A baglyok állítólag bölcsek. Annyira biztosan, hogy ne vegyék magukat túl komolyan…
Valójában nagyon egyszerűen bonyolult.
Isten az ateistáknak
azért adott szabad akaratot,
hogy saját belátásuk szerint eldönthessék,
hogyan jutnak el az
eleve elrendeltetett végzetükhöz.
A címkép a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben készült saját felvételem
A jó ég tudja, hogy valóban torontói a történet, de éppenséggel elképzelhető, és mivel igencsak frappáns a megoldás, szerintem a torontóiak sem fognak megharagudni érte, ha nekik tulajdonítom.
1849-ben is volt egy komoly tűzvész Torontóban, ami három háztömbnyi, zömében fából épült házon kívül a Szent Jakab katedrálist is elpusztította. Ez a tűz felhívta a torontóiak figyelmét arra, hogy az épületeiket kevésbé tűzveszélyes anyagokból érdemes építeniük, és arra is, hogy szervezettebb, ütőképesebb tűzoltóságra van szükség.
1904. április 19-én este nyolc óra négy perckor egy rendőrjárőr arra lett figyelmes, hogy az E. & C. Currie Ltd. nyakravalókat gyártó üzemének liftaknájából lángok fénye látszik. A gyár történetesen a város kereskedelmi és ipari központjának közepén volt, és az oltást jelentősen nehezítette az erős, közel 50 km/h-s szél és a -4 °C-os hideg. Annak ellenére, hogy 1849. óta jelentősen fejlesztették a tűzoltóságot és a város a határain kívülről is segítséget kapott, több mint kilenc óra kellett ahhoz, hogy a gyorsan terjedő tüzet ellenőrzésük alá tudják vonni – több mint száz épület vált a lángok martalékává és a keletkezett kár az akkori értéken meghaladta a 10 millió kanadai dollárt. Sajnos egy haláleset is történt, egy robbantási szakértő, John Croft, aki az oltást segítette, bent rekedt a tűzben.
A tűzvész nyomán háborús ostromra emlékeztető romok maradtak, de Toronto viszonylag hamar újjáépült, és tanult is az esetből.
Teljesen újragondolták a tűzvédelmi előírásokat, új eljárásrendet vezettek be, amely könnyebbé teheti az oltást és csökkentheti a károkat. Többek között előírták, hogy a tűzcsapokat a tűzesetek előtt fél órával ellenőrizni kell.
Említésre méltó, hogy a tűzvészről még abban az évben, 1904-ben film is készült, és ez volt az első film, amit Torontóban forgattak. Az elpusztult épületek helyének egy részén pedig a következő évtizedben felépült a Union Station, Toronto impozáns vasútállomása.
A torontóiak (ha tényleg jól tudom, hogy náluk hozták ezt az előírást) józan módon tisztelik a törvényeket és az előírásokat, és még a tetejébe találékonyak is. Így az említett fél órás szabályt is betartják: a tűzcsapokat minden fél órában ellenőrzik.
A leégett városrész látképe: By Galbraith Photograph Company [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
Romeltakarítás: az eredeti feltöltő Mindmatrix a(z) angol Wikipédia-ról volt [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
Souvenir Card: Ismeretlen [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
Van úgy, hogy a munka egészen más miatt érdekes és értékes, mint ahogy az alapból feltételezhető lenne.
A múlt héten eléggé lehangoló volt a nappali, csupasz falakon koszos szürke foltok jelezték, hogy mi volt ott korábban: a kerek valami dísztányért, a szögletes képet, az identitászavaros amőba alakú meg valamilyen szobrot, domborművet vagy hasonló fali dísztárgyat jelzett. Hiányuk nagyjából olyan volt, mint a cirkuszsátor letaposott nyoma a falu széli legelőn, vagy a nyaralásról hazahozott szatyornyi mosatlan. De az egészben volt egy ígéret is: a helyzet hamarosan változni fog!
Történt aztán, hogy a megbeszélt időben (!) beállított egy család (két testvér és az idősebbik felesége), többé-kevésbé fogatlan mosolyukat bőségesen ellensúlyozta a vidáman csillanó szemük és az őszinte derűjük. Megjöttek, nekiláttak, és kifestették a földszinti helyiségeket, meg még a lépcsőházat is, ami funkciójából eredően magas és szűk, elég kellemetlen hely az ilyen munkára. Megjöttek, nekiláttak, szinte szótlanul, céltudatos magabiztossággal és összeszokottsággal, tempósan és mindenféle sallangok nélkül elvégezték a munkát, még egymáshoz is alig szóltak. De nem csöppent le festék, vagy ha mégis, rögtön ott volt, aki feltörölje, és nem kellett utasítás vagy várakozás ahhoz, hogy haladjanak. Másnap még lefestették másodszor is, kiigazították és rendbe tették, visszapakolták a bútort, meg amit kellett, és még az előre kialkudott összegből is vissza akartak adni, mert olcsóbbra jött ki. Aztán elmentek.
A nappali meg ott állt, csupasz, fehér falakkal, és vidám volt. Délutánra újra működött a tévé, kisvártatva visszakerültek a képek is (no még nem mind), és olyan lakás formája volt a helynek. Nem az a fajta, amiben csak élnek, hanem az a fajta, amiben jól lehet élni. És erről eszembe jutott egy régi történet. Naná, nem én lennék, ha nem jutna!
Valamikor az előző évezredben, igaz annak az utolsó évtizedei egyikében, az iskolában egy tanítónéni azt mondta a kis harmadikosoknak, hogy írják meg, az apukájuk vagy anyukájuk mit dolgozik, és mutassák be, hogy az miért jó.
Petike leírta, hogy az apukája ügyvéd, és amikor a bácsik meg a nénik összevesznek, akkor ő és a bíróságon a többi néni és bácsi segít nekik abban, hogy a pénzük megfelelő helyre kerüljön, és ez azért jó, mert így Petikét minden nyáron el tudja vinni vitorlázni.
Katika leírta, hogy az ő anyukája biztosítónál dolgozik, aki mindenkinek segít olyan biztosítást kötni, hogy ha elütik a utcán, vagy leesik a létráról, vagy megverik a nyolcadikosok, akkor legyen pénze a sok gyógyszerre és ápolásra, és ez azért jó, mert így anyukája mindig tud neki venni új cipőt meg ruhát, és télen majdnem minden hétvégén el tudnak menni Bánkútra síelni. Legalábbis amikor van hó.
Pistike meg azt írta le, hogy az apukájának az a munkája, hogy boldoggá teszi az embereket. Mert ő szobafestő, és amikor odamegy valahova, akkor ott mindenki szomorú és nagy-nagy rendetlenség van. És akkor ő kifesti a szobájukat, és amikor kész, akkor mindenki mosolyog, mert szép a lakásuk és ragyog minden. És ez azért jó, mert a megújult otthonukban sokkal boldogabbak az emberek, akik még kávéval és sörrel is megkínálják az apukáját, és integetnek neki, amikor az újabb helyre indul.
Pistikének szerintem igaza volt. Persze biztos, hogy ez szemlélet kérdése is. És az volt az érzésem, hogy ez a csapat ilyen boldogságcsináló szemlélettel jött el hozzánk. Köszönjük!
A fotók a Pexels.comról letöltött, CC0 licenc alatt szabadon felhasználható képek, melyek szerzője a forrás helyén sincs jelezve.
Bagoly mondja: HU! 
.jpg){kind=link}
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!