Sammezzano brutális oldala

Bő fél éve írtam a toszkánai Sammezzano-kastélyról, amelynek sorsa kísértetiesen hasonlít a turai Schossberger-kastély sorsára. Azóta felfedeztem pár újabb dolgot…

bagolymondjaponteeenFirenzétől egy kisebb kiruccanásnyira van a Sammezzano-kastély, a Non Plus Ultra című bejegyzésem egyik tárgya és csodája. Ha nem olvastad, vagy nem emlékszel rá, érdemes megnézned újra a korábbi írásomat, és még inkább a benne lévő, illetve alatta linkkel ajánlott képeket. Már csak azért is, mert érthetőbbé válik, miért tartom fontosnak, hogy a kastély megmentésére alakult Savesammezzano Mozgalom bizonyos szinten sikereket ért el.

Nagyon kevés, és ellentmondásos infó van csak arról, hogy pontosan miben is áll ez a siker. Egyrészt annyi biztos, hogy az Európai Unió is felfigyelt erre a nagyszerű építészeti kincsre, és Európa hét leginkább veszélyeztetett és megmentendő műemléke közé választotta. Ez önmagában talán kevés lenne, nem csak Magyarországon, de Olaszhonban is, azonban a regellóiak (akik önkormányzatához a kastély területileg tartozik) megosztottak néhány képet a Facebookon, amelyek szerint valamiféle munkálatok valóban elkezdődtek az épületen. A főhomlokzat jobb oldala fel van állványozva, egy másik képen pedig valamiféle daru vagy kosaras emelőgép dolgozik a tető felett… Csak az a furcsa, hogy a tulajdonos hallgat, és azok, akik hivatalból tudhatnának a dologról, nem tudnak semmit. Szóbeszéd járja, leginkább az olasz nyelvű honlapokon, ahol a kastélyt megmenteni kívánó emberek írogatnak, ám semmi sem biztos. A legvalószínűbb azonban az, hogy a 2018 márciusi havazások utáni gyors értékmentés, stabilizálás folyik. Aminek ellent mond, hogy 2017 decemberi képeken is látható már az állványzat.

bagolymondja_magaslétraNem igazán lelkesítő az FPXA Alapítvány azon értesülése, hogy műemlékvédelmi előírásoknak eleget téve ügyködnek az épületen, de a munka célja csak annyi, hogy katasztrófahelyzet esetén a kastély belseje a beavatkozók számára megközelíthető legyen. Szóval vagy van valami, vagy semmi sincs, de egyik sem bíztató…

A pusztulásában is gyönyörű kastély különlegesen értékes parkja már valamivel jobb helyzetben van – ha jól értelmezem az olasz híreket, akkor Regello helyi szervezeteinek sikerült elérni, hogy egyáltalán jogukban áll rendben tartani a kert ritkaságait. Az is valami! De a kert nem csak a kettős mamutfenyőt és más botanikai ritkaságokat rejt, hanem egy szörnyeteget is. Pontosabban egy szörny pusztuló maradványait. Társairól is írtam már, az Utópiák és disztópiák című bejegyzésemben, amely a brutalizmusról, mint építészeti irányzatról szólt.

Sammezzano műholdképen
Sammezzano a Google Earth műholdképén – forrás: Google Térkép

Alig száz méterre a kastélytól, de szerencsére a fák sűrűjének rejtekében az olasz brutalista építészet egyik különös, félbehagyott emléke omladozik. Ha valamikor elkészült volna, talán még tetszetős is lehetett volna: a tagolásában, formavilágában van már valami, ami a cardossi Szent Péter Szeminárium tudathasadásos dekorativitására emlékeztet – vagy a budai volt SZOT-üdülő súlyosan városra nehezedő, nyomasztó, csontváz-szerű ívére, ami, amikor még üzemelt a szálló, valamiféle eleganciát is rejtett. Ma már az sem szép látvány, hiába van gyönyörű helyen.

7900484264_668b184055_b
A sammezzanói szörnyeteg a darujávalAlessandro Alecosta felvétele, a szerző szíves írásbeli engedélyével – Photo by Alessandro Alecosta—appears here with the author’s generous written consent.

Nem sokat tudni erről a regellói épületről, csak annyit, hogy 1970. körül építették meg azt, ami egyáltalán megépült belőle. A helyszínválasztás egyértelműen a márki kastélyának kihasználásával lehet kapcsolatban, és talán azé a tulajdonosi köré volt ez is, amely a kastélyt hasznosította. A tervek szerint szálloda, majd kórház, majd megint szálloda lett volna, ha nem marad félbe. De úgy maradt félbe, mintha nem is akart volna félbe maradni, csak egyik pillanatról a másikra leállt az építkezés. Enyészetnek indult beton váza mellett még egy toronydaru is ott árválkodik. Egy ilyen daru komolyabb érték szokott lenni annál, hogy csak úgy ott felejtsék…

7900492268_3b8627c513_b
A sammezzanói szörnyeteg belső udvaraAlessandro Alecosta felvétele, a szerző szíves írásbeli engedélyével – Photo by Alessandro Alecosta—appears here with the author’s generous written consent.
7900480204_ec6e114264_b
A sammezzanói szörnyeteg alapjaAlessandro Alecosta felvétele, a szerző szíves írásbeli engedélyével – Photo by Alessandro Alecosta—appears here with the author’s generous written consent.

Manapság a brutalista építészet egyfajta megértő buksisimogatós reneszánszát éli, a még meglévő, és esetleg menthető példái körül egy viszonylag szűk kedvelői kör alakult ki, de azok legalább igyekeznek megóvni az eleve esztétikától mentesnek tervezett épületeket attól, hogy rondaságuk miatt eltöröljék őket a föld színéről, és így az építészet történetének egy különös kísérleti szakaszának igyekeznek mementót állítani. Nem mindig eredménnyel, és nem is mindig méltán, de van egy-két olyan betonkolosszus, ami tényleg érdemes arra, hogy vigyázzunk rájuk – erről persze írtam a korábbi bejegyzésben.

 

A sammezzanói monstrum valószínűleg nem fog olyan érzelmi és kulturális visszhangot kelteni, mint Ximenes d’Aragona márki kastélya, pedig máshol, más kulturális közegben akár még figyelmet is kelthetne. De Toszkána, Firenze környéke, Sammezzano parkja nem egy ilyen betonszörnyeteg természetes élőhelye.

bagolymondjafotozik

A címkép a Páva-terem dekorációja a Sammezzano-kastélyban.
– Feltehetően Julio Cesar Mesa felvétele, a Tumblr-en szabadon felhasználhatóként jelölt forrásból – részlet

Forgalmi adatok

Mi mindenre rá nem világítanak dalcímek?

BagolymondjawtfA rock nagyjai érdekes dolgokra vetnek fényt.

Ott van példának okáért az AC/DC, híres számával, amelynek az a címe, hogy Highway to Hell, avagy magyarintva egyet rajta „Országút a pokolba”.

Egy sokak szerint még nagyobb, még klasszikusabb rock együttes, a Led Zeppelin egyik (valóban gyönyörű) nagy sikere a Stairways to Heaven, azaz „Lépcsőház a Mennyországba”.

Az, hogy az egyik helyre országút vezet, a másikra csak egy lépcső, elég sok mindent elárul rólunk.

Vagy, ahogy Voltaire mondotta volt, „Lehet, hogy a Mennyországban szebb a környék és kellemesebb a klíma, de a pokolban sokkal érdekesebb a társaság!”

bagolymondjahagyjallogva

A címkép a Pexels.com gyűjteményéből származó, szabad felhasználású (C00) fotó.

 

Csököny

Amikor Isten nem enged az istennek se…

bagolymondjadicsak2001 ősze rossz időszaka volt az amerikai polgári repülésnek is, mint sok minden másnak. Mert sok minden megváltozott akkor, a világ egészen furcsa fordulatot vett, nem biztos, hogy jót. Szeptember 11. volt a fordulópont.

Az akkor 26 éves Hilda Yolanda Mayol a World Trade Center földszinti éttermében dolgozott azon a nevezetes napon, amikor a régi világ szó szerint is összedőlt körülötte. Ő megmenekült, és joggal hihette, hogy biztonságban van: az emberek legtöbbjének egy katasztrófa sem jut egész életében (szerencsére), és akiknek mégis részük van ilyesmiben, vagy ott vesznek, vagy egész életükben emlegetik. Ritka az olyan, hogy valakire újabb katasztrófa leselkedjen – ritka, de nem lehetetlen.

Két hónappal és egy nappal később, 2001. november 12-én az American Airlines 587-es járata a New York-i John Fitzgerald Kennedy repülőtérről a Dominikai Köztársaság fővárosába tartott, San Domingóba, és Hilda Yolanda Mayol joggal gondolhatta, hogy végre nyugodt vakációnak néz elébe, hiszen szerencsés: túlélte a 9/11-et és a Karib-tengeren fog pihenni. Azt azonban nem tudta, hogy a gépe, egy Airbus A300B4-605R a japán nemzeti légitársaság Boeing 747-ese után száll fel. És túl hamar. Az Airbus a Jumbo Jet légörvényébe került, és a gépet vezető első tiszt túlreagálta a turbulenciát. Annyira igyekezett egyenesbe hozni a repülőt, hogy azt már nem bírta ki a szerkezet: előbb a függőleges vezérsík vált le, majd az irányíthatatlanná váló gép hajtóművei is, és a törzs Queens Belle Harbor nevű negyedébe csapódott. A gépen tartózkodók mind odavesztek, és a földön is öt halálos áldozatot szedett a baleset.

Nem elég egy katasztrófát túlélni: mindet túl kell.

bagolymondjaversenyezzValamikor a nyolcvanas években történt (sajnos nem találtam pontos adatokat, így a memóriámra kell hagyatkoznom), hogy a Mecsek Rallye-n egy nagyon balszerencsés baleset történt: az egyik versenyautó úgy sodródott ki a kanyarban, hogy egy fának ütközött, amiről a kanyar biztonságosnak gondolt belső oldalára csapódott, és több nézőt elsodort. Egy fiatal párt is, akik közül a fiú életét veszítette, de úgy zuhant a lányra, hogy az életben maradt.

Néhány hónappal vagy talán egy évvel később Taszár közelében volt egy másik furcsa baleset: egy teherautó platójáról elszabadult vaslemez a mögötte haladó menetrend szerint közlekedő buszt borotválta le. Az utóbbi baleset még szerencsésnek is mondható, mert egyetlen halálos áldozata volt csak: a lány, aki túlélte a Mecsek Rallye-t.

A sors időnként roppant csökönyös tud lenni.

bagolymondja_elefántAhogy Hilda Yolanda Mayol történetét olvastam, és beugrott a Mecsek Rallye-t túlélő leány esete, és ismét Várady-Csontos Győző barátom jutott eszembe (akit nem így hívtak). Meséltem már róla, Az elefánt és a halál című bejegyzésben, amikor azt a nézetét fejtegettem, hogy a látszólag értelmetlen halál, például egy kisgyerek halála is értelmet nyerhet, ha elhisszük, hogy létezik sors, karma, és esetleg lélekvándorlás is. Egyes életeknek, pontosabban egyes inkarnációknak véget kell érni ahhoz, hogy akár az adott egyén, akár mások előrébb jussanak a saját lelkük fejlődésében, amely majd a beteljesedéshez vezet, legyen az a Szamszára, megvilágosodás, Buddhává válás, Utolsó ítélet, vagy egylényegűvé válás, egyesülés a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúval. (Igen, ilyen is van.) Nem a cél, az út a lényeg – a cél csak jutalom.

És ha az ember csökönyös és nem akarja követni az útját, másik úton jut ugyanoda. Vagy, az elefántos példával élve: ha a lépcsőkorlát gombjához próbálunk menekülni, mindig lesz ott egy hajcsár, aki az elefánt kevésbé szalonképes feléhez penderít.

Nem muszáj elhinni, sőt, nem is biztos, hogy igaz. De vannak helyzetek, amiket könnyebb így elfogadni. „Így megy ez” – Vonnegut szavaival élve.

bagolymondjagondterhelt

 

A címképen: Az American Airlines N14053 lajstromjelű Airbus A300-asa, amely Queens egyik lakónegyedére zuhant 2001. november 12-én. – By JetPix [GFDL 1.2 or GFDL 1.2], via Wikimedia Commons

A számok bűvölete

Egy újabb fontos felismerés, ezúttal a gazdaság terén:

bagolyvisszanézA mindennapi életben a természetes számokat preferáljuk, és így van ez azzal is, amit adóként befizetünk.

A könyvelőiroda azonban valós számokat akar.

A kreatív könyvelés mégis imaginárius számokkal parádézik.

Ha a hajdani matektanáraim ebbe belegondolnának, nem biztos, hogy annyira erőltetnék a magasabb szintű matemaktikát.

A címkép szabad felhasználású kép C00 licenccel, a http://www.pexels.com gyűjteményéből.

Egy újabb felismerés

A legbiztosabb tudás is kételkedést hordoz magában. A magabiztosság viszont nem velejárója. Tehát…

Tévedhetetlen ember az,
akinek a dolgokról
még csak elképzelése sincs!

Csak úgy eszembe jutott…

bagoly_glass

A címkép cricketumpire felvétele, a szerző szíves engedélyével.
© 2018 cricketumpire

Forrás: DeviantART (az eredeti kép|a szerző galériája)

Cover image by cricketumpire—thank you for the generous licence.
© 2018 cricketumpire

Source: DeviantART (original image|author’s gallery)

Kék fény krimi nélkül, avagy a boldogság színe

A boldogság madara kék, és akik a színek egészségünkre, hangulatunkra gyakorolt hatását kutatják, gyakran erősítik meg, hogy a kék és a boldogság összefügg. Csakhogy.

BagolymondjakékrefestveMielőtt azonban a „csakhogy” bármiféle értelmet kaphatna, nézzünk vissza egy kicsit arra az időre, amikor én még kissrác voltam – illetve már nem is olyan kicsi, hanem olyan gimnazista-forma. Előfordult akkoriban, hogy a fizika még érdekes is lett, lekötött, és megmozgatta a képzeletemet, pedig kötelező volt, tantárgy, és tanulni kellett. Ami megszerettette, az a hétköznapra ható logikája és folyamatos visszajelzése volt. És persze az is, amikor valami jövőbe mutatót, technikai érdekességet, izgalmat tanítottak nekünk. Például elvittek a Budapesti Műszaki Egyetemre és ott, életemben először, és jóval korábban, mint a nagy átlag, láthattam, megtapasztalgathattam, sőt, meg is érinthettem egy lézersugarat.

Demonstrációra szánt lézer eszköz
Hélium-neon lézer bemutató eszköz Párizsban, a Kastler-Brossel Laboratóriumban – Photo Copyright © 2004 David Monniaux [GFDL, CC-BY-SA-3.0 or CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

Amolyan tanulmányi vagy osztálykirándulás volt az általános iskola utolsó hónapjaiban, nyolcadikosként. A sci-fi már akkor is érdekelt, talán jobban, mint bármilyen más irodalom, és ott valami egészen távoli jövőbe mutató dologként jelent meg a lézersugár, és szinte egyet jelentett az űrhajózással, csillagközi háborúkkal és idegen lények közötti kapcsolatfelvétellel. A lézer akkor már nem volt túlságosan újkeletű dolog, több mint egy évtized telt el attól, hogy Alexander Mihajlovics Prohorov szovjet akadémikus, Charles Hard Townes amerikai és Nyikolaj Gennadijevics Baszov (tényleg ez volt a neve, bocsi!) szovjet fizikus Nobel-díjat kaptak a lézer megvalósíthatóságához szükséges kvantum-elektrodinamikai kutatásaikért. Bármi is legyen az. A lézer elve pedig 1960 május 16. óta jelen volt, egy amerikai kutató, Theodore Harald Maimann révén, az alapkutatások pedig az ötvenes évek elején gyökereztek, és a vonatkozó szabadalmi kérelmet is 1957-ben adták be. (Gordon Gould, az eljárás névadója csak 1987-ben nyerte el jogos jussát, de ez egy másik krimi.)

Akkoriban olyan csodának tűnt a gerjesztett fénysugár, ami szinte ellent mondott mindannak, amit a fényről megszoktunk: egészen szűk nyalábja gyakorlatilag párhuzamos sugarakból állt, színképe rendkívül homogén volt (azaz egy piros lézerből szűrőkkel sem lehetett más színűt varázsolni), és akkora energiája volt, hogy egyes dolgokon képes volt simán áthatolni. Például a kezemen is – a BME laboratóriumában amolyan bátorságpróba volt, hogy ki meri „átlyukasztatni” a kezét a lézernyalábbal. Megpróbáltam: a sugár simán átment a kezemen, de igazából nem lyukasztott át semmit, bár a bőrömön úgy ragyogott a fényfoltja, hogy akár el is hittem volna az ellenkezőjét. Furcsa, bizsergető érzés volt látni, ahogy a kezem nem jelent akadályt a fénynek, és az is furcsa volt, ahogy a kezem vörösen fénylett a szöveteken szóródó fénysugár-töredékekben. Leginkább az volt a bizsergető érzet oka, hogy tudtam, hogy mi történik és mégsem éreztem semmit.

BagolymondjakékfényTermészetesen mindenféle dolgot megtudtunk a lézer és a fény tulajdonságairól, bizonyítást nyert a fénysebesség néhány féligáteresztő tükör és a Hold segítségével (állítólag – én azóta sem fogom fel ésszel). Megtapasztalhattuk, hogy mivel irányított fénysugárról van szó, ami oldalirányban nem szóródik, a lézer nem látszik addig, amíg át nem halad valamin (füstön vagy párán – a laboratóriumban füsttel jelenítették meg magát az „utazó” fénynyalábot). Valamint megtudtuk azt is, hogy nem csak rubinlézer van (ilyet láttunk, pontosabban széndioxid-rubinlézert, szerencsére nem az ipari teljesítményűt, amit vágásra-hegesztésre használnak), hanem például hélium-neon lézer, sőt, szilárdtest-lézerek is, amitől a sci-fi irodalmi kreációi hirtelen bárgyú, óvodás színvonalú próbálkozásoknak tűntek. És megtudtuk a korlátokat is: a rengeteg féle lézert lehet gerjeszteni, akár a teljes színskálát is, egy tartományt kivéve: kék lézer nem létezik. Teljesen anyagtechnikai okokból lehetetlen kék lézert gerjeszteni, meg igazából ibolyaszínűt is.

Nixie-cső 0-tól 9-ig számol
ITT GN-4 Nixie-cső számkijelzése – Fotó: Hellbus [CC BY-SA 3.0 or GFDL], from Wikimedia Commons

Valamikor 1980 táján, amikor a komolyabb teljesítményű és képességű Hi-Fi készülékek megjelentek a hazai kiváltságosak lakásában, és hozzánk is beköltözött egy kazettás magnó képében, akkor láttam először LED-et, ha jól emlékszem. Voltak korábban is számológépek kissé hasonló megoldással, de parázsló fényű kijelzőjük nem LED-et használt még, hanem az úgy nevezett Nixie-csövet. Pedig milyen izgalmas volt felfedezni, hogy a 9-es szám valahol mélyebben van a készülék belsejében, mint a 8 vagy az 1… Még izgalmasabb lett volna, ha tudom, hogy a kifejlesztőjük egy magyar származású testvérpár, Haydu K. György és Haydu Zoltán cége, a Haydu Brothers Co. volt. A céget még a Nixie-cső szabadalmaztatása előtt felvásárolta a Burroughs Corporation, de ez a hasonló fejlesztések költségeit és emberi hátterét ismerve elég szokványos történet.

Untitled-1A LED fényekkel is hasonló volt a helyzet, mint a lézerrel. Azokat talán öt év előnnyel fejlesztették, kutatták, de mivel anyag gerjesztésével nyerték a fényt, ott is megoldhatatlan problémát jelentett a kék (és a viola) szín. Nagy erőfeszítés, anyagi ráfordítás és sok-sok tudós munkája kellett ahhoz, hogy 1992-ben Nakamura Shudzsi (Shunji Nakamura) felfedezze a megfelelő fényerősséget is kibocsájtani képes kék LED-et pontosabban azt az anyagot megtalálja, ami kellő erősségű kék fény kibocsájtására képes. Ha már boldogságról esett szó a címben: nem az endorfin volt a megoldás, hanem a gallium-nitrit, és a megfelelő gerjesztéséhez még a megfelelő eljárást is meg kellett találni. A kék lézert is Nakamura találta fel, további öt év múlva, és annak esetében is a gallium-nitrit volt a kulcs, de az ibolyaszín fényt adott. Egy másik gallium vegyület, az indium-gallium-nitrit tette lehetővé a valódi kék fényű lézer megalkotását. Ezekért a kutatásaiért Nakamura 2014-ben fizikai Nobel-díjat kapott társaival, Akaszaki Iszamuval (Isamu Akasaki) és Amano Hirosival (Hiroshi Amano) együtt. Hogy miért kellett ennyire a kék lézer, és még inkább a kék LED? Mert a vörös és a zöld fény már rendelkezésre állt, és csak a kék hiányzott ahhoz, hogy a mindennapokban használatos fehér LED-világítás (és fehér lézer) megvalósítható legyen – ahogyan a színes tévéknél is ezek a színkomponensek teszik lehetővé a valóságosnak tűnő színek megjelenítését. (Jé: ezt egy olyan számítógépen írom, aminek monitorát fehér LED-ek világítják meg, és mellette az íróasztalomon LED-izzós lámpa világít szép fehéren…) Tehát a kellőképpen erős kék fény volt a legnagyobb probléma, és végső soron ma is az – itt van a kiber-kutya eltemetve.

boldogbagolyblueNagyjából a nyolcvanas években csodaszámba ment és boldogító dolog volt, ha a tévé LED-je nem csak pirosan tudott világítani, de esetleg átváltott zöldre, amikor a tévé bekapcsolt. A Hi-Fi erősítők és magnók szép mutatós műszereit is hamarosan leváltották a LED sorok, és a túlvezérlést nem zöld, hanem piros LED jelezte. A nyolcvanas évek végén jelent meg a  német Schneider cég Manhattan 1100 fantázianevű Hi-Fi berendezése, ami igazi designer kütyü révén keskeny és magas volt, és sárgásan-zöldesen derengő LED-ek miriádja tette az este kivilágított felhőkarcolókhoz hasonlatossá. Nem tudom, hogy hangja volt-e, az már senkit nem is érdekelt, annyira jó volt a látvány. Aztán ismét egy korábban csak kiváltságosoknak járó dolog hétköznapivá válását, demokratizálódását tapasztalhattuk meg, ahogy a LED egyre több mindenen megjelent, vörösen vagy narancs fénnyel jelezte a tűzhely, hogy még meleg, pirosan villogott az autó riasztója, hogy működik, zöldes fénnyel ragyogtak az ébresztőórák, még a karórák számlapját is miniatűr LED világította meg a 90-es években. És a Földön béke és boldogság honolt. (Sajnos nem, ahhoz ennél azért több kellene.)

A kilencvenes évek második felében, annak is a vége táján megjelent a lakásokban is Nakamura úr és társai kutatásának mindenki által kézzel fogható eredménye, a kék LED. És a háztartásunk addig piros, sárga, narancs és zöld LED-fényei szépen halványulni kezdtek, vagy legalábbis gyengébbnek tűntek a minden eszközön felbukkanó kék fényekhez képest. Divatba jött a kék szín, és mostanra annyira elterjedt, hogy szinte ritkaságnak számít minden egyéb. Mintha elment volna az idő a piros, a zöld, a sárga, és a többi „csendes” és „visszahúzódó” színek mellett. A kék LED feletti boldogság annyira elburjánzott, hogy már a karóra világítása, a korszerű router állapotjelzője, de még az alvást segítő orvosi készülék LED segédfényei is kékek. És ez két dolog miatt nem annyira nagyon  jó, mint amilyen lehetne. Eljutottunk a „csakhogy” részig!

Az emberi szem nem egyformán érzékeny a színekre. A zöld árnyalatai és teszik ki az általunk látott színtér, a gamut nagyjából felét, vagy egy kicsit többet. A kék a gamuton belül nem túl jelentős részt képvisel, nagyjából kevesebb mint egy negyedet, ám az alacsonyabb hullámhossza miatt (vagy más okból, nem tudom) sokkal erősebbnek érezzük a kék intenzitását. Annyira, hogy ha az alvó ember környezetében piros vagy zöld fény van, az nem igazán befolyásolja az alvást, de ha kék fény világít, az már akkor is odavonzza a tekintetet és felkelti a figyelmet, ha csak a lehunyt szemünk látóterébe kerül. Célszerű tehát a kék LED-es készülékeket száműzni a hálószobából – például a ventillátort, légkondit, média centert, az orvosi eszközt (mondjuk horkolásgátló CPAP-kompresszort), az ébresztőórát, de a ház internet-elérését biztosító a routereket is. És csoda, hogy nyugtalanul alszunk, és zavartan ébredünk? A fentebb említett „demokratizálódás” pedig még tovább ront a helyzeten. Az erőteljesebbnek ható, intenzívebb kék fényű LED-eket hasonló energiájú alkatrészekkel valósítják meg, mint mondjuk a jóval kisebb intenzitású pirost. Ettől pedig a kék nem csak a fiziológiai hatása miatt válik zavaróvá, de szembántóan éles is. Szemléltetésül kissé máshonnan hozok példát, de remélem, hogy igazán látványos lesz. Íme ez a felvétel:

Rabyn_in_Blue_and_Red
Portré azonos intenzitású vörös és kék fényben – saját kísérleti felvételem, modell: Rabyn (köszönöm az engedélyt!)

A kép stúdióban készült, amikor a különféle színes fényeket próbáltam kitapasztalni. Ennél a képnél még egyformára volt állítva a két stúdióvaku fényereje, és a távolságuk is gyakorlatilag azonos volt a modelltől. A megvilágított felületek méretén ez nagyjából látszik is, mégis sokkal áthatóbb a kék, sokkal világosabbnak hat. Ezt az intenzitásbeli különbséget azonban a gyártók nem veszik figyelembe. Sok olyan esetben sem, amikor pedig nagyon fontos lenne a megfelelően korlátozott fényerő: például egyes monitorok bekapcsolásjelző LED-jénél, ami olyan erős, hogy a monitorral dolgozó személy számára már fájdalmas szúrófényként hat. (Egy Samsung monitorom ilyen volt, de szerencsére a menüjében le lehetett tiltani a LED-et.) A korábban említett hőmérős oszlopventillátor is „saját gyűjtés” (van belőlük kettő is), ahogyan az idegesítően villódzó és a fél szobát beragyogó router is. Sőt, sikerült beszereznünk egy diszkrétnek ígért, éjszakai szükségkirándulásokat biztonságossá tevő irányfényt is, amiről kiderült, hogy nagyon menő és divatos kék LED fénye van. Egyetlen éjszakát sem lehetett vele kibírni, annyira bántó volt, hogy sürgősen meg is váltunk tőle.

Persze ez nem a kék LED-ek problémája, csak az alkalmazásuké. A fejlesztők még mindig annyira boldogok, hogy kék LED-et is használhatnak végre, hogy elfelejtik, mennyire éles és zavaró tud lenni. Kicsit olyan ez, mintha a mérnökökből kollektíven kibújna a kisgyerek – hiszen mind tapasztaltuk már, hogy a bűbájos és imádott csöppség mennyire kiborító tud lenni a két másodperces hangmintát ismételgető játékszerével, aminek határtalanul élvezi a hangját, de rajta kívül senki más…

bagolymondja_JediMivel eddig sokat emlegettem a kék lézert is, mint Nakamura úr LED-kutatáshoz is kapcsolódó vívmányát, megemlítem, hogy bár nem igazán látunk ilyen eszközöket, de akár a lakásokban is vannak, méghozzá nem is kevés. Igaz, a BlueRay lejátszók nem terjedtek el annyira, ahogy azt remélték a megjelenésükkor, de az azokban alkalmazott kék lézer nem maradt társ nélkül. Manapság egyre gyakoribb, hogy a számítógépekhez használt  optikai egerek alján nem látunk fényt, sem vöröset, se mást. Pedig az egér működési elvéhez az hozzá tartozik, és éveken át a pár milliwattos vörös lézer emblematikus tartozéka volt az ilyen eszközöknek. Annyira, hogy sokan – tévesen, az infralámpákra gondolva – „infrás egér” néven illették e jószágokat. Mára a korszerű egerek fénye számunkra láthatatlan, rendkívül kis intenzitású kék lézer, ami még mindig elég ahhoz, hogy az egér az alatta lévő felület mintázata, faktúrája alapján érzékelni tudja a saját elmozdulását. Ezeknél az eszközöknél számít a felvett energia, főleg a vezeték nélküli „rágcsálóknál”, amelyek elem-élettartama soha nem lehet elég, így amennyire csak lehet, visszafogták a fény intenzitását.

Jarre2
Lézer-show fehér lézerrel Jean-Michel Jarre 2016-os budapesti koncertjén – saját felvételem

Szóval a kék, ha LED-ről vagy lézerről beszélünk, egy hosszú kutatómunka és a kvantum-elektrodinamika megismerésének egy fontos eredménye, és ebben a formájában mindenképp a boldogság színe: egy olyan siker, ami alapjaiban formálta át a mindennapjainkat, mivel nélkülözhetetlen volt a kis fogyasztású, hosszú élettartamú, és így kevésbé környezetkárosító fényforrásokhoz. A ma háztartásban használatos LED világítótestek már teljesen maguktól értetődően fehér fényt adnak ki, mégpedig az általunk megválasztott színhőmérsékletnek megfelelő kékesebb, sárgásabb, hidegebb vagy melegebb fényt, és egy korábban olvasólámpába is gyenge izzókörte energiájával megvilágítunk egy egész szobát. Az autókon szinte végtelenségig variálható dizájnelem lett a fényforrások nagy része, és természetesnek találjuk, hogy jóformán bármilyen szín előállítható LED-ek segítségével. Amikor 2016-ban Jean-Michel Jarre az Arénában koncertet adott, senki sem csodálkozott a fantasztikus lézer-show alatt, hogy időnként fehér lézersugarak pásztázták a csarnok légterét. Azon sem csodálkozunk, hogy a mobiltelefonok hátulján lévő apró vaku akkora fényt képes leadni, amihez korábban külső vakuval kellett. Háborgunk azon (szerintem teljesen jogosan), ha a korszerűsített közvilágítás nem ad elég fényt, de az nem tűnik már fel, hogy ugyanazt  akár bőséges fényárra is képes lenne megfelelő kivitelezéssel, mert nem a technika korlátozza a fényerőt. És mindezt az tette lehetővé, hogy a kék LED és a kék lézer megvalósulhatott.

Jarre1
Lézershow (többek közt) fehér lézerrel Jean-Michel Jarre budapesti koncertjén (2016) – saját felvételem

Ebben az értelemben a kék a tudomány hasznosságának, a kutatók boldogságának színe.

bagolyvihog_kékled

A címképen: kék fénykibocsájtó diódák (LED-ek) tartólapon
– Gussisaurio felvétele [CC BY-SA 3.0], from Wikimedia Commons