Hogyan mondjam el neked?

A minap egy nagyon kedves barátommal fotózást tartottunk, és erről elég áttételesen ugyan, de eszembe jutott egy történet. Valójában városi legenda, legalább háromféle változatával találkoztam már, de annyira mégsem közismert, így remélhetőleg új lesz Neked is…

bagolymondjaezegykocsiNevezzük Johnnak a főhősünket, akit persze nem is így hívtak – a történet legtöbb változatában legalábbis nem. John fiatal rendőrtiszt, nem egészen pályakezdő, és nem is magyar, így a lehetőségekhez mérten egész jól is keres. Sokat dolgozik, az igaz, de arrafelé nagyjából meg is becsülik a rend őreit – ami szintén bizonyítja, hogy nem magyar történetről van szó.

Az eset idején John éppen pihenni indult. Előzőleg egy megterhelőbb időszakot teljesített a munkahelyén, elég sok túlórával és szellemileg is, lelkileg is fárasztó feladatokkal, amiket rendre megfelelően teljesített is. Járt hát neki a pihenő, nem nagy dolog, csak egy hosszú hétvége. Debbie, a szemrevaló menyasszonya ezt az időt mindenképpen a távol élő szüleinél akarta tölteni, aminek ugyan megvoltak a maga árnyoldalai is, másik oldalon viszont a közeli tengerpart, a nem túl forgalmas, homokos strand vonzóvá tették az ötletet. Nagy nehézségekkel bepakoltak mindent az apró és nem is túl fiatal Lotus Elise-be, amit John második menyasszonyaként emlegetettek a kollégái. Az aprócska járgány inkább mókás és agilis élményautó volt, mint gyors sportkocsi, a két ülésen kívül egy sporttáskányi csomagtartója volt és egy egyszerű, erős és megbízható Toyota motorja, ami a pici autót mozgékony roadster-ré tette. Kitűnő volt élményautózásra, de ekkora útra kicsit szűkös – elszántság kellett ilyennel nekivágni.

Kellemes csütörtök kora délután volt, amikor elindultak, Debbie kérésére nem a pályán, hanem a kertek alatt. Útba szerette volna ejteni az egyik közeli kisvárost, ahol a nővére élt nyomozó férjével. Ők ugyan nem voltak otthon, a szülőknél terveztek találkozni, de a hely szépségét nem szerette volna kihagyni. Debbie kislány korában élt arrafelé, és ezer emlék kötötte szinte minden fához, minden dombhoz. Johnt más vonzotta a helyhez: a lágyan kacskaringózó vidéki út magával ragadó látványt és mesés vezetési élményt jelentett a kis Lotus kormánya mögött, még akkor is, ha közben egyetlen szabályt sem szeg meg az ember.

Összeboruló fák sötétjében vezető út Írországban
The Dark Hedge (Sötét Sövény), egy írországi mellékút elbűvölő szakasza – Colin Park / Dark Hedges near Armoy, Co Antrim via Wikimedia Commons

Ezért csodálkozott nagyon, amikor leendő sógoráéktól pár percnyire egy villogó rendőrautó érte utol, és jelezte, hogy meg kell állnia.

John félrehúzódott, leeresztette az ablakot és jól láthatóan a kormányra tette a kezét, ahogy illik. A rendőrautóból kiszálló tiszt ismeretlen volt. Pattogó, de udvarias hangon kérte a papírjait, John pedig át is adta azokat ahogy illik, és próbálta volna megmutatni a jelvényét is, de meglepetésére nem volt nála. A tiszt gondosan átnézett mindent, megnézte a kocsi kerekein a profilt, a rendszámtáblát, aztán elővette a noteszét és a tollát.

– Tudja miért állítottuk meg?
– Nem, őszintén megvallva fogalmam sincs. Én is rendőr vagyok,  és…
– Mindenki ezt mondja. Tudja, hogy kiskorú gyermeket csak gyerekülésben szabad szállítani?
– Igen… Mit? Nincs is a kocsiban kiskorú gyerek!
– De van. Gyerekülés viszont nincs, és ez így problémás.

bagolymondjahuhaJohn végignézett a teljes utastéren: saját magán, Debbie-n, és… senki más nem is fért volna a kocsiba, de még egy gyerekülés sem.

– Biztos úr, nézzen jobban körül: ide nem fér be más, nem hogy egy gyerekülés.
– Erről van szó. És gyerekülés nélkül gyerek sem szállítható. – felelt a rendőrtiszt, és a noteszéből a legfelső lapot John felé nyújtotta. – Ennek még meglesz a következménye!

John hüledezve vette át a papírt, és egészen elfehéredett, amikor ránézett. Majd Debbie-re.

– Ez most micsoda? Ez… Egy pillanat! Ez most valami tévedés… vagy… ez igaz?

Debbie kissé félénk mosolyát látva könnybe lábadt a szeme és nem tudta, hogy nevessen-e vagy sírjon örömében.

A papíron egy ultrahang-felvétel volt, apró, babszemre emlékeztető pöttyel a közepén.

Bagolymondjajujj!

 

Címképen: Lotus Elise Series 2Chris Watson / CC BY

Fényűzéseim I. – Negatív gondolatok

Talán nem árulok el vele nagy titkot, hogy fotós vagyok. Annak tartom magamat, papírom is van róla, és a munkahelyem ezért is fizet (meg más feladataim is vannak), szóval nem alaptalan a kijelentés.

bagolymondja_compactAmióta hat évesen megkaptam első fényképezőgépemet, nem nagyon hanyagoltam a fényképezést, legfeljebb az intenzitás változott. Pár évtizeddel később, az akkori munkahelyem révén a digitális fényképezés hajnala előtt tíz perccel készítettem első digitális fényképemet, és bár addig filmre fényképeztem, az új technológia még az előtt beszippantott, hogy használható lett volna. Van ez így.

Az első digitális képeim fájldátuma 1994 decemberéről mesélne, de sajnos a fájlokat már nem lehet megnyitni. Sőt, lehet, hogy szerencsére, mert a digitális fényképek még évekig a rendkívül borzalmasan siralmasan élvezhetetlen kategóriába estek – ha ma egy kaputelefon olyan képet ad, mint az akkori csúcsközeli gépek, akkor sírva keresünk valami használhatóbbat. 1997-ből már vannak megnézhető digitális fotóim. Nem mutatom meg, borzalmasak, nem is érti az ember, miért hittük el, hogy van jövője a digitális képalkotásnak – pedig elhittük, és igazunk is lett. Van ez így.

bagolymondja_bigrig2009 volt az az év, amikor már elfogadhatónak tűnt a digitális gépem minősége, és a filmes gépeim – nem előre tervezetten, inkább a költségeik miatt – szögre, szekrénybe, vagy új gazdához kerültek. A digitális tükörreflexesek lehetőségei pedig elindítottak egy olyan úton, ami a jobb és még jobb képek utáni hajszában egyre komolyabb technikát és egyre több elméleti és gyakorlati tudást kívántak – és hát ki vagyok én, hogy kívánságaiknak korlátot szabjak? És fejlődés volt, és jóság, és úgy tűnt, hogy a Világbéke két milliméterrel közelebb került. Van ez így.

bagolymondja_tlrAztán egy alkalommal kaptam egy érdekes kritikát. „Nagyon jó, amiket csinálsz, de nem így kellene. Ezekhez a képekhez valami komolyabb kell. Egy Hasselblad, vagy valami más középformátum.” Utána néztem, és egy Hasselblad még romos állapotban is elérhetetlennek tűnt, nem hiába vitték még az űrbe is (az Apollo programban ugyanis Hasselblad 500C gépeket használtak, módosítva az űrbéli körülményekhez). De lehetőségem nyílt egy másik irányba elindulni – készült számomra, névre szólóan, egy 8×10 hüvelykes VDS nagyformátumú kamera és (nagyon) lassan elkezdtek hozzá gyűlni dolgok, amiket már felszerelésnek lehet tekinteni. És így a fénykép újra drága lett. Nem mintha az lett volna a cél – de hát… Van ez így.

Most jogosan kérdezheted, hogy „mi van, most egyáltalán miről beszélsz?” – mert hát kevesek tudják, hogy mi az a nagyformátumú fényképezés, síkfilm, vagy akár a Hasselblad.

Az utóbbi az, ami a luxusautóban a Rolls Royce, a pezsgőben a Moët et Chandon, magyar borban a hatputtonyos tokaji, vagy hegycsúcsban a Mont Blanc. Nem biztos, hogy a legnagyobb vagy épp a legjobb, de ahhoz lehet és kell mérni.

bagolymondja_fieldcameraA nagyformátumú fényképezés meg az, amikor a régi filmben a fényképész beáll egy szétgányolt tangóharmonika mögé, elbújik a fekete leple alá, és azt mondja, hogy csíz! – aztán lesz egy szép nagy, foltos, fekete-fehér felvétele, amit bekereteznek, és mindenki a csodájára jár, aztán mind felkerekednek és elmennek skandináv lottózni. Az a csodásan részletgazdag, meleg tónusú régi felvétel, amit a kiállításokon úgy csodálunk meg, hogy tudjuk: a legprofibb digitális gép sem tud olyat készíteni és a szoftverek is csak a hibáit tudják másolni, az erényeit aligha.

A nagyformátumú géphez való síkfilm elképesztően drága dolog, így hát egyelőre még ki sem próbáltam. Viszont a fotópapír nem annyira drága, és – micsoda varázslat! – a síkfilm helyére be lehet szuszakolni (bár vastagabb, és ez okoz némi problémát) és akkor furcsa, oldalfordított negatív képeket lehet előhívni, amiről mindenkinek az a véleménye, hogy „jé… és akkor ez most mi?” De ha beszkenneli az ember, és képszerkesztő programmal átfordítja, hogy oldalhelyes és pozitív legyen, akkor egész izgalmas képet ad, ami lágyabb, kevésbé részletgazdag, mint a filmre készült felvétel, tónusaiban is gyengébb, de egészen sajátos hangulata van. Meg jókora helyigénye. A kidolgozáshoz is.

Mégis, mik ezek a formátumok?

A hagyományos és közismert formátum, a „kisfilm” képkockája 24×36 mm-es.

A középformátum ennél nagyobb, általában 4,5×6 mm, vagy 6×6 mm, vagy – amit én is használok – 6×8 mm-es. A nagyobb képméret miatt sokkal több részlet, több fény, több, finomabb tónusátmenetek rögzíthetők.

A nagyformátum még ennél is nagyobb: 4×5 hüvelyktől kezdődik (kb. 10×12,5 mm) és a gépem által használható legnagyobb méret 8×10 hüvelyk (20,5 ×25,4 mm).

Ennél nagyobb méretek is vannak, de a kezelhetőségük a méretükkel arányosan romlik. A képminőség viszont javul, ezért jó minél nagyobb mérettel dolgozni.

Szóval ez vezetett ahhoz, hogy ismét a Hasselblad felé kacsintgassak, de nem az igazi felé, hanem egy másik legendás márka „Igásló” és  „A Szörnyeteg” becenévvel illetett kamerájára, ami ötödannyiba sem kerül. Cserébe csecsemő méretű: 49 centiméter és 3200 gramm. Így kezdtem el ismerkedni a középformátumú fényképezéssel, egy gyönyörű állapotú, közel harmincéves Mamiya RB67 ProSD géppel a kezemben.

Jogos a kérdés: „de miért?”

Mamiya_me
Mamiya RB67 használat közben – Fehér Viktória felvétele a szerző engedélyével

Erre nem válasz az idegesítő reklámból ismert köptető neve. Sokkal inkább az, hogy a digitális fénykép már-már túl tökéletes. Nem élességében (bár abban is), nem is részletgazdagságában (bár néha abban is), nem színvilágában (bár sokszor abban is), hanem sterilitásában. Amin sokat ront, hogy szinte csak olyan digitális képeket ont ránk a vizuális környezetszennyezés, amit agyonmódosítottak, szerkesztettek, változtattak, retusáltak és eltusoltak, kivasaltak és lelketlenre mostak. A reklámok egy olyan képi igényt neveltek belénk, amiben minden szín harsog, minden árnyék élesen kirajzol, minden zenekarban minden egyes zenész fortissimót játszik. Korábban különféle zaj-, szín-, és egyéb szűrőket alkalmazott a retusőr vagy a fotós, gondosan mérlegelve, hogy miből mennyit kell, de divat lett mindent maximumra tekerni, és örülni a művi eredménynek. Olyannyira, hogy sokszor már nem is ilyen-olyan módosítást végző szűrőkkel variálják a képet, hanem ráeresztik a szépítő szűrőt, adnak rá egy kis drámát, nyakon öntik becsillanással és bokeh-hel (az egyik egy optikai hiba eredetileg, azaz probléma; a másik az objektívek által puha kis fénykörré lágyított, háttérbe szorított csillogás, amit az emberi szem sosem lát, csak az optika). Valójában már a legtöbb szakérő sem tudja egészen pontosan, hogy a szűrő mit csinál, csak bizonytalan elképzeléseink vannak róla. De a szűrőzéssel még nincs vége a kép megerőszakolásának. Az eddigiek után még átszínezik, mert az ember ne hagyja, hogy a valóság meghamisítsa a képzeletét. Végül azt mondják rá, hogy „nézd, mennyivel szebb, mint élőben!”

A negatív pedig nem ilyen. A negatív messze nem tökéletes, megvannak a sajátosságai, és azok jellemzően azok is maradnak. Lehet módosítani a negatívról nyert képet is, lehet retusálni és színezni, és ezerféle dolgot lehet tenni vele, de megőriz valamit abból a jelenlétből, amit a film tud csak átadni. A filmre készült fénykép titka az intimitás.

VDS810szembe
Nagyformátumú kamera szemből (saját)

Szóval valami ilyesmi miatt kezdtem újra filmre (is) fényképezni, és amíg a nagyformátumhoz szükséges tudásomat használható szintre nem csiszolgatom, addig (és az után is) élvezem a középformátum részletgazdagságát és egyéb csodáit. Nem mondtam le a digitális fényképről sem, de megkeresem az egyensúlyt. Élvezem a digitális képek elkészítésében rejlő lehetőségeket, azok egyszerűen elérhető változatosságát és az azonnali visszacsatolást, amit a digitális technika nyújt. És élvezem azt a mentális felkészülést, gondolati szintű fókuszálást, ami a nagyformátumú kép készítését meditáció szintjére emeli. És élvezem a kettő tökéletlen és rejtelmes ötvözetét, amit a középformátum nyújt.

És ezzel nem vagyok egyedül – de erről később fogok mesélni.

bagolymondjafotozik

A címképen: VDS 8×10″ nagyformátumú kamera (saját felvétel)
A kameráért köszönet a VDS Camera Manufactory-nek