Firenzétől egy kisebb kiruccanásnyira van a Sammezzano-kastély, a Non Plus Ultra című bejegyzésem egyik tárgya és csodája. Ha nem olvastad, vagy nem emlékszel rá, érdemes megnézned újra a korábbi írásomat, és még inkább a benne lévő, illetve alatta linkkel ajánlott képeket. Már csak azért is, mert érthetőbbé válik, miért tartom fontosnak, hogy a kastély megmentésére alakult Savesammezzano Mozgalom bizonyos szinten sikereket ért el.
Nagyon kevés, és ellentmondásos infó van csak arról, hogy pontosan miben is áll ez a siker. Egyrészt annyi biztos, hogy az Európai Unió is felfigyelt erre a nagyszerű építészeti kincsre, és Európa hét leginkább veszélyeztetett és megmentendő műemléke közé választotta. Ez önmagában talán kevés lenne, nem csak Magyarországon, de Olaszhonban is, azonban a regellóiak (akik önkormányzatához a kastély területileg tartozik) megosztottak néhány képet a Facebookon, amelyek szerint valamiféle munkálatok valóban elkezdődtek az épületen. A főhomlokzat jobb oldala fel van állványozva, egy másik képen pedig valamiféle daru vagy kosaras emelőgép dolgozik a tető felett… Csak az a furcsa, hogy a tulajdonos hallgat, és azok, akik hivatalból tudhatnának a dologról, nem tudnak semmit. Szóbeszéd járja, leginkább az olasz nyelvű honlapokon, ahol a kastélyt megmenteni kívánó emberek írogatnak, ám semmi sem biztos. A legvalószínűbb azonban az, hogy a 2018 márciusi havazások utáni gyors értékmentés, stabilizálás folyik. Aminek ellent mond, hogy 2017 decemberi képeken is látható már az állványzat.
Nem igazán lelkesítő az FPXA Alapítvány azon értesülése, hogy műemlékvédelmi előírásoknak eleget téve ügyködnek az épületen, de a munka célja csak annyi, hogy katasztrófahelyzet esetén a kastély belseje a beavatkozók számára megközelíthető legyen. Szóval vagy van valami, vagy semmi sincs, de egyik sem bíztató…
A pusztulásában is gyönyörű kastély különlegesen értékes parkja már valamivel jobb helyzetben van – ha jól értelmezem az olasz híreket, akkor Regello helyi szervezeteinek sikerült elérni, hogy egyáltalán jogukban áll rendben tartani a kert ritkaságait. Az is valami! De a kert nem csak a kettős mamutfenyőt és más botanikai ritkaságokat rejt, hanem egy szörnyeteget is. Pontosabban egy szörny pusztuló maradványait. Társairól is írtam már, az Utópiák és disztópiák című bejegyzésemben, amely a brutalizmusról, mint építészeti irányzatról szólt.
Alig száz méterre a kastélytól, de szerencsére a fák sűrűjének rejtekében az olasz brutalista építészet egyik különös, félbehagyott emléke omladozik. Ha valamikor elkészült volna, talán még tetszetős is lehetett volna: a tagolásában, formavilágában van már valami, ami a cardossi Szent Péter Szeminárium tudathasadásos dekorativitására emlékeztet – vagy a budai volt SZOT-üdülő súlyosan városra nehezedő, nyomasztó, csontváz-szerű ívére, ami, amikor még üzemelt a szálló, valamiféle eleganciát is rejtett. Ma már az sem szép látvány, hiába van gyönyörű helyen.
Nem sokat tudni erről a regellói épületről, csak annyit, hogy 1970. körül építették meg azt, ami egyáltalán megépült belőle. A helyszínválasztás egyértelműen a márki kastélyának kihasználásával lehet kapcsolatban, és talán azé a tulajdonosi köré volt ez is, amely a kastélyt hasznosította. A tervek szerint szálloda, majd kórház, majd megint szálloda lett volna, ha nem marad félbe. De úgy maradt félbe, mintha nem is akart volna félbe maradni, csak egyik pillanatról a másikra leállt az építkezés. Enyészetnek indult beton váza mellett még egy toronydaru is ott árválkodik. Egy ilyen daru komolyabb érték szokott lenni annál, hogy csak úgy ott felejtsék…
Manapság a brutalista építészet egyfajta megértő buksisimogatós reneszánszát éli, a még meglévő, és esetleg menthető példái körül egy viszonylag szűk kedvelői kör alakult ki, de azok legalább igyekeznek megóvni az eleve esztétikától mentesnek tervezett épületeket attól, hogy rondaságuk miatt eltöröljék őket a föld színéről, és így az építészet történetének egy különös kísérleti szakaszának igyekeznek mementót állítani. Nem mindig eredménnyel, és nem is mindig méltán, de van egy-két olyan betonkolosszus, ami tényleg érdemes arra, hogy vigyázzunk rájuk – erről persze írtam a korábbi bejegyzésben.
A sammezzanói monstrum valószínűleg nem fog olyan érzelmi és kulturális visszhangot kelteni, mint Ximenes d’Aragona márki kastélya, pedig máshol, más kulturális közegben akár még figyelmet is kelthetne. De Toszkána, Firenze környéke, Sammezzano parkja nem egy ilyen betonszörnyeteg természetes élőhelye.
A címkép a Páva-terem dekorációja a Sammezzano-kastélyban.
– Feltehetően Julio Cesar Mesa felvétele, a Tumblr-en szabadon felhasználhatóként jelölt forrásból – részlet
A rock nagyjai érdekes dolgokra vetnek fényt.
2001 ősze rossz időszaka volt az amerikai polgári repülésnek is, mint sok minden másnak. Mert sok minden megváltozott akkor, a világ egészen furcsa fordulatot vett, nem biztos, hogy jót. Szeptember 11. volt a fordulópont.
Valamikor a nyolcvanas években történt (sajnos nem találtam pontos adatokat, így a memóriámra kell hagyatkoznom), hogy a Mecsek Rallye-n egy nagyon balszerencsés baleset történt: az egyik versenyautó úgy sodródott ki a kanyarban, hogy egy fának ütközött, amiről a kanyar biztonságosnak gondolt belső oldalára csapódott, és több nézőt elsodort. Egy fiatal párt is, akik közül a fiú életét veszítette, de úgy zuhant a lányra, hogy az életben maradt.
Ahogy Hilda Yolanda Mayol történetét olvastam, és beugrott a Mecsek Rallye-t túlélő leány esete, és ismét Várady-Csontos Győző barátom jutott eszembe (akit nem így hívtak). Meséltem már róla, 
A mindennapi életben a természetes számokat preferáljuk, és így van ez azzal is, amit adóként befizetünk.
Természetesen mindenféle dolgot megtudtunk a lézer és a fény tulajdonságairól, bizonyítást nyert a fénysebesség néhány féligáteresztő tükör és a Hold segítségével (állítólag – én azóta sem fogom fel ésszel). Megtapasztalhattuk, hogy mivel irányított fénysugárról van szó, ami oldalirányban nem szóródik, a lézer nem látszik addig, amíg át nem halad valamin (füstön vagy párán – a laboratóriumban füsttel jelenítették meg magát az „utazó” fénynyalábot). Valamint megtudtuk azt is, hogy nem csak rubinlézer van (ilyet láttunk, pontosabban széndioxid-rubinlézert, szerencsére nem az ipari teljesítményűt, amit vágásra-hegesztésre használnak), hanem például hélium-neon lézer, sőt, szilárdtest-lézerek is, amitől a sci-fi irodalmi kreációi hirtelen bárgyú, óvodás színvonalú próbálkozásoknak tűntek. És megtudtuk a korlátokat is: a rengeteg féle lézert lehet gerjeszteni, akár a teljes színskálát is, egy tartományt kivéve: kék lézer nem létezik. Teljesen anyagtechnikai okokból lehetetlen kék lézert gerjeszteni, meg igazából ibolyaszínűt is.
A LED fényekkel is hasonló volt a helyzet, mint a lézerrel. Azokat talán öt év előnnyel fejlesztették, kutatták, de mivel anyag gerjesztésével nyerték a fényt, ott is megoldhatatlan problémát jelentett a kék (és a viola) szín. Nagy erőfeszítés, anyagi ráfordítás és sok-sok tudós munkája kellett ahhoz, hogy 1992-ben Nakamura Shudzsi (Shunji Nakamura) felfedezze a megfelelő fényerősséget is kibocsájtani képes kék LED-et pontosabban azt az anyagot megtalálja, ami kellő erősségű kék fény kibocsájtására képes. Ha már boldogságról esett szó a címben: nem az endorfin volt a megoldás, hanem a gallium-nitrit, és a megfelelő gerjesztéséhez még a megfelelő eljárást is meg kellett találni. A kék lézert is Nakamura találta fel, további öt év múlva, és annak esetében is a gallium-nitrit volt a kulcs, de az ibolyaszín fényt adott. Egy másik gallium vegyület, az indium-gallium-nitrit tette lehetővé a valódi kék fényű lézer megalkotását. Ezekért a kutatásaiért Nakamura 2014-ben fizikai Nobel-díjat kapott társaival, Akaszaki Iszamuval (Isamu Akasaki) és Amano Hirosival (Hiroshi Amano) együtt. Hogy miért kellett ennyire a kék lézer, és még inkább a kék LED? Mert a vörös és a zöld fény már rendelkezésre állt, és csak a kék hiányzott ahhoz, hogy a mindennapokban használatos fehér LED-világítás (és fehér lézer) megvalósítható legyen – ahogyan a színes tévéknél is ezek a színkomponensek teszik lehetővé a valóságosnak tűnő színek megjelenítését. (Jé: ezt egy olyan számítógépen írom, aminek monitorát fehér LED-ek világítják meg, és mellette az íróasztalomon LED-izzós lámpa világít szép fehéren…) Tehát a kellőképpen erős kék fény volt a legnagyobb probléma, és végső soron ma is az – itt van a kiber-kutya eltemetve.
Nagyjából a nyolcvanas években csodaszámba ment és boldogító dolog volt, ha a tévé LED-je nem csak pirosan tudott világítani, de esetleg átváltott zöldre, amikor a tévé bekapcsolt. A Hi-Fi erősítők és magnók szép mutatós műszereit is hamarosan leváltották a LED sorok, és a túlvezérlést nem zöld, hanem piros LED jelezte. A nyolcvanas évek végén jelent meg a német Schneider cég Manhattan 1100 fantázianevű Hi-Fi berendezése, ami igazi designer kütyü révén keskeny és magas volt, és sárgásan-zöldesen derengő LED-ek miriádja tette az este kivilágított felhőkarcolókhoz hasonlatossá. Nem tudom, hogy hangja volt-e, az már senkit nem is érdekelt, annyira jó volt a látvány. Aztán ismét egy korábban csak kiváltságosoknak járó dolog hétköznapivá válását, 
Mivel eddig sokat emlegettem a kék lézert is, mint Nakamura úr LED-kutatáshoz is kapcsolódó vívmányát, megemlítem, hogy bár nem igazán látunk ilyen eszközöket, de akár a lakásokban is vannak, méghozzá nem is kevés. Igaz, a BlueRay lejátszók nem terjedtek el annyira, ahogy azt remélték a megjelenésükkor, de az azokban alkalmazott kék lézer nem maradt társ nélkül. Manapság egyre gyakoribb, hogy a számítógépekhez használt optikai egerek alján nem látunk fényt, sem vöröset, se mást. Pedig az egér működési elvéhez az hozzá tartozik, és éveken át a pár milliwattos vörös lézer emblematikus tartozéka volt az ilyen eszközöknek. Annyira, hogy sokan – tévesen, az infralámpákra gondolva – „infrás egér” néven illették e jószágokat. Mára a korszerű egerek fénye számunkra láthatatlan, rendkívül kis intenzitású kék lézer, ami még mindig elég ahhoz, hogy az egér az alatta lévő felület mintázata, faktúrája alapján érzékelni tudja a saját elmozdulását. Ezeknél az eszközöknél számít a felvett energia, főleg a vezeték nélküli „rágcsálóknál”, amelyek elem-élettartama soha nem lehet elég, így amennyire csak lehet, visszafogták a fény intenzitását.
Bagoly mondja: HU! 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!