Még az iskolában volt kedvenc játékunk az unalmas órákon, vagy akár szünetekben is, hogy a földrajzi atlaszban furcsa, mókás, vagy éppen nyakatekert neveket keresgéltünk. Erre a világatlasz is hasznos, de Magyarország térképével még szórakoztatóbb a játék – különösen, ha nem csak a mai, hanem a régebbi nevekhez is hozzáférünk. A történelmi Magyarország bővelkedik csak igazán a meghökkentő nevekben, de egyes városrészek is mosolyt vagy meglepődött kifejezést csalhatnak az ember arcára (más fajokra ez a játék nincs ilyen hatással).
Alighanem mindenkinek ismerős a váráról elhíresült Csesznek, amelynek a neve egy szláv rangjelzés volt eredetileg. Hasonló asszociációkat keltő, ám teljesen mást jelentő nevek más településeken is vannak, ma már jellemzően városrészek neveként. A Vas megyei Torony településbe is, és Debrecenbe is beolvadt egy-egy Ondód, és talán nem véletlenül csak közigazgatási szempontból – mert amúgy mindkettő elég jól elkülönül a befogadó településtől. Maradt viszont Mogyoród és Heréd, amelyek ma is önálló települések. Van egy lovardájáról híres község Zsámbéktól nem messze – gimnazista koromban nagy derültséget keltett, amikor az egyik lányról kiderült, hogy Tökön szokott lovagolni. Nehéz megfelelően értelmezni Pornóapáti nevét is, holott a rajta keresztülfolyó patak német neve (Pernau) magyarosodott Pornóra – a települést 1221-ben említi így először oklevél, és csak 1899-ben kapta a mai nevét, ahogy a patak is akkor lett Pornóapáti-patak. Az utóbbi egyébként a község déli határánál folyik a Pinkába – ez a név is olyan, ami sokak számára mulatságos képzettársításokra ad alkalmat. De ha már ennyire a szex körül ragadtam, hadd említsem meg az eléggé ismert tényt, hogy ha Délegyháza felől érkezünk, Sáriba Bugyin át vezet az út. A dolog szépségét csorbítja, hogy Sári már nem önálló, 1966-ban beolvadt Dabasba. De nem csak Sáriba lehet eljutni, ott van például Kaposvár közelében Kisasszond. Azonban jobb óvatosnak lenni, mert hát nincs tőle messze Nagybajom sem. De nem kell a Zselicbe menni ahhoz, hogy Bajba kerüljön az ember, hiszen ott van Tata közelében – és mivel mindenkinek megvan a maga Baja, az sem csoda, hogy van Fáj is – talán nem meglepő, hogy nevezetessége a Fáy-kastély. Persze elég érdekes az is, ha egy falu neve Rád, de még elgondolkodtatóbb név a Beled. És ez is Magyarország… Sőt, aki az internetes beceneveket angolosan használja, azon is törheti a fejét, honnan eredhet Nick neve? Mert az se csak nicknév. Személyes kedvencem a Veszprém megyei Hegymagas is, amely (bár tény, hogy a Szentgyörgy-hegy mellett van) teljesen lapos mint a csík, vagyis a neve enyhén szólva csúsztatás.
Az egyik kedvencem a romantikus asszociációkat keltő Lánycsók, Mohács szomszédságában, de Dorog mellett is Leányvár vár. És ennél cifrábbak is vannak, annak, aki ilyeneket keres. Például Erdélyben Keresd, a maga erődített templomával és Bethlen-kastélyával, amiről nehéz eldönteni, hogy már romos-e vagy még – „Dehogy haldoklunk! Mi így élünk!” Keresdnek párja is van ám, Nekeresd, Zalaegerszeg északkeleti szélén – nem egyszerű rátalálni, de a nevét a Nekeresdi út is őrzi. Volt aztán olyan település is, amit senkinek eszébe nem jutott volna keresni, mert annyira elzárt volt, hogy a világ nem tudott róla, aki meg ott lakott, annak az maga volt a Világ – így is hívták, bár a mai szlovák neve (Svetlice) arról vall, hogy a fényből, világosságból származott az elnevezés.
A bezártság érdekes neveket eredményez. Kicsit kiruccanva hazánkból, a Júliai-alpokban, Tarvisio közelében találkoztam igencsak sokat mondó nevekkel. A Sella Nevea híres síparadicsoma alatt, egy meredek hegyoldal aljában indul egy keskeny völgy, a Val Raccolana, amelynek másik vége egy nagyon szűk szurdokkal csatlakozik a Fella völgyébe Chiusaforte (Erősenzár) mellett. Ez annyira elszigetelt hely lehetett, hogy olyan nevek alakultak ki, mint Piani di Là és Piani di Qua (Ottmező és Ittrét), Sotto és Sopra (Lent és Fent). Utóbbi kettőt most nem sikerült megtalálnom, de ottjártamkor láttam az útbaigazító táblákon.
A turista térképek is tudnak izgalmas nevekkel szolgálni, amelyek sokat mesélnek a környékről. A Pilisben volt például, nem messze Dobogókőtől egy hegyoldal, a Csehhalál. Nem túl messze tőle volt Németgyerekhalála, de talán még beszédesebb a Bivalyingató. Ez sokáig Bivalyfingatóként szerepelt a térképen, de aztán valamikor a nyolcvanas években finomítottak rajta. Akár egyértelmű is lehet, hogy egy hosszú és meredek útvonal volt, emlékeim szerint a Kevély-nyereg felé – sajnos az ilyen helyekben nem igazán segítenek az online térképek. A Vonyarcvashegy feletti Büdöskútról viszont még a Google Street View is mutat képeket.
Vannak aztán nevek, amelyek nem feltétlenül a tényleges vagy megidézett jelentésük, hanem például a hangzásuk miatt érdekesek. Melyik például az ország legrövidebb nevű települése? Nehéz eldönteni, mert több is van: Ág, Bő és Sé biztos befutónak tűnik. Furcsa hangzásért sem kell szomszédba mennünk. Ha megkérdezel valakit, hogy hová valósi, és azt mondja, hogy apci, nem franciásan tüsszentett, hanem Apc lakója. Hasonló a helyzet Ukk-kal is – nem csuklás volt, tényleg ez a neve. De kitől-mitől eredhet az a név, hogy Bősárkány? Hajdan a “bő” előtag gazdagot jelentett – lehet, hogy sárkánykincs volt oda elrejtve? Az igazság sokkal prózaibb: az Árpád-korban személynévként is használták a Sárkány nevet. Bérbaltavár meg azt sugallja, hogy napszámban dolgozó favágók lakhatták, de már a Google Térkép is árulkodó: az 1935-ben egyesülő Baltavár és Hegyhátkisbér zanzásította így az összekombinált nevüket. Kemendollár sem a stabil valuta elismeréseként lett az, aminek ma ismerjük, hanem Kemend és Ollár összeolvadása révén. (A szomszédos Pókaszepetk számomra is rejtély.)
A hasonlók felkutatásával órákat lehet eltölteni, ha pedig az eredetükre is kíváncsi az ember, akár napokat és heteket is. Történelmi játéknak sem utolsó, sok mindent meg lehet tudni akár a régi korokról is. Bocs, megint egy kis malackodással zárom.
Nem találni már nyomát sem a térképen, Nagykanizsa sem büszke rá (mert lehet, hogy nem is közvetlenül ott feküdt). Egyedül egy uradalmi számadásból ismert településnév a kanizsai birtokon fekvő Anyadwaloga. A név eredete nem egyértelmű, de a legbulvárosabb változat szerint Garai Dorottya méretes hátsója volt a névadó, a keresztapa meg Kanizsai Imre. Mert hát az úgy volt… Volt egy Albert királyunk (pontosabban a Habsburgoknak, de azok közül első a magyar trónon), aki annak rendje-módja szerint jókora megosztottságot hagyott az országban, amikor 1439-ben megtért az Úrhoz. És amilyen a magyar, a Kanizsai család is kétfelé szakadt: egyik ága Ulászlót pártolta, a másik a Hunyadiakat, és ez persze vérre ment. Meg sértegetésekre – amiért Kanizsai Imre sosem ment a szomszédba, megvolt hozzá a maga esze. Így tehát az 1493-as jószágösszeíráskor az urbáriumba egyik uradalmát a család másik ágán jeleskedő Kanizsai László özvegye, ifjabb Kanizsai László anyja, amúgy meg Garai Miklós és Cillei Anna sarja, Dorottya asszony nagysága elismeréséül átnevezte. Van róla ám cikk a Wikipédián is, de még aranyosabb Engel Pál történelemtudományi publikáció-paródiája. Innen látható a cikk címképeként is szereplő íráskép, igaz, fejéről talpára állítva.
Urbárium részlete, ominózus településnévvel – a szerzői jogokra vonatkozó Berni egyezmény szerint, amely a magyar szerzői jogi szabályozás alapja is, a kétdimenziós alkotások hűséges reprodukciója, illetve a lejárt szerző jogi oltalmú művek digitális változatai közkincsnek minősülnek és szabadon felhasználhatók.
Na, szóval az van, hogy ma ugyebár csütörtök, holnap meg munkaszüneti nap. Azaz tisztára olyan az egész, mintha péntek volna.
A dolgok mindig fantasztikusan áttekinthetőek, elképzelhetetlenül hatékonyak, és pusztán tíz perc és relatíve szilárd eltökéltség kell hozzájuk. Annyira nyilvánvaló, hogy csak az elhatározásom kell hozzájuk, hogy nem is értem, miért nem tettem meg eddig azt a pár egyszerű lépést! El is gondolkodtam, milyen hasonló, egyszerű módszerekkel tudnám én is segíteni a rászorulókat, és ezzel is tenni valamit az Emberiségért és a Világbékéért.
Szerintem ezek a módszerek legalább annyira hatékonyak, mint amiket a különféle képzések, webináriumok, támogató oldalak és hasonlók ontanak magukból. És nézd, milyen rendes vagyok: ez a gyűjtemény egyből hat problémádra mutat csalhatatlan módszert, és ami a legjobb: hogy ez a gyűjtemény így együtt minden kétséget kizáróan hat – és mindig hat! Sőt, 6.
Pityu itt van a vonaton!
Az utóbbi időben szinte követelménnyé vált, hogy a vonatok (villamosok, metrók) egyetlen, osztatlan térrel rendelkezzenek, és ne akadályozza semmi, hogy az utasok egyenletesen oszoljanak el, szabadon jussanak a szerelvény egyik végéből a másikba. Az elgondolás önmagában tetszetős, de igencsak elhibázott, mert az utasok rendszerint nem élnek ezzel a lehetőséggel – sem vonaton, sem metrón, sem villamoson. Mindegyik közlekedési eszköznél rendszeres, hogy egy-egy ajtónál (ami a népszerű leszállóhelyek kijáratához legközelebb van) tömegnyomor alakul ki, két ajtónyival arrébb meg alig vannak. Az átjárhatóság eszmény, de nem erény, és sokkal kevesebben élnek vele, mint ahogy azt a forgalomszervezés teoretikusai elképzelték. (Tudom, csúnya-rossz közlekedők, tessék azonnal ideálisan viselkedni!)
A megoldás persze az lenne, ha a teljes hosszában akadálymentesen átjárható szerelvényeken valamennyi akadály azért csak lenne, kialakítanának könnyen használható, de a zajt, bűzt, és más zavaró effekteket legalább tompító válaszfalakat. Furcsa módon ezt a vonatot gyártó cég Svájcban futó szerelvényein meg is oldották, egy vékony üvegfallal, amin még ajtó sem volt, csak egy úgy nevezett légfüggöny. Ez az átjárásban sem jelentett gondot, és valamennyit csökkentett (vidám diákok utaztak a szomszéd szakaszban, tehát teszteltem is), és a kialakítása sem lehet eget verően drága. Ha a szellőző rendszerből nem lehet kialakítani a légfüggönyt, egy egyszerű lengőajtó még akkor is költséghatékony megoldás lehet.
Annak idején a White Star hajótársaság egy halom pénzt kiadott a szuperluxus óceánjárók új generációjának terveire, ezt pedig ki kellett használni. Nem nagyon szokás emlékezni már rá, de az RMS Titanic három testvérgőzös közül a középső volt, az idősebb, azonos tervek alapján épült hajó az RMS Olympic nevet viselte, a későbbi, és a Titanic katasztrófája után jelentősen módosított hajó pedig a (White Star és a Harland and Wolff hajógyár által egyaránt cáfolt) pletykák szerint RMS Gigantic lett volna, de végül HMHS Britannic néven futott tengerre. (Az RMS, azaz Royal Mail Steamship a brit postával is szerződött kereskedelmi gőzösök rangot is jelentő betűjelzése volt, a HMHS jelzés pedig azt jelenti, hogy “His Majesty’s Hospital Ship“, azaz „Őfelsége kórházhajója” – és ez már az első világháború hatása.)
Az első világháború veszélyes vizekké tette az Atlanti-óceán keleti részét, és egy ekkora hajó nagyon jó célpont volt. Ezért szürkére festették, és a hadi körülményekhez alakították: lezárták a vízvonal közelében lévő kerek ablakait, éjszakánként elsötétítették, és az útvonalát is megváltoztatták. Eleinte Liverpoolból, majd Glasgow-ból közlekedett, és a gazdag utasok helyét is az Európában rekedt, és hazamenekülő amerikaiak vették át. De nem sokáig. Mielőtt a háború miatt leállította volna a White Star, utolsó útján mindössze 153 utassal indult el. A létszám azonban váratlanul megnőtt: az Olympic (és a Liverpool, egy nagy múltú, de már kiöregedőfélben lévő hadihajó) vette fel az aknára futott HMS Audacious 250 főnyi személyzetét, mielőtt az a mentési kísérletek ellenére (vagy miatt) elsüllyedt.
Felmerült az a lehetőség is a hadvezetés tervei között, hogy az Olympic a Jóreménység-foka megkerülésével Indiába is szállítson csapatokat, ezt azonban józan módon elvetették: az Olympic kimondottan az Atlanti-óceánra készült, és nem voltak akkora széntárolói, amik lehetővé tették volna, hogy ezt a távolságot ésszerű sebességgel tegye meg. Így került sor a hajó egyik legkülönlegesebb győzelmére: 1918-ban elsüllyesztett egy német tengeralattjárót!
A Nantucket LV-117-en azonban gyorsabban pörögtek az események, a személyzet tagjainak alig maradt idejük elhagyni a legázolt hajót. Bár az óceánjáró azonnal megállt, de még azt is megelőzve mentőcsónakokat engedett le, megfelelő személyzettel, a világítóhajó tizenegy fős személyzetéből heten vesztek oda. A White Star számára ez nagyon sokba került: nem csak a hajó rossz kihasználtsága miatt volt ráfizetéses az út, hanem azért is, mert a világítóhajó pótlásának költségeit nekik kellett fizetniük. A történetet tovább súlyosbította, hogy a két nagy vetélytárs, a White Star és a Cunard 1934-ben fúzionálni kényszerült, és a hajóállományukat drasztikusan csökkenteniük kellett. A nagy, és immár kihasználhatatlan, ám rendkívüli fenntartási költségeket jelentő luxusgőzösök nimbusza ekkorra megkopott. 1935. április 5-én nyugdíjazták az Olympic-et is, és a southamptoni hátsó dokkokba száműzték, a hajdani nagy konkurencia, a Mauretania mellé, tartalék állományba.
Bagoly mondja: HU! 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!