1986. szeptemberében az Ohio állambeli Clevelandben is úgy gondolták, hogy a léggömb mókás, ártalmatlan, és szép színes. A héliummal töltött lufi szépen felszáll, ha elengedik, aztán van, amelyik elrepül, van, amelyik visszahull, és van, amelyik nagyot pukkanva megszűnik léggömbnek lenni. Akár melyiket is nézzük, gyermeki öröm és vidámság az egész (legalábbis a felnőttek számára). Sőt, ha több van belőle, akkor még izgalmasabb. Ha pedig igazán sok van belőle, akkor még arra is jó lehet, hogy a Guinness Book of Records lapjaira is felkerüljön a város.
Ma közel négyszázezer lakosa van Clevelandnek, amelyik Ohio második legnagyobb városa a főváros, Colombus után, és bizonyára nagyon szeretik a lakói, mert egész egyszerűen szép. Nem vagyok nagyon oda az amerikai városépítészetért, mégis azt kell mondjam, hogy Cleveland egyben van. Gondosan kialakított parkok, egymással harmonizáló új épületek és élhető, gyalogosközlekedésre is alkalmas, kerékpárutakkal, fákkal és virágokkal ékesített utcái mutatják, hogy több az ottaniak számára a város, mint a szokványos alvóvárosok.
1986-ban biztos sok minden más volt, de akkoriban is még többen, bő nyolcszázötvenezren éltek ott, és a jelek szerint lelkesedtek az ötletért, hogy rekordot döntsenek. A United Way of Cleveland nevű nonprofit szervezet gyűjtést indított a nagy ötlet megvalósítására, és azt tűzték ki célul, hogy elhódítják Disneylandtől a legtöbb egyidejűleg felbocsájtott léggömb világcsúcsát.
Egy léggömb felfújása időbe kerül, és akkor is fárasztó, ha nem puszta tüdőből, hanem héliumos palackból kell feltölteni. Egy perc körül lehet, amíg az ember előkészíti a lufit, beleengedi a héliumot, és gondosan lezárja, majd valami módon biztosítja, hogy ne menjen idejekorán a magasba, mert az ugye nem számít a rekordba. Az egyidejű felbocsájtás is problémás, de szerencsére a rekordkísérlethez nem kell másodperce egyszerre elengedni őket. Ezért hatalmas fém rácsszerkezeteket építettek, amikre hálót feszítettek ki, és azokba gyűjtötték a kész lufikat. A szerkezetek nem is nagyon fértek volna el máshol, mint a Public Square, Cleveland főtere parkjának füves részein, a park nyugati oldalán, éppen szemben a Katonák és Tengerészek Emlékműve, és az a mögött magasodó Közkönyvtár meglepően elegánsan brutalista épülete előtt. A Könyvtár toronyszerű blokkjából a tér felé nyúlik egy aulaszerű szárny (nem ismerem a belő kialakítását), amelynek hatalmas üvegfelülete mögött kitűnő kilátás nyílt az eseményre – meg is telt az épület. De a tér is hasonlóan benépesült, mert ennyi léggömböt rengeteg embernek kell fújnia-töltenie-elengednie. A cél ugyanis nem kevesebb, mint másfél millió lufi felbocsájtása volt. Voltak olyan aktivisták, akiknek annyira kikezdte a sok léggömb felfújása a kezét, hogy minden ujjukra ragtapaszt tekertek, hogy megvédjék a bőrüket. A lufikat a város népe hordta a hálókba, a gyerekektől az idősekig mindenki, és népünnepély lett, boldogság, móka és kacagás, mire elkezdődött a felbocsájtás előtti visszaszámolás.
Márpedig a visszaszámolás előbb kezdődött a tervezettnél. Az Erie-tó felett egy magasnyomású front közeledett a városhoz, és annak érdekében, hogy az ne akadályozhassa meg az akciót, tíz perccel előbbre hozták a nap fénypontját. A téren állók hangosan számoltak a ceremóniamesterekkel, és egyszerre engedték ki a hálókat, ahonnan gomolygó tömegben emelkedett fel a színes forgatag, mint valami élőlény, vagy mint egy – némiképpen ismerős, és baljós – gombafelhő, teljesen körbevette és eltakarta a Terminal Tower ötvenemeletes tornyát. A hálóból csápok és amőbakarok, gomolygó csoportok szabadultak ki, aztán lassan szétoszlottak a levegőben, és egyre magasabbra emelkedtek. A tömeg örvendezett, pár ijedt gyereknek pedig el kellett magyarázni, hogy nem valami szörny, veszedelmes élőlény ette meg a felhőkarcolót, hanem többek között az ő lufijuk is.
Aztán megérkezett a vihar. A léggömbök félig leeresztve, megviselten, szakadtan hullottak alá az égből, de még azok közül is sok visszaesett, amelyekben megmaradt a gáz. A várost és az Erie-tó partját ellepték a színes, de valahogy már kevésbé vidám lufik. A szakadó esőben nagyjából mindenki érezte, hogy ez nem egészen így kellene legyen.
Az igazi baj másnap derült ki. A rendőrség és a parti őrség két horgászt keresett, akik eltűntek a viharban. Az Erie-tó hatalmas: szélesebb, mint a Balaton hosszában, és majdnem négyszáz kilométer hosszú – mintha Győrtől Debrecenig érne. Egy ekkora víz felett a viharok is nagyon veszélyesek, és semmi nem akadályozza meg a bajba került halászokat, hogy nagyon messzire elsodródjanak, legfeljebb a széljárás. A vihar pedig a város felé fújt, ezért joggal feltételezték a mentést koordináló szakemberek, hogy az eltűntek is valahol a közelben kellene legyenek. A csónakjukat meg is találták, egy móló betonfalához csapódott, és minden benne volt: horgászbotok, mentőmellények, felszerelés – csak a két horgász a csónak motorja hiányzott. Rohamosan csökkent az esély arra, hogy életben találják őket.
A Parti Őrség motorcsónakokkal és kisebb hajókkal cirkált azon a vízterületen, ahol várható volt, hogy felbukkanjanak, de nem várt körülmény nehezítette a munkájukat: a víz felszíne tele volt színes kerek léggömbökkel. Sűrűn úsztak a felszínen, legfeljebb karnyújtásnyira egymástól, és teljesen ellehetetlenítették, hogy egy mentőmellényt, viharkabátot, vagy lebegő embert észre lehessen venni. A levegőből nézve ugyanez volt a helyzet. A rekordkísérlet tragédiába torkollt, a két halász holttestét napok múlva találták csak meg.
Közben a város lakói azon is elkeseredtek, hogy a város szép partját, takaros és rendezett utcáit elborították a „halott” léggömbök. Százezerszámra. Mindenki mástól várta, hogy majd eltakarítják onnan, a United Way of Cleveland pedig nyilván nem rendelkezett megfelelő erőforrásokkal erre a munkára – ők csak a gyűjtést, előkészületeket és a felbocsájtást szervezték, és nem gondoltak rá, hogy ilyen kimenetele lesz az örömünnepnek.
Aztán egyszer csak fogyni kezdtek a léggömbök, és senki sem tudta, hogy hova lesznek. Csak úgy eltűntek, nem voltak a tavon, a tóban, az utcákon és a tereken sem, legfeljebb néhány, a hatalmas tömeg egy apró töredéke, amit már el lehetett takarítani. A város fellélegezhetett, hogy elmúlt a veszély, megszabadultak a rekordkísérlet melléktermékétől.
Clevelandben nem tudták, hogy hol vannak a lufik, de száz kilométerrel északabbra, Kanadában igen. Odasodorta őket a szél, és a kanadai környezetvédők, meg katasztrófavédelmi szakemberek takarították el, rengeteg munkával.
Tovább rontva az amúgy is tragikus helyzetet még egy csapás sújtotta Cleveland lakóit.
A Guinness Book of Records nem hitelesítette a rekordot, a halálos áldozatokra, környezetei katasztrófára való tekintettel. Másfél millió lufi hiába indult vándorútra, és a clevelandiek is hiába dolgoztak annyit az összegyűjtésükön és felbocsájtásukon, hogy még a következményekre se jutott erejük és idejük gondolni.
Mert hát ők azt tudták, amit szegény Füles is a Micimackóban: hogy a sok-sok lufi sok-sok öröm, móka és kacagás.
A címképen Cleveland látképe az Erie-tó felől, a kék Superior Viaducttal. A három legmagasabb épület balról jobbra a Key Tower, a Közkönyvtár és a Terninal Tower, mindhárom a Public Square-en. – Forrás: By Nincs megadva géppel olvasható szerző. Feltételezhetően Avogadro94~commonswiki (a szerzői jogi adatok alapján). [CC BY-SA 2.5 ], via Wikimedia Commons
Rövid dokumentumfilm egykorú felvételekből, Nathan Truesdell rendezésében a Youtube-on
Kérdés: Ki vagy te, mint művész?
Ne foglalkozz vele! Ha be tudod fogadni az úgymond-művészetemet, és fel tudod javítani segítségével a jelenlétedet a világban, akkor úgyis tudod. Amit én szándékozom, az másodlagos, vagy még kevésbé fontos. Ha véletlenül úgy alakul, hogy közös nevezőre jutunk, és olyan módon segít a világban való jelenléted fejlődésében, ahogy én szerettem volna ebben segíteni, akkor (épp abban a pillanatban) jó és művész vagyok, de ha nem, akkor is az számít, hogy miként fogadod be és fogyasztod a gondolataimat és szándékaimat. Ha valaha is meg kell fogalmaznom egyfajta manifesztumot, művészi hitvallást, az a Műalkotás-fogyasztó szabadsága címet fogja viselni, és a mű értelmezésének és előremutató félreértelmezésének jogáról fog szólni. Vagy ahogy akarod. Ha én akarnám meghatározni az irányt, nem művész lennék, hanem mű-ész, avagy diktátor. Ha nem tudok olyat felmutatni, ami elmozdít valamilyen általad áhított irányba, akkor nem vagyok művész.
Az egyik a Dzset, amelynek a hieroglif írásban a kő jel a determinatívuma. A Dzset az az Örökkévalóság, ami szilárd, és megingathatatlanul áll ellen minden erőnek, hatalomnak, vágynak, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja. Mondtam én, egy az ókori Egyiptomból származik, őrült ugyan, de végtelenül bölcs.
A másik a Neheh, és ennek a fény a determinatívuma. Ez az örökké változó és bizonytalan Örökkévalóság, félelmetes és megismerhetetlen, amely elnyel minden akaratot, hatalmat és bölcsességet, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja.
Talán azért, mert át akarom adni az ötleteimet, gondolataimat, érzéseimet, vonzalmaimat és ellenérzéseimet másoknak. Meg akarom osztani magam másokkal, hátha hasznát veszik a jelen-létüknek, jobbá tudják tenni általa az életüket. Ha meg akarsz ismerni mindenkit és fejlődni általuk, arra a művészet a megfelelő eszköz. Legalábbis általában kevésbé ártalmas mint korlátozni, dirigálni, erőszakkal kényszeríteni és meggyilkolni másokat. És ezt szeretem benne.
Megfigyeléssel, gondolkodással, érzéssel és együttérzéssel. Intuícióval és empátiával. Tollal és fényképezőgéppel. Ecsettel és számítógéppel. Örömmel, mélységes szomorúsággal, dühösen és elfogadóan, örökké nyitottan a csodákra, amikben részesülünk. Hiszek abban, hogy kevésbé vagyok fontos a sivatagi homokszemnél, az óceán cseppjénél. Az életem értéktelen, ha nem töltöm meg értékkel. Ezért hát nagy-nagy igyekezettel. De a végső választ úgyis Neked kell megadnod erre a kérdésre, annak függvényében, hogy az első visszakérdésemre hogyan válaszoltál.
Cage a zenei avantgarde egyik izgalmas alakja, aki Moholy-Nagy László, Marcel Duchamp, Piet Mondrian társaságát is élvezhette, és a hatásukat véletlenül sem tagadhatná le. Zenei kísérletei közül a legfontosabbnak a 4′ 33″ című darabját tartják, amely a buddhizmus és a zen iránti kíváncsiságát tükrözi. A darab előadójának a darab időtartama alatt (ami alapesetben négy perc harminchárom másodperc) nem szabad csinálnia semmit, hagynia kell, hogy a környezet hangjai szóljanak. Azt gondolná az ember, hogy ennél véletlenszerűbb, kevésbé tudatos mű nincs is, holott Cage csak tudatosan áttestálta a megszólaló hangok meghatározását az előadóra, aki a darab helyszínét, időpontját, és ezzel a környezeti csendjét kiválasztja. Aligha lehet teljesen függetleníteni egy ilyen választást a tudattól, mivel maga a véletlenszerű választás is egy tudatos tevékenység. Eleve kizár például minden olyan helyszínt, amit az előadó valamilyen tapasztalatához köt. A darab ezért az eredeti koncepciója szerint előadhatatlan. Az Amadinda ütősegyüttes azonos című lemezén szerepel ugyan: a rögzítéshez használt technikát kivitték egy mezőre, ahol nem zavarja semmi (ez már egy tudatos választás) és felvettek négy perc harminchárom másodpercnyi anyagot a rét hangjaival (ami megint csak egy választás eredménye!) és – ami a felvételt igazán érdekessé, és egyben az eredeti koncepcióba ütközővé teszi – az érkező vihar zajaival. Az, hogy a vihar jöttét öt perccel korábban még nem tudták, a hangjaira nem számítottak, eléggé valószínűtlen.
Mindenki ismer olyat, amikor az eladó rosszul kezel bizonyos helyzeteket, nem megfelelő stílusban válaszol, vagy nem arra, amire a kérdés vonatkozik. Mindenkinek volt már szerintem kellemetlensége abból, hogy az eladó lenézően közölt olyan termékadatokat, amik egyáltalán nem tűntek triviálisnak. Sajnos bőven akad ilyen. Az már kevésbé kerül szem elé, amikor fordul a helyzet, és a vevő az, aki átesik a traktor másik oldalára. Nyilvánvaló, hogy aki elad, annak muszáj tudnia kezelni azt, hogy a vevő információkat akar a vásárlás előtt, legyen szó a szög rozsdásságának fokáról, vagy a körnégyszögesítő nyugalmi teljesítményfelvételéről extrém téli körülmények között. Ezek azok a kérdések, amelyek teljesen érthetőek és megválaszolandóak akkor is, ha az ember még csak nyári körülmények között körnégyszögesített, és a rozsdás szög görbültségét fontosabb paraméternek tartja. Valahol itt válik el egymástól az eladó („… hmm … tuggya a fene” válasszal) és a kereskedő („utána fogok nézni, a műszaki leírásban nincs sajnos utalás rá” válasszal).
Közben érkezik egy másik vevőm, Ügyes Aranka (neki sem ez a neve) iparművészi hajlamokkal megáldott „kisiparos” a hölgy, és egyre jobban látszik rajta, hogy mennyire feszélyezi a helyzet. Kedves Vevőné végül kitalálja, hogy mit szeretne elvinni, és mi az, amiről csak beszélgetni akart (szerintem valóban az van-e a kezében, és ami rá van írva, az betűkből áll-e, és szerintem is látszik-e), majd még egy terméket visszavesz, hogy mégse kell, mert hátha mégsem lesz jó, mert bár kereket kért a megrendelője, de ez kerek. Aztán jajgat egy sort, amiért számlát kell írnom, és próbál sürgetni, mert a férje már biztos börtönben van, parkolójegy-mutogatásért.
Őszi nap, indián nyár, ennek megfelelően élénk forgalom. Indulnak már a főiskolák, egyetemek is. Az élénk, de bőven elviselhető forgalomban a következő vevőjelölt két, egyetemistának látszó fiatalember. Szorgalmasan nézelődnek, mutogatással, éppen csak elmormogott félszavakkal beszélnek meg egy-egy dolgot, amíg az előttük érkezett vevővel foglalkozom. Aki már fizet is, így rájuk kerül a sor. Sebtiben végigmérnek minden számológépet a polcokon, olyan gesztussal, hogy abból elképzelésem sincs, mire lenne szükségük, mivel abba minden belefért, talán még a polctartó is.
Egy Észak-Skócia-i sziget irányítótornyának nyugdíjazott irányítója mesélte az esetet egy honlapon, ahol a magafajta veterán ATC-k osztották meg a legkedvesebb emlékeiket. A történet megér egy mesét!
Amikor egy közgazdasági végzettséggel rendelkező ember vezető feladatkörben kap munkát a Wall Street valamelyik pénzintézeténél, ami ráadásul stabil, és fix fizetéssel jár, az rendszerint azt jelenti, hogy az illető befutott. Persze nagy a felelősség, stresszes a dolog, és van, aki ezt nem bírja. Más bírja ugyan, de nem igazán sokáig. Tíz év azonban már elég soknak számít – Steven Abraham mégis tíz év után hagyta ott a pénzügyi világ fellegvárát, a stressz miatt.
Így nem lett belőle pilóta: a repülésirányításnál landolt, légiirányító (air traffic controller, azaz ATC) lett. A tanfolyam első két hónapja alatt a jelentkezők nagyjából hetven százalékát, négy-ötszáz embert szórtak ki, és a képzés több mint két évig tartott. De a felelősség is nagy ebben a hivatásban: egy-egy irányító a nagyobb reptereken esetenként akár száz, vagy annál is több járművet mozgat, irányít egy olyan sakkjátszmában, amit három dimenziós tetrisszel kombináltak, és emberéletek múlnak a munka sikerén. Akkora feszültségben dolgoznak, hogy kötelező a kétóránkénti váltás, bármilyen áron. A legtöbb ember úgy gondolná, hogy ez az a terhelés, ami már elviselhetetlen stressz-szintet produkál, de Steven Abraham nem így véli. Az, hogy folyamatosan látja a munkája eredményét, azonnal tudja, hogy jól dolgozott, folyamatos sikerélménnyel oltotta ki a stressz negatív hatásait nála. Pedig nem akárhol, hanem a világ egyik legforgalmasabb, és a terhelésének kiszolgálására még így is éppen csak alig alkalmas óriás repülőterén, a New York-i John Fitzgerald Kennedy nemzetközi repülőtéren dolgozott – népszerű nevén a JFK-n.
Igen, a repülők irányításába belefér a humor is. A munka nagyon feszült, és minden apróságnak jelentősége és jelentése van, a terminológia annyira kötött, hogy mindenfajta félreértést ki lehessen zárni. Ezt a borzalmas tenerifei katasztrófa tanította meg 1977. március 27-én. Akkor – részben a rádiózást zavaró időjárási körülmények okozta félreértések és félrehallások miatt – 583 ember veszítette életét, mert két Jumbo Jet felszállás közben, még a földön összeütközött. A fonológia, vagy „aviatikai angol” akkor vált olyan szinten kötelezővé, hogy a kulcspillanatokra jellemző szavakat soha, semmilyen más körülmények között ne használják, és a hasonló hangzású szavakat egyértelműen elkülönítsék. Ezért olyan furcsa a pilóta szleng, ahol nincs igen és nem, csak megerősítés, és negatív visszajelzés, és még a kilences szám sem az, ami az angolban, a félrehallhatósága miatt. A humor azonban nem tiltott, amíg ezeket a kötelmeket betartja, bevallottan azért, mert a súlyos stressz, és a feszült figyelem elviselésében hatalmas segítséget jelent irányítónak, pilótának egyaránt. Kennedy Steve pedig bámulatosan használta a humor bizonyos fajtáit, a meghökkentő kijelentésektől kezdve a csipkelődésig, miközben mindenki folyamatosan érezhette, hogy ő irányít, nála futnak össze a dolgok, és pontosan tudja, hogy mit kezdjen velük. Az alábbi, fiktív példa ennek halvány mintája, ami sokkal élettelibb és érdekesebb, amikor Steve hanghordozása, hangsúlyai is hallhatók. 
Volt már korábban 
Görög, arab, sőt, angol változata is készült, és mivel a különböző szerzői jogi igényeket akkor senki nem támadta meg, a negyvenes évek táján különféle szerzők komponistaként, szövegíróként nevükre vették a dalt, ami egy ennyi változatban népdalként létező darabnál eléggé kérdéses lenne ma. Harry Jones változata 1941-ben slágerlistás lett, az eladások alapján a 22. helyig jutott fel. Kicsit anakronisztikusnak hat, de igen, már akkor is volt slágerlista.
Bagoly mondja: HU! 
.jpg){kind=link}
.jpg){kind=link}
_(JFK_-_KJFK)_AN0529294.jpg){kind=link}
.jpg){kind=link}
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!