Sokan ismerik azt a régi, indiai tanmesét, amikor a tudósok megpróbálják meghatározni, milyen egy igazi elefánt. Sokan meg nem ismerik, úgyhogy leírom.
Egyszer régen, amikor még nem volt szélessávú internet és a mobiltelefonok nem adták a mindenttudást az emberek kezébe, vagy talán még sokkal régebben, élt öt vak tudós az indiai Rádzsasztánban, Dzsaipur városában. Az öt vak tudós születése óta nem látott, és mindent empirikus módon, megtapasztalással igyekeztek megismerni, már ami szükséges volt ahhoz, hogy a tanításokat, amelyeket felolvastak és elmeséltek nekik, teljes valójukban megérthessék. Nagyon bölcsek voltak és nagy tiszteletnek örvendtek, mert a szemmel való látás hiányát az elmével és lélekkel való látás pótolta, és felismertek olyan igazságokat, amiket az istenek csak a legméltóbbak számára tettek megismerhetővé.
Az öt vak tudós egyszer azon tanakodott, hogy milyen lehet az elefánt, mert már sokat hallottak róla, sok mindent tudtak a tulajdonságairól, de még nem volt alkalmuk megtapasztalni az elefánt fizikai valóságát. Ezért a segítőik elvitték őket egy hajcsárhoz, aki hajlandó volt megmutatni nekik az egyik elefántot, és megengedte, hogy megérintsék, megtapogassák, és megtapasztalják az állat erejét, méretét, meg úgy általában az elefántság lényegét.
Az első tudós azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy nagy, víztől duzzadó tömlő, miközben az elefánt ormányát tapogatta és vizsgálgatta.
A második azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy erős, kőből készült korlát, miközben az elefánt agyarát simította meg kezével, megkopogtatta, méregette.
A harmadik azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy széles, vaskos, bőrből készült köpönyeg, és elragadtatva gyűrögette markával az elefánt fülét.
A negyedik hatalmas oszlopnak érzékelte az elefántot, amely talán a világot is elbírja – természetesen ő az elefánt lábánál matatva szerezte meg empirikus tapasztalatait.
Az ötödik úgy vélte, hogy az elefánt olyan, mint egy nagyon sima, sok-sok kéz által fényesre koptatott kőgolyó.
– Te hülye, az a lépcsőkorlát gombja, amit fogdosol. – mondta nagyon tiszteletlenül a hajcsár, és penderített rajta egyet, éppen az elefánt kevésbé szalonképes feléhez fordítva a bölcset. Aki ezek után megállapította, hogy az elefánt olyan, mint egy rojtos zsineg.
Az öt bölcs hazafelé tartva megpróbálta megvitatni, milyen az elefánt, de mindegyik kitartott a saját maga által megtapasztalt igazsága mellett, és nagyon összevesztek – mire hazaértek, már csak öt mogorva és vak vénember maradt belőlük, mert az igazán nagy igazságok nagyon veszélyes dolgok, ha csak részleteiben ismeri meg őket az ember. Kiváltképp, ha saját tapasztalásukat a tőlük telhető legpontosabb módon szerezték, és kellő meggyőződéssel hisznek a maguk személyes kis igazságában.
Azért hoztam elő ezt a történetet, mert amit most leírok majd, talán vadnak és értelmetlennek tűnhet, de megtapasztaláson alapul. Ugyanúgy, mint az elefánt rojtos zsineg volta, a valóság egy felfogható részletének megtapasztalásaként. Hogy ez mekkora része a valóságnak, azt nem tudom, és azt sem, hogy nem a korlát gömbje-e. Ráadásul nem is saját élmény és elképzelés, hanem egy ismerős magyarázata a maga korregressziós meditációs élményei, olvasmányai és a hallott tanítások alapján, tehát az elefántnak egy olyan részéről szólnak, amikről a legtöbb ember még vak tudósok elmondásaiból sem tud semmit. A bizonytalanságot tovább növeli az, hogy én valamikor a 90-es években találkoztam az illetővel, és akkor folytattunk eszmecseréket ilyen dolgokról, mindenféle egyéb ezoterikus tapasztalásokkal párhuzamosan, mint például a közösségi emlékezet és morfogenetikus mező, földsugárzások és auralátás, energia-tan, agykontroll és G. Brigi (akit persze máshogy hívtak) csakra-rezonanciái, amikor üdvözlésként megölelt a klubhelyiség ajtajában. Sajnos ez utóbbi is megmaradt az ezoterikus megtapasztalás szintjén, pedig nem csak a kundalini vagy a szív-csakra váltott harmonikus frekvenciákra, hanem több is.
Szóval tényleg nem tudom, hogy az elefántnak melyik részét tapogattuk ezekkel az eszmecserékkel, és mekkora lehetett az az elefánt, de Várady-Csontos Győző barátom (persze őt sem így hívták) aki néhány évvel később tragikus balesetben hunyt el, igencsak meggyőzően szintetizálta mindazt, amit a kis közösségünk észlelni, megtapasztalni vélt. Győző olvasottsága akkoriban kiterjedt számos misztikus műre, természetesen Szepes Mária, Rüdiger Dahlke és Thorwald Dethlefsen munkáira, és meglepően józan kontrollal és kritikával olvasta Rudolf Steinert és jól ismert néhány olyan, akkoriban a magyar ezoterikus életben meghatározó alakot, mint Béky Lászlót, Varró Csabát, vagy Lajos atyát. De valójában a kritikus és kontrollált hozzáállása volt az, amitől hitelesebbnek hangzott tőle a hihetetlen.
Az ember állítólag nem véletlenül születik, és nem véletlen az sem, hogy mikor és hova, milyen szülőkhöz. Nincs minden eleve elrendeltetve, és az akarat tág keretek között szabad, de van egy kiindulópont és egy úticél, van tévút és alternatíva, és ami a legfontosabb: vannak következmények, amik mögött mindig okok állnak.
Ezek az okok azok, amiket rendszerint nem ismerünk. Vagy csak nem ismerünk fel.
Sokszor az ok bennünk rejlik, és gyakori, hogy ami velünk történik, szolgálat: lehetőség másnak arra, hogy elérje a célját, teljesítse egy feladatát, vagy csak észre vegye, hogy milyen irányba kell tartania. Azt szokták mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. És ez igaz is. De ezeken az utakon kell járnunk, és mindig ott van egy hajcsár, aki a maga rendszerint nem túl finom módján segít, ha a korlát golyóbisával foglalkozunk az elefánt helyett.
Ráadásul mindannyiunk hajcsár is időnként, sőt, akár elefánt is lehet ebben a történetben. Győző úgy vélte a sok-sok olvasmány, hallott szó és megérzés, megtapasztalás alapján, hogy nem mind vagyunk egykorúak, már a lélek kora szerint, és nem mind vagyunk azonos fejlettségi és fejlődési szinten. Szepes Mária Vörös Oroszlán-ja szerinte nagyon sok igazságot hordozott erről, és az egészet a buddhista bodhiszattvák mintájára úgy képzelte el – és mindig hangsúlyozta, hogy ez csak egy elképzelés, még csak nem is tapasztalás – hogy az „öregebb”, fejlettebb lelkek egyre többet vállalnak abban, hogy segítsék, maguk szintjére húzzák a kevésbé tapasztaltakat. Ezek a lelkek időnként egészen megdöbbentő dolgokat is vállalnak azért, hogy segítsenek, akár a saját maguk kiteljesedése, megvilágosodása árán is, például olyan negatív életutakat, amelyek példája elrettent másokat attól az iránytól. Lehet például veszedelmes bűnöző is egy ilyen segítő, és csak az ismeri fel a valódi voltát, aki rádöbben arra, hogy a látszólag kirívóan súlyos bűnei valójában csak látványosak, de elenyészőek, és azok, akik a környezetében vannak, a hatására élesen eltérnek egy jobb, magasabb szint felé vezető irányba. És van, aki ennél súlyosabb életutat vállal, a szenvedését, a halálét.
Az előbbiek azok, akiket az adott kultúrkör vallásai boldogként, szentként tisztelnek, beleértve e fogalomkörbe az Assisi Szent Ferenchez vagy Bingeni Hildegardhoz hasonló aszkétikus alakokat, és beleértve az ötvenes évek sztahanovistáit is; a Földközi-tengeren menekülteket mentő önkénteseket és a hajléktalanokkal küszködő szociális munkásokat is; és azokat a nyomorult embereket, akik betegségét róluk nevezik el, de később az ő példájukon keresztül válik gyógyíthatóvá ugyanaz a kór. A másik csoport, a halállal segítők csoportja azoké, akik „értelmetlenül halnak” és elvesztésük indít be a környezetükben olyan változást, ami a fejlődés útja is lehet. Sajnos nem mindig az. És sajnos nem minden elveszített szerettünk ilyen segítő, öreg lélek, szóval nem ér lerázni a felelősséget.
Az az igazság, hogy fogalmam sincs, Győző elképzelései, mondhatni tanításai mennyire igazak és valósak, mennyire érvényesek rajta kívül másokra is, és igazak-e mindenkire, ha másokra is igazak. De személy szerint nekem volt már olyan, hogy ez az elképzelés megnyugvást és erőt adott. És szeretnék hinni benne, értelmet találni benne. Mert az élet szerintem tele van olyan szubjektív igazságokkal, amelyek szerint az elefánt olyan, mint egy köpönyeg, pedig valójában csak egy rojtos zsineg.
Egy félelmetesen nagy lény hátsó felén.
A címképen egy afrikai elefánt szeme látható. Forrás: H. Zell (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons
Egy angol iskolában a tanár kíváncsiságtól hajtva felteszi a kérdést a tanítványainak, hogy ki hogyan töltötte a Szentestét.
– Szuper, Jimmy, leülhetsz. És ti, David Cohen, hogyan töltöttétek Karácsony előestéjét? – fordul az osztály zsidó tanulójához.
Róma nagyon mély nyomot hagyott bennem, és ennek számos oka volt, nem csak a talpamon minden lépést kínzóvá tévő vérhólyagok. Az Örök Város ugyanis nem csak egy szóvirág, annak ellenére, hogy Róma középkori történelmének egy részében akár alig kétezer főssé, Visegrád-méretűvé is zsugorodott, miután valódi pompája a császárkor alatt tetőzött. Róma örök, abban az értelemben, ahogyan az öröklét az időtől való (vélt vagy valós) függetlenség. Bár korábban jártam már ott, a 2017-es utazásom teljesen megváltoztatta a véleményemet, és a kíváncsi tartózkodással szemlélt hely úgy zárta magát a szívembe, hogy még csak tiltakozni se tudtam. Pedig Róma nem tökéletes, sőt. Koszos, hanyag és rendetlen, gyakran figyelmetlen, és időnként egy kicsit hülyének néz – de megkapóan őszinte és diákos humorral viseli a tökéletlenségeit, derűs öreg mesterek bölcsességével a gondjait-bajait, és olaszosan lezser módon tesz az időre.
De akárhogy is van, Rómában vannak helyek, ahol a korok erőtlenek, és tehetetlenek, hatalmuk egész egyszerűen kevés, mert Róma örök. Amikor a Portico d’Ottavia felé jártam, éppen egy megbeszélt időpontra siettem, miközben egy fontos üzleti partnerünk könyvelőjével beszéltem telefonon. Mondtam neki, hogy szabadságon vagyok, külföldön, de amit kérdezett, volt annyira fontos, hogy megpróbáltam távolból is segíteni megoldani. Amikor a térre értem, gyorsan elbúcsúztam tőle és a megbeszélt időponttól is, és az addigi sántikálva rohanásból úgy torpantam meg, mint egy táncoló egér. 
A múltkor (kínai külügyi látogatás, meg hasonlók miatt) akkora volt a dugó a városban, hogy gondoltam egyet: megpróbáltam faxon bejutni a munkahelyemre.
Tegyük még hozzá, hogy annyira hangos, hogy akik használják, időnként a kézjelekkel való kommunikációt is alig hallják, és amikor a leghosszabb, a hőmérséklete jócskán meghaladja a víz forráspontját. És csak úgy mellesleg, korlátozott időutazásra is alkalmas. Volt. Túlélt egy halálos katasztrófát, és két ország is nemzeti kincsének, tekinti, igazi legendává vált.
Azt viszonylag sokan tudják, hogy a Concorde utánégetővel, a kiáramló égésgázok és levegő túlhevítésével szállt fel, és szintén utánégetővel érte el a repülési magasságát és sebességét. De az utánégető rendkívül sokat fogyaszt, és rendkívül forró, ezért csak korlátozott ideig lehetett használni. Viszont a Concorde képes volt arra, amit szupercirkálásnak hívnak: utánégető nélkül is fenn tudta tartani a hangsebesség kétszereséhez közeli sebességét – nem ritkán át is lépve azt. A nagy deltaszárnyak különleges megoldásokat követeltek, például az üzemanyag egy részét meg kellett spórolni ballasztnak, hogy ne legyen irányíthatatlanul orrnehéz a gép. Viszont egy másik érdekes hatása az volt, hogy a repülő nem hagyta abba az emelkedést, csak ha a sebességét is csökkentették. A Concorde lételeme a nagy magasság és a nagy sebesség volt, nem az a légtér, ahol a többi utasszállító „téblábolt”.
A Concorde egyszerre volt csodálatos, ámulatot keltő, nagyszerű gép, és félelmetes, káros, és gyűlöletes. A repülő csak az induláskor taxizva elégetett két tonna üzemanyagot, mégpedig eléggé jól látható módon: sötét koromfelhőt húzva maga után. A hangja nagyon jellegzetes volt és ezért a szerelmesei számára ugyanolyan kedves, mint nekünk magyaroknak a balatoni nyaralásokat idéző tipikus NOHAB-hang. De a Concorde hangját szeretni egy különleges elmelállapot, és ha ehhez hozzá vesszük, hogy a Londonból felszálló Concorde Bristol és Cardiff között lépte át a hangsebességet, feltételezhetjük, hogy elég kevés velszi kedvelte a hangrobbanása miatt. Az Egyesült Államok, Kanada és Malajzia megtiltotta a Concorde-ok számára a légterük használatát, amit az Egyesült Államok később feloldott.
Bagoly mondja: HU! 
_short-lived_Pepsi_logojet.jpg){kind=link}
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!