Komédia és lelkiismeret

Firenze, a pénz, a bankok és a reneszánsz bölcsője nem nagyon tud mit kezdeni száműzött szülöttével.

bagolymondjaverselValójában tudtam én ezt már régebben is, de amikor nemrégiben Firenzében jártam, akkor állt össze igazából a kép. Firenze bajban van: komoly lelkiismereti válságot okoz a városnak Dante. Nem új keletű a dolog, szerintem tarthat már vagy 700 éve. A lelkiismereti problémák megnyilvánulása azonban egészen érdekes.

Szóval az úgy volt… Jártam Firenze utcáit, némileg terv szerint vettem sorra egyes nevezetes helyeket, mint a Vespucci család és Sandro Botticelli nyughelyéül is szolgáló Ognissanti templomot, aztán az Amici di’ Ponte Vecchio nevű vendéglátóipari üzemegységet, azaz Stefano kis pasticcheriáját a Ponte Vecchiótól százhúsz méterre, ahol a második látogatásomkor már méternyi széles mosollyal, lelkesen üdvözöltek. A kellemes fogadtatás, nagyon mérsékelt árak és a minőség megérdemli, hogy a címét is ide írjam: a Via de’ Bardi nevű utcában van, az amúgy hasonlóképp visszafogott árú, de nagyon színvonalas O Barral szemben. (Üvegezett erkély az Arno felett, tökéletes rálátással a Ponte Vecchióra – minden más helyen méregdrága lenne, itt meg kifejezetten olcsó is a többihez képest.) És ha már az utcanévnél tartunk, érdemes megállni egy pillanatra, és megjegyezni a Bardi nevet. Fogom még emlegetni.

Aztán persze a pizza szelet és a kávé után tovább dolgozott bennem a kultúrkeselyű, és a Santa Croce felé vettem az irányt, az olasz művészet toszkánai panteonja felé, hogy megnézzem Michelangelo, Rossini, Galilei és más hasonló nagyságok síremlékeit – közöttük pedig Dantéét is, aki nem is ott nyugszik, hanem Ravennában. A hatalmas kenotáfium nem más, mint a város kudarcának emlékműve, látványos mementója annak, hogy Firenze hogyan bánt fiával, és hogyan nem tudta „visszaszerezni” a költőt, aki egész életében szeretett volna szülővárosába visszatérni, de a rá kirótt halálos ítélet miatt nem tehette.

bagolymondjafotozikSanta Croce is olyan hely, hogy a sok-sok kincse közül egyetlen egy is bármely másik városban a turisztika kizárólagos alapja lenne. A reneszánsz diadalmenete azonban nem volt elég nekem, és a kijáratnál megkérdeztem az információnál, hogy merre találom a Santa Margherita de’ Cerchi kis templomát, ami a térképemen sem, és valójában a Google térképen sem volt beazonosítható. Tétova hümmögés, heves guglizás és jókora adag bizonytalanság után a hölgy az üvegen túl különös húzásra szánta el magát: blöffölt. Bekarikázta a Bada Fiorentinát, és utamra engedett. Természetesen nem találtam ott, amit kerestem, és bárhol is kérdezősködtem, nagyjából ugyanazt a hümmögést és vállvonogatást kaptam. Ja igen: a hagyomány szerint, azaz állítólag ez a Santa Margherita templom volt az, ahol Dante állítólag először meglátta eszményi és elérhetetlen szerelmét, Beatricét, állítólag ez a templom volt házasságkötésének helyszíne is, és állítólag itt helyezték örök nyugalomra Beatricét – hozzá indultam, és persze Dantéhoz. A bűntudattal azóta is vívódó Firenze lakói azonban nem tudták, hol kellene keresnem, és végül a dóm mögött kötöttem ki egy kőpadon, ahol egy idős, eléggé ápolatlan és rossz arcú rajzoló sorra hajtotta el a férfiakat, akik karikatúrát kértek volna tőle, és beszólogatott minden csinosabb fiatal nőnek, aki nem kért belőle. Mögöttem a Via dello Studio szűk kis utcája nyílt, és egy kis pihenő után engedtem az erőteljes késztetésnek, hogy arra vegyem az utam. A megérzésem jónak bizonyult. A telefonom közben rég lemerült, így nem láthattam, hogy végülis a Google nem tévedett, „Dante temploma” valóban ott van, ahol jelzi: egy kis sikátor mélyén, a Via Corso egyik boltíve alatt, eldugva. A kapuján még kilincs sincs, bár réztábla (réztáblának látszó tárgy) jelzi, hogy ez a hely az a hely… de zárva. A templom ajtaja előtt kéregető, albán öregasszonynak látszó koldus egyfogú vigyorral mondta, hogy non a casa (nincsenek itthon) és a szemközti bisztró (vagy talán ajándékbolt?) csinos eladó hölgye homályosított fel, hogy a templom majd csak kedden nyit. Addigra én már a munkahelyen termékértékesítek.

Nem sokkal távolabb a Via Dante, és a hangzatos nevet viselő Casa di Dante, „Dante szülőháza”. Persze ismét állítólag – teszem hozzá gyorsan. A lelkiismereti probléma újabb szép példája ez a kis múzeum, ami sok mindenről szól, de talán Dantéról legkevésbé.

BagolynemtudjaTörtént ugyanis, hogy amikor 1865-ben Dante születésének 600. évfordulóját ünnepelte a város, amelyik az akkor alakuló önálló és egységes (khm…) Olaszország fővárosa lett hirtelen, szembesült azzal, hogy híres szülöttjének, a legnagyobb olasz költőnek, a népnyelv irodalmivá emelőjének nincs meg a szülőháza – még a helyét is csak szóbeszéd őrzi. Ravenna ragaszkodik a költő földi maradványaihoz, így azzal sem lehet előrukkolni, valami pedig muszáj, hogy emlékeztessen rá. Nem akarom túlragozni – a Museo di Dante első szobája szinte csak erről szól – a lényeg, hogy történészek csoportja kutatta a fellelhető iratokat, amelyekből kiderült, hogy Dante testvére, Francesco Alighieri a költő halála után eladta az épületet, amit aztán többször átépítettek, lebontottak, felújítottak, átfestettek és modernizáltak, megénekeltek és elittak, stb., és végül már azt sem lehetett tudni, hogy az Alighieri család számos házának melyike lehetett a szülőház, és egyáltalán, hol lehettek ezek az épületek. A bizottság végül a számos, de nagyon homályos, és mindennek ellentmondó információ alapján úgy döntött, hogy a Dante-ház ott volt, ahol a néphagyomány tartja, és az ott lévő számos középkori eredetű ház közül kiválasztottak egyet, amely nagyjából megfelelhetett annak, amit Dante a műveiben körülírt. Ugyanis közvetlenül nem nevezte meg, hol állt otthona, csak apró utalások, célozgatások alapján lehetett behatárolni a helyét. Dante ráadásul nem nagyon kérkedett a felmenőivel sem, éppen csak meg-megemlítette őket, ahol nagyon elkerülhetetlen volt. Tulajdonképpen volt is rá oka.

A következő lépésként a város megvásárolta illetve kisajátította a kiválasztott ingatlanokat, és elkezdték lebontani az épületekről a Dante kora után ráépített részleteket, emeleteket, stb. És a végén ott álltak egy hatszáz éves ház alapjánál, aminek nem maradt felépítménye. Ekkor újabb fázis következett, és a legváltozatosabb források alapján rekonstruálták, hogy a XIII. század vége felé milyen is volt egy lakóház, típusmintákat kerestek, és végül több ilyen felhasználásával „helyreállították” az Alighierik egyik épületét, amit kijelöltek Dante szülőházának. Nem is annyira ház lett az eredmény, inkább szerény lakótorony, mellé még jutott egy polgárház is, ami része ugyan a Casa di Dante épületnek, de nem része a Museo di Casa di Dante gyűjteménynek. Még a múzeum ismertetője is bevallja, hogy maga a rekonstrukció és az egész eljárás is – mai szemmel nézve – erősen megkérdőjelezhető, úgyszólván légbőlkapott. Persze mi is ismerünk ilyet, nem muszáj Egyiptomig mennünk, hogy Vörös Győző Thot-templomával példálózhassak, elég Füzér várát megtekinteni…

És hogy mit találni a Dante-múzeumban a 4 eurós belépőért? Sok-sok lépcsőt. 🙂 Persze van más is, gondosan elhelyezett tárlókban a ház rekonstrukciójának története, a trecento Firenzéjének emlékei, a város szerkezete, a guelphek és ghibellinek közötti harc históriája és okai, egy sorsdöntő ütközet részletes elemzése és (rajzos) modellezése, középkori és a trecentóra jellemző tárgyak, valamint a Comedía (ami csak később kapta a Divina Commedia címet) kiadásának története, reprodukciók, másolatok, és végül Dante egyik halotti maszkja is (sok létezik). Amit igazából hiányoltam, az maga Dante volt, az ember, a költő, az olasz minnesänger, és mindaz, ami összekötötte és elválasztotta a családjától, Beatricétől, Firenzétől.

Arra legalább fény derült a kiállítás szöveges tablóiból (amiből jó sok van, egyszerűbb lenne az egészet egy weboldalon közzé tenni, mert múzeumba elég meredek ötlet ennyi olvasgatnivaló), hogy mi is állt Dante szerénysége és Beatrice iránti félszeg eszmék köré csomagolt szerelme mögött. Természetesen nem közvetlenül, nyíltan leírva, de olyan utalások révén, amiből összeraktam a kirakóst – legalábbis egy általam igen valószínűnek ítélt változatát.

bagolymondjavalentinDante félszeg és ábrándos „lovagi” szerelme mögött ugyanis a társadalmi és vagyoni különbözőségek és egyfajta szigorú hierarchia áll. Beatrice ugyanis Folco Portinari egyik leánya volt (a hatból), azé a Folco Portinarié, aki a Santa Maria Nuova kórház női szárnyát alapította, és amúgy a város egyik leggazdagabb, azaz legbefolyásosabb pénzembere volt. Bice férje pedig Simone de’ Bardi lett (visszaköszönt az utcanév!), annak a Bardi családnak az egyik tagja, akik még Portinari famíliánál is gazdagabbak, befolyásosabbak és rangosabbak voltak. Legyen elég annyi, hogy több száz évig Firenze legfőbb gazdasági ereje volt a Bardi család, akik közeli magánvárát inkább megvette a Firenzei Köztársaság, mert ekkora erő láttán már fenyegetve érezte magát – és akik erősen megrogyva ugyan, de még azt is átvészelték, amikor – nagyjából egy emberöltővel Dante után – Edward király, angol király, mégpedig harmadik e néven, pazarló franciaországi hadjáratához 900 ezer aranyat vett kölcsön a Bardi-pénzbirodalomtól, amit nem fizetett vissza. A trecento idején a Bardi család egyet jelentett a bankkal, bár épp több mint nyolcvan bankház üzemelt, de a világszerte 22 bankfiókkal tevékenykedő Compagnia de’ Bardi mellett csak a Peruzzi család bankbirodalmát lehetett egy lapon említeni – ez a két bankház találta ki a bárhol beváltható csekket, ők voltak a fő mecénások, ők juttatták hatalomra a Medici családot (Contessina de’ Bardi lett id. Cosimo de’ Medici, a Mediciek és a “Haza Atyja”, a Pater Patriae felesége), sőt, valójában ők pénzelték Amerika felfedezését Kolombusz Kristóftól John Cabotig.

BagolymondjapenzeszsakÉs az Alighieri-família? Való igaz, ők is a pénzvilág központi alakjai voltak, a család jelentős összegeket adott kölcsön, és azok kamataiból építgette a maga kis birodalmát. A gazdagságuk azonban nem volt a Portinari vagy a Bardi családéhoz mérhető, és a tisztességükön is foltot ejtett, hogy nem ritkán uzsorakamatra dolgoztak… Semmiképpen sem volt összemérhető Dante és Beatrice társadalmi rangja, és a költő szerelme szükségszerűen költői szerelem maradt. És, hogy a Santa Margherita fontosságát tovább hangsúlyozzam, e kis templomban nyugszik „a hagyomány szerint” az említett Folco Portinari, és talán Beatrice is (bár a Bardi családnak díszes, Giotto-freskókkal díszített kriptája van a Santa Croce egyik kápolnájában, ezért ezt kétségbe vonják).

Museo di Casa di Dante azonban erre leginkább szöveges tablókon, írásban ad betekintést, és még a magyarázat is elmarad, össze kell rakni a kirakóst, hogy ezek a viszonyok nyilvánvalóvá váljanak.

Van viszont egy fél teremnyi bemutató arról, hogyan kell korai reneszánsz módszerekkel ezüst pecsétgyűrűt készíteni, és hogyan kell belevésni az Alighieri család címerét. Ja, és van lift. Az első emeletről a másodikra visz, az akadálymentesítés jegyében. A földszint és a harmadik emelet nem szerepel az útvonalában. De hát Toszkána fővárosa is Olaszország, kár lenne csodálkozni ilyesmiken 🙂

bagolymondjahuha

A szomorú igazság

Annak idején Friedmann (más írásmódban Friedman) Endre, a kiváló magyar származású haditudósító fotográfus mondta:

Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.

1954. május 25-én az indokínai függetlenségi háborúban egy francia felderítő különítménnyel tartott, gyalogosan. Az út eseménytelen és meglehetősen unalmas volt, a kiégett falvak, temetetlen holtak látványa a sokat próbált, sokat látott tudósítónak nem nyújtott elegendő témát sem a kamerája, sem az elméje számára. Délután három előtt öt perccel (az alakulat parancsnokának határozott tiltása ellenére) felkapaszkodott egy alacsony dombra, hogy készítsen egy látképet a tájról, és a vonuló katonákról.

Túl közel jöttél, Robert.

– mondta neki I_ten.

Az akkorra már Robert Capa néven híressé vált fotóriporter taposóaknára lépett – de legendává vált. A képeivel azonban itt van közöttünk.

bagolymondjafaradt

Artist name: Gerda Taro [Public domain], via Wikimedia Commons

Let’s panic!

Avagy 42, egyenesen a fürdőszobából

bagolymondjazavarbanAligha van feleslegesebb és kontraproduktívabb felszólítás annál, hogy “don’t panic”, avagy “csak semmi pánik”. Néha már egy szimpla “no problem” hallatán feszültté válok és beindul az adrenalin, pedig angol nyelvterületen ezt simán a “köszönöm” válaszaként is használják. Valahogy mégis azt sugallja, hogy aki ilyet mond, az ellenkezőjével szembesült, és most próbálja valahogy titkolni. A “semmi pánik” meg egyenesen felszólítás a menekülésre, lehetőleg fejvesztve és kiáltozva, sikoltozva, ahogy azt a leginkább ZS+ kategóriás horrorfilmekben illik.

A “Don’t Panic” viszont egy másik jelentést is hordoz. Különösen, ha törülközőn szerepel. Főleg, ha május 25-én látod ezt egy törülközőn. Például a Belvárosban sétálók nyakában, vagy a bank elnök-vezérigazgatója vállán, munkaidőben. Vagy máshol.

douglas adams inspired Volt annak idején egy Douglas Adams nevű fószer, aki mindenféle badarságot kitalált, például azt a lényt (a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadját), amelyik annyira hülye, hogy azt hiszi: ha Te nem látod, ő sem lát Téged. Aztán fogta magát, és minden ilyen badarságát integrálta egy ötrészes trilógiába (sic!), amely az első része után rendszerint azon a néven illetődik, hogy Galaxis Útikalauz stopposoknak. Douglas Adams poénjai néha szédítően mókásak, néha egy kissé elgondolkoztatóak és időnként nagyon lököttek. Főleg. Általában nem vagyok értük oda, kivéve a nagy részüket. Azt hiszem, a legrosszabb poénja az volt, amikor meghalt, és ráadásul visszafordíthatatlanul. Na ez volt az a pont, ami sokaknál végképp kiverte a biztosítékot, olyannyira, hogy a halála után két hétre időzítve, május 25-re kitalálták a Törülközőnapot.

Mert egy igazi galaxisjáró stopposnak a legfontosabb az, hogy törülközője legyen (és tudja, hol van). Ide persze most kellene egy idézet, hogy miért, de nem adom: a Wikipédia Törülközőnap című cikke úgy is (túl) hosszasan idézi. A lényeg: aki tudja, hogy hol van a törülközője, az kellőképpen összeszedett, rendezett életet élő ember, aki tudja, hogy hol van a fogkeféje, vagy akár az űrruhája is, és máshogy állnak hozzá a többiek, akik éppen nem lehetnek biztosak abban, hogy hol van a törülközőjük. (Miért lenne éppen a szárítón? Azért, mert a reggeli fürdés után oda tetted, még leeshetett, eltehette a lakó- és pihenőtársad vagy más hozzátartozód, elvihette egy nagyobb huzat vagy még nagyobb vonat, de akár le is éghetett a lakásoddal együtt, és akkor bizony menthetetlenül szétszórt, ki- és beszámíthatatlan leszel, aki még azt sem tudja, hogy hol van a törülközője. Na ugye!)

bagolymondjamoonTehát, ha fontos számodra, hogy mit gondolnak rólad a Galaxis Útikalauzon felnőtt nemzedékek, és azok, akik nem azon nőttek fel vagy éppen fel sem nőttek, május 25-én törülközővel a nyakad körül érdemes az utcára lépned, lehetőleg egy olyan törülközővel, ami magán viseli a Galaxis Útikalauz mottóját: “Don’t Panic”. Esetleg a 42-es számot. Mert végül is, amíg nálad van törülköződ, addig nincs okod pánikra, hiszen – ahogy Douglas Adams írta – mindenki láthatja rajtad, hogy sahár vagy, akivel érdemes hellni. Bármit is jelentsen ez.

Boldog örökkévalóságot, Douglas Adams, nyugodjál békében.

Törülköző a homokban: By Julian Hammer [cropped here!] (A feltöltő saját munkája) [CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons
Douglas Adams portré: By Douglas_adams_portrait.jpg: michael hughes from berlin, germanyderivative work: Beao (Douglas_adams_portrait.jpg) [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

A Srác és a száguldó pap

Egy kör ezer mérföld. A babona szerint kell hozzá egy jó versenyautó, egy kiváló versenyző, egy pap, és a Biblia.

bagolymondjaversenyezzVolt régen egy egészen őrült autóverseny, ami nagyjából mindenen túltesz, amit napjainkban a motorsportban szerveznek. A futam egyetlen körből állt, de az a kör durván 1600 km volt, Bresciából Ravenna, Pescara, Róma, Siena és Firenze érintésével haladt át a ma is rettegett Futa-hágón Bologna felé, mely  után Modena és Cremona következett, mire visszaért Bresciába. Ez az irgalmatlan hosszú táv adta a nevét is az ezer mérföldes versenynek, a Mille Miglia olaszul ugyanis ezer mérföldet jelent.

A Mille Miglia óriási presztízzsel bírt az ötvenes évek első felében, hatalmas kihívás volt a versenyzőknek és a technikának is, és nem tudom, hogy volt-e olyan futam, amelyen nem történt egyetlen haláleset sem. Ha azt mondom, hogy őrült verseny volt, egyáltalán nem túlzok. Bár a Man-szigeti Tourist Trophyt, a szicíliai Targa Fioriót és a mexikói Carrera Panamericanát is illethetné ez a jelző, felsőfokkal szerintem csak a Mille Migliára illik. Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy például az 1955-ös versenyre 661 autót neveztek (bár csak 531 indult el ténylegesen), és a verseny nyílt, a közönség és a forgalom elől legfeljebb rövid időkre lezárt pályán zajlott. Számos híres versenyző azért kényszerült feladni idő előtt, mert a szurkolók védelme érdekében hagyta el a pályát. Karl Kling, a németek egyik kiválósága Rómában egy fának csapódva rommá törte a Mercedesét, mert a kíváncsi tömeg elállta az útját. Hasonlóképp járt az olaszok egyik kedvence, a Ferraris Tartuffi is aki pedig igen jó eséllyel indult. Az utat helyenként kőfal szegélyezte, máshol, például Rómában a város utcáin kanyargott végig, és a  biztonságot az itt-ott elhelyezett szalmabálák nyújtották. Egy szalmabála ugyanis köztudottan képes megfogni egy 200 km/h körüli sebességgel száguldó autót. Ez a verseny az ilyen körülmények és a műszaki, erőnléti és mentális kihívás miatt lett fogalommá, és a Mille Migliát utolsóként befejezni is elismerést kiváltó tett volt.

1955-ben egy nagyjából megdönthetetlen rekord született. Abban az évben számos nagyon nagy név fémjelezte a motorsportot: az argentin “Mester” Juan Manuel Fangio, a német Karl Kling és a megjegyezhetetlenül hosszú nevű őrgróf, Wolfgang Alexander Albert Eduard Maximilian Reichsgraf Berghe von Trips, az olasz Tartuffi, a belga Paul Frère mellett Donald Healey, Lance Macklin, és még hosszasan lehetne sorolni. Fangióval azonban csak néhányan értek fel: Mike Hawthorn, Umberto Maglioli, és persze az akkoriban “A Srác” becenéven elhíresült Stirling Moss. Ő volt az, aki közel száz mérföldes átlaggal, 10 óra 7 perc és 48 másodperc alatt száguldott végig az irtózatos távon (majd a szokásos ünneplés után  még aznap éjjel elindult, és másnap is végig vezetve tovább autózott az aktuális barátnőjével Kölnbe – mindössze Münchenben állt meg reggelizni, és Stuttgartban egy ebéd erejéig).

Bagoly mondja hu logoMoss győzelme egészen elképesztő volt, és mindenféle találgatások keltek szárnyra, hogy mi tette lehetővé a hihetetlen és megdönthetetlen rekordot. Az egyik – Moss bevallása szerint is – egy “varázspirula” volt, amit Fangio adott neki, és ami a háború alatt a bombázó pilóták által használt élénkítőszernek, egy dexedrin-benzedrin kombinációnak bizonyult. A másik… erről azonban hallgassuk meg Beppét, aki éppen az egyik, Sasso Marconi közelében meghúzódó kis falu kocsmájában mesél róla a barátainak:

– Én láttam ám, hogy ez a Moss miért volt képes ilyen csodára! Láttam, bizony, a saját szememmel! Ott ment el előttem annál a hajtűkanyarnál a domb mögött, ami Battedizzo felé megy, ahol az öreg Paolo a múltkor elveszítette a kését. Aztán látom, hogy jön valami, illetve először csak hallottam, mert olyan hangja volt, hogy azt előbb csak hallja az ember, tudjátok. Aztán ilyen nagy erős, ezüst színű gép volt az, láttam is rajta a 722-es számot, hát az volt ennek a Mossnak a száma is, én már csak tudom. És ott a kanyarban egy kicsit lassítottak, és ez ott tekerte azt a böszme nagy kormánykereket, és ott ült mellette egy nagyszakállú pap, és az folyamatosan olvasta neki a Bibliát! Na hát ezért nyertek ezek, mert az Úr is velük volt!

Nos, igen… Beppe szeret beszélni, és talán ki is színezi a dolgokat egy kicsikét, de a Bibliát olvasó, nagy szakállú pap híre nem csak az ő asztaltársaságában kapott szárnyra, hanem igencsak sokfelé, és az egyszerű emberek vallásos, sőt, babonás képzeletében kitűnő táptalajra lelt.

bagolymondjadicsakÉs Moss mellett tényleg végig ott ült egy nagy szakállú, szemüveges, fura kinézetű valaki, aki végig olvasott neki – igaz, nem hangosan, hanem mutogatva, mert a Mercedes 300 SLR hangja mellett ordítva sem lehetett beszélgetni. Ez az ember önmagában is legendává vált. Denis Sargent Jenkinson újságíró volt, akit szinte átitatott a motorsport, már a harmincas évek óta. “Jenk” vagy ahogy a cikkeit jegyezte: DSJ először az amerikai John Fitch-csel egyezett meg, hogy mellette teszi meg az ezer mérföldet (nota bene, Fitch hasonlóan szenzációs teljesítménnyel kategóriájának győztese lett, sokkal erősebb kocsikat is maga mögött hagyva). Beszélgetéseik, felkészülésük során valamelyikük (vitatott, de talán inkább Fitch) felvetette az útvonal-leírás, azaz itiner ötletét. Egyes források szerint Jenk, Jenk szerint Moss, legvalószínűbben pedig az amúgy mérnök Fitch épített hozzá egy eszközt is. Az itinert nem füzetbe, hanem egy közel öt és fél méter hosszú, összeragasztott lapokból álló szalagra írták, és az egészet egy fém dobozban, plexi alatt helyezték el. A dobozban két, forgatható henger volt: az egyiken a tekercs, amit át lehetett csévélni a másikra, és közben az éppen szükséges rész megjelent a plexi alatt. Ez volt az a Biblia, ami győzelemre segítette… Nos, nem Fitch-et, mert közben a Mercedes kiosztotta a versenyautókat, és míg a nagyágyúk, Moss, Kling, Hertmann és Fangio a W196-os Formula–1-es autókból módosított fenevadakat, a 300 SLR-eket kapták, Fitch a jóval gyengébb sirályszárnyú 300 SL kormánya mögé került. Kling és Fangio túl veszélyesnek tartották a versenyt ahhoz, hogy utast is vigyenek magukkal, ám Moss hajlandó volt navigátornak maga mellé venni Jenkinsont, és Fitch is egyetértett ezzel a döntéssel, mert az újságíró számára a 300 SLR volt az igazi téma. Jenk vitte magával az itinert, avagy a “Bibliát”, Fitch meg egy másik újságírót, Kurt Gesellt (akit a neve után sokan németnek tartanak, mások amerikainak), bár annak igazából lövése sem volt az útvonalról.

Jbagolymondjaezegykocsienkinson cikke egészen érdekesen mutatja be a felkészülést is, és a versenyt is, Moss oldalán. Hallani nem hallhatták egymást a kocsiban, és bár próbálkoztak rádiózással is, Moss, ha vezetett, egyszerűen kizárta a rádió hangját, mint szükségtelen zajt. Így aztán Jenk kidolgozott egy tizenöt kézjelből álló rendszert, és elmutogatta a pályát. Bár nem mindig sikerült: beszámolt arról, hogy neki is voltak kihagyásai, sőt, rosszul is lett a szűk, “kertek alatt” futó utakon bemutatott száguldástól. Előfordult, hogy a versenyen kívüli bejárásnál százas tempóban abszolvált bakhátas híd százhetvennél úgy megdobta a Mercit, hogy levert az alja, és csak annak köszönhetően folytathatták a versenyt, hogy az autó rendkívül erős, “ütésálló” volt. Jenk a komolyan megütött a gerincét órákig fájlalta. Később még a szemüvegét is lefújta a menetszél, amikor kihajolt a kocsiból, hogy Vuk valamelyik rokonának szabadon bocsátásával enyhítsen a gyomrára nehezedő nyomáson – szerencsére felkészült még erre is, és volt nála tartalék szemüveg. Moss mögött fél órás lemaradással Fangio érkezett célba másodikként, a második 300 SLR versenyautóval, míg a harmadik (Karl Kling) és a negyedik (a két Hermannal: Hans Hermann navigátora Hermann Eger volt) összetörve maradt az út mellett valahol. A harmadik, ötven perces hátránnyal az azonos géposztályban induló Maglioli lett egy Ferrari 118 LM autóval, negyedik az eggyel alacsonyabb géposztályba tartozó Giardini-vezette Maserati, több mint egy órával lemaradva. Fitch a négy kategóriával gyengébb 300 SL-lel lett ötödik, és ezzel helyet szerzett magának a következő, hasonlóan WSCC-be számító és extra igénybevételt jelentő megmérettetésre egy 300 SLR-be: ő lett Pierre Levegh váltótársa a Le Mans-i 24-órás versenyen.

A motorsport történetének legtöbb áldozatot követelő tragédiája akadályozta meg, hogy a kormány mögé ülhessen azon a versenyen: több mint nyolcvanan haltak meg, köztük Levegh is, amikor a népszerű francia pilóta kocsija egy ráfutásos ütközést követően a nagytribün előtt álló nézők közé csapódott. De ez már egy másik, és sajnos kevésbé vidám történet. Térjünk vissza inkább Mosshoz.

bagolymondjamivandokiSir Stirling Moss autóversenyzői pályafutása és eredményei alapján kapta meg az OBE lovagi címet. Formula–1-ben többször indult, mint az ötszörös világbajnok Fangio, de egyetlen világbajnoki címet sem szerzett. Egyhez nagyon közel állt, de ő maga mondott le róla, mivel úgy ítélte, hogy a versenybírók túl súlyos büntetést mértek ki Mike Hawthornra, és szót emelt az érdekében. Hawthornnak az lett az első és egyetlen Formula–1-es bajnoki címe. Az ötvenes-hatvanas években Angliában szállóigeként hasonlították a feltűnően gyorsan hajtó autóvezetőket Stirling Mosshoz. (Nálunk egy időben Fittipaldi neve forgott hasonló szerepben közszájon.) A szólás egy idő után a brit közlekedési rendőrök rutin kérdése lett, amikor a  gyorshajtókat megállították. Sőt. Egyszer Mosst is megállították.
– Mit képzel, ki maga, talán a Stirling Moss? – kérdezte a rendőr. Igencsak nehezen hitte el az igenlő választ! 🙂

Moss Mercedes 300 SLR versenyautója a Mercedes-Benz múzeumában: By Valder137 [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons