. Inkább büszkének kellene lenni talán, vagy legalábbis megszokni, hogy szakemberek teszik a dolgukat, és értenek hozzá.

Heppilógus

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy van még tér a fejlődésre, de azt látom, hogy sok téren meg is van a fejlődés. Sok minden akad, amivel én sem vagyok megelégedve, és azokat eddig is, eztán is szóvá fogom tenni. De egyre gyakrabban látom azt, hogy a ritkulófélben lévő kirívó esetek mellett többnyire az utasok váltak a gyenge láncszemmé.

bagolymondjametro

A címkép saját felvételem

Destruktív demokrácia

Nem, nem politikáról van szó. Politikai téren a demokrácia alkalmazása nem igazán működik jól, de ez az alkalmazásának módjában gyökeredzik. Az igazi destruktív demokrácia azonban a gondolatokkal bánik el – pártokra, népekre, szándékra és társadalmi rendszerre tekintet nélkül.

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat. Duis aute irure dolor in reprehenderit in voluptate velit esse cillum dolore eu fugiat nulla pariatur. Excepteur sint occaecat cupidatat non proident, sunt in culpa qui officia deserunt mollit anim id est laborum.

bagolypapolIsmerős a szöveg? Az 1500-as évek óta használják, elsősorban a tipográfiában, mert olyan, mint egy értelmes szöveg, de nem az. A lényeg éppen az értelmetlenségében van: így nem zavarják az ismerős és jelentéssel bíró szavak azt, aki a szöveg elrendezését, elhelyezkedését, az oldalhoz és annak képmezőihez való viszonyát, és az úgy nevezett folthatást vizsgálja. Ezek határozzák meg ugyanis (nagy vonalakban), hogy a tipográfia mennyire lesz használható, tetszetős, informatív és dekoratív. Ha értelmes szöveg van a mintában, elviszi a figyelmet, és befolyásolja az értékelést – még rosszabb, ha az értelmes szöveg esetleg érdekes is, vagy tréfás, nevetséges, vagy éppen ismétlődik, vagy hasonlít valamire. A Lorem ipsum (ahogy ezt a szöveget a kezdőszavak alapján hívják) minden ilyet elkerül, értelmesnek látszó, de értelmetlen betűhalmaz, amely az adott célnyelv írásképére készül, de nem hasonlít és nem emlékeztet, nem vonja el a figyelmet és nem nevettet meg. Ez a követelményrendszer meglepően komoly munkát kíván az ilyen vakszöveg alkotóitól, ezért használják vagy a fenti, reneszánszból származó változatát, vagy az újabb, de közös tőről fakadó, az adott nyelvre még jobban illeszkedő újabb verzióit, amelyek általában – hagyománytiszteletből, és a szöveg jellegének felismerhetősége érdekében – szintén a Lorem ipsum szavakkal kezdődnek. Erre még vissza fogok térni, de most váltsunk egy másik idő és másik kontinens gyökeresen eltérő kultúrájára.

Amikor az egyiptomi Óbirodalom sírművészete elért egy bizonyos, igen magas szintet, a sírok kialakításánál és a királyok temetési szertartásainál használt rituálékat megerősítésként a királysírokban is elhelyezték, hogy megelőzzék a temetést bemutatók esetleges tévedéseit, hanyagságát. Természetesen nem véletlen, hogy királysírokról szólok: a szövegeket az V. dinasztia idején kezdték sírok falára vésni, és kizárólag a királysírok esetében. Ez volt az az időszak, amikor a nagy piramisokat építtető III. és IV. dinasztia elképesztő hatalommal és kőkemény szigorral uralkodó istenkirályai (Netjeri-khet [avagy Dzsószer], Sznofru, Hnum-Hufu [avagy Kheopsz], Hafré [avagy Kephrén]) rémmesék kegyetlenségévé torzított hatalma a hivatalnokréteg javára felpuhult, és az istenekkel egyedül kapcsolatban álló, minden ismert létezőt birtokló és irányító uralkodók helyett szolgálatokat jutalmazó, a királyság ügyeit irányító hivatalnokokat felügyelő királyok ültek a Két Ország trónján. A szolgálatok jutalmakat érdemeltek, a jutalmak a hatalom morzsái voltak, például föld, vagy ellenőrzés mások felett. A királyok isteni volta olyan szinten kérdőjeleződött meg, hogy az addigi istenekkel egyenrangú urakból az isten (-ek) fiai lettek, és a világot fenntartó Maat, az isteni világrend fenntartása nem volt már értelemszerűen az ő képességük, hanem meg kellett osztaniuk a főpapjaikkal, akik képesek voltak akár helyettesíteni is őket feladatukban.

320px-sakkarapyramidsegypt_2007feb1-11_bydanielcsorfoly
Feliratok Teti szakkarai piramisából – forrás: By Daniel Csörföly (Photos taken by Daniel Csörföly, Budapest, Hungary) [Public domain], via Wikimedia Commons

A túlvilági életet biztosító temetési szertartások és titkos, öröklétet biztosító mágiájuk veszélybe került, függeni kezdett az alárendeltektől, ezért a piramisok sírkamráinak falára kellett írni őket – oda, ahol addig semmi szöveg nem szerepelhetett, még nevek sem, legfeljebb az élet szép dolgait bemutató (és ezzel megvalósító) dekoráció, vagy egyszerű mintázatok, amelyek az erővel és oltalommal álltak laza kapcsolatban. A Nagy piramisban legfeljebb az építőmunkások csoportjainak ott felejtett nevei álltak (elrejtett, kövek által fedett helyen), de a következő dinasztia piramisai már könyvnyi szöveget tartalmaztak, egy bizonyos szöveganyagot, amit ma Piramisszövegek néven ismerünk.

Huuuu-fuAhogy az uralkodói hatalom elveszítette központiságát, a hatalom tényleges gyakorlói, akikre a feladatokat delegálták, egyre több mindent kívántak megszerezni a hatalmat kísérő, túlvilági életet, öröklétet nyújtó rituálékból is. Kezdetben csak néhány passzus jelent meg a Piramisszövegekből a legmagasabb rangú hivatalnokok, „nemesek” sírjai falán, aztán egyre hosszabb szövegek, majd kiegészültek a hivatalnokot magasztaló, azt az istenek figyelmére méltónak beállító önéletrajzi feliratokkal, és közben óhatatlan volt az is, hogy maga az eredeti, szentként őrzött szöveg is torzult, új elemekkel hígult fel, és korábbi, nehezebben érthető részek teljesen értelmetlenné váltak. Egyre alacsonyabb sorból származók kaparintották meg és íratták sírjukba az eredetileg királyoknak járó titkos varázsformulákat, és ezzel együtt a királyi kiváltság is egyre jobban csorbult. Kétszáz év múlva akár a király fennhatóságát is megkérdőjelezhették azok, akik egy-egy területen kizárólagosan gyakorolhatták a király helyett a hatalmat, miközben a számadási kötelezettségükről megfeledkezhettek.

Kép 481_resize
Koporsószöveg egy asszuáni helyi notabilitás ládakoporsójának belső oldalán – forrás: Szegedy Gusztáv felvétele (2006) a szerző szíves engedélyével

Ahogy az irányító erő is demokratizálódott, úgy demokratizálódott a Piramisszövegek titka is, olyannyira, hogy az időszakot lezáró anarchikus kor, az Első átmeneti kor után hatalomra kerülő új uralkodói kör új szöveganyaghoz fordult. Felirataikban már más istenek kapták a legnagyobb hangsúlyt, más túlvilági események jelentek meg, máshogyan érte el az uralkodó az örökkévalóságot, mert a régi rituálék nem számítottak többé megbízhatónak. Aztán a Középbirodalom hanyatlása magával hozta az ő szövegeiknek demokratizálódását is, és a Koporsószövegek néven számon tartott korpusz előbb csak kis részleteiben, és csak a legmagasabb rangú hivatalnokok koporsóinak belső oldalára került fel, később egyre hosszabb részek, egyre gyakrabban, egyre alacsonyabb rangú „nemesek” koporsóit díszítették. A Második átmeneti kor káosza nem csak politikai, de ideológiai felhígulást jelentett. Nem részletezem, hogy az újabb fellendülést hozó Újbirodalom idején nagyjából ugyanez zajlott le a ma Halottak könyve néven ismert szöveggel, és kiegészítőivel, a Kapuk könyvével, Barlangok könyvével – ahogy megjelentek a munkavezetők sírjainak falán, úgy veszítették el eredeti jelentésüket is. Az Újbirodalom vége feléről ismerünk olyan sírt, ahol a Halottak könyve feliratai már csak itt-ott egy-egy istennevet és önállóan álló értelmes szót tartalmaznak, amúgy ákombákom és halandzsa, amit a botcsinálta  „írnok” jó pénzért a nagyra vágyó, de érdemtelen megrendelőre sózott.

Ezt a jelenséget nevezik a szövegek demokratizálódásának, ami egyben az ideológia demokratizálódását is jelenti, és minden esetben a felhígulás, jelentőségvesztés, majd az értelem elvesztése jár a nyomában. De maga a demokrácia nem feltétlenül hozza magával az értékek eltűnését, de a felelőtlen vagy nem megfelelő használata magában rejti ezt a veszélyt. Mert hogy is van ez a dolog a Lorem ispum esetében?

manuscript_of_cicero_-_bl_kings_ms_23_f1
Cicero egy értekezése az Epistolae ad Familiares – forrás: See page for author [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons

Lorem ipsum eredendően nem értelmetlen szöveg. Az 1960-as években fejtette meg egy kutató a meglehetősen ritka consectetur szót használva keresőszó gyanánt, hogy a szavak forrása Cicero egyik fontos, a reneszánsz idején közkedvelt, és alapbölcsességnek tartott értekezése az etika alapjairól, mely Kr. e. 45-ben De Finibus Bonum et Malorum („A Jó és Rossz határai”) címmel indult különös útjára. Ez a filozófiai alapmű, az ókor egyik legnagyobb auktorjának kiemelkedő eszmefuttatása az emberi természetről, a pallérozott elmék csemegéje és referenciája volt, amíg egy korai nyomdász vagy betűmetsző (a könyvnyomtatás hajnalán!) fel nem fedezte, hogy a szövegkép elemzésében és értékelésében a bevezetőben említett tulajdonságokat mutató szöveg kell, és egy kedvencéhez nyúlt forrásért. Az egyes szavak gyakran maguk is értelmetlen töredékek, és még az értelmes szavak is önmagukban állnak, összefüggés és ismétlődés nélkül, de felismerhetően és azonosíthatóan Ciceró két bekezdéséből vette az ismeretlen tipográfus, amikor a mélységes bölcsességet használta forrásnak a teljesen értelmetlen és értelmetlenségében teljes szöveg megalkotásához. Ciceró demokratizálódott a maga módján – mára valószínűleg több millió honlap terv egyetlen tartalma a Lorem ipsum, a filozófia egyik alapművének töredéke, és senkiben fel sem merül, hogy a Jó és Rossz elemzésének, a fájdalom kívánásának és elutasításának, az emberi természet kifürkészésének titkait keresse bennük. Mert hát a felhasznált részlet bizony ezekről szólt.

És az az egészben az érdekes, hogy ez a fajta kulturális demokratizálódás, és egyúttal az értékvesztés és felhígulás napjainkban szétáradt, nem csak a médiában, hanem a művészetben és a politikában is. De ez utóbbiról szándékosan nem ejtek szót többet, akinek van füle és szeme rá, az úgyis tudja, miről van szó. Az azonban meglepő, hogy például a tévéműsorok szintjén is jelen van a destruktív demokrácia.

rc3a1kc3b3czi_utca2c_az_mtv_csak_c3bclc3b6k_c3a9s_mesc3a9lek_cc3admc5b1_mc5b1sorc3a1nak_stc3a1bja_szommer_erzsc3a9bet_c3a1polc3b3nc591vel2c_a_megye_egyetlen_nc591i_la
A „Csak ülök és mesélek” stábja forgat a megye akkori egyetlen női foci játékvezetőjével, Szommer Erzsébettel – forrás: FOTO:FORTEPAN / Rádió és Televízió Újság [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Kezdetben például voltak a beszélgetős műsorok, amelyek érdekes embereket, helyzeteket, helyeket mutattak be, mint például Vitray Csak ülök és mesélek műsora, vagy az Ötszemközt. És alapvetően nem Vitray Tamás találta ki a műfajt, ő csak jól alkalmazta. Sok ilyen volt, sok jó riporter és médiaszemélyiség készített így tartalmas műsort. Aztán egyre többen vágtak a könnyűnek és jól eladhatónak tűnő műfaj alá, és elvitték addig a szélesebb és szélesebb tömegek igényeinek kielégítése felé, hogy a tökéletesen primitív és igénytelen emberek mocskolódása adta egy idő után a gerincét – és nem csak Magyarországon, ott van hasonló példának a RAI 1 számos műsora is, vagy az angolszász talk show-k egy elég tekintélyes része, amelyekben egy Oprah Winfrey azért tud etalon maradni, mert valahogy meg tudta őrizni a színvonalát – de ez még Jay Lenónak, Friderikusznak vagy épp az amúgy szinte megállíthatatlanul sikeres Ellen DeGeneresnek sem sikerült.

Hasonló megfigyelhető a tehetségkutatók során is, a valóságshow-k terén, vagy a tudományos ismeretterjesztésben is. Érdemes megnézni, hogy a hajdani, valóban tudományos, valódi ismereteket valóban érdekesen bemutató műsorcsatornák kínálata ma miből áll: autóépítők, házköltöztetők, másokat lehúzó ócskások és képtelen helyzetekbe kényszerített iparosok uralják a cool túrát, ami a kultúra helyére lépett. De még az autóépítés és a használtcikk-kereskedelem bemutatása is eltolódott, ma már nem arról szól, maradva az elsőnél, hogy felkutatnak egy ritkaságot, és eredeti állapotára helyreállítva megőrzik, miközben a műsor bemutatja, hogy az adott típus miben különleges és korszakalkotó. Nem, ma kész alkatrészek bebiggyesztésével kreálnak valami látványos, de nem feltétlenül használható csotrogányt, és közben arról szól a műsor, hogy ki a menő a műhelyben, mekkora a bicepsze, és hogyan szól be másoknak.

bagolymondjamivanottA párhuzamok eléggé feltűnőek: minél több emberhez szólni, minél több emberhez eljutni, minél több ember szintjén érthetőnek lenni csak úgy lehet, hogyha a legalacsonyabbra kerül a léc. Mert aki a színvonalas időszakban rászokott, később már csak morog, de néző marad, legalábbis sokkal tovább, mint amit a színvonal indokol számára. Mert a demokráciának részese kell lenni, vagy demokrácia, beleszólás, irányítói képesség nélkül marad az ember.

És nem csak a közönség oldalán látható ez a tendencia, hanem a művészeti ágak művelői között is. Jó példa erre a fotográfia, amely magán viseli ennek minden ódiumát. Kezdetben ugyanis, a XIX. század közepétől, a fényképezés nagyon komplikált, gyakorlatot, tanulást, figyelmet igénylő munka volt, és minderre még rátett az is, hogy rendkívüli költségei voltak.

320px-apparecchio_fotografico_a_cassetta2c_a_fuoco_fisso2c_a_pellicola_in_rullo_120_-_museo_scienza_tecnologia_milano_06102
Kodak Brownie 1908-ból – forrás: By Eastman Kodak Co. (costruttore) [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

Aztán a Kodak megtalálta a módját, hogy vegyészkedés nélkül, pusztán a képre figyelve, akár kézben tartott géppel is lehessen fényképet készíteni, és a fotózás robbanásszerűen terjedt el. Feltalálása után száz évvel a fényképezőgép a kiránduló, a turista megszokott felszerelésévé vált, de még a frontra vezényelt katonáknál is olyan tömegben volt jelen, hogy az már a hadvezetés számára is gondot okozott – kiváltképp olyankor, amikor rosszra fordultak a dolgok, és a kiszolgáltatottságot, reménytelenséget, kínt, szenvedést és halált mutatták be a fronton készült amatőr felvételek.  A képek minősége ugyanakkor csökkent, egyre nehezebb lett éles, jól exponált képeket találni, és egyre elfogadottabb lett a „majdnem jó” kép. Aztán még ötven év eltelt, és az 1990-es évek derekán megjelent a digitális fényképezés, majd a telefonba épített kamera, és újabb robbanásszerű demokratizálódási folyamat indult el. Képet készíteni eddig sem volt már privilégium, de a költségek visszatartó erővel is bírtak.

282px-casio_qv_10a_3867647751
CASIO QV-10A digitális fényképezőgép (1995), egyike az első elérhető digitális kameráknak – forrás: By John Nuttall from Hampshire, United Kingdom (Casio QV 10A) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A digitális fénykép szinte semmibe nem kerül („a pixel ingyen van” – tartja a téves mondás), és azzal, hogy a telefonok is tudnak képet rögzíteni, mindenhol ott van a képfelvétel lehetősége. Amivel bőségesen vissza is él a pillanatnyi hírnév és siker bűvös hívásának engedelmeskedő ember. A kép átlagos minősége pedig olyan szintre romlott, hogy azon már az is javított, ha tovább rontották: így terjedtek el az Instagram filterei, amik zömükben képkészítési, leképzési és kidolgozási hibákat adnak az eleve tökéletlen felvételekhez. És a sikerük elképesztő. Ugyanakkor a fénykép, mint alkotás értéke szinte feledésbe merült, és a nagy számok törvényének engedelmeskedve megszaporodott jó fotósok az érdektelenség és a kérészéletű sikerek közé szorulva a minél extrémebbet, veszélyesebbet, vagy – jó esetben – a minél szellemesebbet és szórakoztatóbbat hajszolják. A haditudósító eközben már szemből fényképezi a rohamozó támadókat, a természetfotós műtermi körülményeket teremt a mocsár mélyén, a tájképfotós meg a leglehetetlenebb helyekről, vagy épp drónnal, akciókamerával készít képet, mert már a szokatlan is megszokottá vált. Eközben évente egyre többen halnak bele abba, hogy még menőbb önarcképet, bocsánat: szelfit készítsenek a legképtelenebb helyeken. A természetes kiválasztódás egy újabb módot talált.

Újkeletű dolog lenne ez? Nem igazán – fentebb épp az ókor háromezer évnyi egyiptomi történelméből hoztam példákat, és más ókori kultúrákban is megtalálni a hasonló folyamatokat, bár azok nem bizonyultak ennyire tartósnak. A középkorban, vagy inkább az azt követő újjászületés ideje alatt (nevezzük talán reneszánsznak) további áldozatai is voltak, nem csak Cicero. Néha egészen különleges áldozatai.

Az a gyanúm, ha nem is teljesen megalapozatlanul, de meglehetősen alaptalan módon, hogy a Voynich-kéziratként ismert kódex is hasonló.

A kézirat a 2009-es radiokarbon vizsgálatok szerint 1404 és 1438 között készült vélumra, azaz nagyon drága és finom pergamenre van írva, de nem tudni, hogy mikor és ki csinálta. Ha elfogadjuk, hogy a XV. század derekáról való, majd’ két évszázadot rejtve, ismeretlen helyen és kezek között töltött, míg valamikor a XVI. század végén II. Rudolf német-római császár vette meg, állítólag hatszáz aranydukátért – ami az akkori viszonyok között is egy többemeletes bérház ára volt. De erre csak később, egyetlen ismert adat utal. A kézirat többnyire Prága művelt, újdonságokra, régiségekre, és a tudással, ismeretekkel kapcsolatos dolgokra fogékony gondolkodói birtokában forgott. Többek között a német jezsuita polihisztor tudós, Athanasius Kircher is magáénak tudhatta. Ami azért különös, mert a kézirat egy logikai feladványnak álcázott rejtvénybe csomagolt enigma, amit titkokkal és félrevezető álinformációkkal álcáztak.

voynich
A Voynich-kézirat részlete — forrás: Wikimedia Commons

Ott kezdődik, hogy az ismeretlen, de a latin vagy görög betűkhöz jellegében hasonló írás máig megfejthetetlen, és még azt sem lehet sejteni, hogy milyen nyelven van. De ugyanakkor gyönyörű. A szöveg közötti ábrák furcsa vízvezetékeket, mezítelenül fürdőző nőket, sosemvolt növények kiméráit és felismerhetetlen csillagképeket ábrázolnak. A három fő részről első látásra megállapítható, hogy hidrológiai vagy alkímiai értekezés, herbárium és asztrológiai tudástár. Csak épp nem ebből a világból, vagy legalábbis nem erről a világról, hanem egy okkult és titokzatos párhuzamos univerzumról szól. Vagy simán csak átverés. A mai korszerű technológiákkal, számítógépekkel és kriptográfiai módszerekkel sem sikerült megtudni róla semmit, sőt, ami kiderült, csak ködösíti az összképet. És itt jön a képbe a destruktív demokrácia.

A középkor végén, reneszánsz hajnalán a tudomány és a babona kéz a kézben járt, a határ éppen csak elkezdett kirajzolódni, de a kor művelt emberének rendkívül vonzó volt ebben akár csak egy kicsit is részt vennie. Az alkímia, a különféle varázsfőzetek és gyógyító vagy ártó füvek, a csillagok vizsgálata és az azokon alapuló jóslás egyszerre volt tudományos módszer és szemfényvesztő babona, attól függően, hogy ki, milyen mélységben és milyen tálalással foglalkozott velük. Egy ilyen közegben, amikor valóságos vagyonokat fizettek ritka könyvekért, jó üzlet lehetett a Bölcsek Kövének tűnő, univerzális, de csak a valóban tanult és hozzáértő tudósnak megnyíló írást hamisítani. Hogy óriási vagyonról lehetett szó, a kézirat rendkívül aprólékos és precíz, javításokat hihetetlenül kevés számban tartalmazó kivitelezése is mutatja. A nagyívű átverés pedig azért lehetett megvalósítható, mert mind többen és többen, minél rejtettebb és titkosabb tudást akartak, lehetőleg komolyabb agymunka nélkül, egyszerűen csak pénzért megszerezni. A valódi tudás, a megfigyelésből és a régiek értő olvasatából származó hiteles tudomány ekkorra már felhígult annyira, hogy a régi pergameneken lévő, megmagyarázhatatlanul összetett és kusza iromány kritikai észrevételek nélkül jusson el a vevőjéhez, és az elhiggye, hogy egy lépésre van valami olyantól, ami megváltoztatja az életét.

68r
Galaxist, mikroszkópikus sejtstruktúrákat, vagy valami egész mást ábrázoló rajzok a Voynich-kéziratban – forrás: See page for author [Public domain], via Wikimedia Commons

A létrejött remekmű pedig évszázadokon át őrizte a titkot, amit valószínűleg bele sem írtak. Annyira, hogy jelen sorok írásakor is többen is dolgoznak rajta, és igyekeznek megfejteni, vagy legalább rációt találni benne. De nincs: a Voynich-kéritat nagy valószínűséggel ugyanolyan, mint az értelmetlen hieroglifákkal írt ál-Halottak könyve némelyik thébai sír falán.

Kinek füle van rá, hallja meg.

bagolymondjamindigfilm

A címkép a Voynich-kézirat egyik részlete, közkincs a Wikimedia Commonsról.

Százas-e?

Reptérre jövet-menet, avagy mivel találkozik először, aki Budapesten száll le?

bagolymondjasuhanVolt egy kis feladatom a Lisztferihegyen, bocsánat, a ferihegyi Liszt Ferenc repülőtér 2B terminálján, egy ismerőssel kimentem, aki aztán intézte a maga dolgát, én pedig megpróbáltam, hogyan lehet bejutni a Nyugatihoz az Ország Kapujából. (Na jó, lehet érkezni Debrecenbe és időnként Sármellékre is, de az esetek többségében a főváros a belépési pont a repülővel érkezőknek.)

Komoly segítségeim is voltak, korunk vívmánya, az internet révén, például az Elvira és a Futár (miután a Moovit, amit már Rómában is próbáltam használni és egész jól bevált, itthon látványos kudarccal kb. elküldött Makóra). Az eredmény már a keresés fázisában is zűrösnek tűnt, főleg, hogy a legkézenfekvőbb megoldás a vonat lett volna. Hiszen a ferihegyi vonatok nagy része (talán mind?) a Nyugatiba érkezik, csak át kellene sétálnom a csarnok alatti aluljárón (isten óvja tőle a külföldit), és már sínen is vagyok…

320px-ferihegy_vasc3batc3a1llomc3a1s_2011-05-17
Ferihegy, vasúti megállóhely – forrás: By Beroesz (Own work) [CC BY-SA 2.5 hu], via Wikimedia Commons

Csakhogy a vonat a reptér Ferihegy 1-es kísértettermináljánál áll meg, odáig meg el kell jutni, amire gyakorlatilag csak a 200-as busz lenne megoldás. 20 percenként jár, és agyig zsúfolt, utána némi séta, egy magas és akadály-mentesítetlen felüljáró, egy roppant szeles és barátságtalan vasúti megállóhelyig. A peronon egyetlen segítségre lelhet a látogató, és az a jegykiadó automata, a maga vasutas logikájával, ami még az olasz állomások automatáinál is komplikáltabb. De túlszárnyalható – tudom, megtapasztaltam. Ráadásul a buszok és vonatok összehangoltan kerülik el egymást, az amúgy is ritka járatok gondoskodnak arról, hogy az utazó kiadós, pihentető várakozás közben elmélkedhessen az élet értelméről, és mélyebb összefüggésekre leljen a színes viakolor és a zajvédőfal mintázatai, és az idő relatív volta között.

bagolymondjaezegykocsiVan aztán minibusz és taxi, egyik sem olcsó, de azokra is lehet bőven várni. A 200-as buszról már volt szó, vele az is izgalmas, hogy csak a Kökiig visz be, onnan ismét gyaloglással, lépcsőzéssel, labirintusban tekergéssel és érdekes szociotúrával lehet eljutni az M3-as nosztalgiametróig. Igaz, hogy az említett hagyományőrző járat normál áron visz be a város közepére (és még azon is túl), de az élmény, amit nyújt, nem feltétlenül az, amire az országgal, várossal való első találkozás során, megpakolva és a légitársaságoknál újabban divatos bunkóságok és szívatások, kényelmetlenségek és hatalmaskodások után vágynék.

Meg ott a BKK nagyszerű újítása, a reptéri gyorsjárat, vonaljelzése szerint a 100E busz. Nagy csindadrattával harangozták be, mint külön erre a célra kialakított járművekkel kiszolgált szuperexpressz vonalat, ami rendkívül kényelmes összeköttetést nyújt a légikikötő és a Belváros szíve, a Deák tér között. Ami az árát illeti, a kilencszáz forintos viteldíj nem is sokkal magasabb, mint ha a 200-assal és vonattal, vagy a 200-assal és metróval utazna a látogató, csak éppen… De nézzük sorjában.

100E_airport
100E a reptéri megállóban – forrás: By Salsim5774 (Own work) [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

A 100E kitűnő helyről, a 2A és 2B terminál közötti buszmegállóból indul, ami nagyszerűen megközelíthető, és ez így is van jól. Ha az ember kilép az érkezési szinten, kevés, úttesteken átkelések nélküli gyaloglással eljut a buszhoz, ahol egyenruhás, többnyire kulturált megjelenésű BKK-s hosztok fogadják, jegyellenőrzés után a jármű első ajtajánál lévő kötélkordonhoz irányítják, aztán boldoguljon, ahogy tud. Csakhogy a buszra jegy is kell, hogy eddig jusson a látogató, és a jegyet meg kell szerezni valahol, például az automatából, amiből a buszmegálló körül talán nyolc is van, ha jól számoltam. Mivel a bérletem, vagy más BKK-s jegy nem érvényes a reptéri expresszre, megtapasztalhattam, milyen egy budapesti automatából jegyet váltani.

Magyaros.

bagolymondjahudekinosAz automata elsősorban magyarul kommunikál, ugyanolyan közönséges jegyautomata, ugyanolyan közönséges jegyautomata szoftverrel, mint bármelyik a fővárosban. Kicsit komplikált a sima jegy megváltása is, nem árt némi gyakorlat hozzá, de ha jó megfigyelő az utas, megtalálja a nyelvváltási lehetőséget is, ami… nos, nem sokat segít. A reptéri busz jegye ugyanis az Egyéb jegyek > Vonaljegy típusú jegyek > Repülőtéri jegy menü  (vagy valami hasonló, általam megjegyezhetetlen láncolat) felfedezésével érhető el, ami minden, csak nem magától értetődő, különösen nem egy indoeurópai nyelvek egyikén beszélő látogatónak, mert a fordítások is szabatosak, de nem igazán életszerűek. (Igaz, én csak az angolt láttam.) Nagy szerencse, hogy a forgalmat irányító hosztok egyike készségesen segít, még nekem, helybelinek is. És ez jó, ott a reptéren, de a belvárosi végállomásnál ki lesz az, aki ismeri a rendszert és eligazodik a menük útvesztőjében?

Miután (külső segítséggel!) megváltottam a jegyet, felszállok a buszra, és bár alig vannak rajta, nincs hely. Illetve ami van, azt elfoglalják a csomagok, mert azoknak végképp nem alakítottak ki helyet. Szerencsés vagyok egyébként, a csuklós Mercedes–Benz Conecto G buszon talán harmincan-negyvenen utazhatunk, így végül a busz végében találok egy üres ülést. Velem szemben egy középkorú angol pár, a bőröndjük elfoglal egy komplett üléspárt a másik oldalon, pedig nem is különösebben nagy. Hát persze, tehetős britek, utazzanak taxival – gondolhatták, akik kitalálták az egészet. A lényeg annyi, hogy a busz egyedi, járatspecifikus kialakítása az oldalán lévő matricákban merült ki a jelek szerint, mert a belső tér pontosan olyannak tűnik, mint az összes többi Mercedes csuklóson. Ha mégis van rajta átalakítás, hát tévedés lehetett. Ahogy a szokásos BKK-s utastájékoztatás is inkább a magyaroknak szól, akkor is, amikor angol nyelvű – a fordított Hunglish neveket a külföldi aligha érti. Az angol útitárs pár csodálkozással vegyes rémülettel hallgatja, majd óvatosan rákérdeznek, hogy a végállomás nevét akkor hogyan is kell mondani és érteni.

bagolymondjafotozikKözben nézem a környezetet, amin keresztülvágunk, és megállapítom, hogy annyira már nem szörnyű, mint évekkel ezelőtt, és nem olyan sokkal rosszabb, mint az utóbbi néhány nagyváros, ahol megfordultam. Rozsdaövezetek mindenhol vannak, a romos területek fogyatkoznak, az útminőség meg… Van még fejlődésre lehetőség, de Róma után nem mondok rosszat Budapestre sem. Ezt láthatóan a külföldiek is így gondolják, egyetlen fintor, fejcsóválás vagy megjegyzés nélkül tűrik a szó szerint értendő megrázkódásokat. Nem úgy a Grupama Aréna éppen kivilágított épületét, a bejáratok előtti hatalmas fém sassal, ami határozottan elismerő egymásra bólintást vált ki belőlük. A következő ilyen az Iparművészeti Múzeum, aztán a Kálvin téren már az izgatott várakozás csillog a szemükben. Először vannak Budapesten, és úgy tűnik, éppen most döntötték el, hogy a korábban hallott, meglehetősen vegyes vélemények közül a pozitívakat tekintik innentől hitelesnek.

Aztán megérkezünk a Deák téri végállomáshoz, leszállnak, és – kétségbeesetten keresnek a tekintetükkel, és elképzelésük sincs, hová kerültek. A reptéren kapott reklámtérkép nagyjából használhatatlan, a szállodától kapott másik, láthatóan egy e-mailből kinyomtatott vázlat pedig kb. annyit árul el a hotel helyéről, hogy „a Deák tértől indulj el egyenesen, aztán egy kicsit balra.” Sehol egy tájékoztató, egy térkép, ne adj’ isten, egy felismerhető információs iroda. Pedig kellene. Mivel a buszon már beszélgettünk pár szót, megkeresnek, és megpróbáljuk megfejteni a szállodájuk helyét. A név egy „régi”, nagy hírű Duna-parti szállóét idézi, és már majdnem el is küldöm őket abba az irányba, de eszembe jut, hogy az az épület már másik szállodalánc tagja, teljesen más néven. Szerencsére a Google Térkép és a BKK Futár jól működik, segítek nekik megtalálni a Blaha mögötti kis utca megközelíthetőségeit, és ajánlom nekik is a két alkalmazást. Meglepődöm, amikor kiderül, hogy nincs okostelefonjuk. Honnan jöttek, a középkorból? 😀

baolymondjareszketAztán eszembe jut, amikor megérkeztem Rómába, és kiderült (szombat kora délután), hogy nem működik az internet a telefonomon, és nincs térképem, tömegközlekedésre vonatkozó bármiféle infóm, semmi. És átérzem a kiszolgáltatottságot, amit a Budapest szívébe csöppenő külföldi érezhet, amikor a 100E-s busz után nézve megpróbálja megfejteni, hogy mi is történik körülötte. A sarkon városnéző buszok ügynökei, szinte mind színesbőrű, és a helyismeretük nagyjából annyi, mint a zuhanó repülőn az ateisták száma. Welcome to Budapest!

Szóval, ha azt kérdezik, hogy a 100E busz százas-e, hát nem százas. Mármint nem 100%-os, sőt. A felmatricázás csak kicsit tette alkalmasabbá a reptéri transzfer ellátására, de a (nagy!) csomagterek hiánya, az ülések és a lábterek szűk volta nagyon ellene szól. Szoktam figyelni nap közben, amikor elmegy mellettem, hogy rendszerint fürtökben lógnak rajta az utasok, tehát én még áldásos kényelemben utazhattam rajta – már a saját lehetőségein belül. Ennek ellenére a menetrendjében mindig csúcsidőszak van (azaz nincsenek sűrűbb vagy ritkább időszakok). A cseppet sem magától értetődő jegyvásárlás, az érkező utasok tájékoztatásának hiánya teljes érdektelenséget sugároz, amit aztán csőstül kap a látogató továbbra is. Bécs, Firenze vagy Siena, mint tavaszi úticéljaim, ennél sokkal szívesebb vendéglátók voltak, és még Rómában vagy Arezzóban sem volt ennyi gondom, mint a szülővárosomban, ha turistaként akartam tájékozódni benne.

És erre valahogy nem vagyok büszke.

bagolymondjaahuhogjanakcsak

A címkép a Liszt Ferenc Repülőtér SkyCourt Lounge épülete – saját felvétel

PC, NPC kipécézősdi

Illetlen dolog valakit nyomoréknak, süketnek, vaknak, stb. nevezni, főleg akkor, ha az illető valóban az.

bagolypapolIlletlen dolog a származás, vallás, bőrszín, termet, adottságok, egészségi állapot és csomó minden más alapján megkülönböztetni embereket. Pont.

Állítólag Amerikában (mondjuk inkább úgy, hogy az Egyesült Államokban) találták ki erre, hogy a “politikailag korrekt” avagy politically correct, rövidítve PC emberek minősítést nem tartalmazó megnevezésekkel illetik az ilyesmit, ha már éppen muszáj megnevezni valahogy. Kezdetben ugyanis voltak az olyan jellemzők, mint például a „néger”, ami szabályos szitokszóvá minősült, és durva sértéssé vált. Pedig semmi mást nem jelentett, mint azt, hogy az illető fekete. Mármint bőrszínét tekintve. És nagyon gyorsan a műveletlen, tanulatlan rabszolga, majd a bűnöző életre kényszerülő nincstelen és az általa ellátható munka hiányában munka nélkül tengődő emberek bélyege lett, aztán még tovább módosult, és újabb és újabb megbélyegző tartalmak rakódtak rá. Ezért politikailag inkorrekt lett bárkit négernek nevezni, de hát időnként muszáj volt a bőrszínre utalni. Így lett előbb fekete (black people) majd afro-amerikai.

Hasonló gondolatok mentén lett a nyomorékból kihívásokkal élő, a süketből halláskárosult, a szegényből hátrányos helyzetű, a tanulatlanból alacsony iskolázottságú, és így tovább. Mára van kihívásokkal élő és adottságaiban korlátozott, csak hogy a problémákat ne kelljen nevükön nevezni. Mert valójában erről van szó.

bagolymondjagyerekekEgy régi Grimm-mesében szerepelt egy gonosz manó, aki azzal a feltétellel volt hajlandó lemondani a királyné egyetlen gyermekéről, ha kitalálják a nevét. Mivel mesebeli a történet, természetesen kitalálták, és Roncibonci megnevezésével a probléma is egy csapásra megoldódott. A („nagybetűs”) Életben ez persze nem így működik, a néven nevezéstől még nem oldódik meg semmi. Csak épp könnyebb megtalálni a megoldást, ha legalább a probléma nevét tudjuk.

Manapság a politikai korrektség már ezt akadályozza. Az üzletszerű kéjelgést megélhetési célból űző nagy baj az, hogy fontosabbá vált a PC maszatolás, mint a problémák tényleges, hatékony, és főleg végleges megoldása. Főleg az utóbbi, hiszen ha valaki minden héten-hónapban segítségre szorul, sokkal több „bőrt lehet lehúzni” róla, mintha csak egyszer kerülnének kapcsolatba vele a „jóakarói”. Ezért hát rengeteg halláskárosult szövegeléssel igyekeznek vizualitás terén kihívásokkal élővé tenni megélhetés szempontjából hátrányos helyzetű, mit sem sejtő, jótét lelkeket, akik így talán elfogadják, hogy fogyatékkal élni nem is olyan rossz és kilátástalan, és valójában mindenki nagyszerűen boldogul gondoskodó társadalmunkban, hiszen lám, milyen megértő, hátrányos minősítésektől mentes jelzők segítik a beilleszkedés helyett talán éppen kiemelt figyelmet igénylőket.

Közben az Államokban olyan kifejezések terjednek el, amik rávilágítanak, mennyire álságos is az egész. És persze nem csak ott. De álljon itt egy példa a tengeren túlról – egyre több embertől olvasom-hallom, amikor valóban letettek valami értékeset az asztalra, és az eredményükre fel akarják hívni a figyelmet, hogy I’m dat niggah, avagy szabad, stíluscentrikus fordításban én vok az a nigger [aki elérte az eredményt]. Mondják ezt feketék, fehérek, tarkák ázsiaiak és mindenféle származású népek. A Google érdekes módon csak rap szövegek és tévé-hírműsorból ollózott mémek révén tud róla, a jelenség még csak elterjedőben van, de nyitott szemmel olvasva egyre gyakrabban találkozni vele.

john_cleese_2008_bigger_crop
John Cleese 2010-ben – forrás: from Paul Boxley’s John Cleese derivative work: Beao (John Cleese 2008.jpg) [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

Aztán a Youtube-on linkszörfölve rábukkanok egy nagy angol színész egyik talkshow-ban tett kijelentésére. A „nagy” jelzőt mindenképpen megérdemli a termete miatt, de John Cleese szerintem valóban figyelemre méltó személyiség, akire jellemző, hogy észreveszi és szóvá is teszi a társadalom visszásságait. Cleese BAFTA–díjas, Emmy–díjas, és a Hal neve Wanda forgatókönyvéért még Oscarra is jelölték, mellesleg egy madagaszkári lemúr fajt és egy aszteroidát is elneveztek róla. De legtöbben a Monty Python-beli szerepei miatt szeretik. Pontosabban: szeretjük.

Sajnos annyi PC-hez kapcsolódó felvétele van fent, hogy most meg nem mondom, melyikből származik ez a sommás véleménye:

A politikai korrektség lószar. Csak szőnyeg alá söpörjük vele a dolgokat.

Mert hát ki akarna átsegíteni a forgalmas út zebráján egy megélhetési kihívásokkal élő  szépkorú, látáskorlátozott és térben és mozgásában dezorientált személyt, amikor ott az a szegény idős néni is, aki alig lát és éppen csak biceg?

bagolymondjamindigfilm

Címkép: By Michael McCauslin (http://www.flickr.com/photos/michale/2210230378/) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons