Bagoly mondja: HU!

Azt mondja egy fotográfus, és MOME-n végzett ifjú művész ismerősöm, hogy nem érdemes a drága technikai eszközökre pénzt adni, mert a kép nem az eszközön múlik.

Igaza van.

Egy kicsit.

A képet nem a fényképezőgép készíti, és nem a gépben dől el, hogy a kép jó lesz-e, vagy sem. Mint minden, ez is fejben dől el. A jó kép úgy készül, hogy megfogalmazódik a gondolat, kialakul a látvány valahol odabent, és amikor a fotós felemeli a gépet a szeméhez, már ott van jelen, csak anyagi valóságot kell adni neki. Még amikor egy elkapott pillanatot örökít meg a fotós, akkor is – ha csak ezredmásodpercekkel is korábban – megfogalmazódik a látvány, amiért érdemes megnyomni a gombot. A jó fotóról nem utólag derül ki, hogy jó, azt úgy tudja az ember.

Az, hogy a drága technika ellen oly nagy divat lett szólni, logikus válaszreakció arra, hogy egyre nagyobb tudású és drágább eszközök jelennek meg, és sokszor nagyon kevés köze van az árnak a minőséghez. Simán elkérnek ugyanazért a hardverért tízszer annyit, ha a Név van rajta, és a legnagyobbak esetében megjelent egyfajta puritán megközelítést színlelve az is, hogy a gépről olyan dolgok hiányoznak, amik fontosak, és nélkülük esetlegessé válik a kép készítése. Pontosabban nem is esetlegessé, csak épp zsigeri tudás kell ahhoz, hogy minden helyes legyen. Nem hiszed? Mondok két példát.

A Leica (fogalom e név!) ezer dollár fölötti áron kínálta a C-Lux kompakt fényképezőgépét, ami gyakorlatilag megegyezett a Panasonic ZS200 típusával, hétszáznyolcvan dollárért. Volt azért különbség a két gép között: a Leica világos arany és éjfél-kék színekben volt kapható, a Panasonic feketében. Ja, és az egyikben fejlettebb videós szoftver segítette azt, aki mozgóképet is akart rögzíteni a kis fényképezővel: a 4K-s videóból akár 8K-s felbontású fényképet is ki tudott menteni, sőt, utólagos élesség-finomállítást is kínált – a Panasonic. A Leicához viszont lehetett külön vásárolni valódi bőr tokot és szíjat. Igen: külön. Vásárolni. Még több pénzért. A tok száznegyvenöt dollár, a szíj kilencvenöt dollár volt az Amazonon. A két gép – kategóriájukban nagyon tiszteletre méltó – tudásában tökéletesen azonos volt egyébként. A Leica design nyomhatott volna a latban, de az is kimerült a feketétől eltérő színekben.

A másik példa is Leica, nem mintha bármi bajom is lenne a patinás német gyártóval, amely a fotográfia történetének olyan kulcsszereplője, mint a film (mint nyersanyag) történetében a Kodak. Lenyűgöző dolgokat alkottak, és a hírnevük teljességgel megalapozott. Amire használják, az viszont nem mindig méltó erre. A gyártó és a fotós felső tízezer a kezdetek előtti tisztelgésnek értékelte, amikor a gyár a rangerfinder avagy távmérős fényképezőgépek megjelenésének 60. évfordulójára egy olyan távmérős gépet hozott ki M Edition 60 néven, amelyen egyáltalán nem volt kijelző. A cél az volt, hogy a fényképezés élményét még inkább a hajdani, filmes idők élményéhez közelítse – ahhoz, amikor egy-egy kattintás komoly pénzbe került és az eredménye órák, napok vagy hetek múltán derült csak ki, az előhívás és nagyítás után. Tiszteletadásnak szép és érdekes játék ez, főleg tizennyolcezer dollárért (igen, 18 ezer dollárért!), de a történet nem itt ért véget. A gyár – „megfizethetőbb” áron piacra dobta a Leica M-D majd Leica M10-D típusokat (Typ 246 és Typ 262), amelyek megjelenésükkor, 2016-ban közel hatezer illetve ötezer-kettőszáz dollárba kerültek. Az olcsóbbik a halkított exponálógomb és a réz fedlap nélkül, mert hát valamit valamiért. Az M10-D gépnél már engedtek egy kicsit a szigorból, és a gépekhez készült – drágán megvásárolható – telefonos applikáció helyettesíteni tudja a kijelzőt. Mellesleg többféle beállítást csak azon lehetett elvégezni, mert maga a váz a tökéletes filmes élményre törekedett. Mi az, hogy képméret? Ja, ezeket a telefonon piszkáld, mesterem!

Szóval az árak, a drága gép csinál jó képet szemlélet elleni fellépés valahol érthető. Csak az nem, hogy akár ló, akár traktor, mindig a másik oldala a végállomás. A másik oldal pedig az, amikor a régi, már hibásan működő vázra helyezett gombás, sérült, koszos objektívvel, lejárt filmre fényképeznek, és a képen megjelenő hibákat erénynek állítják be. És igazság szerint még ezt is lehet jól csinálni, de az a bánatom, amikor a kép témája csak ürügy, és a hiba válik a legfőbb értékké. És van ilyen dögivel.

A gyökerekhez visszanyúlni alapvetően jó dolog, mert a régi tudásban voltak olyan elemek, amelyek mára a kényelem, a gyorsaság és a költségcsökkentés oltárán elvesztek. Ma, amikor egy hónapban nagyjából annyi kép készül, mint Niépce fenti, legkorábbi fennmaradt fotójától a digitális kamerák forgalomba kerüléséig együtt. De ahogy már többször kirohantam a jelenség ellen, a tömegtermék, a tartalom demokratizálódása itt sem jó irányba viszi el a törekvést.

Hajdan valószínűleg nem szándékosan rontottak el nyilvánosságnak szánt felvételeket. Robert Capa híres, partraszállásról készült sorozata egy technikai hiba miatt lett Kissé elmosódva. Ha a képek megőrizték volna eredetileg tervezett minőségüket, ugyanúgy világhírű felvételek lennének, mert először mutatták be a háborút ilyen testközelből, minden borzalmával és kegyetlenségével együtt – először mutatták be azt az Egyesült Államokban (és Európában), hogy a mi fiaink meghalnak a harctéren. Ez akkor megrázóan új dolog volt azoknak, akik addig csak olvastak és hallottak róla, és nem gondoltak bele abba, hogy milyen körülmények között hal honfitársuk hősi halált. Az a tény, hogy a 106 felvételből álló sorozatnak alig pár darabja maradt nagyjából bemutatható állapotban, még talán drámaibbá is tette a felvételeket – mintha a sebezhetetlenségbe vetett hiten túl a képek is a háború áldozatául estek volna.

Mostanában a felgyorsult tempó, össze-vissza kattogtatás ellenében egyre többen érdeklődnek a slow photography, a lassú fényképezés címszava alatt a hagyományos és antik technikákhoz. A film nem halt meg, sőt, nosztalgiahullám emeli fel, és bár kevés gyártó készít még nyersanyagot, de azt is, és gépet is lehet még kapni. Újra divat lett a Polaroid, amit most a Fujifilm lendített a piacra, olcsó Instax kamerákat és azokhoz drága önhívó papírokat kínálva. Az oroszok kijöttek a spájzból, amikor két osztrák vállalkozó megkereste őket a Nagy Üzlet ígéretével, és a Lomo, számos kellemes emléket idéző géptípus, például a Szmenák gyártója, némi kínai támogatással, mindenféle lencsehibákból és optikai trükkökből próbál új műfajt alakítani. Úgy tűnik, sikerrel, mert a Lomográfia egyre népszerűbb. A korszerű és drága tükörreflexes gépeket nagyszerűen le lehet butítani az oregoni Portlandből érkező Lensbaby különféle torzításaival és leképzési hibáival. Az egyszerű és vacak megoldásaik előnye, hogy drágák. És a divat teszi ezt lehetővé.

A másik oldalon meg reneszánszát éli, hogy elszánt és tanulni lelkes fotósok a háborúk előtti módszereket újra felfedezve maguk érzékenyítik a nyersanyagaikat, és mindenféle ősi, nehéz, mérgező és kreatív módszerekkel készítenek képet sok-sok tojásból (albumin technika) vagy nagyon elsózott vízzel (kalotípia). Ezek eredménye időnként éppen csak eléri azt, amit a XX. század hajnalán sikerült túlhaladni, de sok esetben az időrabló pepecselés eredménye drága, egyedi, és fantasztikusan részlet- és tónusgazdag, szuper-igényes kép. Furcsa módon van, akinek nem az utóbbi, hanem az előbbi, a túlhaladott és hibáktól hemzsegő felvételek jelentenek sikerélményt.

Igazából az lenne a jó, ha a kép minősége, hibái a tartalommal összhangban lennének, de valahogy ezzel gond van. A valahol az írásom elején említett fotográfus mutatta Martin Levý képeit – többnyire strandon, fürdőruhában flangáló csajokat, egy szó szerint összeeszkábált fényképező alkalmatossággal fotózva, minden elképzelhető filmes hibával, a sérült emulziótól az életlen és zajos képekig. A sorozat mottója: a gép nem számít. A kommentözön pedig lelkesen helyeselt hozzá és én meg el vagyok keseredve. Nem azért, mert életlen és zajos csajok vannak nagyjából a hetvenes-nyolcvanas évek stílusában, és jól esne legeltetni a szemem: vannak más, alkalmasabb legelők is. Az bosszant, hogy a hiba lett a téma, és a minőség mércéje az, hogy minél rosszabb legyen a kép. És ez a tendencia megint azt juttatja eszembe, amikor Cicero mélységesen mély és a legműveltebb olvasók számára írt értekezéséből a tipográfia szent tehene, a Lorem Ipsum lett, vagy amikor az uralkodó túlvilági életét biztosító varázsszövegből a sírépítők segéd-munkavezetőjének koporsójára került még istenneveket is alig felismerhetően ábrázoló, írásnak tűnő minta. Elvész a lényeg.

Ott van mondjuk Gary Winogrand és híres sorozata, a Women are beautiful. Nem mutatom meg, mert jogvédett. A lényege azonban, hogy Winogrand jellegzetes stílusában készült street fotókon mutat be nőket, mindenféle, gyakran éppen sértő helyzetekben, és a rá jellemző ferde géptartással. Számos híres kép van a sorozatban, de engem a legtöbb bosszant. Értem, hogy street photography, meglessük az embereket a természetes közegükben és úgy ábrázoljuk őket, amikor nem tudják, hogy viselkedniük kellene a kamera számára. Winogrand előre beállított mindent a Leica gépén (ami még valódi, filmes távmérős gép volt, képernyő nélkül, mivel oda nem is kellett, nem is lehetett volna képernyőt használni). Élesség, minden előre bekészítve, a fotós előlépett, belefotózott az alkalmi modellje életébe, és mire az észbe kapott volna, egy mosollyal elköszönt és eltűnt. Ez egyrészt a street photography mesteri alkalmazása, másrészt ma már súlyosan sért akkoriban mellőzött személyiségi jogokat. Másrészt Winogrand védjegye, hogy a képei ferdék. Szinte minden felvétel másfél fokot dől, ami így, olvasva, semmiségnek tűnik. Amúgy meg egy kompozíciós hiba. És azzal, hogy ez védjegyévé vált, még nem is lenne probléma, csak éppen másfél fokot akarva sem tud tévedni az ember. Másfél fok annyi, amennyit a gépet rosszul tartva elhúz az exponáló gomb lenyomása. Valóban védjegy az, ami az egyszeri Kispista Jóska képein súlyos hiba? Kétlem. Legyen a védjegye öt fok, vagy hét, ami már tudatos képalkotói döntés, támogassa ez a ferdeség a képei itt és most hatását, és akkor rendben megvagyok vele.

Winogrand tragikusan korán, 56 évesen halt meg rákban. A hagyatékában hatezer-ötszáz tekercs(!) előhívott, de levilágítatlan, index nélküli film és több mint háromezer exponált, de előhívatlan film került elő. A feldolgozásuk azóta is tart, ha jól tudom. A mennyiségük viszont – számomra – kérdőjelessé teszi Winogrand tudatos fotográfus és minőségigényes képalkotó voltát. Nem azért, mert ennyit exponált – ezzel a mennyiséggel még nem tart világcsúcsot. Hanem azért, mert a fent említett sorozatának kiállítását megnézve az a legfőbb emlékem, hogy a néhány kiváló fotó mellett rengeteg olyat láttam – kiállításon! – amit nem vállaltam volna, ha én fotózom. Na jó, itt van egy.

Ott van a másik oldalon egy nemrég bezárt másik kiállítás, egy másik kétes alak képeivel. Arthur Usher Fellig az Osztrák-Magyar Monarchia területéről, ukrán zsidó családból emigrált az Egyesült Államokba, és amolyan száguldó fotóriporter lett, aki a harmincas években a konkurencia ellen úgy védekezett, hogy New York alvilágára és az éjszakára specializálta magát. Sok mindent ügyesen alakított a saját javára, jó kapcsolata volt a rendőrséggel, és a kocsijában még egy labort is berendezett, aminek segítségével mindennél és mindenkinél gyorsabban tudott képeket szolgáltatni az újságoknak. Serény ember volt, de nem szerény: a képei hátoldalát a “Weegee the Famous” (azaz „Weegee, a híres”) védjeggyel látta el, egyesek szerint még jóval az előtt, hogy a hírneve szárnyra kélt volna. Weegee is mindent fényképezett, utcasarkot a gázrobbanás előtt és után(!), prostituáltakat, nélkülöző munkásokat, bevándorlókat és bűnözőket, és közben New York iránt érzett imádata is dolgozott benne: sajátos, szeretetteli légkört árasztanak a legbrutálisabb rendőrségi hírekhez készült képei is. Számos olyan képe van, amelyek ma a street photography kategóriájába sorolhatók, de két nagyon jelentős dologban különbözik Winogrand-től: Weegee szerette a modelljeit, együtt érzett akár a gyilkossal is, mert a témán túl az embert látta benne. És Weegee elképesztő minőségű képeket készített, tűéles, szépen világított, és mégis elkapott pillanatokat. Neki nem kellett rossz minőséggel hangsúlyozni az itt és most jelenlét érzését, nála a teljes jelenetek történeteket mesélnek, amik nem lehetnek máskor és máshol, csak itt és most. Az ő képei is jogvédettek, de egy válogatást itt találsz belőlük – sajnos a minőségük a weben nem érzékelhető, de kiállítva lenyűgöző volt. Sőt. Nem is egy…

Érzékelhető, hogy mi a bajom? Na jó, még egy ellenpélda.

1968-ban a prágai tavaszt bemutató megrázó képek kerültek a Magnum Photos ügynökséghez (Robert Capa, Henri Cartier-Bresson és más zsenik szövetkezet jellegű képügynökségéhez). A képekhez nem tartozott név, senki nem tudta ki készítette őket, és nyilvánvalónak tűnt, hogy a fotós nagyon sokat kockáztatott az elkészítésükkel és az elküldésükkel is. Csak évtizedekkel később jelentkezett egy Josef Kudelka nevű ember, azt állítva, hogy ő fotózta a különleges képeket – és ezt végül bizonyítani is tudta. Hál’Istennek Kudelka még él és alkot, tehát megintcsak jogvédelmet élvez, és nem mutathatok itt képeit. De mégis mutatok, a sors fintoraként egy orosz válogatást. Oké, ez nem street photography a maga értelmében, hanem haditudósítás – igaz. De valójában mi is a különbség? Kudelka esetében – szerintem – csak a veszély vállalása.

Annyi mindent kellene még kiírnom magamból ezzel kapcsolatban, hogy dicsak, de már így is túl hosszú kezd lenni ez a megkésett bejegyzés. Az viszont mindenképpen szükséges ide, hogy a technika ördögiségével, pontosabban túlbecsülésével kapcsolatos aggály nagyon is jogos. Számtalan olyan képet látok mindenfelé, ami profi vagy annál is magasabb szintű műszaki eszközökkel készült, és amely ékesen bizonyítja, hogy nem a fényképezőgépben készül a kép – az csak egy köztes fázis. A jó gép számomra annyit jelent, hogy kevesebb kötöttséggel kell számolnom.

Sok jó képet arra nagyjából alig alkalmas gépekkel készítettem, és azért tudtak jó képek lenni, mert a megfelelően megválasztott témát az eszköz korlátainak ismeretében fényképeztem le. A fenti két kép, a Nyugati pályaudvar csarnokában és a Parlament előtt készült, telefonnal. Mindkettőre többször megkaptam a „persze, olyan csúcs géppel, mint a te fényképezőgéped, könnyű!” méltatást. Pedig a titok nagyon egyszerű: a kéznél lévő eszköz tulajdonságait használtam, élve a lehetőségeivel és elkerülve a hibáit. Na jó, részben – a Kossuth téri képen a nap becsillanása engem eléggé zavar, és az a technika nem megfelelő használata miatt van.

Szóval ennyi, legalábbis egyelőre kiírtam magamból a témát érintő fő problémáimat. Nem ígérem, hogy nem hozom még elő mindezt, főleg ami a street fotót illeti. De lehet, hogy előbb újra előveszem egy kicsit a repülést, hátha az érdekesebb lesz…

A címkép saját lyukkamerás (és csúnyán elrontott) felvételem.